A bosszúálló

Vajon mit mível a vén Tepelenti Ali körülvett fészkében, Janina várában? Megnyugodott-e már azon végzetben, hogy el kell vesznie, vagy küzdeni akar a megszámlált napokért, amik éltéből hátravannak? Tetszik-e neki ez a vérből csinált tenger, melyben a zivatar hányja, s melyből nem lát partot?

Még nem adta meg magát a sorsnak; hazája harcot izent ellene, a szultán aláírta halálítéletét, családja elhagyta és ellene fordult; de Ali nem engedé kettétörni kardját, hetvennyolc esztendeig volt ellenségeinek ostora, hazája védelmezője, a szultán jobb keze, rokonai patriarchája; a hetvenkilencedikben azt mondák neki a szultán és a rokonok: „halj meg, mert eleget éltél!”, és ő felgyújtá hazáját, megingatá trónján a szultánt, és kiirtá rokonait.

A görögök, kiknek egykor zsarnoka volt, most az ő szövetségesei lettek. Tepelenti tartá őket fegyverrel, pénzzel, és ha kellett, jó tanáccsal, rossz tanáccsal.

Három hadsereget tett már semmivé, mik ellene kiküldve voltak.

Ellensége, Gaskho bej eredménytelenül veszté el seregét a zendülők elleni csatákban, még csak a várakat tartó birtokában Janina körül, Artát, Prevesát, Lepantót, Tripolizzát és La Gulliát. A hellének mindennap ostromolták valamennyit. Egy napon elhíresztelé Ali, hogy Tripolizzában ötszáz előkelő görög van fogva, kiket a törökök kezesül vivének magukkal. E hírre kétszer nagyobb dühvel támadták meg az ostromlók a várat. Pedig azon ötszáz görögöt maga Ali gyűjté össze, mikor még Tripolizza birtokában volt, s jól el voltak azok téve már mind; mikor kénytelen volt a várat elhagyni, egy ó-kútba hányatta a görögöket, s kövekkel jól lenyomtatá, s pázsittal befedeté a helyet. Ő maga cselekedte azt.

A düh túlnyomó harca alatt kifáradva, harmadnapra megadák magukat a törökök Kleonnak, ki az ostromot vezette; csupán szabad elmenetelt kértek, az meg is lőn nekik ígérve.

Amint azonban a vár átadatott a görögöknek, első kérdésük az volt: hol vannak testvéreink, hol vannak a kezesek? A törökök bámultak, nem tudtak a kérdésre felelni, ők kezesül nem tartottak senkit.

Ekkor egy szulióta felfedezé az ó-kutat, melynek körzete be volt rakva pázsittal, s minő látvány tűnt szemökbe, midőn azt felbonták!

A bosszú vérszomjas dühével rohantak ekkor a lefegyverzett várőrségre, s felkoncolák azt az utolsó emberig, nem hagytak egy élő asszonyt, egy gyermeket abban a várban, mind a bástyákról hányták le őket fejetlenül.

Ali basa pedig nevetett Janina várában.

Ő maga több törököt elfogyasztott, mint az egész görög harc. Midőn Lepantót elfoglalta Ypsilanti Demeter, a várőrség szabad elbocsátásra adta fel a fellegvárat; Demeter maga írta alá a szerződést.

S midőn kijöttek a várból a törökök, Ali basa szuliótái rájok rohantak, s levágták őket mind.

Ypsilanti haraggal veté magát közbe, mutatva a szerződést, melyben a törökök éltét biztosítá.

Kleon felnevetett rá. Alitól tanulta e rút, gúnyos nevetést.

– Hiszen te nem is bántod őket, mi öljük meg, kik nem írtuk alá a szerződést.

Ypsilanti undorral fordult el a mészárlástól, s rögtön hajóra ültetve seregeit, visszahajózott Khioszba.

Ah, a görögök már ekkor sokat tanultak Alitól.

Jaj volt azon müzülmánnak, ki élve kezökbe került, ki nem tudott vitézebb és ravaszabb lenni, mint ők. Az előrehaladó Omer Vrione az egész úton, amerre járt, az útfélen felállított karók között haladt el, miken borzasztóan kivégzett törökök csontjai fehérlettek, néhol változatosság kedvéért egy-egy keresztfával felváltva, melyen kínhalállal kimúlt zsidók tetemei rémlettek, kezeiknél fogva faékekkel felszegezve, s félig megnyúzva és félig megsütve.[1]

Ah, valóban, a marathoni hősök utódai nagyon messze eltértek ősapáiktól, s igen jól mondá az ismeretes török hadvezér, hogy rossz katona az, ki ráér a csatában megölt ellenség fejét levágni.

Omer Vrione Pulónál találkozott Odysszeüsz hadaival. Egykor ő volt Ali basa legjobb hadvezéreinek egyike; Ali nevelte őt pásztorfiúból hadvezérré, Ali tanítá őt meg fegyvert viselni, s most ez is ellene fordult.

A szultán szép hadsereget bízott rá, mellyel, Gaskho bejt segítve, Alit várába zárni segítsen: nyolcezer ázsiai gyalogvitéz, kétezer szipahi, nyolc ágyúval. A szipáhik vezére volt Zaid, Kasztoria bégje, Ali legkedvesebb unokája, kit húsz év előtt annyit ringatott térdein, s maga elé ültetve a nyeregbe kisgyermekkorában, úgy tanítá lovagolni.

