XXXVII. A három kőfej

Raguza éjszaki kapuja fölött, a gravozai út felől, kisded alakban, egy négyszögletes márványlapon három dombormívű fej látszik. Közepén egy bozontos hajú, egyenes orrú, kemény arcvonású barátfej; jobbról-balról egy-egy szelíd kifejezésű apácafej. Kétféle hagyomány regél erről: írásbeli és szóbeli. Az írásbeli hagyomány, mely a dominikánus kolostor egyik kódexében maradt meg (1615-ben kelt), kétféle verziót említ.

Fráter Vjekosláv a XIV. században élt a raguzai dominikánus zárdában. Kegyes, istenfélő ember volt, egyetlen szenvedélye a könyvek s az imádság.[1]

Szorgalmasan írta a szent atyák műveit, szépen festett. Történt azonban, hogy sok copisálnivalója lévén, panaszkodott a priornak, hogy nem győzi az initiálisok kifestését. Prior Aleardo úgy segített rajta, hogy a szépen leírt kódexeket átküldötte a clarissa apácákhoz, kiknél akkor a betűfestés nagyban kultiváltatott légyen. Sour Teresa és Sour Anna, két unokatestvér voltak a betűfestés mesterei. Fra Vjekosláv kódexei ezekhez kerültek. A művészek kíváncsiak lettek egymás személyére. Először csak titkos írásjelekkel érintkeztek, majd légyottot adtak egymásnak a templomban. A szent barát egy művésznő helyett kettőt talált a légyotton. Et cognitionem factus, huncinde saepius convenire eos dicunt. Vjekosláv megváltozott, kerülte, ha csak szerét tehette, a közös imagyakorlatokat, nem dolgozott, gyakran beszélt hajósokkal, priorja nem tudta, mi baja lehet. A két istentelen apáca megbabonázta. Mindig együtt voltak. Szent Bertalan éjszakáján a két apácának hűlt helyét találták. Keresték mindenfelé őket, nem találták. Azonképp Fráter Vjekosláv is hajósruhát öltve, elszökött. Bárkát fogadtak, hogy majd az éj leple alatt leszöknek az arnauták földjére. De vihar támadt, s reggel ott találta mindhármukat a parti őr, kétségbeesve, összefogódzva a bárkában. Ismerte őket, de nem segíthetett rajtuk, a révfőnök (capo del porto) utasítása szerint jelentést kellett tennie. Bevitték őket a tanácsházához. A szerzetesek nem akartak ez istentelenekről tudni semmit. Törvényt látott hát felettük a tanács. Nem vallottak egyebet, mint hogy szerették egymást. S a két apáca egyetértve szemérmetlenül megvallá, hogy mindkettőjüké volna a „frate nero”, s hogy ők meghalnak érette. Vjekosláv megadással tűrte sorsát. Kivégezték őket, előbb Sour Annát, aztán a barátot, végül Sour Teresát. És meggyóntak mindhárman, egyéb kegyelmet nem kérvén, csak hogy megcsókolhassák egymást, mielőtt a bakó hozzájok érne. A nép sajnálta őket, kiásták őket a bűnösök temetőjéből, s bedobták a tengerbe, hogy a delfinek tündére segítsen kínjaikat elviselni. Fejeiket azonban a tanács kiszegeztette, elrettentéséül azoknak, kik több asszonyt szeretnek, s miután elrothadtak, márványba vésette. Prior Aleardo könyveit azontúl nem festette a clarissáknál, és szomorú ember volt élte végéig, és megtiltotta, hogy beszéljenek a szegény Vjekoslávról.

A másik írásbeli hagyomány rövidebb.

Stracimir albán királyfi beállott barátnak; két szeretője volt, akik egy akarattal clarissák lettek. Stracimir csak később tudta meg, kik azok a szüzek, kik mindig nyomában járnak. Szerették egymást, míg el nem árulták őket. A tanács kivégezteté őket.

