Az oroszlán a rókabőrben

Csapás csapásra jő ellened, öreg hadvezér! Hadseregeid átpártolnak az ellenhez, barátaid elhagynak egyenkint, gyermekeid elárulnak, váraidat feladják kardcsapás nélkül, szövetségeseid ellened fordítják a fegyvert, s a jó vontcsövekből, miket magad hozattál francia gyárakból, Janina falairól lövöldözik le a szulióták albán őreidet.

Ah, a szulióták! Mint tudnak ők harcolni. Ha most is melletted emelnék a kardot, hogy hullana soronkint az ellen! Éppen úgy hullanak most a te hadaid. Két testvér vezeti őket, egy leány és egy férfi, a férfi neve Kleon, a leány neve Artemisz. Valahányszor e nevet meghallod, mintha mindig kést ütnének szívedbe, mert a leány volt az, kit szerelmednek feláldozni vágytál, mert ez volt az, kivel nőd megszökött, és mert e nevet sohasem hallod anélkül, hogy legvitézebb hadaid vesztét ne hallanád.

Mint az öldöklő Azráel angyal jár ő hadriadal közepett, fehér zászlóját hordva a golyók záporában, s egy sem találja őt. Szemed láttára üti fel bástyáidon a győztes lobogót, s neked még csak arra sincs erőd, hogy óhajtani tudnád elestét, sőt ahol őt látod jönni elöl, megtiltod az ágyúzást, és nem engedsz feléje lőni.

Közelg a vész Janina ellen minden oldalról, ki kell ürítened a serleget, Tepelenti, egész a seprejéig, egész az utolsó keserű cseppig, és végre?… Végre mégis a szeráj előtt fogsz állni ezüst állványon…

Egy éjszaka megütik a dobot Janina két kapuja előtt, s a Lithanizza magasából kilőtt bomba éppen a város piacán pattanik széjjel.

Fel, fel, albánok! akiben még harci vér van, a hét kapunak ágyúkat feszített az ellen. Ali tomboló paripáján ül, kezében jó csatakardja, mely sok vészbe beleszólt már. Akárhányszor állt már úgy Ali, hogy nem volt egyebe annál az egy kardnál, s azzal visszaszerze mindent.

Egy perc alatt rendben áll védő serege; megnézi az ellen csatarendjét, s mosolyra vonul el arca. Gaskho bej, a jámbor vezér, mészárszékre hozta seregeit, egy óra alatt semmivé teszi őt Ali, hogy hírmondó sem megy vissza belőle. Csataterve méltó az agg vezérhez. Akárki lássa, azt fogja mondani: nincs menekülése az ellenfélnek! Csak ti jertek. És mégis, mégis, el kell neki veszni. Az első lövésre, mielőtt kardját kihúzta volna, hadserege megadja magát az ellenfélnek; ha csak egyszer kilőtték volna fegyvereiket, övé a diadal; de nem, a sereg meghódolt, s a jól elrejtett tűztelepek ágyúit saját maga ellen fordítják vissza.

Mindennek vége! Csak hétszáz albán lovas maradt meg Alival, a többi áttért, vagy el hagyta fogni magát.

Az ősz oroszlán megcsóválja kardját feje fölött, s széttekintve maroknyi csoportján, ércszóval kiált hozzájuk:

– Lássátok meghalni Alit!

S azzal kinyargal Janina piacára, a hétszáz lovas kíséri híven. Az ellen valamennyi kapun tódul a városba már, de a piac elzárja az egyik városrészt a másiktól, s a diadalittas csapatok ott gonosz aratókra találnak, kik körülrakták magokat spanyol sorompókkal, s végigkartácsolnak a hosszú szűk utcákon az utolsó tizenkét ágyúval, melyet Ali basa némái kezelnek; hű jelképei a halálnak.

Ali basa megveté lábát Janina közepén. Csak hétszáz embere van, és tizenkét kerekes lövege; ellenfelének húszezer embere és kétszáz ágyúja, és Gaskho bej mégis minden tudományával sem képes Alit elhajtani Janina piacáról, s midőn a város egyik felét már bírja, a másik felét nem tudja elfoglalni. Ha ökölre kerülnének, egy kezével lesújtaná a vén hadastyánt, de nem tud hozzáférni: ahhoz ész kell, nem erő.

Ekkor az ostromló meggyújtatá körüle a várost, de Ali nem mozdult meg helyéből, s a szél Gaskho bej ellen vitte a lángot, ki már saját magát kezdé kiszorítva látni, midőn a két szulióta testvér, Kleon és Artemisz, csapatjaik élére álltak, s nekiindulának vakmerőn a vérpiacnak.

Tepelenti megismeré a leányt a fehér zászlójáról, amint a széles középutcán tömött csapatjával, ő maga legelöl, közeledett felé. Négy álgyú volt nekik szegezve, töltve láncos golyókkal és tört üveggel.

Ali elborult arccal néze eléjök, azzal hüvelyébe taszítá kardját, s inte a tüzéreknek, hogy csatolják fel ágyúikat, fogják a lovakat elé, s meneküljenek a várba. Egyet sem lövetett rájok.