Zaid maga kérte a kegyet, hogy nagyapja ellen vezethesse a lovashadat. Otthon megígéré anyjának, hogy szakállánál fogva hozandja el a vén bűnös fejét.

Tulajdon unokája!

Pulóig jött Omer Vrione, ott a hegyekről aláereszkedve, megpillantá Odysszeüsz seregeit, amint a fehér zászlók sorba voltak tűzve a halmokon, s pihenni sem engedve hadait, rögtön megfúvatá a harci kürtöket, s teljes erejével megtámadá a görögöket.

Egy órai harc után, melyben férfi férfi ellen küzdött, ki voltak vetve a görögök sáncaikból, s elkezdtek lassan a völgybe aláhúzódni.

A timarióták hátramaradtak, s Zaid elkezdé a hátrálókat üldözni szipahijai élén. Odysszeüsz lépésenként vonult vissza mindaddig, míg Puló alá ért, s ott megállt utcai harcra. Már ekkor lobogója nem fehér volt, hanem veres; annyi jó vitéz vére fecskendezett föl rá, ki védelmében elesett.

Most egyszerre megzendül a Pindus felőli hegyek között a viharos Marseillaise danája, melyre a görög harci dalok voltak alkalmazva, s sebesen, mint a záportól áradt hegyi folyam, rohantak alá a szulióták a törökökre, élükön Kleon és Artemisz.

Omer Vrione két tűz közé volt szorítva; késő volt visszavonulni, késő megváltoztatni a csatarendet, az ágyúk nem használtak semmit, a lovasság nem mozdulhatott, s a gyalog ezredek csapatonként vágattak el egymástól anélkül, hogy egyik a másiknak segítségére mehetne.

A vezér látta, hogy nem mentheti meg seregét, legalább nem akarta, hogy maga megmeneküljön; odaveté magát, hol legdühödtebben folyt a harc.

Vad, kérlelhetlen viadal folyt az összekeveredett ellenek közt, a porfellegben, a vérpatakban egyszerre egy magas, sötét arcú ifjúval találkozik össze Omar Vrione. Megismeré: Kleon volt az. Már egyszer álltak szemközt, ezelőtt három esztendővel, midőn Ali küldé Omar Vrionét a szuliótákat megfenyíteni, akkor Kleon futott ő előtte. Akkor ő kiáltá a futó után: „Állj meg, hadd vigyem el fejedet Tepelentinek.”

S most Kleonnak eszébe jutott a szó, és most ő mondá a basának szemébe:

– Állj meg, hadd vigyem el fejedet Tepelentinek!

És Omar Vrione ott elesett a viadalban, s a szulióta vágta le az ő fejét.

Milyen különös a sors.

Omer Vrione elestével el volt döntve a harc sorsa: a török hadból menekült, ki merre látott, cserbenhagyván minden ágyút, minden zászlót, minden vezért. A lovasságnak nem volt merre kivághatni magát, egy része elhullt, más megadta magát.

Zaid a végveszély percében letépte turbánjáról a kócsagot és elhajítá, kaftánját elcserélé hirtelen egy szolgájával, hogy rá ne ismerjenek, s odaállt a közvitézek sorába. Jobb lett volna otthon maradnod, gyermek, mint a vén oroszlán, mint az öreg apa vadászatára jönnöd.

A szulióták körülfogták Zaid csapatját.

– Le a lovakról! – hangzott Kleon éles szava.

A szipahik csúfosan leszálltak lovaikról.

– Melyik a ti vezértek, Zaid? – kérdé Kleon előlépve. Kardja hegyéről csepegett alá a vér.

– Én vagyok az – mondá a szolga, ki Zaiddal öltönyt cserélt, s odaállt Kleon elé.

– Hajolj meg előttem, rab! – kiálta Kleon lábával dobbantva. A szolga meghajtá fejét a győztes előtt, és azután nem is emelte azt fel többé, mert Kleon leüté fejét véres kardjával, s azután felszúrva azt kardja hegyére, felemelé magasra, vérittas társainak kiáltva:

– Íme itt a másik vezér, Zaid, ki minket meghódítni jött. Halleluja!

A győztes sereg utána kiálta:

– Alleluja, alleluja!

És azután feltűzték a két vezér fejét a két kopja hegyére, s úgy vitték végig Puló utcáin, a háztetőkre csoportosult nők és gyermekek előtt kiáltozva:

– Győztünk! győztünk! Ezek az ellenség vezéreinek fejei, az egyik Omer Vrione, a másik Zaid bég. Kyrie eleison!

Kinek volt sápadtabb az arca, mint Zaidnak, midőn nevét hallá kiáltani, s látta, mint csúfolják meg azt a levágott fejet? A szulióták visszatértek Janina alá foglyaikkal és győzelmi jeleikkel. Tepelenti, meghallva, hogy Zaidot levágták, lemene hozzájok a táborba, és kérte, hogy adják ki neki a levágott főt. Kleon sátora elé volt az leszúrva. Nem akarta e diadaljelt átengedni, még egy ideig ragyogni akart vele seregei előtt. Ali készen volt a jó tanáccsal.

– Vágasd le egy másik fogoly fejét, s tűzesd azt helyébe, senki sem fogja azt észrevenni.

Kleon helyeslé a tanácsot, s tüstént kiküldé darabontjait, hogy hozzák be Alinak a kitűzött főt.

