Török paradicsom

Ali basa maga építteté az egész janinai várkastélyt, s oly bölcs volt, hogy az építőket, amint a kastély elkészült, minden hír nélkül eltevé láb alól, s így egyedül maga ismeré palotája titkait. Titkos kijárások, hallgatózó rejtekek voltak minden épületben, s az egyes sánctömbök, mik külsőleg oly elkülönözötteknek látszottak, föld alatt járó utakkal úgy össze voltak kapcsolva, hogy a legészrevétlenebbül keresztül-kasul lehetett rajtok járni. E sajátságokat később nagyon keserűen tapasztalák Ali basa ellenei.

A három bej palotáját egészen körös-körül lehetett járni egy rejtett folyosón mind földszint, mind az emeleten, s e folyosóról még csak sejtelme sem volt egynek is a bennlakók közül; az öles vastagságú falban volt az, a két ablaksor között, s belőle majd mindenik szobába nyíltak nesztelen ajtók, néhol az ablakok közül, másutt tükrök háta mögött, vagy a felemelt padlat alól, mik kulcs nélkül, rejtett rugók után fordultak el nesztelen sarkaikban, s oly pontosan zárultak, hogy nyílás sehol sem maradt utánuk.

Ali basa ott áll a vigalom termében anélkül, hogy valaki észrevette volna. Egy nagy corynthi szobor mellett áll, a Mekka fekvését mutató fekete tábla helyén lépett ki. Nem kell tartania attól, hogy valaki odanézzen. Azt a helyet, melyhez imádkozva kell fordulni, kerüli most mindenik szem, s félne találkozni azon arany betűkkel, mik a kába tábláján ragyognak.

Most a vigadás órája van. Most nem kell a mennyei paradicsom, mert itt van a földi; most nem kérdezik sem Mahommedtől, sem Izrafil angyaltól, hogy minő bor folyik a tubafa gyökereiből, lángolóbb, lelkesítőbb az, mely a serlegekben villog; a húrik is eltakarhatják fehér kebleiket, piros arcaikat, micsodák ők azon földi angyalokhoz képest, kik e világi ékességgel ittasítják a halandó szíveket! Aztán Mahommed rossz próféta, nem értett ő a paradicsom elrendezéséhez; nézze meg azt, amit Muhtár bej rendezett, valóban tanulhat tőle.

Mahommed csak azt gondolta ki, hogy hetvenhét húri ölelése fogja örökké boldogítni az idvezült mozlemint; elfeledte a legjobbat: néha-néha, úgy ezer esztendőben egyszer, nem volna-e idvességes, ha a mozlemin szomszédok megcserélnék húrijaik gyülekezetét, s új zamatú csókok által, eddig nem ismert bájak élvezete között kezdődnék újra a megdicsőülés. Így már érne valamit Mahommed paradicsoma; az ember szinte alig várná, hogy lejárjon az a kis millennium, s ha azután ezer meg százezer meg milliószor ezer esztendő múlva – mert kitelik az mind az örökkévalóságból – ismét visszajutna az ember az eredeti hetvenhét lyánkához, milyen kedves volna a viszontlátás!

Ezt feledte ki a próféta a maga paradicsomából, és Muhtár bej volt az a boldog, kinek ezt a gondolatot megsúgta a Malach Tavaif tündér a kis bejrám ünnep alatti böjtben, midőn aludt, s ki azt rögtön tervbe is vevé testvéreivel.

Mindhárman egy házban laktak, mindháromnak volt külön háreme, és az mind számra, mind szépségre bizonyára meghaladta azt, mellyel a túlvilágon kecsegteti őket Monker és Nakir angyal.

A bejrám ünnep után tehát jó bort adván testvéreinek Muhtár bej, azt mondá nekik:

– Cseréljük el háremeinket.

Szolimán bej rögtön kezet adott, Veli bej elébb nevetett rajta, azután azt mondta, hogy ő nem egyezik bele.

A másik két testvér erősen kikacagá ez együgyűsége miatt; nevetséget csináltak belőle, s azután átvették egymás hölgyeit, s másnap és a későbbi napokon azzal bosszanták Velit, hogy elkezdék magasztalni előtte az elcserélt odaliszkokat, mindenik elmondá, hogy mi új bájt fedezett fel ez és amaz bajadéren, mily szokatlan villogása a kék szemnek, aki Muhtár bej kegyence volt, s kiért cserébe epedő zsidó lányt adott Szolimán neki, ki, ha egyszer átöleléd, hozzád tapad, átolvad, mintha két láng olvadna egymásba.