Amint Ali hátat fordított, vérszemet kapott egyszerre az ostromló had; minden utcán rohantak futó csapatja után, s midőn Ali a hídra ért, a szipáhik és timarióták mint két raj egymással összekeveredve éppen a hídfőhöz jutottak, s diadalordítással tolultak utána. A hídon elkezdődött a harc; ember ember ellen küzdött, csak a rövidebb fegyverek, buzogány, handzsár dolgozhattak a tömegben, mely kétfelől forgott alá a túltömött hídról, mint a hangyák egy vékony nádszálról. Hatszáznak az albánok közül sikerült a várba menekülhetni; akkor Ali parancsára lecsapódtak az érckapuk, száz kívül maradt a hídon, ezeknek el kelle veszni, a túlnyomó tömeg elborítá őket. Tíz-húsz timarióta között harcolt egy-egy albán. A híd rengett a harc alatt, s hajladozott a sűrű tömegek súlyától. Ekkor a sáncok két oldalán egyszerre megdördültek az ágyúk, mik a hídnak voltak szegezve. A harcolóktól ellepett híd cölöpei keresztül-kasul törve dűltek ki, s a híd albán s török harcosokkal együtt leszakadt a mély árokba.

Alant hegyes karók voltak a mély víz alá rejtve, s a parton maradt ostromlók elborzadva vevék észre, hogy a vízbe omlott tömeg közül senki sem jön fel a víz színére, hanem a víz kezd lassankint veresebb, veresebb lenni, végre egészen vérpiros, amint a holtak vére megfesté.

S átellenben a bezárt kapu állt előttök.

Ah, Tepelentit nem oly könnyű megfogni, mint ti gondoljátok.

Mindenütt győztetek, egész az utolsó pontig. Ez már az utolsó, és mégsem győztetek semmit, mert az utolsót nem bírjátok.

A vár megközelíthetlen; sáncai a tó közepébe vannak építve, s azokból a sötét négyszegletű lyukakból hatvanfontos ágyúk seprik végig a víz színét, hajóval meg nem közelítitek azt. A száraz felől száz ágyú védi a bástyákat; ki bírna áthatolni a hármas árkon.

Alit meg nem fogjátok ott. Hadkészlete, elesége végtelen időkre elég, s hogy megmutassa, mennyire el van szánva, az ostrom első hetében kőműveseket állított a vár egyetlen kapujához, s befalaztatá azt magára. Már most nincs többé a váron ajtó. Még csak megszökni sem lehet belőle.

Tehát ott fog ő maradni, befalazva, mint egy sírboltban, elevenen eltemetve. Onnan csak az égbe vagy a pokolba van még útja; a száraz felőli kijárást a szulióták őrzik, még ha röpülni tudna is, nem menekülhetne tőlük.

A hadjárat be van fejezve, a győztes Gaskho bej beiktatja magát, mint Janina basája. Egész Epirus meghódol, és megtagadja a bukott vezért, Sztambulban hálakönyörgéseket tartanak az Ejub-mecsetben és a Szófia-templomban a kivívott győzelemért, melyet ágyúk dörgése közt hirdetnek ki a csauszok a köztéreken, s Európa minden hírlapjai bámulva hirdetik, hogy a hatalmas, rettegett kalandor, a hetvenkilenc évig mindig győztes hadvezér, a magasra nőtt pártfőnök, ki már kétségbe kezdé hozni, hogy ki az úr Törökországban: a szultán-e, vagy ő, ki Napóleonnak szövetségese volt, kinek néhány hó előtt még Anglia harmincezer tallér értékű arany étasztalt küldött ajándékba, kinek kincshalmaza több, mint valamennyi keleti podestáé, egyszerre semmivé lett, letöretett, várába bezáratott. Most már csak az van hátra, hogy meghaljon.

Ez is bekövetkezik nemsokára. Egy éjszaka két merész albán lovag hosszú köteleken alábocsátkozik a sáncokról, s egy fenyődarabon kiúsznak az acherúzi tó felől, s még azon éjjel felkeresik Gaskho bejt.

Tepelenti Ali meghalt. Ezt az örömhírt mondják legelőször a bejnek. Meghalt bánatában, meghalt szégyenében. Talán mérget is vett. Holnap a három órai ramazát után fogják a várban eltemetni. Halála előtt összehívatá alvezéreit, s megesküdteté őket, hogy a várat az utolsó leheletig, az utolsó emberig védeni fogják. Kincsei a vörös toronyba vannak lerakva; több mint harminc millió piaszter. Azokat rájuk hagyta mind. De mit ér azoknak e tömérdek kincs, ha nem mehetnek ki vele abból a fészekből? Meg nem adhatják magukat, mert Ali minden török szentekre megesküdtette őket, hogy védni fogják halála után is a várat, de a legénység más értelemben van; az örömest menekülne a várból, ha bűnbocsánatról biztosítanák.

Gaskho bejnek csak ki kellett nyújtania kezét, hogy Janina várát, a bevehetetlent, kétszáz ágyúval s roppant kincseivel, martalékul vegye.

Korán reggel ott lebegett a szürke, holdatlan zászló Janina veres tornyán, a halál jele, s a víz felőli lövegek harminchármat lőttek, a visszhangzó hegyeknek hirdetve, hogy Tepelenti Ali meghalt. A váron belül hallatszott a posztóval bevont dobok tompa robogása, s ki lehete venni az imámok halotti énekét.