Ali megcsóválta fejét, amint meglátta azt, s ujját feddőleg emelve Kleonra, mondá:

– Fiatal vagy te még arra, hogy Tepelentit megcsald, fiam. Tanácsomat káromra akarod használni, s nekem adsz Zaidé helyett más fejet.

Kleon felpattant helyéről.

– E fő nem volna Zaidé?

– Bizonyára nem az övé. Elhiheted, hogy én jól ismerem az ifjút, én neveltem gyermekkorától, térdeimen tanítám lovagolni, s a kardot én adtam először kezébe.

– Hisz énnekem maga mondá az – szólt Kleon a főre mutatva –, hogy ő Zaid, s vezéri köntöse volt.

– Rabszolga ez – szólt Tepelenti, közelebbről megtekintve a főt –, láthatod: fülei ki vannak hasítva, hogy függőt ne viselhessen bennök, ami csak uraknak szabad.

– Úgy Zaid megszabadult.

– Úgy Zaid itt lesz a foglyok között – monda Tepelenti –, én meg fogom őt ismerni ezer közül. Legkedvesebb unokám volt. Képe most is szívembe van vésve.

Azzal kimentek a foglyok közé. Alig tekinte végig rajtok Tepelenti, odamutatott ujjával.

– Amott van ő. Nem látod mennyivel halványabb arca, mint a többié?

Kleon bőszülten rántá ki handzsárját, s a megmutatott alakra akart rohanni. Ali megragadá kezét.

– Mit akarsz? Csak nem akarod meggyilkolni unokámat saját szemeim előtt?

– Te csak fejét kérted. Az legyen tiéd.

– De most életét kérem, Kleon; legkedvesebb unokám Zaid, én neveltem, én szerettem, jobban, mint tulajdon édesanyja, jobban, mint valamennyi gyermekemet. Látod, én megosztom veled minden zsákmányomat, s tőled csak azt kérem, ami az enyim, ami az én testemből való test.

A szerencsétlen ifjú e szavakat hallva, odarohant Ali lábaihoz, s térdeit átölelte, és kezeit összecsókolá, sírva és könyörögve, hogy szabadítsa meg őt, jó, engedelmes fia lesz ezután.

– Látod, mennyire szeret engem ő is – szólt Ali, könnybe lábadó szemekkel tekintve Zaidra, s hosszú ősz szakállával betakará a hozzá menekültet. – Ugy-e, Zaid, jó most ez ősz szakáll árnyéka alatt rejtőznöd, melynél fogva Ali fejét anyádnak akartad megvinni?

Kleon megvető gúnnyal tekinte Ali basára. Ali tehát gyönge ember; Alinak szíve van, Alinak fáj a szíve, ha rokonait megölik. Ez kegyetlen elégtétel volt a görögnek. Kínozni akará a basát.

– Ha nem akarod Zaidot halva látni, eredj innen, élve nem kapod meg őt.

– Mit? – kiálta föl Tepelenti, s fölegyenesedve, kirántá kardját. – Azért, hogy szakállam hosszú, azt hiszed-e, hogy rágázolhatsz? Én véremmel fogom megvédni véremet, s elveszek inkább magam, de őt megölni nem hagyom. Lássuk, őrült fiú, van-e kedved levágni saját jobb kezedet?

Kleon meg volt lepetve, nem tudta mit tegyen? Hatalmában állt volna Alit megöletni, de az nagyobb diadal lett volna Sztambulban minden eddigi harcnál.

E pillanatban hírnök érkezék Odysszeüsztől, ki azon parancsot hozta Kleon számára, miszerint a pulói csatában elfogott török tiszteket küldje el Prevesába, hogy azokkal a Moldvában elfogott szent sereg ifjait kiválthassák.

Kleont sértette az egyenes parancs. Ő éppen olyan jó vezérnek tartotta magát, mint Odysszeüsz vagy Ypsilanti, s nem tartozott tőlük rendeleteket elfogadni.

Szemeit a hírnökről Tepelentihez fordítva, válaszolt amannak:

– Mondd meg Odysszeüsznek, hogy én és katonáim az ellenség tisztjeit még a csatában le szoktuk ölni, csupán egy maradt meg közölök álruhába öltözve, az pedig Tepelenti unokája, ki őt megismerve, visszaköveteli tőlem, s egy órával ezelőtt meg is alkuvánk egymással százezer piaszterben. Nemde így van, Tepelenti?

– Valóban úgy van – szólt Ali. – A százezer piaszter egy óra múlva kezedben van.

Zaid örömsikoltással csókolá össze nagyapja köntösének szegélyét, Kleon kezet adott az alkura; egy óra múlva megérkezett kis hordókba téve a pénz, fonttal kimérték a vezér előtt; Ali pedig balfelől karjára fűzve unokáját, saját kaftánját adá fel reá, úgy vezette fel Janina várába.

Kleon büszkén tekinte utána. A vén ember mégis gyönge ember; hogy könyörgött, hogy könnyezett, hogy fizetett azért a fiúért, ki legkedvesebb unokája volt.

Egy óra múlva dobpörgés hallatszott Janina bástyáin, s amint a görögök odanéztek, a vesztő karót látták felállítva. Négy fekete hóhér hozta Zaidot hátrakötött kezekkel, ugyanazon kaftán volt rajta, melyet Ali adott reá. Maga Ali pedig egy fekete lovon ült, úgy jött egész a vesztő karóig. Egyet intett, a hóhérok felkapták Zaidot a légbe, s egy perc múlva Tepelenti legkedvesebb unokája, kit annyiszor ringatott térdein, a legkínosabb halállal volt kivégezve.