Veli mind mosolygott e dolgokra, de csak azért a fejét csóválta, végre kivallá, hogy háremét ő azért nem cserélheti el, mert van közte egy albán hölgy, akit ő nem vett, sem rabolt, hanem önkényt jött el vele, s annak ő megígérte régen, hogy soha el nem hagyja, és nem is adná azt sem mindkettőjök háremeért, sem egy egész országért, tele asszonyokkal.

A két testvér megnyugtatá Velit, hogyha oly igen szereti azt az egyet, vegye ki a többi közül, és tartsa magának, és azután ne különcködjék.

Így aztán Veli bej is ráállt az atyafiságos osztályra, s kivéve Xelianthét, a többit átengedé.

A nagy bejrám utolsó éjszakáját tűzte ki Muhtár bej a nagy paradicsomi vigalomra, meghívá öccseit magához, és magát Mahomedet, a prófétát, hogy tanuljon tőlök idvezülni, s rendezze aszerint a mennyországot. Evégett neki is dívánt tétetett hármójuk közé, poharat, tányért adatott elé, s meghagyá az odaliszkoknak, hogy poharába szorgalmasan töltögessenek, s mellé ülvén, iparkodjanak őt mulattatni.

A török főuraknál ily kigúnyolása a vallás eszméinek nem rendkívüli dolog; azon időkben az istentagadás egész a nyílt botrányokig ment; csupán a köznép fanatizmusa és hitbeli kegyessége teszi ezt még egyszer oly kirívóvá.

Ali bég fiai tehát meghívták a prófétát magukhoz vendégül, s rajta voltak, hogy ha megjelen, meg ne unja magát közöttük. Az odaliszkok sorban énekeltek, táncoltak, s a testvérek ítélgették; hogy melyik a legszebb, melyik a legédesebb közölök? Mind a táncban, mind az énekben legkitűnőbb volt Rebekka, Muhtár bej szép zsidó hölgye és Lizza, a kékszemű bajadér, aki Szolimán kegyence volt. Nem lehete elhatározni, hogy melyiket illeti a diadal. Utoljára együtt táncoltak.

– Nézd – szólt Muhtár, gyönyörtől ragyogó szemekkel –, láttál-e ennél szebb termetet? Mint a bánfa virágos ága, úgy hajlik jobbra-balra, mily negédes, midőn fejét hátraveti, s szemével epedve rád tekint, nem vagy-e oda a gyönyör miatt? Föld szeretnék lenni, hogy lábai rajtam járjanak, vagy levegő, hogy körös-körül ölelhetném minden ízét.

– Valóban gyönyörű – helyeslé Szolimán –, ha e másik nem táncolna mellette, ő volna az első csillag az égen. Ah, de egy mozdulata ennek több, mint amannak egész élete. Az csak nő, de ez tündér. Az megöl, de ez halottból elevenné tesz.

– Igazságtalan vagy, Szolimán – monda Muhtár –, te csak szemed után ítélsz; ha ajkaidtól kérdenél tanácsot, igazabbat mondanának. Ízleld csókjaikat, s akkor mondd, hogy melyik édesebb?

Ezzel inte a két odaliszknak. Rebekka, a szép zsidó hölgy szerelmes bágyadással veté magát Szolimán keblére, míg Lizza tündér könnyűséggel ült térdére, s az ittas bej édes mámorral ízlelé majd az egyik, majd a másik csókját.

– Rebekka ajka forróbb, de édesebben csókol Lizza. Az kínoz, emez boldogít, Rebekka csókja mákony, mely édes kábulásba hoz, de Lizza csókja édes bor, mely felvidít.

– Legyen Lizza csókja édes bor – kiálta közbe Muhtár –, de Rebekka csókja mennyei muskavit, melyet csak az idvezültek ízlelnek, és aki ízleli, az idvezül!