Gaskho bej és táborkara a Lithanizza tetejéről nézte a basa temetését. Egy figyelőtorony (obszervatórium) állt a tetőn, melynek erkélyéről az udvarra lehete látni, s a pompás teleszkópiumok, miket a szultán Bécsből kapott, hatalmas szolgálatokat tettek a nézőknek, azokon keresztül mindent a legjobban ki lehete venni, ami a várudvaron történik, kivált egy távcső oly közel hozta a tárgyakat, hogy az imámok kezében kitárva állott alkoránból a kezdő versek talik betűit el lehete olvasni.

Közepett egyszerű ravatalon ott feküdt Ali basa. Valóban ő maga volt az. Akárki nézze bár, ő maga fekszik ott, meghalva, hidegen, mozdulatlanul; vezérei könnyezve állnak körüle, s szolgái, akik elmennek mellette, lehajolnak kezeit megcsókolni.

Künn a városban megtudták a szulióták Ali halálát, s üdvözletül egy bombát lőttek be a várba. Azonban a bomba kanóca rövid volt, s az még a levegőben szétpattant.

Az obszervatóriumból jól láthaták, mint rebbent meg az udvaron álló tömeg a fejeik felett szétpattanó bomba dörgésétől, s mint pillantának fel valamennyien azon kis gömbölyű fehér felhőre, csak a középen fekvő halott maradt hidegen, nyugodtan. Őt nem rendíté meg többé a szétszakadó bomba dördülete.

Az imámok felveszik őt vállaikra, s a gyászének zengése mellett, a dobok halk ronogása közt elviszik őt nyitott sírjáig. Bizonyára a sír meg van ásva.

A mozlem halottat nem teszik koporsóba, hanem sírját deszkázzák ki félig, hogy a halál angyalainak helyök legyen őt fölültetni, midőn eljönnek tetteiről számot kérni.

Bizonyára Ali Tepelentit letevék a sírba.

A várőrség hármat lőtt fegyvereiből, az imámok énekeltek három verset, azután előjöttek a kapások, s ráhányták a földet a halottra, egy nagy márványkő lap állt ott, azzal lenyomtatták a sírt, két turbános sírkövet állítva fejétől, lábától.

Bizonyára eltemették Alit.

Midőn az imámok, a vezérek eltávoztak a befedett sírtól, Gaskho bej a Lithanizza tetején magához hívatá az obszervatórium őreit, és ezt parancsolá nekik:

– Ahova most e látcső szegezve van, reggeltől estig ott álljon egy ember, kit negyedóránkint felváltson más, és soha ama sírkövet szeme elől el ne bocsássa. Éjszaka, midőn lemegy a hold, minden öt percben egy világító röppentyűt kell kilőni, hogy a vigyázók láthassák a sírkövet, és soha szem elől el ne bocsássák azt, és őt minden órában tudósítsák.

Hogyan? Gaskho bej attól fél, hogy az öreg hetvenkilenc éves Ali még föltámadhat sírjából, s leemeli halott kezével magáról azt a nehéz márványlapot? Vannak emberek, akikről nem lehet elhinni, hogy meghaltak, és ha el vannak temetve, még akkor is félnek tőlük.

Késő estig minden órában jött a tudósítás Gaskho bejhez, hogy a sír változatlanul maradt, és egész éjjel nem nyúlt ahhoz senki.

Bizonyára meghalt Tepelenti; tökéletesen meghalt. Másnap korán reggel különös dolgot meséltek Gaskho bejnek.

A topidzsik kaszárnyájában, hol a kerekes ágyúk állottak, egy dobos legény, amint maga mellé letette a dobot, s két verőjét a szélére helyezé, egyszerre azt kezdi észrevenni, hogy a két dobütő-pálca magától elkezd mozogni a kifeszített bőrön, mintha valami láthatatlan kéz riadót akarna verni; a legénység csodát kiabál, s azt hiszi, hogy dzsin van a dobban.

Gaskho bej nem hitte a dolgot, míg maga oda nem ment a kaszárnyába, s íme, saját szemeivel láthatá, hogy a két dobverő eléggé kivehető mozgással vibrálva ütögeti a dobot, előre-hátra rezegve rajta, s aprózott pörgés hangját hallatva.

– Csodálatos dolog ez – monda a bej, s rögtön hívatá az imámokat, hogy űzzék ki a dzsint azon dobból.

Azok rögtön munkához fogtak; hoztak füstölőt és szent könyveket, befüstölték a dobot orrtekerő illatokkal, s olvastak rá ördögűző szavakat rikácsoló hangon. Bizonyára, ha ördög van abban a dobban, és annak orra és füle van, meg kell neki szökni az illattól és lármától. Amíg kézben volt a dob, addig nem mozdult a verő, de amint letették a földre, újra kezdte ama rejtelmes robogást.

Az imámok ordítottak rettenetesen.

Az obszervatórium főnöke szinte jelen volt e tüneményen. Ő mint renegát francia, tudományos képzettséggel bírt, s ahelyett a dzsinekről nem volt fogalma.

Midőn látná, hogy az imámok éppen nem boldogulnak szellemeikkel, félreszólítá Gaskho bejt, s fülébe súgá:

– Én nem tudom, mik azok a ti dzsineitek, és hogy mire való az a nagy lárma és fertelmes bűzölés, hanem azt tudom, hogy ez a dobverés mit jelent ama láthatlan kezektől.

– Nos?

