Táncvigalom a szerájban

A valideh szultána születésnapja volt.

Mahmud anyja, a szultána, francia nő volt, kinek szülői Martinique szigetén éltek, ifjú korában felküldék őt Párizsba, ott a kegyes nénék zárdájában nevelteték tizenhat éves koráig, akkor visszahívta őt a család a szép déli szigetre Afrika túlsó oldalán. Útközben a hajót zivatar roncsolta össze, s egy más gálya szabadítá meg az utasokat, azt pedig a sík tengeren berber kalóz fogta el, s a szép francia leánykát eladták a szultánnak.

A többit aztán tudjátok.

Elle eut beau dire: Je me meurs!
De nonne elle devient sultane…
                 
Hugo Victor.
Mondhatta ő: Meghalok!
Apácából lett szultána…

Azok a szegény virágok, kiket a világ minden részeiből vásárra hordtak össze a nagyúri hárem számára, s akik nem tudnak egyebet, mint szeretni, elhalványultak az európai míveltségű hölgy ragyogó szépsége és szelleme előtt, ő lett Szelim kedvenc neje, ő szülte neki Mahmudot, és fia jobban szerette anyját, mint valamennyi hölgyeit.

A valideh születésnapjára nagy meglepetés várta őt. A szultán titokban intézett el mindent.

Európai táncvigalmat rendezett a szerájban.[1]

Bécsből szabókat hozatott, azokkal legújabb divatú köntösöket varratott odaliszkjainak, eunuchjaival betaníttatá a legújabb farsangról ismeretes keringők zenéit, egy menüettet és két francia négyest; ugyanazon táncokat a hölgyek is elsajátíták; a hárembe jártas férfiak, a kizlár aga, az anaktár bej, az ifjú trónörökös Abdul Medzsid, és maga a szultán is barna színű európai öltönyöket kaptak, úgyhogy midőn a szultána belépett az ünnepélyesen világított porcelánterembe, a bámulattól leigézve állt meg. Egy párizsi udvari ünnepélyen képzelé magát, minőket még mint gyermek a Louvre-ban látott; a száz meg száz fiatal odaliszk hullámzó tömegben járt alá s fel, büszkélkedve a legutóbbi évek tarka divatjában, hosszú kesztyűiben s selyem harisnyáiban; a turbánok helyett tollas kalapok s bokréták díszíték a felbodorított pompás hajfürtöket; fedetlen vállal és kebellel, lengeteg habkönnyű öltözetekben, pillangós festett legyezőkkel, szabadon kacagva, fecsegve mulatott ez új világban a háremek népe, s az egészet csak az tevé különbözővé a mi táncvigalmainktól, hogy a mulatság sötétebb része, a férfialakok hiányzottak belőle.

Ez árnyéklatot csak négyen képviselték: a szultán, a trónörökös, a kizlár aga és a bej. Ezek közül kettő még nem férfi, a másik kettő pedig már nem az. Mind a négyen magyaros feszes dolmányokba vannak öltözve, hosszú fekete pantallókkal, fejeiken vörös fez; a szultán vaskos termetével olyan jó magyar alispáni alakot mutat, senki sem nézné őt egyébnek állig begombolt dolmányával; az ifjú herceg deli termetét különösen emeli a feszes öltözet, haja kétfelé van bodorítva divatosan, szétnyílt dolmánya alatt látszik a gavalléros fehér mellény; a kizlár aga ellenben igen mulatságosan viseli magát a szokatlan öltözetben: mindig az övébe akarja dugni kezeit, s akkor veszi észre, hogy nincs az oldalán; kabátja szárnyait pedig egyre húzogatja lefelé, mintha restellné, hogy nem érnek a földig.

A valideh szultána kellemesen van meglepetve. Gyermekéveit képzeli vissza e látványra, s háládatosan öleli keblére fiát e gyöngéd figyelemért, s az hódolattal csókolja meg az anyai kezet.

Szerelmét sok nőnek osztá a szultán, de tisztelete egyedül anyjáé maradt.

Az odaliszkok örvendve, hízelgve fogják körül a jó szultánát. Sohasem volt ő egyikhez is szigorú, sőt védője, pártfogója volt mindegyiknek, s akiket ő szeretett, azok biztosak lehettek Mahmud kegyének tartósságáról.

Mindenik iparkodik a validehnak megtetszeni új öltözetében. De egy sem tudja azt annyi kellemmel viselni, mint ez az új virágszál, kit csak nemrég hoztak a szerájba, s máris első lett az elsők között: a szép cserkesz leány. Ez a lengő lépés, ez a galambszerű hajlítása a nyaknak, ez a csáb a vállak, a kebel ingerlő lejtésével, alig engedik elhinni, hogy ez alak nem Párizs szalonjaiból raboltatott, ahol jól tudják, mint kell a divat előnyeit felhasználni. Hajfürtjei à la Valière vannak bodorítva, féloldalt eső választékkal, mi egy kissé férfias kinézést ad neki, ami műértők tudtával még annyival ingerlőbb.