Ali hidegvérrel nézte halálát; midőn megtörtént, erős, reszketéstelen hangon kiáltá alá a bástyáról:

– Így vesszenek el Tepelenti rokonai mind, kik ellene kardot vontak; nincsen számukra irgalom!

Kleon a vért fagyni érzé szívében. Ah, sokat kell még neki tanulni a haldoklók jajkiáltásiból, amíg Alit utoléri, azt az embert, aki sír, könyörög és fizet, hogy legkedvesebb unokáját megmentse, csupán azért, hogy ő ölethesse meg azt kínos mártírhalállal![2]

Csak két fia élt még Alinak oly nagy családjából: Szolimán és Muhtár. Ők voltak a legelsők, kik apjukat elárulták, az ő árulásuk ejtett rajta legégetőbb sebet. Egy évig viselé e sebet szívében Ali. Ez idő alatt nem volt szabad előtte fiai nevét említeni senkinek; mindent, mindent mi rájuk emlékezteté, elpusztított a várból; ha valaki megunta életét, csak Muhtár nevét kellett Ali előtt kimondania, s megérte halálát.

A két elpártolt fiú pedig ezalatt nagy ínségben élt Drinápolyban, mert a szultán megfizeté ugyan az árulókat, de szövetkezni nem szokott velök. Az első összeg, mit apjuk vérdíjában kaptak, nagy hamar elkölt víg lakomákra, lovakra, szép rabnőkre, ékszerekre; mikor az elfogyott, nem következett utána másik. A szultán kincstára különb és fontosabb személyek által lőn igénybe véve. Tepelenti erős ellenállása, a számtalan veszteség, mit fegyverei a szultán seregén ejtettek, feledségbe temeték fiai jó szolgálatát, kik azáltal, hogy apjukat elárulák, éppen semmit sem használtak a szultánnak; meg is bánták elégszer ez elhamarkodott lépést, midőn a hír Ali győzelmeiről hozzájuk is eljutott, s midőn a szükség napjai elkezdtek rájuk nehezülni, midőn elfogyott a pénz és a bor, midőn egyenkint eladogatták lovaikat, ékszereiket, utoljára a szép rabnőket is, nem várhatva másunnan segélyt, mint a csodatevő tündérektől, mint az ezeregyéjszakai hercegek.

És lám, a keleti vidám tájakon a tündérek és csodák még most is itthon vannak.

Mikor már éppen az utolsó szolgáló árát költötték a bégek, akkor jött rájuk a kincs, özönnel, halommal, ahogy csak a régi mesékben hallani, mikről tudja az ember, hogy sohasem történtek meg.

Egy napon tudniillik, midőn Ali basa Janina bástyáin sétálna alá és fel, az udvarban levő kert ágyai között egy kertészt pillanta meg, ki éppen tulipánokat ültetett.

Tepelenti az utolsó szolgát is jól ismeré várában, nemcsak név szerint, de még azt is tudta: kiben mi lakik?

Ezen kertészszolga neve volt Dirhám, mégpedig azért nevezték így el, mivel sok év előtt mint beteg gyermeket vásárolta őt meg Muhtár bég egy rabszolgakereskedőtől egy dirhámon, s nem restellt vele vesződni, kigyógyíttatta, felnevelte, minden jóval ellátta; Dirhám eszerint valahányszor nevét hallá említtetni, mindig eszébe juthatott, hogy milyen keveset ért ő akkor, midőn Muhtár bég magához váltotta, s ahány dirhámmal többet ér most, azt mind őneki köszönheti.

Ali basa elnézte sokáig a bástyáról, hogy ülteti ez ember a tulipánokat; némelyiket gondosan benyomogatja, porhanyó földdel behinti, csíráiknak helyet csinál, s megöntözi permeteg vízzel, másokat pedig csak ledugdos a földbe, betakarja nagy könnyeden, s nem nézi, hogy sokat önt-e rá, vagy keveset?

Ali megjegyzé magának azon hagymákat, miket Dirhám nagyobb gonddal ültetett el, azután leszállt hozzá s beszédet kezdett vele.

– Mi neveik vannak e tulipánoknak?

Dirhám elszámlálta neki azokat: King Georges, Trafalgár, Gruithuysen admirál, Belle alliance stb. stb.

Azonközben egyet-kettőt mindig átugrott, miknek neveit nem mondá meg, és éppen azok voltak a legnagyobb gonddal takargatottak.

– Hát ezeknek neveit nem tudod? – kérdé Ali.

– Elvesztém jegyzékeiket, uram, s a sok név között elfeledtem.

– Látod, és én tudom e virágok neveit; ez itt Szolimán, amaz ott Muhtár bég.

Dirhám arcra veté magát a basa előtt. Ali jól sejtett; Dirhám most is emlékezett a két fiúra, mint ahogy emlékezik a jó eb gazdájára, s visszagondol reá.

A nyomorult ember nem várt egyebet, mint hogy Ali rögtön ki fogja tépni azon hagymákat a földből, s az ő fejét ülteti helyölebe.