S azzal Muhtár bej ragadá ölébe a két odaliszkot, hogy ítéletet hozzon ajkaik édessége felől. Irigylésre méltó perpatvar! A perlekedő felek egyike sem tudta, hogy melyiknek ítélje az elsőséget. Végre Veli bejt hívták fel bírónak, ki már akkor aludt, mellettök ülvén a dívánon, s elnyomva a bor áldásaitól, Xelianthe ölébe hajtá fejét. A két testvér felkölté őt, hogy tegyen közöttük bíróságot a csókok édessége felől.

Sok bajba került megértetni az álom és mámor kábította bejjel a kérdést, melyet midőn megértett, azt felelte rá:

– Legédesebbek Xelianthe csókjai.

S azzal ismét átölelte a kedvenc nőt, és fejét keblére nyugtatva aludt tovább.

– Eh! – kiálta fel ekkor Muhtár –, mit kérdünk tőle ítéletet, midőn itt ül közöttünk maga a próféta? Tegyen igazságot ő közöttünk!

És e szavakkal az üres helyre mutatott, mely negyediknek volt hagyva, mely helyen arany és ezüst tálakon halmozva volt az étel, s átlátszó kristályserleg megtöltve borral.

– Jó Mahomed! – szólt Muhtár az üres helyhez beszélve –, te életedben sok szép asszonyt szerettél, a paradicsomban is elég módod van benne, ám jelentsd ki nekünk: íme, kettőnk hölgye közül melyik a szebb, melyik az édesebb. Láttad őket táncolni, hallottad énekelni, most ítéld csókjaikat.

Azzal inte a két hölgynek, s azok az üres dívánra ülve kétfelől, úgy tevének, mintha egy közben ülő alakot ölelnének át karjaikkal, s a legforróbb, a legzamatosabb csókokat szórták a levegőbe.

– Nos, hozz ítéletet, Mahomed – szólt ittas merészséggel Muhtár, és felragadta a kristályserleget az üres hely elől, és feltartva azt a levegőbe, felhevült arccal kiálta:

– Íme, idd ki ezen serleg bort annak az egészségére, melyiknek a diadalt adod.

Ali basa borzadva, iszonyattal eltelve hallá e szentségtelen, vakmerő szavakat rejtekéből, s kivonva övéből pisztolyát, nagy csendesen felhúzá annak sárkányát.

– Igyál, Mahomed! – kiálta Muhtár magasra tartva a serleget. – Igyál a diadalmas hölgy egészségére. Melyike legyen az Rebekka-e, vagy Lizza?

Azon pillanatban egy dördülés hangzott a teremben, s a feltartott kristálybillikom milliom darabra törve hullott szét Muhtár bej kezéből.

Ijedten ugrott fel mindenki helyéből; mire széttekintének, senki sem volt a teremben, csak a három testvér és a hölgyek. Csupán azon a helyen, honnan a lövés jött, látszott még a gomolygó kékes füst, mely nehézkesen kezdett omladozni. Körül senki, aki fegyvert viselne, és azon az oldalon sem ajtó, sem ablak, melyen valaki be- és kijárhasson.

Künn a minarékből hangzott a muezzinek hajnali imája:

„La illah, il Allah; Mohamed rászul Allah!” (Egy az isten, az Allah, Mohamed Allah küldöttje.)

*

Ali basa nem üldözé a szökevényeket. Aznap egész reggelig imádkozék. Be volt zárkózva legbelső szobájában, hogy ne lássa senki, mit cselekszik? Azt tevé, amit hetven év óta soha – sírt. Egy óráig meg volt törve hajthatatlan lelke. Tehát azon nő, akit jobban szeretett, mint életét, az adja a legelső jelt a közelgető balsorsnak, hogy itt az idő a küzdelemre. Hadd menjen. Legyen az ő fátyola a legelső zászló, mely hadseregeket hoz Janina ellen. Tepelenti nem akadályozza meg őt futásában. Egy óráig gondolt reá, és ezen óra siralom órája volt, azután gondolt a vészre, mely jóslatok felhőjében közelgett reá, s szíve megkeményült bele. Ali basa nem azon férfi, aki lekönyörgi magáról a veszélyt, hanem az, aki szembe megy rá, s azt kérdi tőle: hol késel oly sokáig? Előhivatá a nimetullahita dervist, kit várában tartott rég idők óta, s jóslatokat szokott tőle kérdeni.

Tepelenti tanácsot nem fogadott el soha senkitől, de meghallgatá az őrültek, a jósok szavait, csillagokból, indu varázslatokból szeretett tanulni, s azoknak mondásai befolyással voltak tetteire.