Mégis igaza volt a görög kalmárnak, a föld semmi foltja sem méltó e helyen kívül arra, hogy Milieva rajta járjon.

A valideh megcsókolja az odaliszk homlokát, s maga vezeti őt a szultán elé, ki most nem engedi neki, hogy kezét megcsókolja. – Micsoda gondolat? Európai ruhában kezet csókolni urának?

Ehelyett az ifjú koronaörökösnek engedtetik meg, hogy Milievát karjára öltve körülvezesse a teremben. Milyen szép két gyermek együtt. Abdul Medzsid még alig tizenkét éves, a leány talán tizennégy; ha öltönyeik meg nem különböztetnék, senki sem tudná megmondani, melyik a fiú, melyik a leány?

Majd a rejtett zenekar megpendíti hangszereit; a validehre új meglepetés vár. A régen hallott zeneműveket hallja ismét eljátszani, s bámulata tetőpontját éri, midőn a szultán felhívja, hogy táncoljon vele egy – menüettet.

Minő bohó gondolat. Táncoljon az anyaszultána, fiával, a szultánnal? valamennyi nevető odaliszk előtt, aki még sohasem látott ilyet. Hol van még egy pár? Igen. A herceg és Milieva lesz az. Átellenben a felséges párral foglalnak ők helyet, s a lassú andalgó zenénél nagy méltósággal lejtik együtt a courtoisie melankolikus táncát; akként hajlongva és bókolva egymás előtt, mint a legjobb hajporos lovagok és szépségflastromos istennők az oeil-de-boeuf korából.

Sohasem láttak még ily jelenetet a szerájban.

A szultána maga is elbámult azon hódító ügyességen, melyet Milieva e táncban kifejtett, tökéletes udvarhölgy volt ő, azon fejedelmi mosolygással, melyről Estrelles Gabrièle oly hírhedett volt. A jó Mahmud annyira is Milieván felejté szemeit, hogy a tánc vége felé egészen elfeledkezék a maga lépéseiről, s minden szabályon kívül magához ölelé Milievát, s kétszer, háromszor megcsókolá orcáját, pedig csak meg kellett volna hajtania magát, és kezet csókolni – nem is neki, hanem a validehnek, aki táncpárja volt.

A menüett végeztével keringőt játszottak az eunuch zenészek, ebbe azután valamennyi odaliszk belevegyült, párosával egymásba kapaszkodva, s úgy lejtve a szép háromlépéses táncot, mert a kétlépéses fordulót csak a később haladó kor találta fel. A zenénél hangosabb a vidám zaj, mely a táncolók közt támadt; itt-ott egy pár elbotlott a hosszú tapadó ruhákban, mikhez szokva nem volt, s az utána jövő nimfák halomra hullottak körülök, másik megunta már a táncot, vagy belefáradt, de erősebb s tüzesebb társnéja által hurcoltatott tovább; a vén kizlár aga és a bej középett álltak, ügyelve, hogy valami botrány ne történjék. A dévaj odaliszksereg egyszerre őket is körülfogta, belekapaszkodtak ketten-hárman, s vitték őket magukkal táncolni, keringeni; belesodorták a vágtató rohamba, hogy a két jó úr lélegzetét veszté bele.

A szultán és a valideh, a herceggel és Milievával a terem emeltebb részén ülve nézték és kacagták e vidám jelenetet, mentül jobban szóltak a sípok, mentül jobban ütötték a dobot, annál sebesebben ragadták az odaliszkok a két prédára esett urat – a réztányérok csengtek!

Hah! Hallga! Mit hallasz, jó szultán? Mi zaj vegyül onnan kívülről e vidám zivatarba?

Mintha ott is dobolnának, s szólnának a trombiták, s vigadnának az emberek.

Ejh, semmi az, csak képzelődés. Hozzátok a poharakat! ne azokat a szörbetes csészéket, ma a valideh születésnapja van; ma európai emberek leszünk, hozzatok bort és poharakat.

A szultán különösen kedvelte a tokajit és a champagne-i pezsgőt, e két hatalmasság követei voltak rá legnagyobb hatással.[2]

Meg kellett ízlelniök a bort az odaliszkoknak is, s azután még vígabban ment a tánc, eszeveszettebb lett a víg dal és zene.

Mi ez ismét?

A szultán figyelmez. Mi zaj van a szerájon kívül? Mi világít be a tetőről a gömbölyű ablakokon?

E dobbanások nem a kettős dob döngései, e kiáltás nem a vigadók lármája, e csöngés nem a réztányérok verése, hanem kardcsattogás és ágyúmoraj és ostromi zaj, s ama világ nem a tűzijáték fénye, hanem az égő üszköké.

Fel, Mahmud, az ottománról, el azzal a pohárral, ki azzal a karddal, nem vigalom éjszakája ez, hanem a halálé! Kapuid előtt a lázadás!

A szerájt ostromolják!

