Caretto

Csak annyi helye volt már Alinak, amennyin fejét lehajthatá, hatszor annyi volt az ellen, ki őt éjjel-nappal ostromolta, s a vármű a Lithanizza hegyén és a Gulia szigetén Kursid hatalmában volt már. A vén vezér mégsem adta meg magát.

A várába hányt bombák összeronták palotáit, a pompás márványteremek mind halomba voltak már döntve, szétszaggatva hevertek a kioszkok, s eltemetve, feldúlva a pompás kertek.

De Ali basa nyolcvan ágyúból okádta vissza az ostromlókra bosszúját, s nemegyszer megtörtént, hogy a közelebb hozott ágyútelepek alatt rejtett tűzaknákat lobbanta fel, röpítve ágyúkat és ágyúzókat.

Egy olasz hadi mérnök vezette a vár védelmét, kit legboldogabb napjaiban roppant kincsek ígéretével csalogatott magához Ali, s azután sohasem bocsátá el többé.

Carettónak hítták az olaszt. Az ő tudománya tevé oly erőssé Janinát; a török vezérek ügyetlen lövészeinek vitézsége porba hullott az olasz stratégia ereje előtt. A legutóbbi napokban sokat kérezkedett Caretto, hogy bocsássa őt Ali Janinából el egy fillér nélkül; de az lehetetlen volt többé. Ha Caretto Janina kapuján kívül van, akkor Janinának sorsa az ő kezében van, mert ő ismer minden bástyát, minden tűzaknát, minden rejtekutat a vár alatt.

Carettónak menyasszonya is volt otthon Palermóban, kit mint gazdag család leányát csak úgy akartak hozzá nőül adni, ha ő is gazdagságot szerez; azért fogadta el az ifjú az epirusi zsarnok ajánlatát. Most hírt kapott Szicíliából, hogy kedvesének szülői meghaltak, s az tárt karokkal vár reá, jöjjön szegényen, jöjjön koldusmódra bár, övé leend. És ő nem mehet, mert Ali basa fogva tartja; neki kell rendezni az ágyúkat, neki ott járni az ellenség süvöltő golyói közt, s várni a végenyészetet, míg otthon ő reá vár a szerelmes menyasszony.

Egy napon, amint Caretto az ágyúkat irányozá, egy a Lithanizzából belőtt gránát feje fölött pattanva szét, bal szemét kiütötte. Caretto szomorúan gondolt reá, hogy fogja-e őt kedvese szerethetni ily elcsúfított arccal? Azontúl mindig fekete kötelékkel sebhelyes arcán lehete őt látni, s az ostromlók úgy nevezték őt, hogy „a félszemű gyaur”.

Február egyik derült reggelén ismét dühös ágyúzást intézett Kursid basa a vár ellen. Ekkor érkeztek meg a Cassandra ellen használt ostromlövegek, s háromórai ágyúzás után meglátszott az új tűztelep romboló hatása, az éjszaki bástyatorony halomba volt lőve. Ali basa dühödten nyargalt föl s alá a bástyákon, buzdítva, fenyítve a pattantyúsokat, kezében kivont kardja, aki elhagyja helyét, az ő kezétől esik el. Caretto hidegvérrel állt egy sánckosár mellett, onnan intézve a leghatályosabb tűztelep, a harminchat fontos sugárágyúk lövéseit. Minden órában harmincat lőtt minden ágyúja e lövegnek.

Egyszerre elhallgatott az ágyútelep.

Ali basa felindulva rohant oda, rákiáltva Carettóra:

– Miért nem folytatjátok a tüzelést?

– Mert nem lehet – felelt az olasz hidegen, összefonva karjait.

– Miért nem lehet? – ordíta a basa, egész testében reszketve a dühtől, melyet az olasz hidegvérűsége még magasabbra fokozott.

– Mivel az ágyúk a gyors tüzelés által keresztül vannak tüzesedve.

– Tehát öntsétek le vízzel – kiálta Ali, s már ekkor leugrott lováról.