A dervis roskatag vén ember volt, ki tudja, hány éves lehetett, az életet régóta csak a bűvészet tartja benne. – Minden este rézlapokra fektetik száraz, elaszott tetemeit, s bedörzsölik érző inait balzsamokkal, így él meg egy napról a másikra.

Két néma eunuch vezeti Tepelenti elé, s lábait alája rakva, előtte leülteték.

– Szikhám – szólt Ali a dervishez. – Rossz napok közeledtét érzem. Kardom egy éjszaka megrozsdásodott hüvelyében, paizsom, mely vert aranyból van, végtül végig repedt, egy levágott fő, mely elgurult előlem úgy, hogy nem találtam meg, elém jött az éjjel, s halálomról beszélt, s álmomban fiaimat láttam a prófétával vendégeskedni. Nem kérdem, mit jelentenek ezek. Mert tudom. Miként télen ellepi a varjúsereg az ó-mecsetek tetőit, úgy fognak reám szállani esküdt ellenségeim. Vén vagyok már nekik, s hallatlan dolog, hogy hetvennyolc évet érhessen egy ember az ozmanlik között, aki gazdag és hatalmas. Jöjjenek. De tudni akarom, hogy ki lesz az első, aki megtámadand. Ennek nevét mondd meg nekem.

A dervis erre egy fatáblát hozatott elé, amilyenen ételt szoktak felhordani, rá egy üres üvegpoharat helyezett, s azon egy vékony bambusznádat fektetett keresztül. Akkor felírta a fatáblára a török alfabet huszonkilenc betűjegyét, s azzal háromszor leborulva szétterjesztett karokkal a földre, ujjai hegyét az üveg körül a fatáblára tevé, s szemeit merően a pohár közepére szegzé.

Mintegy negyedóra múlva elkezdett a pohár zengeni, mint mikor valaki a megnedvesített ujját húzza végig a szélein, a zengés mindig erősebb, hangosabb lett, utóbb a pohár megmozdult a fatáblán, s a keresztbe tett pálcikával együtt elkezdett forogni, végre oly sebesen forgott, hogy a pálcát nem lehetett megkülönböztetni rajta.

Ekkor egyszerre elvevé ujjait a tábláról a dervis, s a pohár rögtön megállt. A pálca hegye éppen a Ghain betűn állt meg.[1]

– Jegyezd meg magadnak e betűt – szólt a dervis. – Ghain, G betű.

S aztán újra kezdé e tüneményt, s a forgó pohár egyenként e nevet betűzé ki:

„Gaskho bej.”

Az utolsó betűnél megállapodott, és többé nem fordult el.

– Nem ismerek ily nevű embert – szólt Ali elcsodálkozva azon, hogy ő, kinek annyi hírhedett nevű ellene van, éppen attól tanuljon rettegni, akinek nevét sem hallá.

– Hol lakik e férfi? – kérdé tovább a dervist.

Az újra kezdé a varázslat műtételét, s most a táncoló pohár e szót betűzé ki:

„Sztambul.”

Elég volt.

Ali inte az eunuchoknak, hogy a dervist visszavezethetik. Ekkor negyven albán katonát hívatott be a várőrségből, s fejenkint mindeniknek ajándékozott húsz aranyat.

– Ez előpénz. Nekem egy ember halála kell, akinek csak nevét és lakását tudom. Neve Gaskho bej, lakik Sztambulban. Ezen ember feje annyi aranyat ér előttem, amennyit nyom. Amelyitek elhozza, megmérheti azt. Ha csak halála hírét hozzátok, az első, ki azt tudtomra adja, kétszáz aranyat kap; ezeret, aki őt megölte.

Az albánok rövid ideig tanakodtak egymás között, azután megígérték, hogy ha csak valósággal élő ember az a névszerinti bej, halála bizonyos.

Dél tájon maga elé hívatá fiait Ali. Nem szólt nekik semmit aggodalmairól, a múlt éjszaka tüneményeiről és látásairól, hanem odaülteté őket maga körül, kezét egyenkint megcsókolván fiai; balról ülteté Muhtár bejt, jobbról Velit, szemközt Szolimánt.

Legelőször Szolimánhoz beszélt.