– Ez azt jelenti, hogy menjünk innen, mert alattunk tűzaknát ásnak, amiatt reszket a föld, s azért vibrálnak a dobverők.

Gaskho bej elmosolyodott. Neki éppen olyan kevés fogalma volt a tűzaknákról, mint a renegátnak a török boszorkányokról.

– Milyen babonás vagy te, derék musir! – monda, vállára veregetve a lenézett franciának.

Ez nem is sokáig időzött ott, hanem iparkodott mentül hamarább visszajutni a Lithanizza tetejére.

Mintegy másfél órai lárma után végre sikerült az imámoknak elkergetni a dzsint, a dob elcsendesült, a kedélyek megnyugodtak, a katonáknak utasításul adatott, hogy egy kardot tegyenek keresztbe az ajtó elé, akkor a szellem nem mer többet visszajönni, s azzal megnyugodott mindenki a végzetekben.

*

Átellenben Janina várkapujával, az összelőtt híd fejénél állt egy erős kőépület, sáncokkal és karózattal körülvéve, mely most a szulióták kezébe jutott. Ez épületet választá a két görög testvér lakhelyéül. Ők kívánták, hogy legközelebb legyenek Alihoz, ők nem engedik őt sem lélek, sem madár képében megmenekülni, nagy ostromágyúik a befalazott kapunak vannak szegezve; vagy megadja magát, vagy temetőjét leli a várban.

És íme, temetőjét lelte az náluk nélkül is. Hiába köszörülték ellene fegyvereiket, a halál kardja gyorsabb volt, hamarább levágta. Nem ejthették el a csatában, nem verhették szívébe a bosszúállás késeit, nem vihették ősz fejét a vérpadra; csendesen kellett neki kimúlni, ágyában fekve, háborítatlanul, mint ahogy az igaz emberek szoktak meghalni.

Kleon és Artemisz kedvetlenül ülnek a váracs teremében egy pisla mécs lobogásánál. A leány elfeledé pikkelypáncélát leölteni, s összefont karokkal jár a teremben fel s alá. Semmi női vonás nincsen arcán, oly hideg az, mint egy szobor képe.

– Tehát meghalt, tehát meghalt.

E mondatot ismétli, ismétli, ismétli egyre magában, s elmerengeni látszik fölötte.

– Meghalt Ali, és nem az én kezem által.

Kleon feltűnőleg hasonlít testvéréhez, s ifjú arca még alig különbözik a leányétól, de szemeiben egészen másnemű láng lobog. Sokkal félelmesebb amannak arca, sötét gondolatokkal teljes; az övé nyílt és szabad, tele rajongó reménnyel.

– Győzelmem díját veszítém el, hogy Ali meghalt – szólt az ifjú felsóhajtva. – A vén róka megszökött vasam elől a pokolba. Óh, oda is utána mennék, ha lehetne, hogy megragadjam ősz szakállát, melyet testvéreim vérében fürösztött.

– Íme, itt van ősz szakállam! – szólt e pillanatban egy hang a terem mélyéből, s a két testvér előtt ott állt Tepelenti Ali.

Elborzadva vetének magukra keresztet az ifjú testvérek, s a borzalom a földhöz szegzé lábaikat, és tagjaik megmerevedtek, amint a felhítt kísértet ugyanazon szürke ruhában, melyben két nappal elébb eltemették, ott állt meg szemeik előtt.

– Íme, itt van Tepelenti Ali.

Azzal tenyerébe csattantott a rém, s a terem minden szögleteiből rejtekajtók pattantak fel, s állig fegyverzett albánok ugráltak be a terembe, s mielőtt a két testvér fegyvereihez nyúlhatott volna, megragadták őket, s egymáshoz kötözték.

Az pedig valóban Tepelenti Ali volt, aki előttük állt. Eltevék őt a föld alá, bizonyára őt tevék el, de a föld alatt ismerős utai voltak Alinak; az egész temetési látványt ő maga rendezé el, a sírja fenekéről a föld alatti utakon át kijött, s midőn legnagyobb volt az öröm és megnyugvás a megszálló seregben, akkor ütött rajta.

Egy szilárdul épült alagút vezetett ki a sáncárkok vize alatt a várból, s annak kijárásai a hídfő váracsába nyíltak. A bennelevőket úgy lepte ott Ali, hogy egy lövést nem tehettek ellene: álmaikban, lefegyverezve nyomattak el a szulióták.

Fel, fel Gaskho bej, fel Mohamed aga; lóra, kapitányok! fogd kardodat, Pehliván basa! Itt a veszedelem. Rossz éjszaka ez az alvásra.

Ki akar aludni?

Egyszerre rettentő csattanás rázza meg a földet, mintha sarkaiból fordult volna ki a világ, s a napvilágnál fényesebb láng között, mely a csillagokig látszik felcsapni, egész kerekes álgyúk látszanak repülni. A topidzsik kaszárnyája légbe vettetett. A minarék lehullanak a rémítő rázkódástól; körös-körül halomba omlott minden ház; egy perc alatt a fél város rommá van döntve, s a másik percben égő gerendák s szétszaggatott véres tetemek zápora hull vissza a romokra a vérrel és üszökkel fertőzött égből.

Ali basa így adja tudtokra elleneinek, hogy feltámadott! Föld alá ment, s most a föld alól kezdi a harcot.

Kinek van kedve őt meglátni?