Ehelyett Ali kegyesen felemelé őt a földről, s nyájas, érzékeny hangon szólt hozzá:

– Kelj fel, Dirhám. Nem illik a szép érzéseket szégyenleni; te fiaimra gondolsz, hát én hogy ne gondolnék reájok. Megtiltottam az egész várban, hogy senki róluk ne merjen beszélni; mit ér az, ha magamnak meg nem tilthattam, hogy róluk gondolkozzam; mit ér, ha nem hallom neveiket, de látom arcaikat magam előtt? Azt mondja a világ, hogy ők elárultak engem, de én nem hiszem azt, nem hihetem. Mit mondasz, Dirhám: lehet-e az, hogy egy apát eláruljanak tulajdon gyermekei?

Dirhám bátorságot vett magának felelni:

– Üttesd le bár fejemet, uram, de én azt mondom, hogy ők nem voltak árulók, hanem magok árultattak el; mert ha lehető volna is, hogy apát eladjanak saját fiai, Tepelenti gyermekei nem adhatták el Tepelentit.

Ali basa egy erszény aranyat adott Dirhámnak e szóért, meghagyá neki, hogy este jelenjen meg palotájában, és azon tulipánokat, mik Szolimán és Muhtár neveit viselik, cserepekbe téve vigye fel hozzá.

Dirhám alig várhatta az estét; Ali csarnokában megjelenve, rögtön eléje vezettették; akkor a basa kiküldött mindenkit a szobájából, hogy csak ketten maradjanak, s elkezde vele bizalmasan beszélgetni.

– Hallom, hogy fiaim nagy szegénységben élnek Edrenében. A szegénység hagyján, de nagy gyalázatban. Senki sem törődik velök. A nyomorult szipahik, kik egykor fogvacogva ejtették ki neveiket, most nevetnek, ha velök szemközt találkoznak az utcán, s midőn gyalog mennek az élelmi piacra kenyeret vásárlani, az asszonyok fennhangon mondják: hát ezek azon hősök, kiktől Sztambul remegett? Bizonyára ez szégyen, és Ali basa pirul miatta. Tudom, ha még egyszer azt a jó kardot kezükbe vehetnék, melyet én kötöttem oldalukra, nem adnák azt át olyan könnyen Ali basa elleneinek. Mit gondolsz, Dirhám?

Dirhám csak egy igen hallható sóhajtással tudott felelni annak igazolásául, hogy Ali szavait helybenhagyja.

– Halld, Dirhám, én ismerlek régen – egy titkom van, melyet rád merek bízni.

– Mintha a föld alá temetnéd, uram.

– A durazzói kikötőben áll horgonyon egy angol hajó, Murrisson kapitány alatt. Azon hajón van énnekem letéve ötmillió piaszterem aranyban; nem kevesebb, mint ötmillió piaszter. Nagy összeg. Akármely percben akarnám, kilopózhatnám Janina várából, felülhetnék e hajóra, elvitorlázhatnék Angliába vagy Spanyolországba, s élhetnék úri módon, bántatlanul, magam tetszésére. – De minek? Kevés nap van még számomra hátra, miért iparkodnám azokat megmenteni? Itt kell nekem elvesznem, itt meghalnom, ahol naggyá lettem, s nem szabad hátralépnem a közelgő pallos elől. E pénzzel más szándékom van nekem, mely régóta ki van főzve nálam, csak az embert kerestem, ki alkalmas legyen annak kivitelére.

– Ki legyen az, uram?

– Te magad fogsz az lenni. Ne tétovázz. A sors kicsinyekből csinál nagyokat. Te ki fogsz menni Janinából, s keresztülmégy Gaskho bej seregein; elérsz Durazzóba, ott megmutatod Murrissonnak e gyűrűt, melyet látva, azonnal tenni fog mindent, amit te mondasz neki, mert erről tudja meg, hogy az én parancsaim azok. A horgonyt felveszitek, s kedvező széllel elindultok Sztambulba. Nem vitorláztok be az Aranyszarvba, mert bajosabb lenne ismét visszajönni, hanem horgonyt vettek anatoli hisszár mellett; akkor te partra szállsz, s magadhoz véve százezer piasztert, azt polyvás zsákokba rakod, felül a polyvát, és öszvérekre rakva elviszed azt Edrenéig, ott fölkeresed fiaimat, és ruháik szegélyét alázatosan megcsókolod, tudtokra adván, hogy én küldtelek. Elmondod azután nekik a Janina alatt viselt harcokat, mindent, amit láttál és hallottál; ha látni fogod orcáikon, hogy beszédedet hidegen fogadják, s nem lelkesülnek föl reá, akkor kiméred nekik a százezer piasztert, megmondod, hogy vegyenek maguknak boltot, állítsanak rőfös kereskedést, vagy kinek mihez hajlandósága van, s iparkodjanak szépen gazdálkodni, és gyarapodjanak, mint illik tisztes férfiakhoz, élvén hosszú esztendőkig; – ha azonban lángra gyúlni látod arcaikat, és szemeikben a hősi dicsvágy szikráit tündökölni, ha szavaidat nyitott ajakkal, fönndobogó szívvel hallgatandják, és kezeidet forrón szorongatják, és gyakran kapkodnak kardjaik markolatához, ha újra és újra elmondatják veled, amit már egyszer hallottak, akkor mondd meg nekik, hogy a dicsőség útja és Tepelenti karjai még mindig tárva vannak előttük, hogy azon százezer piaszter csak arra való, hogy lovakat és fegyvereket vásároljanak maguk számára, ötvenszer annyi vár reájuk még az angol hajón és ötszázszor annyi Janina vörös tornyában. Amaz ötmillió piaszteren vegyenek hajókat, és azokat fegyverezzék föl titokban. Ez nem lesz nehéz, miután a török flottáról minden görög legénység megszökött. Ingyen is ajánlkozni fognak; ha készen vannak hajóikkal, értesítsék általad Bubliniát, a görög hős amazont, ki harminc hajóval cirkál Candia körül, hogy vonja félre a török hajóhad figyelmét, s akkor evezzenek ki a Beikoszból. Kedvező idővel tíz nap alatt Durazzo alatt lehetnek. Ugyanakkor egyfelől én, másfelől Kleon, harmadikról Odysszeüsz megtámadjuk Gaskho bej seregeit, s ha fiaim a tenger felől segítenek, azon napnak alkonyatán egymás karjai között fogunk megpihenni…

