VII. A mirákulum

A warángok eltűnése után ismét emberhangtalan csend lett a völgyben, a sziklák megszűntek dübörögni, a tenger zúgása elalvódott, a habok elsimultak, egy szellő nem fodrozta a végtelen víztükröt. Olyan általános csend volt az, amiben a magányos ember azt hiszi, hogy maga is meg van halva.

S a cadmae sziklákat őrző szerzetes ilyen magányos ember. A warángokat kivéve emberi teremtés nem jön az odújához. Állat is ritkán. A tengeri sasok fenn a sziklaodúkban fészkelnek, ide le nem szállnak; más madár itt nem jár; a szomszéd sziklában tanyázó dabózák éjszaka járnak ki a partra: azok elől el szokta a kunyhóját torlaszolni gerendákkal, mert ezek az eleven szenteket is szeretik. Csak néha vetődik oda a forrásvízhez egy-egy patkány; az mulattatja a remetét; talán már ismerik is egymást: a kis fenevad nem fél a mozdulatlan embertől, leül előtte fonni, a füleit törülgeti a két első lábával, körben forog, kergetve a saját farkát, aztán odamegy hozzá, megszaglássza a facipőit, összeköszörüli a hegyes fogait, és cincogva fut odább. Talán ez az izenethordó patkány?

Ez a remete itt a Frater Aktaeon, a Soror Kekharizménének a kedvese, mátkája – talán férje?

Mi volt ennek a két embernek a története?

Az ifjú a leghatalmasabb raguzai patríciusnak a fia; a hölgy egy dalmata zsupán leánya. A huszonhat patrícius családnak egyike, a Boboliaké, akikre a köztársaság rektori hivatala sorba jár; a zsupán pedig a bosnyák király legkevélyebb és legzabolázatlanabb vazallja. A két család között ivadékról ivadékra szálló vérbosszú törvénye áll fönn. Ez a dalmatáknál bevett szokás, amit meg nem szüntet semmi civilizáció. Aztán a zsupán hatalmasabb embernek tartja magát a királynál, a raguzai rektor pedig a velencei dózsénál. A zsupán birtokosa rengeteg nagy erdőknek, azokban juh- és sertésnyájaknak, gulyáknak; ő a tulajdonosa a hírhedett mosszori aranybányának, melyet rabszolgákkal míveltet, a raguzai rektor pedig ura a tengereknek, vannak márványpalotái Raguzában és a tengeri szigeteken pompás kertjei, s a gályáin még több rabszolga izzad, mint a zsupán bányáiban. A zsupán előtt a raguzai rektor csak kalmár, a rektor előtt a zsupán csak pásztor. És mindezek felett a raguzai patrícius igen buzgó római katolikus; a zsupán pedig istentelen patarénus.

Mind a kettő adósa egymásnak a gyűlölet minden fajtájával. S ezeknek a magzatjaik beleszeretnek egymásba.

Hogy történhetett ez meg?

Úgy, hogy egyszer (dehogy egyszer: tizenegyszer) a római pápa kiadta a fulminatoriumot a magyar királynak, hogy adja ki a parancsolatot a maga vazalljának, a bosnyák királynak, hogy az kényszerítse a maga zsupánjait, hogy a minden Istent és papot megtagadó patarénus vallás követésével hagyjanak fel, s az eretnekséget szüntessék meg.

Mert akkor száznegyvenkilencféle keresztény felekezet volt Dalmáciában, s annak mindeniknek volt külön temploma. Ötven ilyen templom volt csak Raguza falain kívül; belül csak az egy idvezítő hit templomai és hívei voltak megtűrve.

De valamennyi között legrosszabbak voltak a patarénusok, mert azoknak semmiféle templom se kellett, se pap; annálfogva semmi sakramentum. Még az imádságot is kárhoztatták, azt állítva, hogy az imádság megsérti az Istent. Ezek az életkorukat nem is a születésüktől, hanem kilenc hónappal előbbről számították.

Ezeket tehát vagy szentelt vízzel, vagy tűzzel el kellett téríteni a pokol útjáról.