Gaskho bej, az óriás tetem félig öltözetlenül, ahogy ágyából kiugrott, rohan végig az utcán, s annyira megzavarodott, hogy saját maga után kérdezősködik. A felriadt katonák rémülettől megőrülve futkosnak összevissza, zavargó kiáltozással, ki fegyverét, ki lovát nem találja. És hangzik fejeik fölött a rémkiáltás: Ali! Ali! rettentőbb a mennydörgésnél, mely tüzet szór rájuk az égből. Ott jön az eltemetett basa fehér lovon, fehér szakállal, ki akar szemébe nézni? A bomlott tömeg százával hull az albánok kardcsapásai alatt, a vér patakban foly Janina utcáin, s Ali basa, a holt, az eltemetett vezér, halálfélelmet önt a küzdők szívébe. Nincs, aki ellene tudjon állni.

Csak Pehliván, az erős küzdő, képes még meggátolni, hogy a roppant ostromló had a maroknyi arnót néptől szét ne veressék. Kívül a városon összegyűjti a futókat, s míg Ali fegyveresei benn a városban mészárolnak, ő hirtelen minden kapun pihent, rendezett csapatokkal nyomul elő, s megállítja a vén vezér győzelmét.

Hiszen elég is volt.

Háromezeren feküsznek halva az ostromlók közül, s az ágyúk elrontva, légbe vetve mind, a szulióta csapat vezéreivel együtt elfogva; ilyen munkát végzett Ali feltámadása éjszakáján. Ideje, hogy visszavonuljon.

Pehliván elfoglalta újra a várost, s hadait felállítá a piacon, és nem üldözé tovább Alit.

Gaskho bej haraggal támadt reá:

– Miért nem üldözöd őt váráig?

– Alit üldözni nem jó – felelt a tapasztalt vezér. – Hagyd őt futni, ha futni akar.

Gaskho bej erre nagy haraggal ragadá ki a kardot Pehliván kezéből, mert saját kardját elhagyta valahol, s maga mellé vevén a szipáhik dandárját, űzni kezdé a távozó ellenfelet.

Ali egész nyugalommal halad vára felé, mintha nem is törődnék az utána rohanókkal, pedig azok számra hatannyian vannak, mint az övéi.

Midőn oly közel ér hozzá Gaskho bej, hogy szavát meghallhatja, visszakiált rá Tepelenti:

– Rossz helyen jársz, derék bej. Ez a föld az enyim, és ami alatta van, az is az enyim, és te azt nem tudod.

E szóból természetesen, hogy semmit sem értett Gaskho bej mindaddig, míg Ali intésére egy röppentyűt lövének fel a magasba, mely jeladásra a várbeliek egyszerre meggyújták mindazon tűzaknákat, melyek a város utcai hosszában voltak ásva. Még a boldog időkben készítteté azokat Tepelenti, vízvezetőket fúratván, s egyúttal oly magasra építtetve azoknak boltozatait, hogy lőporral is meg lehessen tölteni.

Saját csapatait mind a hídfőhöz vonta össze, s midőn egyszerre, amilyen hosszú volt az utca, végigrepedt, s a kárhozatos lobbanás égbe hajigálta az üldöző csoportokat, ő gyönyörködve nézte a váracs magasából a romlást, s utolsó volt, ki az alagút rejtajtaján eltávozott. A jajkiáltás még sokáig áthallatszott a várba. Az ostromló seregnek egyharmada elveszett az éjszakán. A többi elhagyta a pokolra épített várost, s kívül a mezőkön s a magas Lithanizzán foglalt helyet.

A feljövő nap iszonyú látványt mutatott. Janina városa nem volt többé; a szép magas házak, a kúpos mecsetek, a karcsú fehér minarék, a roppant kaszárnyák!… mindezek helyett csak egy halomra dűlt alaktalan tömeg látszott, itt-ott feketén a lobbanás lángjától, összetört gerendák, széttépett tetemek, miket feketére perzselten elhajigált az iszonyú pukkanás, hevertek a romok között, s a bástya oldalából egy csatorna nyílásán szomorúan csorgott alá a tóba valami sötétvörös patak, amint az a romok közül innen-onnan kiszivárgott.

*

– Szegény gyermekek, milyen csendesen alszanak.

Így szólt Ali.

A vörös torony rejtekében feküdt egymás mellett a két szulióta testvér, Artemisz és Kleon. Aludtak egymást átölelve, és nem ébredtek fel Ali tekintetétől.

– Ne költsétek fel őket – szólt Ali a némákhoz fordulva –, hadd aludjanak még.

S azzal nézte őket tovább mosolyogva – mint alusznak oly csendesen.

Pedig azt sem tudják: lesz-e még ez álomból fölébredés? Ali nem költé fel a szendergőket. Háromszor küldött megnézetni, ha nem ébredtek-e még fel, egyszer sem engedte őket háborítani. Végre az ifjú kezén megcsördült a lánc, s felébredtek rá mind a ketten.

– Acrocorynth utcáin jártam – szólt az ifjú, nagy ábrándos szemein végighúzva kezeit –, s láttam a Parthenont újra felépülve.

– Thermophylaeknél álltam én – szólt a leány –, s ezerenkint hullott előttem az ellen.

– És most a vérpadra fogunk lépni – sóhajta Kleon, hallva, mint nyitják börtönük vasajtaját.