A szóbeli hagyomány ezt tartja: Sandal Hranič híres hercegovinai vajdának fia, Milos – apja s családja patarén (bogumil) hiten lévén – belészeretett egy pásztorleánykába, ki egy barátklastrom jobbágyemberének leánya, buzgó katholika volt. A leányka megtérítette Milost, ki apja ellen pártot akart ütni, letaszítani őt a trónról, s a pápa uralmát szilárdítni meg a vidéken. Ugyancsak a vén Sandal udvarában növekedett Lokris, Balsa arnót herceg tüzes leánya, aki szerette Milost, de buzgó patarén volt s nagyravágyó. Birodalmat akart alakítani az Adriai-tenger mentén, császári koronát óhajtott fejére, leverni a törököt s uraltatni magát a keleten. Erre kellett neki Milos. Milos az elégedetlen hegyi törzsek élére áll, de apja cselt vet neki, s a pásztorleánnyal együtt elfogatja. Mint lázadót, ökörbőrbe akarja bújtatni őket, s úgy tűzre tétetni. Ekkor Lokris odalopódzik a foglyokhoz, kihallgatja bús éneküket, s kiszabadítja őket. Azt az ajánlatot teszi erre a pásztorleánynak, érje be Milos fél szívével. A vitát Milos úgy oldja meg, hogy mindkettőt szívébe zárja, megfér ott mindkettő együtt. Lokris s a pásztorleány erre tündérei lesznek. Megérkeznek Raguzába, hol apjának a kémei már várakoznak rá. Lokris erre is gondolt, s a leányok apácáknak mennek a clarissákhoz, Milos dominikánusnak. A két leány csakhamar megnyeri a priorissa szívét, Milost meg priornak teszik meg, kitudván hercegfi voltát. Így éltek ők teljes boldogságban.

De Lokrist nagyravágyása emészti; kémeket fogad fel, s Nápoly királyát izgatja, jöjjön Raguzába, és segítsen leverni a hercegovc, fekete-hegyi s dalmát meg albán törzseket, elismeri hűbérurának. Nápolyban van egy régi imádója, ki Lokrisért még mindig rajong, s rábírja a királyt, hogy egy kis hajóhadat küldjön a gravozai révhez.

Raguza követei azonban rájönnek ez üzelmekre. Figyelemmel kísérik a három szeretőt, kikkel Lokris azt a hírt hiteti el, hogy a nápolyi király országot akar nekik adni, azért küld érettük. A raguzaiak felbőszültek, mert mint vendégeket fogadták őket, s most veszélybe dönti a köztársaságot egy hóbortos apáca. Lokris bárkákat fogad, s ráveszi Milost s a leánykát, hogy éjjel kimennek a tengerre csillagot nézni, s fogadni a nápolyi izenetet. Vesztükre, a nápolyi bárkához közel elfogták mindhármukat. Halálukat a mese is úgy beszéli, mint a legelőbb megírt írásbeli hagyomány. – „Egyek a halálban” – „Nagyon szerették egymást; Isten úgy segélje őket.” – „Vigyázz leány, nehogy úgy járj, mint a két kőasszony” – ezek a közmondások élnek a mesékkel, babonákkal teli hajósnép között róluk.

Mint látható, én azt a szabadságot vettem, hogy a szájhagyomány idejét hátrább toltam egypár századdal, a kész történetet egy kissé kicifráztam egy és más apró körülményekkel. Ezt biz utánam csinálhatja akárki. S mármost tessék rám kimondani az ítéletet. Tűröm békével.

Kritikus. De bizony nem úgy tett ön most, mint ama francia tengerész, ki lőport kölcsönzött az ellenségének; hanem úgy tett, ahogy Commodus császár, mikor a cirkuszban produkálta magát mint gladiátor. – Szembeállíttatott magával holmi vékony dongájú legénykét, s miután azt nagy vitézül levágta, felvette a vállára, s kikiáltotta magát győzhetetlen Herkulesnek. Hát énvelem – az önalkotta homonculussal – csak könnyű volt önnek megviaskodni – de bezzeg, ha majd eljön az, „qui habet centum oculos”!


[1] Dalmáciában a raguzai dominikánusok voltak a legtudósabbak. Fennmaradt egy pápai bulla a XII. századból, mely helybenhagyja a dominikánusok könyvtárregulamentumát, s egyházi átok alá veti a könyvtárolvasókat.


VisszaKezdőlap