Caretto meg nem állhatá, hogy ez esztelen parancsra fel ne kacagjon, mire Tepelenti egyszerre odaugrott hozzá, s úgy üté arcul, hogy kalapja messze kirepült a bástyáról.

Ott üté meg Carettót, ahol nehány hét előtt Kursid gránátja megtépte arcát.

Az olasz helyreigazítá a szeméről félrecsúszott köteléket, s hideg tréfával mondá:

– Ugyan jól tevéd, uram, hogy azon oldalon ütél arcul, ahol már kilőtték a szememet, mert meglehet, hogy ha túlfelől ütsz meg, a másikat is kiütöd, s akkor mivel irányoznám az ágyúkat?

Ali azonban úgy tett, mintha nem figyelne rá többet, parancsot adott, hogy öntsék le az ágyúkat hideg vízzel, s azután újra töltötte, s ő maga sütötte el az elsőt.

Az ágyú azon percben kettérepedt, s az egyik mellette álló tüzérnek elszakítá a lábát.

– Mit sem tesz – kiálta Ali –, töltsétek meg a másikat. Midőn a másik is szertepattant, akkor földhöz csapá a kanócot, s lovára vetve magát, elnyargalt onnan; úgy reszketett minden íze, mintha a hideg láz törné.

Az olasz pedig hidegvérrel parancsot adott, hogy hozzanak mind a négy elrontott ágyú helyett újakat a fegyvertárból, s azokat az ostromlók golyózápora közepett felállíttatá.

Midőn készen állt a löveg, akkor az ellenség behúzta ostromágyúit, s másnapig egy lövés sem történt Janina ellen. Tepelenti jól érzé, hogy Carettót halálosan megsértette, s jobban megtanulta ismerni az embereket s az emberek közt az olaszt, mintsem elhihesse, hogy Caretto azon tréfás mondatnál nem gondolt egyebet ama meggyalázó és hálátlan ütés után.

Valóban hálátlan tett volt az. Azt a sebhelyet, melyet őérte kapott, megütni! Megütni egy európai katonatiszt arcát! Ali jól tudá, hogy ez soha meg nem fog engesztelődni.

Még azon éjjel magához hívatott két tüzért, s megparancsolá nekik, hogy szüntelen Caretto nyomában legyenek, őt soha szem elől ne bocsássák, s ha szökni akarna, lőjék azonnal keresztül.

Caretto másnap szokatlanul jókedvű volt. Korán reggel felment a bástyákra, melyeket akkor friss hó lepett el. A tél utolsó mérgét látszott kiadni, a hó nagy pelyhekben ömlött alá oly sűrűen, hogy húsz lépésnyire nem lehetett látni.

– Ez igazán ostromnak való idő – mondá fennhangon Caretto, a körüle álló törökökhez fordulva –, ilyen vad időben meg nem látjuk az ellenséget, míg bástyáink előtt nem áll. Mernék fogadni, hogy lappangva közelítnek Kursid csapatai e sűrű hóesésben; kedvem volna egy lövést intézni vaktában a bástyákról, hogy felriadjanak.

Többen helyesnek találák aggodalmait. Ott volt maga Ali basa is; nem szólt, de ellent sem mondott.

Caretto felhúzatott egy ágyút a Lithanizza felőli bástyafokra, hosszú köteleket kötöttek az ágyú elé, azoknál fogva vontatta azt fel egy csapat albáni.

– Csak hadd maradjanak a kötelek rajta – szólt Caretto –, mert meglehet, hogy ismét másfelé kell vontatni.

Azonban jó helyen volt ott. Caretto kiszámítá térképéről asztrolabiumával a lövést, utána irányzá az ágyút, s parancsot adott, hogy töltsék meg.

A két tüzér, kiket Ali basa őrizetére rendelt, szemeit le nem véve az olaszról, állt háta mögött, kezeik pisztolyaik agyán. Caretto nem tartozott azt észrevenni, hogy ezek őrá vigyáznak, gondolhatta azt is, hogy az ő szolgálatára rendeltettek.