Tizenkétezer jancsár a sztambuli csőcselékkel egyesülve rohanta meg a kapukat, éppen midőn a zene legvígabban hangzott a kivilágított termekben.

– Halljátok ezt? – kiálta Kara Makán, a janicsárok leghírhedtebb szónoka, ki saját kezével akasztá fel a sztambuli metropolitát palotája küszöbére. – Halljátok e zenét? Itt vigadnak, midőn körös-körül sír az ország. Tudjátok-e, mi a legújabb hír ez éjjel? Gaskho bejt elfogták a szulióták, és semmivé tették janinai seregünket; a kapudán hajóhadát egy asszony gyújtotta fel, s Kermandzsahánt haddal lepte meg a sah. Végenyészet közelg reánk, és az árulás a szerájban lakik. Íme, halljátok! Ők táncolnak, énekelnek s borban fürösztik nyelveiket, az ő káromlásuk hozza reánk Allah csapásait; mi jajgatunk, mi vérezünk, és ők vigadnak, s kacagnak rajtunk. Ne sírjanak-e ők is, ne vérezzenek-e úgy el, miként testvéreink, kiket mészárszékre küldtek? A bőszült tömeg névtelen ordítása felelt a lázító kérdésére.

– Ha az egész országot bejárjátok, nem találtok gonoszabb foltot e helynél.

– Tüzet a szerájra! – ordítá erre egy, utána a többi.

– És ha valamennyi ellenségtől megmenekültetek, akkor vagytok a leggonoszabb ellenség körmei között.

– Halál a vezérekre! Halál a palotaurakra! – dörgé a nép, s egy hang felkiálta Kara Makán mellett:

– Halál a szultánra!

Kara Makán odafordult hozzá, és megfeddé.

– A szultánt ne bántsd. A szultán élete szent. Ő és gyermeke az utolsók, kik Omár fejedelmi véréből életben vannak, s bár nem méltó ő, hogy azon trónon üljön, melyet a hős Mahomed utódai számára emelt, de ő az utolsó, azért a szultán feje szent. De halál a reisz effendi fejére, halál a kizlár agára és a kapudánra. Ők okai pusztulásunknak. A gyaurok fejedelmei fizetik őket, hogy hazájokat elpusztítsák. Ezeket tőből kitépd, és ha találsz gyermeket családjából, megöld azt is, még a csecsszopót is, hogy az se maradjon, aki megemlegesse!

A nép bőszülten ordíta a szeráj kapui előtt, melyek be voltak zárva, és láncokkal elkötve; a jancsárok megfútták a lázadási tülköt, a dobok recsegtek, és a szultán odabenn szép lányka ölében nyugtatá fejét.

Hogy elhallgatott a zene, hogy elhalt a csók, a nevetés az ajkakon, midőn egyszerre egy ágyúlövés rázta meg a szerájt. Egy vakmerő izoglán a vízikaput megrohanó népre lőtt a kiszegzett ágyúval.

A szultán megrettenve hagyta el háremét, s sietett a középkapu fölé, hogy a néphez beszéljen.

Míg a folyosókon végighaladt, szolgái, hivatalnokai lábaihoz borultak, és térdeit átfogva könyörögtek, hogy ne mutassa most magát a népnek.

Mahmud nem értette őket. A pillanat zavarában nem jutott eszébe, hogy a frank öltözet van rajta, melyet a nép most átkoz és gyűlöl.

Midőn kilépett az erkélyre, a fáklyák és üszkök világánál megpillanták őt a jancsárok.

Egyszerre ujjal mutatott rá minden ember. Egyszerre támadt a gúnyos, a dühös ordítás:

– Nézzétek, ez itt a szultán! Látjátok a kalifák kalifáját! A mozleminek padisahja a gyaurok öltözetében! Ez itt Mahmud, ellenségeinek szövetségese!

A szultán visszadöbbent a viharzó népdüh elől, s mintegy önkénytelen fordult hátra, sápadtan rebegve:

– Mivel csillapítjuk le e zivatart?

Szolgái remegő ajkakkal álltak körüle, félrehúzódva mellőle, nemcsak tiszteletből, de félelemből is.

E pillanatban egy merész fiatal izoglán lépett a szultán elé, s bátor, remegéstelen hangon válaszolt kérdésére:

– Karddal, ágyúval, fegyverrel!

Ez Thomár.

A szultán végignézte a fiút, meglepetve annak merészsége által, s azzal sietve ment öltözőszobájába, báli öltönyét fölcserélve uralkodói öltözetével, s úgy jött vissza belső termeiből, és leszállt az udvarra.

Az ágyúk a kapuknak voltak szegezve, a topidzsik nyugtalanul álltak mellettök égő kanócokkal, parancsszóra várva.

Amint a szultán az udvarra lépett, egyszerre nehány száz izoglán fogta körül, elszántan őt az utolsó csepp vérig védeni, Mahmud újra megismeré közöttük Thomárt. Úgy látszott, hogy ő a többiek lelkesítője.