– Legifjabb vagy, és legmerészebb, holnap a tengerre kell szállnod, hogy három hajóval Szicíliába indulj, ott megrakva hajóidat kénkővel, rögtön visszajössz, és egy napot sem mulasztasz.

Szolimán kedvetlenül viszonza:

– Óh, atyám. A tengereken most a passzátszelek uralkodnak, ki merne most hajóval a hullámokra szállni. A tenger minden szörnyei a felszínen úsznak, várva, hogy kit nyeljenek el, s a hajósrém most jár keresztül-kasul a vizeken, ködhajójával, ködembereivel.

Ali basa nem szólt hozzá tovább, hanem fordult Muhtár bejhez.

– Te legravaszabb vagy, még ma elindulsz a szulióta kapitánikhoz, s felszólítod őket, hogy hadaikkal gyülekezzenek fel Janinára, mind sietve. Bíztatást, ígéretet, szép szót ne kímélj.

Muhtár bej bosszúsan fordítá el arcát, s a múlt éji mámortól nehéz fejét lógatva, durcásan felelt:

– A hegyek közt most olvad a hó. Minden patak folyóvá van dagadva, madárnál egyéb nem járja most a szárazföldet, nemhogy fegyveres hadak mozduljanak ide vagy amoda; várj egy hétig, míg az áradás elmúlik; hiszen nincs ellenség a hátadon, az egész birodalomban még csak egy patkány sincs, mely várad falait fúrja, minek neked most fegyveres nép és lőszerek?

Ali most a jobbról ülő Velinek szólt:

– Te átmégy Mizrimbe, és vásárolsz számomra kétezer lovat. Ezret olyat, mely harcosoknak való, ezeret pedig ágyúk elé.

– Óh, atyám – szólt Veli, ki legvénebb és legokosabb volt fiai közt. – Nem akarom azt a kifogást tenni szavaid ellen, hogy Mizrimben most van a számum kezdete, melynek égető, fojtó lehelete elől futni kénytelen minden élő állat, énértem ugyan nem kár, de lovaid ott veszhetnek, drága lovaid. Ezt tehát nem mondhatom. Hanem azt kérdezem tőled, miért gyűjtesz te hadsereget, lovakat és lőszert minden ok és előre látott veszély nélkül. E hadikészület nem fogja-e a padisaht ellened haragra gerjeszteni, s majd éppen azáltal, hogy védelemre készülsz, hívod fel magad ellen a harcot?

Ali basa felkacagott, ami neki ritkán volt szokása.

– Valóban rajtam a sor, hogy előttetek bebizonyítsam, miszerint nincs igazatok. Ebédeljetek nálam, és legyetek vígan. Ebéd után meg fogjátok látni, hogy a tenger nem viharos, a vizek nem áradtak ki, és a számum nem fojtó. Nekem van talizmánom, mely benneteket erről meggyőz.

Azzal ott vigadott együtt fiaival késő délutánig, ebéd után folyvást suttogott néma eunuchjaival; akkor elvezette fiait magával a vörös toronyba, melynek ajtaját akkorra kinyittatá.

Itt egy teremben állapodott meg velök, melynek egyetlen nagy félkerek ablakán át az acherúzi tóra lehete látni. Az ablak vasrostéllyal volt fedve. Itt leült velök a nargilát szívni és kávézni.

A fiak jobb szerettek volna felmenni a tetőre, s ott a szabad kilátáson végezni e délutáni mulatságot, de Ali tréfásan jegyzé meg, hogy a szabadban most hideg és meleg szél fúj. Valaki megizzadhat a számumtól, s meghűlhetne a passzátszéltől.

Amint ott szürcsölék csészéik nedvét, íme evezőlubickolás hangzik a torony alatt, s a fiak három nagy dereglyét látnak a tó felszínén evezni, melyen háremhölgyeik ültek, a dereglyéket az ismerős eunuchok hajtók.

A három bej arca felderült, amint hölgyeiket látták ott a vízen evezni, s Muhtár bej pajkosan súgá Szolimán fülébe:

– Vajon az öreget nem kellene-e szinte a társaságba venni?

Ali meghallá a súgást, s elmosolyodott rajta.