Az ágyút jobbra-balra kellett irányozni, Caretto maga célozott, de az ügyetlen albánok vagy innen, vagy túlnan taszíták a nehéz lafetát; végre a mögötte álló két őrnek kiálta:

– Ugyan segítsetek az ostobáknak!

Azok gépileg lehajoltak a lafetát emelni; „elég!” kiálta az olasz, s azzal tenyerét a gyújtólyukra tette.

– Most lőj! – kiálta a tűzmesternek, elkapva onnan kezét. A kanóc lecsapott, a lövés eldördült, s azon pillanatban megkapta Caretto az ágyú karikáiba hurkolt kötelet, s alávetette magát a bástyáról, végigcsúszva a kötelen.

Az őrök a rettenet és düh gyorsaságával rohantak a mellvéd szélére: Caretto a kötél végére jutott már, s két kézzel fogózkodott rajta. Alatta még harminc lábnyi mélység tátongott, a kötél nem volt elég hosszú, s ő ott csüngött két halál között.

– Jöjj vissza! – kiáltának utána az őrök, pisztolyaikat fejének szegezve – vagy keresztüllövünk.

Caretto vadul tekinte fel, a kötelék leesett véres szeméről, s oly halálos dühvel nézett reájok, mint a megsebzett fenevad.

Azzal hirtelen egyet taszított lábával a falon, s mint a visszapattanó golyó, ívet képezve leugrott a mélységbe. Az albánok utánalőttek; egy találta. Alant a bástya fenekén nehány percig mozdulatlanul feküdt a vakmerő olasz, majd hirtelen felszökött, s elkezde az árok túlsó oldalán kimászni. Csak fél kezét használhatá, mert egyik karja az ugrásban kimarjult. Feszített erővel küzdé fel magát; üldözői lövést intéztek feléje, egy sem ártott neki, a sűrű hóeséstől nem lehetett jól célozni. Végre fenn volt már a parton, még egyszer visszafordult, öklével megfenyegetve a pusztuló várat, s azután eltűnt a sűrű hófuvatban: vaktában lövöldöztek még utána sokáig.

Ali basa szinte lerogyott lováról, midőn hírül hozák neki, hogy Caretto megszökött.

– Most már vége mindennek! – kiálta fel, s kétségbeestében kivont kardját két darabra törte, s elzárkózott a vörös toronyba. A várudvaron sohasem látták őt többet.

Ali jól sejté, bizton tudá, hogy Caretto megmenekülésével hatalmának utolsó maradványa is elveszett; erősítvényei megszűntek bevehetlenek lenni, mihelyt azoknak titkait valaki felfedezé.

Caretto mindazt ismeré, s a „félszemű gyaurt” nagy diadallal fogadták Kursid táborában. Ali basa másnap rögtön tapasztalá, hogy azon kéz, mely őt addig védte, most ellene fordult; egy Caretto által felállított üteg nyolc óra alatt harminc öles rést rombolt Janina előművein; a többi ostromágyúkat mind oly helyekre állították, hová Tepelenti tűzaknái nem nyúltak, s ha újakat ásatott, azokat ellenaknákkal vetteték föl, és végre meglelék a hídfőket összekötő rejtekutait, bár azokat hirtelen betemetteté, s egy dühödt viadalban berohantak azon a várba. Az albánok kétségbeesetten harcoltak, de az ellenség tovább győzte a vérpazarlást, keresztültört e rejtekúton, ugyanakkor hágcsókkal támadták meg a sziget felőli oldalt, s ahol a ledűlt sánc betemette az árkot, elfoglalták a lövött rést, s a vár udvarán folytatott harcban elhullottak egyenként Tepelenti bajnokai; ő maga hetvenedmagával menekült a vörös toronyba.

Tehát már csak a vörös torony volt számára hátra.


VisszaKezdőlapElőre