– Légy erős – szólt a leány, megszorítva testvére kezét, mely az övéhez volt láncolva.

Az eunuch-némák körülfogták őket, s odavezeték Ali basa elé.

Még mindig halotti köntösében ült a dívánon a basa; minden bútora hamuszínű lepellel volt behúzva, és semmi arany, semmi csillogó fény nem volt a teremben.

A két testvér odaállt elé, egymás kezét szorítva.

– Kedves gyermekeim – szólt a basa érzékeny reszkető hangon –, ne nézzetek egymás szemébe, nézzetek énreám.

Azok a szokatlan hangú és értelmű szavakra mindketten reá tekintének, s csak most vevék észre, hogy az agg vezér búsan, csüggedten néz reájok, s szemei telve vannak könnyel.

Ali inte a némáknak, s azok levevék a testvérek kezeiről a láncokat.

– Íme, szabadok vagytok, és mehettek hazátokba vissza – monda Ali.

Az ifjú mintegy villanyos ütésre rezzent fel e szavakra, s arcát az öröm melege futotta át.

– Miért örülsz? – szólt szigorú tekintetet vetve reá Artemisz. – Nem látod, hogy e szörnyeteg gúnyolódik? Csak örömét akarja azáltal növelni, hogy bennünk reményt gerjesszen, s kínosabbá tegye a halált. Mit alakoskodol vén ördög? Öless meg bennünket gyorsan vagy kínosan, az mindegy, de ne gúnyolj.

Tepelenti áhítattal emelé szemeit az égre.

– Lelkem nyitott könyv legyen. Ti szabadok vagytok. Szabad szulióták: mi ismerjük egymást. Sokat vétettem ellenetek, de ti bosszút álltatok rajtam. Én elégettem falvaitokat, ti váraimat pusztítottátok el érte. Én sarcot vetettem földeitekre, s ti tartományaimat vettétek el tőlem. Neked vőlegényedet ölettem meg, téged elraboltalak szülőid házától: te legkedvesebb unokám fejét vágattad le, s legkedvesebb nőmet raboltad el. Most egyenlők vagyunk, és egyikünk sem tartozik a másiknak semmivel. Menjetek békességgel innen.

Annyi őszinteség, annyi töredelmes, bűnbánó fájdalom volt e szavaiban Alinak, hogy a haragvó szűz csodálkozó részvéttel kezde rátekinteni.

– Te bámulsz arcom változásán – szólt Ali, észrevéve szavai hatását Artemisz vonásain. – Te nem ilyennek láttál engem egykor. Azon Ali nincs többé, meghalt, eltemették, egy bűnbánó térdepel előtted, ki múltjának bűneitől borzad, s köntösöd szegélyét csókolva kéri bocsánatodat.

És valóban Ali térdre roskadt Artemisz előtt, hogy ruhája szélét megcsókolhassa, s zokogva hullatá könnyeit a leány lábaira, hogy az önfeledten hajolt le hozzá, és fölemelé.

Mégiscsak nő volt, és megszánta azt, aki sír előtte.

– Halljátok, amit mondok – szólt a basa –, nehogy azt higgyétek, hogy Ali megtébolyodott. Én az éjjel egy tüneményt láttam; egy szép, magasztos ragyogó hölgy szállott le hozzám a fényes ég megnyílt közepéből, körülrepkedve szárnyas gyermekarcok sokaságaitól; a hölgy oly nyájas, oly szelíd tekintettel néze le reám, arcáról isteni világ sugárzott, s a föld minden virágai őfelé fordíták kelyheiket, mintha ő volna a nap. És a mennyei hölgy karján egy gyermek ült, de olyan gyermek, kinek tekintetétől az ősz férfi is összeroskad; a gyermek feje körül csillagokból fűzött koszorú, s arcának mosolygása maga volt az idvesség. És amidőn reszkető kezeimet fölemelém hozzájok, a mennyei nő és gyermek kinyújták kezeiket felém, és hangzott a hölgy ajkáról édes, kimondhatlan édes hangon e szózat: „Tepelenti Ali, én hívlak tégedet!”. És én reszketve omoltam előtte térdeimre.

A két testvér önkénytelenül roskadt Ali mellé térdeire, áhítattal rebegve:

– Üdvöz légy, boldogságos szűz!

Ali basa folytatá a látmányt.

