Mahmud tolla

Midőn II. Mahmud alatt a mekkai zarándokkaravánt a lesben álló vehabiták kirabolták, a szultán megrendelé a mekkai és medinai bíráknak, hogy küldjenek rögtön a vehabiták tanyáira, s készpénzen váltsák ki az elfogott derviseket tőlük.

A vehabiták kiadák a foglyokat a küldött váltságdíjért, de annyira ragaszkodtak az alku értelméhez, miszerint csak a foglyokat kelle kiadniok, hogy még a rajtok levő ruházatot is megtarták maguknak, s nem hagytak elvinni egyebet a csupasz testnél.

Így kelle őket Mahmudnak még ruhával is ellátni.

Volt a megszabadítottak közt egy dervis a nimetullahita szerzetből, ki e történet után felmene a szultánhoz, s monda neki:

– Szegény uram, te. Legszomorúbb úr minden kalifák között; legnagyobb szenvedések fia minden szultánok között, akik előtted uralkodtak, és utánad uralkodni fognak; köszönöm tenéked, hogy engemet megszabadítottál az eretnekek kezei közül[1], azért, íme, ajándékba hozom neked azt, amit, midőn ruhátlanul hagytak, mégis el tudtam hozni közülök.

S azzal egy fekete írónádat adott át a szultánnak, s midőn Mahmud kérdezé, mi módon tudta azt elrejteni a rablók szemei elől, elmésen megmagyarázá, miszerint sűrű fekete szakálla közé dugta azt, és ott senki sem vette észre.

Mahmud elfogadá a dervis ajándékát, s odatevé azt, hol többi ereklyéi állottak, és azután sokáig nem gondolt reá, és egészen el is felejtkezett róla.

Egyszer azonban, midőn egyik kedvenc hölgye kíváncsiságból rávevé, hogy mutogassa meg neki a palotában levő ereklyéket, amint a dervis által ajándékozott tollhoz értek, hirtelen felsikolta a hölgy, s azt mondá, hogy azt a tollat mozogni látta.

A szultán erre odatekinte, s minthogy ő nem látott semmit, tréfás szavakkal inté kedvenc hölgyét, s tovább mutogatá neki sorra a századok óta lerakott ereklyéket, miket tizenhárom szultán gyűjtött a khaznéba[2], s azután megengedé hölgyének, hogy válasszon azon ereklyék közül egyet magának, amelyik legjobban tetszik neki.

Voltak ottan becses darabok, mik egy-egy ország jövedelmével felértek, drágakövekkel kirakott, ritkaságuk által becses emlékűek, de azok közül a kegyencnő egyet sem választa magának, hanem a szultán nagy bámulatára azt az egyszerű fekete írónádat kérte magának.

Mahmud csodálkozva engedett odaliszkja kívánatának, s minthogy az ettől el nem állt, odaadá neki az írónádat, mely egyszerű bambuszkóróból készült, s nem volt rajta éppen semmi nevezetes.

Az odaliszk elvivé magával szobájába a tollat, és azután reggeltől estig várta, hogy fog-e mozdulni újra?

De a toll egész nap, egész éjjel nyugodtan feküdt, ahová letették, s az odaliszk már bánni kezdé, hogy kíváncsisága tárgya helyett nem inkább valamely becsesebb ajándékot kért magának, amidőn egy estve meglátogatá őt a szultán virágos kamrájában, s amíg egymással édesdeden beszélgetének, egyszer a szobában, hol rajtuk kívül senki sem volt jelen, neszt hallanak, mintha valaki nagy sietve írna, s a toll percegése hallatszanék a kiterített pergamenen.

Odatekintének mind a ketten, s íme, a bámulattól elállott szavuk: az írónád félegyenesre volt fölemelkedve, ahogy szokás azt a kézben tartani, s írni látszott magában az alatta levő pergamenen.

A hölgy reszketett a borzalomtól, míg a szultán, ki nem volt félelmek és babonák embere, azt hivé, hogy tán egy pók köté fonalát a toll túlsó szárához, s annálfogva emelkedik és mozog az a légben, s hogy erről meggyőzze kegyencnőjét, ő maga odament, és a toll fölé nyúlt, hogy a képzelt pókhálót elszakítsa. De nem volt ez sehol, s a toll csak írt magában egyre.

A szultán maga is csodálkozni kezdett e tüneményen. Amit a toll oly szorgalmasan látszott írni, az rejtett írás maradt, mert hegye nem volt tintába mártva. A szultán ekkor próbát akart tenni vele, s az ott levő alkörmösbe, mellyel török hölgyek ajkaikat szokták festeni, belemártá a toll hegyét, s azután letevé azt a sima tiszta lapra, mire az ismét fölemelkedék, s világosan, tisztán, érthető betűkben leírá e szókat:

– Mahmud! Mahmud!

A szultán reszketni érzé szívét, midőn nevét olvasá maga előtt, s borzalommal kérdezé:

– Mit kívánsz tőlem?

Az újra e két szót írta le: „Mahmud, Mahmud!”, és azzal lefeküdt.

– Az én nevem az – monda a szultán –, hát te, láthatlan szellem, ki vagy?

A toll újra felegyenesedék, és e nevet írta Mahmud alá:

„Halil Patrona”.

Mahmud megrettent e névtől: egy ősei által megöletettnek neve volt az, s ha egy szellemnek jelenléte már magában is irtóztató, mennyivel inkább egy meggyilkolt szellemeé.