A szultán inte nekik, hogy tegyék hüvelybe kardjaikat. A topidzsiknak megparancsolá, hogy oltsák ki a kanócokat. Azután meghagyá, hogy nyissák meg a nép előtt a szeráj ajtaját.

Mindenkit eltávolíta magától. Egyedül állt ott a kapu alatt, szultáni öltözetében, méltóságos tekintettel.

Amint a kapu kétfelé nyílt, s a néptömeg fáklyákkal és villogó fegyverekkel kezében berohant az udvarra, egy percre megdöbbenve állt meg a szultán alakja előtt. Nem úgy, mint az idegen öltözetben kigúnyolá. A fejedelmi fenség megbénítá a dühöt, de csak egy percig tartott az. A következő pillanatban már kinyúlt egy kéz a lázadók tömegéből, mely a szultán vállán megragadá a kaftánt.

Mahmud elsápadt e vakmerőségre, és elsápadása veszélyt hozott reá: egyszerre minden oldalról megragadták.

A szultán e pillanatban visszafordult, s megpillantva Thomárt, hátra kiálta:

– Védd a háremet! – s azzal jobb kezét kiszabadítva, kirántotta kardját, megcsóválta feje fölött, s míg ellenei azt várták, hova fog lecsapni, ő Thomárnak hajítá a kardot, s még egyszer kiáltá:

– Védd fiamat!

A fiatal izoglán felkapta a szultán kardját, s míg a janicsárok tömkelegében az elragadott szultán eltűnt, ő társaival a második udvarba vonult vissza, s annak kapuit eltorlaszolva, dühös védelemmel fogadta a zendülőket. Azt a kardot, a szultán kardját meg kellett ma érdemelni.

Lassankint kétezer izoglán és háromezer bosztandzsi gyülekezett a hős ifjú mellé. A jancsárok halommal feküdtek már a kapuk előtt, miket úgy keresztül-kasul lövöldöztek, mint rostákat. Minden rohamot visszavertek a szeráji ifjak.

Miért nem maradt közöttük a szultán? Megvédték volna az egész világ ellen. Most ki tudja, hová lett? Talán meg is ölték azóta.

A jancsárok csakhamar átlátták, hogy rájuk nézve semmi sem volt célszerűtlenebb, mint fáklyákat hozni az ostromhoz, így őket jól láthatták a belső szerájból, s minden lövés célba talált.

– Oltsátok ki a fáklyákat – hangzék Kara Makán szava, ki roppant öblös pajzst tartva maga előtt, már a harmadik golyót érzé a tizenkét bivalybőrön keresztül testéhez ütődni.

A fáklyák egymás után kioltattak, s azzal elsötétült a tágas udvar, csak a fegyverek villámlása vetett olykor fényt a küzdő tömegekre.

Éjfél után két óra lehetett, midőn egyszerre szünet állt be, mindkét fél elfáradt, elcsendesült; a janicsárok összesúgtak, végre a mély csendességből Kara Makán dörgő hangja szólalt fel:

– Halljátok ti mindnyájan, kik a szerájon belül vagytok; ti is jó harcosok vagytok, mi is azok vagyunk, s bolondság az igazhivőknek egymást kölcsönösen fogyasztani. Mi nem azért fogtunk fegyvert, hogy benneteket megöljünk, sem hogy a szerájt kiraboljuk, a padisaht sem akarjuk megölni, sem a trónörököst; de ki akarjuk őket ragadni az árulók kezéből, kik őket környülvették, s meg akarjuk szabadítani az országot a hűtlen vezérektől és tanácsadóktól. Azért adjátok ti nekünk a herceget, a szultán fiát; bizonyára semmi bántása nem lesz – és mi azonnal elhagyjuk a szeráj udvarát, és nem bántunk senkit annak kapuin belől; ha pedig kérésünket nem teljesítitek, akkor Allah legyen irgalmas mindazoknak, akik az ostromlott falakon belől vannak!

Kizlár aga megvivé a hárembe a hírt, s feszült hallgatással várták ostromlók és ostromlottak a valideh izenetét, mert az övé volt a határozás, mind a négy asszeki szultána fölött.

Egy óranegyed múlva visszatért a kizlár aga, s jelenté az ostromlóknak, miszerint – a herceget ki fogják nekik adni.

A jancsárok diadalordítással fogadták ez izenetet, míg az izoglánok felzúgtak e szóra. A kizlár aga vállat vonított. Így határozák a háremben.

– Nem hiába asszonyok voltatok mind – monda bosszúsan Thomár a kizlár agának, s maga a kapuhoz állt, hogy legalább még egyszer megcsókolhassa a herceg kezét, s tán megsúgja neki, hogy ne menjen.

A jancsárok újra meggyújtották a fáklyákat, s a kapuhoz tolongtak, benn sötétség uralkodott.