A sok parancsolatnak utoljára mégis lett foganatja. A magyar király kiküldte a rámai herceget hadsereggel, hogy mondja meg a bosnyák királynak, hogy térítse meg a patarénusait; akkor a bosnyák király, látva, hogy ez már nem tréfa, ostrom alá fogta a hitetlen zsupánjait sziklaváraikban, azok aztán, mikor nem győzték tovább az éhezést, megadták magukat, s engedelmességre tértek. Az volt pedig nekik parancsolva, hogy mind valamennyien családostól menjenek le Raguzába, s ott vegyék fel a keresztséget, és hallgassanak misét.

Így került a hatalmas zsupán egy napon Raguzába, feleségestől, fiastól, leányostól.

Már maga az a szokatlan nagy ünnepély, a tömeges keresztelés, eléggé nevezetes látvány volt Raguzában, aminek magasztosságát emelte az a körülmény, hogy azon időben a keresztelésnél az egész embert belemártották a vízmedencébe, de még érdekesebbé tette a szertartást az, hogy Raguza városának se utcáján, se piacán, se templomában ifjú hajadont sohasem lehetett látni. Leánynak kilépni a szülői házból és megmutatni magát idegen szemek előtt, éppen olyan botránynak tartották, mintha mai nap festőmodellnek állana ki egy jó nevelésű szűz.

Az utcán csak a szolgaleány járhatott, az előkelők zár és függöny alatt voltak egész a férjhezmenetelükig. Vőlegénynek a menyasszonyáról annyit sem volt szabad tudni, hogy szőke-é vagy barna? Még az esküvőnél is fátyol takarta a mátkát tetőtől talpig, s csak otthon a férj fedezte fel a titkot a saját házánál, hogy kit vett feleségül.

A zsupán leánya megcsodálni való szép volt.

Minden megkeresztelendő neofitának egy keresztapát kellett választani, akinek a nevét maga egy urnából húzta ki.

Hát vaksors-e az, mely a Boboli nevet adta a szép pataréna kezébe?

Ettől a pillanattól kezdve aztán halálosan megszerették egymást.

Pedig ez nem lett volna szabad. Mert először az apáik halálosan gyűlölték egymást, s a szülői consensust ekként nem remélhették; másodszor vérbosszú volt a két család között, mely arra kötelezte őket, hogy egymásnak a családjába a halált vigyék be, ne az életet; harmadszor az ifjúnak apai fogadalom következtében (éppúgy, mint II. Endre királynak) kötelessége leendett a keresztes vitézek közé állni és elmenni Palesztinába, ott magát sánta-bénává veretni; a leány ellenben már el volt jegyezve egy feketehegyi knézzel, aki a jegykendőt is elküldte a számára; és negyedszer: ami legfőbb impedimentum, az ifjú Boboli keresztapja lett a zsupánleánynak, s hogy a keresztapa feleségül vegye a keresztleányát, ez a legégbekiáltóbb patarénusság!

De azért mégis megtették.

Egy napon a fiatal Boboli összeszedte a cimboráit, a fegyvereseit, lesbe állt a völgyben, amelyen keresztül kellett a veliki knéznek a nászmenetével átvonulni, azt megtámadta, egynehány cernagorcának beverték a fejét, a vőlegénynek eltörték a lábát, az megsántult: a menyasszonyt pedig nyergébe kapta a fiatal lovag, s elvágtatott vele a legközelebb útban talált zárdáig; volt ott elég, ott minden törvényes ceremónia nélkül összeeskette magát a leánnyal, s azzal menekült vele egy, a sziklapart szakadékai között rejtve tartott kalózhajóra, s aztán neki a tengernek!

Az volt a szándéka, hogy átvitorlázik Velencébe, s ott beáll az ellenséges köztársaság szolgálatába.

Ámde a bosszúálló nemezis hamar utolérte, mert az apja, megtudva e hallatlan gonosztettét a fiának, rögtön utána indító a legnagyobb vitorlás brigantinéját, a fiatal párt utolérték a tengeren, visszahozták; a házasságukat természetesen semmisnek nyilváníták, a leányt beadták a három tüzes szentek kolostorába; amíg az ördögöt ki nem űzik belőle, ott marad; az ifjú lovagot pedig a bazilita barátok közé dugták. Ezek pedig odaparancsolták őt a cadmaei sziklák öblébe, a remeteodúban tölteni a vezeklés éveit. Ez a völgy egy természet alkotta börtön, amelyből nincs kijárás se szárazon, se tengeren. Kivéve a warángok útjain. De hát ki tudja azokat követni.