– Arcra borulva fogadám a fényes tünemény szavait, midőn ismét szólalt hozzám, oly fájdalmas hangon, mely a szívet járta bennem keresztül: „Ali Tepelenti, tekints fel reám”. S midőn felemelém arcomat, íme, hét éles kardot láték a mennyei hölgy szíve felé fordulva, s a rémülettől zsibbadni érzém karomat. „Ali Tepelenti! – szólt harmadszor is a hölgy – e kardokat te ütéd az én sebeimbe, és az én vérem a te fejedre hull alá”. – Én nyögve válaszolék: „Hogy-hogy cselekedtem én azt, midőn nem ismerlek téged?” És ő felelt: „Aki üldözi az enyimeket, engemet üldöz, és aki megrabolja az én templomomat, engemet rabol meg; nem te rontád-e le a tepeleni, durazzói és tripolizzai egyházakat?” – „Esküszöm, hogy újra fölépítendem azokat”, felelék én, kezemet szent fogadásra emelve. S íme, e szóra egy kard kihullott a hölgy szívéből. – „Nem raboltad-e el a szulióták gyermekeit – kérdé újra a mennyei jelenés –, hogy belőlük mozlimeket nevelj?” – „Esküszöm, hogy keresztyénekké teszem őket újra.” – E szóra kiesett szívéből a második kard. – „Nem te ragadozod-e el a hajadonokat, hogy őket háremedbe vidd?” – „Esküszöm, hogy szülőiknek átadom őket.” – És lehullt a harmadik kard. – „Nem te gyűjtél-e roppant kincseket az árvák és özvegyek örökségeiből? – Én mindinkább földre sújtva felelék: – „Legyenek e kincsek a te szolgálatodra.” És így számlálta el fő bűneimet egyenkint, s így esküvém én azoknak helyrehozását kemény, törhetlen esküvéssel, s mindannyiszor lábaimhoz hullott egy kard. Végre csak az utolsó volt még vérző szívében, midőn azt kérdené tőlem: „Nem halálra kerested-e ama két szulióta testvért, kik oltárom leghívebb védelmezői, nem fogva tartod-e őket börtönödben, s nincs-e szívedben haláluk elhatározva?” Én ijedten tevém kezemet szívemre, mert valóban e gondolat benne volt, s tusakodva rebegém: „Óh, mennyei tünemény, legerősebb ellenségem e két ifjú testvér, esküdt elleneim, kik halálomra törnek; ha te parancsolod, kezeikbe teszem ősz fejemet, s legyek én az ő hatalmukban, ne ők az enyimben.” És e szóra kihullott szívéből az utolsó kard is, és ő felelt: „Tepelenti Ali, vedd e kardokat kezedbe, és cselekedjél úgy, amint mondád.” – Ezzel felszálla ismét az égbe, a felhők bezáródtak utána, és én egyedül maradtam a hét karddal kezemben, melyekre hét fogadás volt írva. – Ezen tüneményt láttam én a múlt éjszakán, és most gondolkozzatok szavaimról.

A testvérek lelkük mélyéig meg voltak rendülve a mondottaktól. A mozlem férfi oly áhítattal, oly rajongó lelkesüléssel beszélt e tüneményről, hogy annak valóságáról kétkedni nem lehete; arcának megilletődése, szemeinek könnyei, reszkető hangja bizonyíták, hogy érezi, amit beszél.

A testvérek meg voltak hatva az ősz férfi vízióitól, ki kézen fogva őket, elvezeté magával kincstárába, megmutogatá nekik a felhalmozott aranyat, ezüstöt, a vert pénzt, mely kádakra volt rakva, és a rudakban álló öntött ércet.

– Parancsoljatok kincseimmel, s azok szolgálataitokra álljanak.

És azzal kiválogatott gyémántjai közül több százezret érő darabokat, s azokat Kleon és Artemisz kezébe adta e szavakkal:

– Ezeket a hetaeria hadi pénztárának küldöm.

Hogyan? Mit akart Ali, hogy e titkos szövetséget említé, melynek tűzaknái éppen úgy el voltak ásva egész Törökország alatt, mint az övéi Janina alatt? Tán e tűzaknákat is fel akarta vettetni?

Bizonyára Ali kezei Sztambulig és Bukarestig érnek!

Majd elvezeté a testvéreket fegyvertárába; ezrével voltak a legjobb angol és francia fegyvergyárművek hosszú ládákba lerakva ott.

– Lássátok, egy egész országot fel lehet fegyverezni Janinából.

A két testvér felsóhajtott, mindeniknek egy gondolatja támadt.

– Tepelenti – szólt a leány.

– Parancsolj vélem.

– Te minekünk sokat ártottál, mi is ártottunk neked sokat; tegyünk úgy, mintha most látnók először egymást.

– Én rég megbocsátottam tinéktek.

– Én elfeledem, hogy e helyen vőlegényemet megöletted, s te felejtsd el, hogy megöltük fiadat. Jusson eszedbe pedig az, hogy nemcsak mi vagyunk foglyok e várban, hanem te magad is az vagy, körülzárva ellenségeid hadseregei által.

– Egyedül én vagyok itt fogoly – szólt Ali lemondással. – Allahra esküvém, s a szent hölgynek fogadtam, hogy szabadon bocsátlak benneteket és társaitokat mind. Mi történik azután velem tovább, azzal nem törődöm. Ali megért a halálra. De tirátok küzdelmes napok várnak még, s ha egyszer jövend idő, midőn feleiteknek kincsre és fegyverre lesz szüksége, jusson eszetekbe, hogy az Janinában mindkettő van elég.

Artemisz kénytelen volt Ali szavainak valóságáról meggyőződni. – A basa saját kezeivel választott ki két szép damaszk kardot fegyverei közül, s azokat a testvérek oldalaira köté. Mint tért azoknak lelkébe a meleg önbizalom, fegyvert érezve oldalaikon!

Azután levezeté őket fogoly társaikhoz, kiket a várudvarra kibocsáttatott; tudtokra adá, hogy szabadon fognak bocsáttatni, s akkor hozatott bort és piláfot az ujjongató fogolytömegnek, s együtt hagyá őket saját arnautáival enni és inni, kik a bor kibékítő hatalmánál fogva nemsokára összeölelkeztek, s örök barátságot esküdtek egymásnak.