Dirhám sírt, mint a gyermek. A basa folytató utasításait.

– Mindenekfelett óvatos légy. Mindent a legnagyobb titokban végezzetek; fiaim a pénzt ne szórják jobbra-balra, hogy észre ne vegyék gazdagságukat, az gyanút és irigységet költene; legjobb lesz, ha az összeget a hajón hagyják, s csak annyit hoznak el rendesen, amennyi éppen szükséges. Midőn Bubliniának izenetet viszesz, irass pergamenre akármiféle közömbös dolgot: például, hogy gyapjút szállítasz Krétába, s címeztesd azt Argyrocantharydesnek, ki a szultánnak és valamennyi basának jó barátja, s amellett a görögöknek is szállítmányosa. Az üres sorok közé azonban írja fel Muhtár az izenetet Bublinia számára vak betűkkel, s midőn átadod azt, kettévágott citrommal nedvesíttesd meg a gálicolvadékkal írt sorokat. Azonban megállj, még jobbat mondok. Pokolkövet olvassz fel vízben, azzal írják fel az izenetet kemény tojások héjára, miket azután újra megfőzvén, az írott betűk mind a feltörött tojás belső fehér hártyáján lesznek olvashatók. A tojás leggyanútlanabb szállítmány. Így cselekedjél.

Dirhám mindent figyelmesen gondolataiba jegyzett, elámulva rajta, hogy Ali basa figyelme így kiterjed minden csekélységre.

– Még egyet – szólt Ali, és hangja megtompult az érzelemtől. – Én jól tudom, hogy veszélyes játék, melyre fiaimat felhívom, és nem látható annak vége. Evégett fogd e gyűrűt, ennek kövébe alulról talizmán van vésve. Add át ezt Muhtárnak; mindig ujján viselje, s ha valami nagy, igen nagy veszély találná környékezni – mitől Allah őrizze meg –, akkor nyissa fel e gyűrű kövét, s olvassa el, ami abba alulról van vésve; de csak akkor, ha nagy veszélyben forog, midőn életeért remeg, midőn már nem cserélne vele fejet a legutolsó rabszolga, mert egyszer elolvasva, elveszti a talizmán erejét. Most távozzál, és gondolj azokra, amiket mondtam.

Dirhám megcsókolá a basa köntösét, s fogadá, hogy híven teljesíteni fog mindent. Ali kikísérte őt maga a kertig. Visszajövet azon a helyen kellett keresztülmennie, hová a kivégzett Zaid volt eltemetve; midőn megdobbant az üres föld Ali lábai alatt, megállt egy percre, és magában mormogá:

– Hm. Csak magad vagy?

…Két hét múlva Adrinápolyban találkozott Dirhám Ali fiaival. Murrisson hajója elszállítá őt odáig, s Dirhámnak számtalanszor volt alkalma meggyőződni felőle, hogy az Ali által letett pénz híven meg van őrizve a hajófenékben.

Ott elmondott mindent, miket Tepelenti reá bízott, s úgy tetszék a szegény szolgának könnyező szemein keresztül, mintha a bégek fellelkesülnének azon harcok hallatára, miket ősz apjuk viselt, s e meggyőződésben elmondá nekik azt is, hogy Ali ötmillió piasztert küldött számukra, hogy azon hajókat vásároljanak, s fegyvereseket gyűjtve, hogyan és miképpen csatlakozzanak hozzá.

A bégek megörültek az ötmilliónak, mindketten összeölelték Dirhámot, ki váltig iparkodott minden érdemet Tepelentire hárítani, ki a pénzt nagylelkűleg küldé.

– Biz az öreg küldhetett volna többet is – mondá Szolimán –, úgyis minek az neki Janinában? Elébb-utóbb ellenségei prédájára jut.

– Megbocsáss, uram – szólt Dirhám –, de nem jut az prédára, ha ti is egyesültök vele.

– Úgy! – szólt Szolimán, és azon percben a két testvér egymás szemébe nézett, mintha egyszerre egy gondolatjok támadt volna.

Midőn a küldött gyűrűt átadá Dirhám Muhtárnak, gyanúsan kérdezé az:

– Nincsen e gyűrű megmérgezve?

– Hová gondolsz, uram? Egész utamban ujjamon viseltem azt; sőt inkább talizmán van benne.

Erre mind a két testvér felkacagott. Alit sokszor kinevették ők babonás hitéért. Azonban a gyűrűt megtartá Muhtár, mert pompás smaragd volt közepében.