Ez volt a két fiatal szerelmes története.

Most aztán csak a patkánytól izenhetnek egymásnak szerelmi epedéseket.

Frater Aktaeon a kőkereszt mohlepte talapján ülve bámult a messzeségbe. A sima tenger összefolyt a sima éggel, úgyhogy a láthatár egészen eltűnt, egy vitorla nem látszott se távol, se közel, még a sirályok sem repkedtek a víz felett. Egyike volt azoknak a csodálatos pillanatoknak, amikor az örökké éber tenger alszik.

A forrás magaslatáról végig lehetett látni szemközt a sík tenger elszórt apróbb szigetein; s kétoldalt, délnek és északnak a partvidéken a gravózai kikötőig és Raguza bástyaövezte toronyhalmazáig.

Még akkor városok álltak ott, az erdőkből kimagasló tetőkkel, ahol most már se ház, se erdő: az olajgazdag Ortopula, a karcsú tornyú Argyruntum, a nyomtalanul eltűnt Blandona, amit a régészek hiába keresnek, Delminion, ami Dalmáciának a nevét adta s a liburnok Arauzája, még akkor megannyi büszke nép tanyája; maguk a szigetek megrakva kéjlakokkal; némelyik olyan kicsiny, hogy csak egy pásztorkunyhó fér el rajta; de az is tele virágos fákkal, a még kisebbeken már csak zuzmó zöldül, s aztán egy csoport apró szikla, elszórva szerteszéjjel, aminek a háta egészen kopár. S a szélcsendes tenger tükrében minden város, palota, kunyhó, kopár szirt kettős alakban tűnik elő, beburkolva kékes átlátszó páraködbe.

A szerzetes végigbámult a hallgató nagyvilágon. Azután felvett egy kavicsot a kezébe, s azt nézte merően.

S a széles nagyvilág és a között a kavics között volt valami eszmeközösség.

Frater Aktaeonnak eszébe jutott Plinius mondája, hogy van a dalmát partok sziklái közt egy mély barlang, amelybe ha egy kavicsot belehajítanak, olyan forgószél támad elő a mélyéből, a legnagyobb szélcsend idején is, mely a viharral egyenlő. E barlang neve Senta. Így írja Plinius. S a tiszteletreméltó tudós Hermolaus Barbarus, aquilejai pátriárka bizonyítja, hogy ez a barlang csakugyan létezik, Dioklea mellett van. Satának nevezik. Frater Aktaeon jobban tudja mind a kettőnél, hogy hol van ez a barlang. Azon gondolkozik, hogy belehajítsa-e azt a kavicsot?

Az égboltozat színe mind jobban összekeveredik a tengerével, a szigetek, a scogliók elvesztik a színeiket, s egyforma kék árnyképek gyanánt szaggatják meg az átlátszó homályt, a nap maga mint egy sugártalan tányér tűnik fel az égen.

Egyszerre egy óriási nagy hajó jelenik meg a víztükör felett; olyan rémséges nagy tömeg, aminőt tenger nem hordott soha. Talán csak a rémképe egy hajónak. De kivehetők minden árbocai, mind a három; a vitorlák duzzadtak, maga a rafálvitorla hegyesen kinyúló rúdján, domborún feszül előre. A hajó északtól dél felé siet.

Néhány pillanat múlva egy másik hajó tűnik fel, az elsőnek az árnyképe; éppen annak a hegyében, de a fenekével fölfelé s az árbocaival lefelé fordulva, úgyhogy a két hajóárboc hegyei egymást érintik. Mind a ketten egyesülten tartanak dél felé.

S ahol a két fantomnak az árbocai találkoznak, abba a vonalba esik a nap sugártalan gömbje.

Mikor a kettős hajóárnyék eléri a napot, egyszerre mind a kettőnek a fenekén, alul és fölül még egy napkísértet támad, három sápatag, beteg nap az égen.

Ezt a mirákulumot az egész dalmata parton és a görög tengermelléken mindenütt látták és bámulták, és az égi jelenségből nagy schismaticus szakadást, ellenpápák támadását jósolták a csillagtudósok. Frater Aktaeon elrejté a kavicsot a csuklyája fenekére.