Ekkor előhozatá Ali a legválogatottabb célbalövő szuronyos fegyvereket, s kiosztá a fogoly szulióták között; nem félt tőle, hogy egy pillanatban ellene fogják azokat fordítani. Azután megcsókolá a két testvér homlokát, s megáldva őket, elbocsátá békével ama titkos alagúton, mely a városba vezet…

Künn Gaskho bej táborában különös hírek kezdtek szárnyalni. Egypár elfogott albán harcos, kit a házak kutatása közben leptek meg, midőn Ali visszavonult, megdöbbentő felfedezéseket kezde hallatni vallatói előtt.

Hogy a bej táborában levő szulióták mind egyetértenek a janinai basával, egykori urokkal.

Valóban azt mindenki tapasztalá, hogy Ali basa soha nem lövetett a szuliótákra, hanem inkább elhagyta a csatatért.

A foglyok még többet is vallottak.

Hogy Kleon és Artemisz titkos összeköttetést tartottak Alival az alagúton keresztül, s önkényt fogatták el magukat.

Úgy kell lenni. Bizonyíták azok, akik a legelső rohamot túlélték. Ali a hídfő tornyából támadt elő, anélkül hogy az ott levő szulióták egy lövéssel is jelt adtak volna.

Azt is állíták az elfogottak, hogy a következő éjszakán egy újabb támadást fog intézni Ali az ostromló sereg ellen, s akkor a bej táborában levő keresztyének mind mellé fognak állani.

E mondák mind ijesztőbb változásokkal kezdtek elterjedni az egész hadseregben, itt-ott kisebb verekedések történtek keresztyének és mozlimek között; az ozmanlik fenyegetni kezdék a rajah harcosokat, s azok féltükben mindenütt összetartó csoportokba vonultak.

Gaskho bej és Pehliván basa hirtelen haditanácsot hívattak össze e nyugtalanító jelenségre, és ott elhatározák, hogy a görögöket le fogják fegyverezni.

Evégett egy tömegbe állíták őket a tábor közepén, körülfogva ozman hadsoroktól, s akkor nekik szegezve az álgyúkat kihirdeték előttük, hogy le fognak fegyvereztetni, s ha ellenállanak, összelövetnek.

A szulióták és albánok rémülten hallák e hirdetményt. Látták a vérszomjú tömegeket magok körül, és arra gondoltak, hogy mennyiszer megtörtént már, miszerint a fegyvert valaki letette a kezéből, hogy életét megmentse, holott éppen e fegyverrel menthette volna azt meg, s e tétovázásukban kiválasztának maguk közül tizenkét ifjat, kik menjenek el a vezérhez, és kérjék tőle számon e félemlítő eljárása okát.

Gaskho bej különben is dühös volt már. Az ifjak merész beszéde még jobban felbőszítette; mind a tizenkettőt kivitette a tábor közepére, oda a felállított hadsorok elé, s megparancsolá, hogy fejezzék le őket, kihirdetvén, hogy mindenki így jár, aki egy szóval mer ellenkezni a kimondott paranccsal.

A tizenkét ifjút ott levetkeztették társaik szeme láttára, s a szokott fejlevágó óriást odaállíták hátuk mögé, hogy térdre buktatván őket, egyenkint ütögesse le fejeiket.

De még egyét sem ütötte le, midőn Janina felől nagy lárma támad. A szabadon bocsátott Kleon és Artemisz csapatja jött onnan, kik még a janinai toronyból látták a veszélyt, mely hitfeleiket fenyegeti, s éppen akkor értek oda, midőn Gaskho bej parancsának kiviteléhez készültek a csauszok.

A szulióták itt és amott megpillanták egymást. Egy óriási ordítás tölté be a léget. Fájdalom volt az, és düh s a kétségbeesésben kitörő ijedtség. Azok előlről, ezek hátulról rárohantak a mozlim csapatokra. Egy pillanat alatt egy zűrzavaros tömeggé volt bomolva Gaskho bej egész tábora, hol albánok és szipáhik, szulióták, sáimsok és timarióták verekedtek minden terv, minden harci cél nélkül, ellenséget és jó barátot nem ismerve. Hasztalan tűzék ki a zászlókat az alemdárok, hasztalan ordították magukat rekedtre a szpahilár agák és a csorbadzsik, és maga az óriási Gaskho bej is. A hadsereg oly tökéletesen fel volt bomolva, ahogy semmi ellenség nem lett volna azt képes semmivé tenni. Dél felé a szulióták Kleon és Artemisz alatt elfoglalták a Lithanizzát, Gaskho bej pedig kétségbeesetten futott el egész Durazzóig. Mikor odaért, nem volt vele az egész hadseregéből több tizenkét csausznál. Az egész ostromló had elszéledt, amerre utat látott, kereketlen álgyúkat s feldűlt szekereket hagyva mindenütt maga után.

Ali basa pedig szép csendesen mosolyogva nézte a janinai vörös toronyból, hogy veri az ellenség magamagát, hogy bomlanak szét az ostromló hadak ezernyi és ezernyi tömegei anélkül, hogy ő egy álgyúlövést vesztegetne rájok.

Mondám, hogy sokszor volt Ali már úgy, hogy nem volt egyebe annál az egy kardnál, és azzal az egy karddal visszaszerze mindent.


VisszaKezdőlapElőre