– Valóban szép hölgyeitek vannak – monda fehér szakállát végigsimítva. – Nem csudálom, hogy úgy szerettek idehaza lenni, s hideget, meleget találtok a szélben, ami pedig nem egyéb, mint Allah lehelete, és ami istentől jő, az nem lehet rossz. Hanem hölgyeitek szépek. Én a múlt éjjel egy álmat láttam. Előttem a próféta jelent meg, és azt mondá, miszerint ti felszólítátok őt, hogy mondja meg, melyik hölgyeitek közül a legszebb, a legédesebb?

A fiak bámulva és megrettenve néztek össze.

– A próféta azt válaszolta – folytatá Ali mosolyogva –, hogy hozzá nem illik, miszerint ő jöjjön a ti hölgyeitekhez, hanem menjenek azok őhozzá. Tehát én elküldöm őket a paradicsomba.

– Mit teszesz? – kiáltának mind a hárman megrémülve. Ali egy ezüst síppal éles füttyentést tett, s e jelre mind a három dereglyéből kiránták az eunuchok a rejtett csapokat, mik azoknak fenekébe voltak fúrva, s magok kiugrálva a vízbe, ott hagyták a dereglyéket a tó közepén.

A hölgyek rémülten sikoltának fel, amint a víz minden oldalról a dereglyékbe kezde tódulni. Egy rémítő halálordítás tölté be a léget.

Muhtár dühösen rohant az ajtónak, s azt zárva találván, tehetlen erővel készült kifeszíteni; míg Szolimán az ablak vasrostélyzatát ragadá meg két kezével, s azt hivé, hogy az egész tömör épületet képes lesz megrázni karjaival. A kékszemű albán leány és az epedő zsidó hölgy, mindkettő halálfélelemmel nézett fel a zárt ablakra, szép tagjaikat már a hullám kezdte nyalni.

Csak Veli bej állt mozdulatlanul. Hisz ő semmit sem vétett, hisz az ő szép görög hölgye nem bosszantá a prófétát az orgiák szerelmi versenyében; egyedül őt szerette, egyedül ő általa volt szeretve, és az is ott vész el a többi között.

A dereglyék mindig jobban elmerülnek, a kiáltás mindig kétségbeesettebben hangzik; a három fiú látja hölgyei halálát, s nem rohanhat őket megszabadítani, csak egyet sem menthetnek meg; most egy végső jajkiáltás! a dereglyék elmerültek, néhány percig tarka fátyolokkal, turbánokkal s fehér karokkal és omlatag fürtű fejekkel van ellepve a víz, azután csak a turbánok úszkálnak egyedül a vízen.

Szolimán kétségbeesetten zokogva rogyott le az ablaknál, míg Muhtár egyre dühödten rugdalta az ajtót, mintha saját lármájával akarná elnyomni a haldoklók segélykiáltását. Csak Veli bej nézett némán, keserűen az utálatos habokra, melyek egy perc alatt három mennyországot nyeltek el.

Távol, nagyon távol látszik az emelkedő hullámok tetején, mintha valami fekete úsznék. Ki tudja, mi az? Talán egy e hölgyek közül. Egy percben eltűnik a hullámvölgyeletben, másikban ismét felvetődik; vajon melyik lehet az? Mindig messzebb, messzebb távozik. Vajon megmenekülend-e? A görög hölgyek jól tudnak úszni.

Ekkor felkelt helyéből Ali basa, s mosolyogva monda fiainak:

– Bizonyára úgy hiszem, hogy többé nem lesz rátok nézve sem a tengervihar, sem az áradó víz, sem a számum szele oly ijesztő, mint volt órák előtt. Induljatok minél hamarább. Mire visszajöttök, új háremet fogtok itthon találni, mely elfeledteti a régit.

Azzal elhagyá őket.

Szolimán és Muhtár rögtön útnak indultak. Jaj annak, akin ők most a megbántó helyett bosszújokat fogják tölteni!

Csak Veli bej maradt még ott az ablaknál, és nézte a vizet, amíg elsötétült az est, és gondolkozott Ali basáról. Testvérei átkokat szórtak apjukra, ő egy szót sem mondott. Azok ki fognak békülni hamar; – ő soha.[2]


[1] A nálunk most divatozó asztaltáncoltatás és kopogó szellemek csodáinak e faja régóta ismeretes volt az arab dervisek előtt.

[2] Ez tény Tepelenti Ali életéből, hogy fiai háremeit, minthogy azokra nagy befolyással voltak, az acherúzi tóba fojtatá.


VisszaKezdőlapElőre