Nemsokára léptek hallatszottak a sötét folyosón, s két fáklyavivő kíséretében a lépcsőkön alászállt a herceg. Ugyanazon öltöny volt rajta, melyben a bejrám ünnepe alatt a Szófia-mecsetig végiglovagolt. Hogy ujjongott akkor a nép előtte. Rózsaszínű selyem bugyogó volt rajta, karcsú bokáin sárga topánkákkal, deli termetére zöld kaftán simult nagy arany virágokkal, a sárga selyem mellény szép gömbölyű nyakáig ért, és a zsinórok és gombok tarka pillangókat ábrázoltak, színes drágakövekből kirakva.

Amint a kapu alá ért, inte a fáklyavivőknek, hogy álljanak meg, a kizlár agát visszaküldé, s maga egyedül járulva a kapu elé, parancsolá, hogy nyissák fel a szárnyakat.

Míg ez megtörtént, Thomár odasimult hozzá, s megragadva a herceg kezét, megcsókolá azt, fülébe súgva halkan:

– Ne menj ki. Mi megvédünk, ha itt maradsz.

A herceg megszorítá Thomár kezét, s azt súgá vissza:

– Kell, hogy menjek. Te védd a szerájt tovább is.

Azzal magához ölelé az ifjút, s megcsókolá őt hevesen kétszer. Thomár megdöbbent, mit jelentettek e forró, érzékeny csókok? A sötétség nem engedé neki, hogy a herceg arcvonalmait kivehesse, s midőn még egyszer vissza akará őt tartóztatni, az hirtelen kiragadta magát kezeiből, s kilépett a sötét bolthajtás alól a jancsárok közé.

Thomár eltakarta szemeit kezeivel, mert nem akarta e pillanatban a herceg sorsát látni. Lehet, hogy a vérszomjú janicsárok az első düh pillanatában rögtön le is gyilkolják őt.

A herceg kilépett a zendülők közé.

A féktelen öröm vér- és diadalittas kiáltásával rohantak azon percben feléje a janicsárok; csak egy kéznek kell megkezdeni, és a többi elvégzi a legvéresebb munkát.

De a herceg bátran, büszkén állt meg előttük, s meglepő vakmerőséggel kiálta rájuk:

– Térdre előttem, lázadók!

Thomár ijedten pillanta e szóra a hercegre. A fáklyák teljes fényt vetének annak gyönyörű arcára. Nem Abdul Medzsid volt az, hanem – Milieva.

A háremben őt öltöztették fel a bejrám ünnepi köntösbe; ő lépett ki a herceg helyett, bátrabban, mintha annak született volna. Ki vehetné észre a cserét? Az odaliszknak szíve is van eljátszani a férfiszerepet, s nemcsak férfiöltöny az, mely őt átalakította, hanem férfilélek is!

A jancsárok meg voltak lepetve e merész föllépés által.

A gyönyörű fönséges alak ellenállhatatlan hódító tekintetével nézett végig a tömegen, büszkén, méltóságosan, mint egy valódi fejedelem.

És akkor halál lebegett annak feje fölött, aki azt merte mondani: én vagyok a fejedelem!

Thomár önfeledve ragadta kardját, és ki akart rohanni testvére védelmére. Társai visszaránták. Mit akarsz? Boldogtalan. Bízd őt sorsára.

Kara Makán vad daccal lépett az álherceg elé, kezében kivont kardja.

– Térdre előttem! – kiálta rá az odaliszk, s kezével parancsolóan mutatva rá, merészen szemébe nézett a vad harcosnak. A marcona alak megrendülve állt meg előtte. Szilaj vadállatként állta egy ideig bűvös tekintetét. Vérben forgó szemei lassankint elborultak, keze aláhanyatlott villogó fegyverével, térde megtörött alatta, s az ifjú gyermek lábaihoz hajolva, engedelmesen mondá el előtte a „szalámot”, megcsókolva annak kezét, s letéve lábai elé véres kardját.

Milieva a meghajolt zendülő fejére nyugtatva jobbját, büszkén, felségesen tekinte szét az elnémult lázadokón, s azután felvevé a kardot, s visszaadá azt Kara Makánnak.

– Járulj előttem, és nyiss utat!

Mint varázsszóra nyílt meg előtte a tömeg kétfelé, Kara Makán vállára vetette kardját, s úgy ment az ifjú alak előtt; a népsereg önkénytelen hódolattal nyitott előtte mindenütt utat a szerájtól egészen a héttoronyig, kétfelől mentek mellette a fáklyavivők, közöttük oly büszkén lépdelt ő, mintha diadalútra menne. Senki sem vette észre a cserét. A fiatal arc hasonlatossága, a bejrám ünnepi ismeretes öltöny, a férfias magaviselet nevelék a csalódást, s azon gyülevész között, mely őt hatalmába keríté, senki sem volt azon tekintélyesebb férfiak közül, kik a herceget közelebbről látták, s a csalást felfedezhették volna.

Ugyanazon héttornyú börtönbe, a szultánok és családjaik emlékezetes helyére hurcolták a szultánt is. Azon nyolcszögű teremben, melynek gömbölyű ablakai a tenger felé néznek, nem egy halálsóhaj hangzott el már Omár utódainak ajkáról, kiket egy hatalmasabb párt vagy egy diadalmas testvér rövidebb vagy hosszabb halálra ítélt.