Disputa

Kritikus. Az asztrológusokat hagyom uralkodni a maguk csillagai között; a kettős és hármas napokat sem kifogásolom, ámbár megvallom, hogy szeretném én már egyszer egy ilyen kettős napnak legalább a fotografiáját látni. Hanem egy dologról szeretném magamat felvilágosíttatni. Vajon volt valami elfogadható oka ennek a Frater Aktaeonnak, hogy az egyik fejezetben Canavelli Zenónak neveztesse magát, a másikban pedig a Boboli patrícius család ivadékának iratkozzék be? Vagy éppen csak hogy valami emberi dolog történt a szerzővel: „lapsus memoraei”, elfelejtette egyik hétről a másikra, hogy kinek hítták a regénye hősét?

Szerző. Ennek igen egyszerű magyarázata van. Zeno egyike volt Raguza híres versíróinak, s az írói neve, amin kortársai ismerték, volt Canavelli; verseket is tudnék tőle idézni, ha a latinosságommal akarnék pompázni. Hogy a költők a családi neveiket nem használták, ennek az okát fel lehet találni az arisztokratikus előítéletekben, s a minden korszak versíróinak exlex állásában. Hasonló példákat minden nemzetnél találunk. Az angoloknál Boz, a franciáknál George Sand, a németeknél Anastasius Grün, a magyaroknál Szigligeti. Így volt Bobok egyúttal Canavelli is, ezentúl azonban megmarad Frater Aktaeonnak.

Kritikus. Tudtam, hogy még neki fog feljebb állni! Mármost tehát azt kérdezem, hogy miféle subát vagy micsodát tetszett ráadni a római pápára, amire kakasok és oroszlánok voltak kihímezve. Pápát már csakugyan láttam, mégpedig Pio Nonot, mikor 1848-ban osztotta az áldást húsvét napján a Szent Péter temploma előtt teljes ornátusában. De ilyen cifra szűrt nem láttam őszentségén.

Szerző. Tetszett volna csak hétszáz esztendővel hamarább odamenni, akkor megláthatta volna. Az egyházi viseletnek is változó volt a divatja. Abban az időben még a hármas tiarát sem viselte a pápa. Ellenben azt a szép palástot, mely a waráng Dávid királynak annyira imponált, meg lehet találni Spalart minden népek és korszakok jelmezeinek gyűjteményében; jelképezvén az oroszlán a legfőbb erőt és hatalmat, a kakas pedig Szent Péter ébresztőjét, míg ellenben a többi főpapok éppen olyan kockákra osztott palástokon a galamb és bárány hímzett alakjait viselték: a szelídség és engedelmesség jelvényeit. Most már mind a kettő kiment a divatból. Hogy miért? Azt fürkésszék a historikusok.

Kritikus. No ez hát jó volt a főpapoknak, de ugyan mire lehetett jó a jámbor warángoknak az a rézöv, amibe őket szerző kegyelmesen felöltözteti? (Mint a cigány a fiát egy nyakravalóval.) Hiszen ez a rézöv, meg az a körül lecsüggő pityke, sodrony, lánc, fibula, mikor hideg volt, még hidegebbet tartott, ha pedig forró nap sütött, mint a téglázóvas, olyan jól eshetett az ember meztelen bőrének.

Szerző. Ennek a rézövnek pedig nagy oka volt arra, hogy a warángok viseljék. Biz az nem pótolná nálunk mai napság a flanel alsóinget, de hát azok másforma vívású emberek voltak. A waráng férfi mindegyik választott magának egy „ját”-ot, akivel a hadjáratokban elválhatlan volt; a dereglyén egymás mellett eveztek, a csatában egymás mellett harcoltak. A viadal alatt a két ját ezeknél a rézöveknél és a róluk lecsüggő láncoknál fogva egymáshoz csatolta magát; ha az egyik elesett, a társa nem hagyhatta ott, meg kellett a bajtársát mentenie, holttestét magával vinni a harcmezőről, vagy neki is ott kellett a társával együtt elesni. Ennek a hőslelkű fogadásnak a jelképe és biztosítéka volt az a bronzöv, függő láncaival együtt.

Kritikus. S létezik valahol a világon ilyen tiszteletreméltó bronzkrinolin, szemmel látható mivoltában?

Szerző. Egy teljesen összeállítottat lehet látni a kolozsvári országos múzeumban.

Kritikus. Fiat piscis! Tehát lássuk, mire tanítanak bennünket még a warángok?


VisszaKezdőlapElőre