Hanem a tojások titka teljesen megnyeré a testvérek tetszését. Ez valóban jeles ötlet volt Alitól, ilyenformán még a basák háremeibe is lehet küldeni titkos izeneteket – ki gyanakodnék egy tojásra? Ezt legközelebb megpróbáljuk. A szeraszkier odaliszkjainak fogunk beküldeni szerelmi nyilatkozatokat tojásba írva.

Dirhám fejet csóvált, s komolyan kérte a bégeket, hogy mindenekelőtt tegyék magukat összeköttetésbe Bubliniával, a khioszi amazonnal, ki olykor elég vakmerő a Dardanellákig nyomulni hajóival, mert ha ezzel nem sietnek, kincseiknek semmi hasznát nem veendik. Edrenében veszedelmes mutatniok, hogy pénzhez jutottak, az angol hajóskapitány pedig egyéb szívességet nem hajlandó tenni, mint hogy pénzöket őrzi, de ha valami bajuk lesz miatta, az meg nem fogja védni, sem őket a török vizekről el nem szállítja.

E bölcs beszéd hatott a bégekre; mintha folyvást egy nyomon haladnának gondolataik, rögtön rábízák Dirhámra, hogy vegyen számukra tehát tojást, pokolkövet és írószereket, s más egyéb haszontalanságot, ami kell.

Pénzt is elfelejtettek neki adni, majd vásárol szegény a magáéból.

Alig húzta ki Dirhám a lábát, a két testvér egymásra tekinte, és mosolygott.

– Nekem egy jó gondolatom van – kezdé Szolimán.

– Nekem is – mondá a másik.

– Eszemben sincs, hogy Alihoz visszatérjek.

– Nekem sincs. Nagyon jól emlékezem még Zaid történetére.

– Én azt gondoltam, hogy vásárolni fogunk egy hajót, melyre pénzünket átrakjuk.

– És azt ellátjuk görög legénységgel.

– Azután elküldjük Dirhámot a tojásokba írt izenetekkel Bubliniához, írjunk bele mentül nagyobb dolgokat; hogy mi itt kész hajóhaddal állunk, s ha ő támad elölről, mi hátul rohanunk a kapudán basára. Az a nő őrült, elő fog jönni az Archipelagusból, s belevesz a török hajóhadba. A kapudán basa majd ellene gyűjti hadait, s míg a figyelem feléje fordul, mi addig elvitorlázunk szépen, s meg sem állunk Cadixig.

– Helyesen, ott a jó bor és szép asszonyok hazája.

– Ali basa azután várhat bennünket, akár Izrafil angyal trombitaszaváig.

– És Bublinia szinte – a szultán nem különben. – Hadd üssék egymást.

– Mashallah! Szép az élet!

Így történt tehát, hogy Ali basa fiai, mint a tündérmesék hercegei, egyszerre csodálatos módon gazdagsághoz jutottak, s elég bölcsességük volt e gazdagságot a legvidámabb módon fordítni haszonra. Vérre és fegyverre volt az nekik adva, ők borra és szerelemre fogják költeni; s nem legszebb-e így az élet?

Amint Dirhám visszatért, rögtön megfőzeték a tojásokat keményre, s írtak rá mindenféle nagyszerű izeneteket, kinek mi eszébe jutott; ígérték, hogy szárazon, vízen fognak a görögök segítségére sietni, hogy tűzhajóikkal a flották közepébe vágtatnak, s levegőbe röpítik az admirálhajót, hogy a jancsárokat fellázasztják a szultán ellen, a görögöket a jancsárok ellen, amikben egy betű sem volt igaz. Csak a jó Dirhám hitte azokat, és remegett teste-lelke a félelemtől, ha elgondolta, mily nagy dolgokat szándékoznak az ő urai megindítani.

Maga azután kibérelt egy dereglyét, azt megrakta gyapjúval, s egy kosárba eltéve a titokteljes tojásokat, megindult az Archipelagus felé.

A jó fiúk kacagtak magukban, kacagtak a jámbor Dirhámon, a vitéz Bublinián, a bölcs kapudán basán és a mulatságos jó szerencsén, mely őket csoportosan éri; de senkin sem annyira, mint a vén Tepelentin, ki most azt hiszi, hogy fiai az ő számára hajóhadat gyűjtenek.

De vajon azt hiszi-e?

Amely napon Dirhám elindult Edrenéből, ugyanakkor egy nimetullahita szerzetes furakodott be a szerájba, követelve, hogy a szultán elé bocsássák.

Ugyanazon vén jós volt ez, ki Tepelentinél mutogatta varázslásait.

Mahmud elé érve, megállt előtte merészen, s még csak fejét sem hajtá meg előtte jobban, mint amennyire már azt az idők terhe meggörbeszté.

– Allah küld engem tehozzád – mondá a dervis nehéz, mély hangon, mely minden ércét elveszté már –, nagy veszély közelg ellened, a vihar, mely fejedre készül, még most egy tojás héjába van szorítva, s egy tenyereddel elnyomhatod azt, de ha megengeded tojásából kikelni, egész országod sem lesz elég azt befogadni; azért azt izeni tenéked Allah: e napon és ennek éjszakáján és holnap és a jövő éjjel állíttass meg minden hajót, mely az arany szoroson keresztül evez, és motoztasd meg azokat, és valahol egy tojásra akadnak őreid, azt foglalják el, és hozzák eléd, mert köztük van azon sárkánynak tojása, mely, ha kikel, téged és országodat el fog nyelni.