Reggel volt már, a lázadás moraja ott künn elcsendesült, a szerájt nem ostromolták többé.

Reggel belépett Kara Makán a szultánhoz.

A földön ült a padisah, a meztelen földön. A fejedelmi öltözet volt rajta, turbánjában a kalifák gyémánt forgója, és ő a földön ült, s nem nézett fel a földről.

– Felséges úr! – szólítá őt meg Kara Makán.

A padisah, mintha nem hallotta volna a szót, egykedvűen nézett maga elé, s arcán semmi vonás meg nem mozdult.

– Uram, megjelentem előtted, hogy szóljak veled a mozlem nép nevében.

Beszélhetett, mintha egy márványszobornak beszélt volna.

– Minden zivatar Allahtól jő, uram, és ok nélkül nem történik semmi, amit Allah cselekszik; mikor a villámok széthullanak Adramelek angyal kezéből, nem a légben megsűrűdött átok hítta-e azokat alá? És midőn az élő föld megindul a rajta levő városok alatt, nem az igaztalanul kiontott vér rendítette-e azt meg? Azért a mozlem nép támadását is Allah szerzé, és Allah tudja annak okait. Megőrzöm nyelvemet attól, hogy ez okokat előtted elmondjam. Ismered te azokat úgyis; én nem gyalázom meg a próféta felkentjét szavaimmal. De kérlek tégedet, én uram, ígérd meg Allahra nekem és a népnek, hogy cselekedni fogod azt, ami az ozman nemzet uralkodójához illő; ígérd meg nekünk panaszaink orvoslását, és mi visszaültetünk trónodba.

Mahmud fölveté e szóra szemeit a beszélőre, sokáig nézett arcára sötéten, balul, mint a napsötétség. Azután felállt helyéből, elfordult tőle, s tompa, megvetéssel terhes hangon felelt neki:

– A szultán nem felesel szolgáival.

Kara Makán arca vonaglott e szóra. Alig bírta visszafojtani dühét, s tört mondatokban szóla:

– Uram! Az oroszlán is királya a pusztáknak; – de ha kalitkában van – hallgat őrizőjére. – Ismerheted e kezet, mert eleget harcolt éretted, s szaporítá győzelmeid – és tudhatod, hogy amit e kéz megfog, az vassal van megfogva.

A szultán sokáig gondolkozott. Azután egyszerre valamire látszott eszmélni, mert arca elveszté szigorát, s csendes, engedékeny tekintettel fordult a janicsár vezérhez.

– Tehát mit kívánsz?

Ama megszelídült tekintetben volt a gondolat szülemlése, hogy a jancsárhadnak el kell törültetni a föld színéről.

– Mit kívánsz? – kérdé szelíden a padisah.

Kara Makán tekintélyes arcot öltött, mint aki át van hatva azon tudattól, hogy ő most országok sorsát intézi el.

– Halljad kívánatainkat. Mi józan müzülmánok vagyunk. Nem kérünk lehetetlent. Ha meggyőzhetsz afelől, hogy kérésünk helytelen, elállunk tőle; ha meg nem győzhetsz, teljesítsd azt.

Mahmud ajkai keserű gúnyra vonultak el e bölcs beszéd felett.

– Nem vitázok veletek. Ti parancsoljatok velem. A kalifák kalifája engedelmeskedik szolgáinak. Hozass pergament és írónádat, és mondd tollam alá, amit kívánsz! A szultán lesz a te íródeákod, nagyságos zendülő.

Kara Makánnak nem volt elég esze e szavak iróniáját elérteni, sőt hízelegve érzé magát ez alázatos szavak által.

Büszke biztonsággal nyúlt keblébe, s onnan egy nagy csomó kész, megírott levelet vont elő.

– Felszabadítalak e munka alól, felséges úr – monda Mahmudnak, eléje téve az iratokat. – Íme, már készen vannak. Csak alá kell írnod.

– Megengeded, hogy elolvassam? – kérdé keserű mosollyal Mahmud – vagy kívánod a nép nevében, hogy olvasatlanul írjam alá?

– Ahogy tenéked tetszik.

Mahmud feltárta az iratokat egymás után, s az elolvasottakat maga mellé rakta.

– Ah. Ez új szeraszkier kineveztetése. Nem is olvasom tovább. Helybenhagyatik. A nevét sem kívánom tudni. Helyes az, mihelyt ti kívánjátok.

– Kursidot kívánjuk – magyarázá Kara Makán, látva, hogy a szultán el sem olvassa az iratot.

– Ez a másik jutalmat kér a jancsárok számára. Igen természetes: megadatik. Ingyen csak nem ostromolták a szerájt. Amennyit kívántok, fizesse a főkhaznadár. E harmadik Janina elfoglalását követeli. Megengedem. Hihetőleg az egész jancsár sereg meginduland Ali basa ellen.

– Mihelyt te élére állsz – szólt Kara Makán megzavaratlanul –, a jancsárok csak a szultán vezérlete alatt tartoznak harcolni.

– És e többi mind hasonló bölcs kívánat – szólt a szultán, alig tekintve egybe-egybe.

Végre az utolsót vevé kezébe, de amint azt felnyitotta, arca elsötétült, s egyszerre talpra ugrott; szemeinek egykedvű apátiája düh- és haragra vált, öklével a kinyitott írásba ütve, kitörő indulattal kiálta:

– Mi ez? Ti elég merészek vagytok ez iratot elém nyújtani, hogy azt aláírjam?

Kara Makán sokkal inkább készen volt a szultán haragjára, semhogy meg lett volna lepetve általa. Pórgőggel viszonzá:

– Akarjuk azt, és követeljük.

– Tudod-e mi van ez iratban kérve?

– Az, hogy szabadítsd meg országodat az árulóktól, az idegenektől. Az, hogy az orosz követet, Sztroganovot, ültesd hajóra, és küldd haza; az angol és frank hajóknak tiltsd meg a Bejkószba jövetelt, a valideh szultánát küldd messze Damaszkuszba, a nagyvezért, a kizlár agát, a berber hasit és a kapudánt pedig ölesd meg, és holttesteiket add a népnek.

A nagyúr megvetéssel hajítá a földre az iratot, s lábával rátapodott.

– Gyalázatos martalócok. Nem vér, hanem pénz kell tinektek, ugyebár? Nem az országot megmenteni, hanem az országot kirabolni kértek ti engedelmet. S azt várjátok, hogy a padisah szentesítse azt! Nem ti emeltétek-e magatok hatalomra a vezéreket? Nem ti vagytok-e okai, hogy ők e hatalmat nem gyakorolhatják? Ha győznek rajtunk a gyaurok fegyverei, nem ti voltatok-e az elsők, kik mindig megfutottatok a csatából, s ha elsüllyed az ország, nem ti vagytok-e az utolsók, akik segélyére jöttök? Nem utódai, árnyékai vagytok a dicső jancsár seregnek, mely nevét véres betűkkel írta fel az idegen népek emlékébe, ti pedig szégyent, gyalázatot írtatok oda. Öljetek meg. Nem első szultán leszek, kit a jancsárok meggyilkoltak, de Allahra mondom, utolsó; mert utánam vagy nem ül senki Omár trónján, vagy ha ül valaki, az titeket kiirt!

A jancsár főnököt csak elemébe hozta magas foglyának ez ellenállása. E dühvel szemben sokkal otthonabb érezte magát, mint az előbbi nyomasztó gúny nyugalmával. Ezt tudta viszonozni.

Felemelé az összegázolt levelet, melyre a vezérek halálítélete volt írva, s letörölve róla a port, ismét odatartá a szultán elé.

– Vagy aláírod a levelet, vagy leszállsz az Omár családja ősei trónjáról, s keresünk a próféta utódai közöl mást, aki helyöket elfoglalja.

– Alacsony rabszolga! Felfuvalkodottságodban nem tudod, mit beszélsz. A halál Allahtól jő, és azt senki ki nem kerülheti; de ki volna hatalmas elvenni a királyi pálcát Omár utódaitól, s ki volna elég esztelen azt akarni?

– Láss engemet.

– Látlak. A nap nem lesz mocskos azáltal, hogy a fertőbe süt, tehát nézlek; de azt nem nézem ki belőled, hogy amíg „hatalmas” Szolimán unokái élnek, a surgodzsál a te fejedet ékesítse.

– Egy intésem csak – és ők nem fognak élni! – kiálta a vakmerő zendülő, gőgösen emelve fel a szultán előtt fejét. – Tudd meg, hogy fiad, Abdul Medzsid, kezeink között van.

A szultán összerezzent; egész arcán látható volt a megdöbbenés, mely e szavakra felriasztá.

– Fiam? Abdul Medzsid? Az nem lehet.

– Úgy van az. A szultána valideh adta őt ki kértünkre.

– Óh, ez őrült gondolat! – kiálta fel a szultán, s hevesen kezdett járni alá s fel a teremben. Abdul Medzsid még igen gyönge gyermek korában hasonló lázadás alkalmával nyavalyatörőssé lett; ha most kiadták őt a lázadóknak, az annyit tesz, mint őt menthetetlenül megölni; ha meg nem gyilkolják is, a rettentő idegkór megöli, elveszti, mint elveszté Mahmud szultánnak már huszonkét gyermekét, kik mindnyájan nyavalyatörésben haltak el. Gyönge, idegzetes alkotásuk ifjúkorában összeroskadt a folytonos rémület befolyása alatt, melynek a minden kalifák kalifájának gyermekei örökké ki voltak téve; mi fog történni Abdul Medzsiddel, ha a marcona nép kezei közé került?

– Óh, ti pokolbeli emberek vagytok. Gonoszabbak, mint a gyaurok, mint a görögök, mint a moszkók; ti lábaitokat teszitek uralkodótok fejére.