Ezt mondva, megfordult a dervis, s nem köszöntve a padisaht, sem papucsait le nem húzva előtte, eltávozott, nem is kért semmi jutalmat.

A szultánt meghatotta e merészség, s rögtön parancsot adott a két őrtoronynál, hogy a keresztülmenő hajókat megvizsgálva, minden tojást elfoglaljanak rajtok, és eléje vigyék, hajósaikat letartóztatva.

A sors úgy akarta, hogy Dirhám hajója legyen a legelső, mely a kutatók kezébe került.

Amint a szerencsétlen szolga meglátta, hogy az őrök a tojásokat elfoglalják, kiugrott a tengerbe, s bár jól tudott úszni, belefojtá magát a vízbe, nehogy urai ellen tanúskodni kényszerítsék.

A tojásokat a szultán elé víve, amint azokat feltörék, elszörnyedve olvasák a belső hártyára átírott sorokat. Árulás és lázadás! Az ország egyik határától a másikig elterjedt összeesküvés, bonyolódott cselszövény, melynek egyik fonala Janinában, másik a szigetekben, harmadik magában a birodalom fővárosában van. Ez rettentő megtorlást kíván.

A bégek még azon éjjel elfogattak, örömeik közepéből, reményeik paradicsomából hurcoltattak a börtönbe.

Ki árulhatta el a tojások titkait?

Ki más, mint maga Tepelenti?

Esztelenek! Azt hitték, hogy Tepelenti fölött kacagni lehet.

Szolimán elájult, amint tudtára adák, hogy a tojások titka fel van fedezve. Muhtár is érzé, hogy itt van azon perc, melyről Ali megmondta, hogy az utolsó rabszolga nem cserélné el fejét az övével, s most e veszedelmes percben eszébe jutott a talizmángyűrű, melyet külde neki. Hirtelen felnyitá annak smaragdját; azt hivé, legalább gyorsan ölő méreg lesz abban, mely által meg fog menekedni a gyalázatos haláltól. Nem volt abban méreg, hanem e szavak voltak belevésve:

„Ali kezei hosszúk!”

Muhtár megsemmisülve ejté el a gyűrűt; Ali kezét, ezt az engesztelhetlen kezet, mely a világ túlsó részén is rátalál, mely a sírból is kinyúl utána, érzé fejére nehezülni.

Meg kell halnia, és testvérének is.

A reisz effendi elé vitték őket, ott mindketten merőben tagadtak mindent, ami a tojásokra volt írva; de nem tagadhattak egyet: az ötmillió piasztert az angol hajón, és az volt legnagyobb bűnök, és ez veszté el őket.

A szultán követelte Murrissontól a bégek pénzét. Murrisson maga jelent meg a reisz effendi előtt védni a letéteményt, melyet csak annak köteles kiadni, ki törvényes tulajdonosa.

– Az ozmán birodalomban csak egy törvényes birtokosa van minden vagyonnak – mondá a reisz effendi –, és az a szultán. Mindenkinek vagyona, aki meghal, a nagyúrra száll, és azzal senki nem rendelkezhetik.

Murrisson helyesnek találá azon ellenvetést tenni, hogy hiszen a bégek nem halottak, s élők után a szultán sem öröködik.

A reisz effendi felelet helyett kiküldé őreit egy aláírt pergamennel, s nehány pillanat múlva ott álltak a bégek levágott fejei Murrisson előtt ezüst tálakon.

– Ha csak az volt a hiba, hogy még nem haltak meg – mondá a belügyér –, íme, azon segítve van.

Murrisson kiadott aranyat, ezüstöt, ami nála volt, gyorsan, és elhagyta még azon órában Konstantinápolyt, hol minden szavára egy emberéletnek kelle kialudni.

A bégek fejei pedig három nap és három éjjel voltak a szeráj kapujába kitéve, közszemléletül a népnek; a lovas kikiáltók óranegyedenként hirdeték:

„Ime, ezek a lázadó Ali Tepelenti fiainak fejeik, kik Sztambult el akarták pusztítani!”

A nép átokordítása szállt reájok mindannyiszor.

           

Napok múlva elérkezett a hír Janinába is, hogy Szolimán és Muhtár bégeket Sztambulban lefejezték.

Ali basa háromszor borult arccal a földre, hálákat adván Allahnak e kegyelemért. S körül a falakon trombitaszó mellett hirdetteté ki, hogy fiait, az áruló bégeket Sztambulban lefejezték – ez jutalma az árulóknak!

És azután három nap, három éjjel – amennyi ideig a bégek fejeik a szerájban ki voltak téve – lakoma, zene és tánc folyott Janina várában, s minden reggel százegyet lőttek a bástyákról, ahogy szokták nagy diadalhírek után.

S midőn estendén Ali kiment kertjébe sétálni, s járt alá s fel a virágok között, megdobbant néha lába alatt a föld. Zaid sírja volt ottan, az döbörgött; ott megállt a vén dalia, ki egyedül maradt meg kiirtott családjából, s lábával a földdel egyenlővé tett sírra dobogtatva, suttogá magában:

– Nem vagy egyedül többé… nem vagy.


[1] Lásd az „Augsburgi allg. Zeitung” 1821-ki lapjait.

[2] Tény Ali basa életéből.


VisszaKezdőlapElőre