A szultán kétségbeesése elbízottá tevé a janicsárt.

– Vagy aláírod ez ítéletet, vagy fiad fog meghalni kezeinkben!

– Gyávák, nyomorultak – hörgé a szultán. – Akik védték is gyávák voltak. Hát nem volt anyja, aki megvédte volna? Ki kelle őt adni!

– Nem történt semmi veszedelme – szólt Kara Makán –, és jó helyen van; rajtad áll, hogy karjaid között legyen.

Azzal odanyújtá neki a meggázolt iratot.

A padisah lesújtva a visszás érzelmek rohamától, megalázva saját szívének érzései által, ingadozó léptekkel a falhoz tántorodott, s amint kezével megtámaszkodott a sima márványhoz, egyszerre végigcsúszott azon, és összeroskadt, égő homlokát a hideg kőre nyugtatva.

Beszélhetett tőle azután a janicsár akármit. A szultán nem hallgatott rá, nem felelt rá.

A hatalomra jutott durva harcos végre bőszült haraggal kiálta kívülről leskelődő társainak.

– Hozzátok elő a herceget!

A szultán hallá, mint szaporodnak a léptek teremében, kardok csörömpölése vegyült a zúgó hangok közé. Ő nem nézett oda.

– Íme – szólt Kara Makán, odalépve hozzá. – Itt áll fiad, a kivont kard fel van emelve feje fölött. Vagy nevedet látod ez írás alatt, vagy az ő fejét látod lábad előtt.

Mahmud reszketett, de nem felelt, sem arcát oda nem fordítá.

– Írj, vagy meghal fiad! – kiálták egyszerre többen a jancsárok közül.

Ekkor egy csengő, ismerős hang szólalt meg a vad ordítók közepett:

– Atyám! Ne hallgass reájok. Hadd öljenek meg engem, ha van bátorságuk, de te ne alkudjál szolgáiddal!

Mahmud meglepetve pillanta fel ez ismerős hangra, s egy deli alakot látott maga előtt a herceg öltözetében és büszke fejedelmi arccal; de ez nem fiának arca, és mégis ismerős, mégis kedves. Ah, ez Milieva!

Az odaliszk észrevette, hogy Mahmud vonásai ellágyulnak, hogy szelíden tekint reá, s mintha félne, hogy a szultán gyönge talál lenni miatta, kigyulladt arccal fordult hirtelen a jancsárok felé.

– Ti vérengző samsund-kutyák! kik leugatjátok a napot az égről, végezzétek véres munkátokat. Elő, ti bátor vitézek, kiknek csak hátaikkal ismerős az ellenség, ketten-hárman rohanjatok reám, ha egynek nincs elég bátorsága hozzá, hogy szívébe verje vasát Omár utolsó ivadékának. Az én halálom nem fogja kényszeríteni a szultánt, hogy veletek alkudjék; öljetek meg, míg hatalmatok van fölöttem, mert ha énnekem lesz rajtatok hatalmam, én nem fogok előttetek sírni, miként láttátok sírni Mahmudot és Szelimet, hanem én elpusztítlak benneteket, hogy még az is átkozott lesz, aki hasonló öltözetet visel, minőt ti viseltetek, és aki neveiteket kimondja, halálát hívja az!

Az ingerelt zendülők villogó kardjai emelkedtek a merész gyermek feje körül e fenyegető szókra; egy pillanat, és ő halva fekszik.

De Mahmud felállt, félrehárítá őket a vélt herceg mellől, s elvéve Kara Makán kezéből az iratot és írónádat, nevét aláírta annak.

Milieva megragadá a szultán kezét, hogy meggátolja őt az írásban; de Mahmud szelíden megcsókolá homlokát, s gyöngéd szóval suttogá:

– Inkább az egész világ vesszen el, hogysem te… Azzal odaveté a jancsárok közé az aláírt halálítéletet.

Az engedmények kivívása után lecsillapultak a zendülők, a szultán közbocsánatot hirdetett ki a vétkesek számára, előcsahosaikat hivatalra emelte, s a khaznéból pénzt szóratott közéjük.

Ezzel ki voltak békülve; a szultánt és a vélt herceget visszatették a szerájba. Roppant néptömeg kísérte őket odáig, az egész tért az Ibrahim szökőkút mellett ellepték a jancsárok jelvényes turbánjai, kik a megnyert diadal után most „sokáig éljen”-t kiáltának a megalázott padisahnak.

Mahmud végignézett az ujjongó tömegen, egyik ember a másik mellett, oly szorosan, hogy nem lehetett látni egyebet fejeknél.

És a szultán arra gondolt, hogy milyen szép lesz, ha majd az a sok ezernyi fő mind legördül onnan helyéről!…


[1] Ezt mint igen fontos tényt hozzák fel Mahmudról a történészek.

[2] Poujoulat, Histoire de l'empire Ottoman.


VisszaKezdőlapElőre