– Mit akarsz e helyen? – kérdé a szultán elborzadva.

A toll felelt:

– Inteni téged.

– Veszély fenyeget talán engem? – kérdé a szultán.

A toll ezt írta rá:

– Közel van.

– Honnan jön e veszély?

Most hosszú sort írt a toll, és e sorban ez volt írva:

– Keletről nagy, nyugotról nagyobb, délről még nagyobb, északról legnagyobb és itthon mindeniknél nagyobb.

– Hol lesznek harcai az igazhivőknek? – kérdezé a szultán.

– Az egész országban! – volt a válasz.

– Minő városok mellett?

– Minden város mellett és minden városban.

– Meddig tart e harc?

– Kilenc esztendeig.

Akkor számláltak ezernyolcszázhúszat, és körül Törökország minden határán még semmi veszély sem volt.

Még egyet kérde a szultán.

– Mondd meg énnekem, győzni fogok-e én e harcokban?

A toll írá:

– Te nem.

– Kik lesznek elleneim?

Itt a toll megállt, mintha valamin gondolkoznék, azután e szót írá le:

– Máskor.

A szultán nem érté a választ, s újra feltevé a kérdést, most ezt írá a toll:

– Másutt kérdezz.

– Hol?

– Egyedül.

Tehát nem akart e kérdésre a szultán kegyencnője jelenlétében válaszolni. Nem bízott benne.

A szultán alig hiheté, hogy nem álmodik, még kedvenc nője is odalépett, s Mahmud vállára hajolva rebegé:

– Kérlek téged, erős szellem, fogsz-e nekem is felelni?

A toll válaszolá:

– Fogok.

A nő kérdezé:

– Mondd meg énnekem: fog-e engemet Mahmud halálomig szeretni?

A szultán megütődve monda:

– A prófétára! hogy tudsz ily kérdést intézni hozzá?

Pedig mit kérdezhetne egy szerető asszony sürgetőbbet?

A toll csendesen remegve írt:

– Fog szeretni halálodig.

– S mikor halok meg?

Erre a toll nem felelt semmit.

Hiába kérdezé a kegyencnő: hány év, hány hó, hány nap múlva? A szellem nem mondott rá semmit.

– S mi által halok meg? – kérdé a nő.

A szultán megrémült ez esztelen kérdésen, s el akará onnan távolítani a nőt, de egy perc alatt kiírta a toll a választ.

– Meggyilkoltatol.

A nő sápadt lett, mint a viaszkép, s rebegve kérdezé:

– Ki gyilkol meg?

Mindketten félelmesen, visszafojtott lélegzettel várták, mit felelend a toll, és az jól figyelmezve, nehogy hiányos betűt fessen, írá a pergamenre:

– Mahmud.

A kegyencnő ájultan rogyott a szultán karjaiba, ki őt ölébe véve, a kerevetre tevé, s sokáig tartott, míg magához bírta téríteni, vigasztalva őt bölcs beszédekkel.

– Gonosz, ingerkedő szellem lakik e nádban; ki csak azért űzi előttünk varázslatait, hogy szíveinket rettegésbe hozza. Hiszen azt mondá, hogy holtig szeretni foglak, hogy ölnélek tehát meg én? Hazug szellem lakik e tollban.

Pedig maga is reszketett a szultán.

Azon éjjel nem jött álom az ő szemeikre, s reggel erővel elvevé kegyencétől az írónádat Mahmud, s azt mondá neki, hogy a tűzbe fogja azt vettetni.

De nem vetteté a tűzbe.

Sőt, gyakran elővevé azt a szultán, s miután nehányszor hamis jóslatokon kapta a szellemet, kezdé az egészet egy mágikus bohóságnak tekinteni, mely avégre rendeltetett a jó sorstól, hogy az embereket különössége által mulattassa, és gyakran szerze általa mulatságot egész háremének, összegyűjtvén az odaliszkokat, s kényszerítvén a bűvös tollat írni feleleteket mindenféle apró kérdésekre: „Hány éves a vén khadun-kiet-kuda? – Hány zecchinó van a kizlár aga erszényében? – Hány órakor ébredt fel a szultán? – Mikor érkeznek meg a szultána tulipánjai? – Hány fejet löktek ma a tengerbe? – Él-e még Szádi, a költő? – stb. stb., vagy kényszeríték Hugo Victor keleti verseit nekik lefordítani törökre, arabra, perzsára. – A toll mindent végzett türelmesen. Az odaliszkok igen kedves játékszernek tarták, s a kedvenc szultána el is felejté már a gonosz jóslatot, mit számára leírt.

Egyszer történt, hogy a nagyhírű kalózvezér, Microconchalys, ki az Archipelagust rablóhajóival régóta nyugtalanítá, s a szultán valamennyi flottáival tudott dacolni, Candia előtt a sík tengeren egy brit hadihajóval találkozott, s azt elég esztelenül három gályával megtámadta, s egy óra alatt mind a három hajója fenékbe lövetett, s ismeretes zászlóin kívül semmi sem maradt a víz színén, melyeket is a győztes angol kapitány, Murrisson magával diadaljelül elvive Sztambulba, s ott azokat felküldé a dívánba.

A szultán öröme határtalan volt a bosszantó kalózvezér halála felett, öröme megtetszék a háremben is, mert éjszakára fényes lámpaünnepélyt rendezett, s másnapra a díván elé hívatá Murrisson kapitányt, hogy őt kegyeivel és ajándékaival elhalmozza.

Éjszaka tehát nagy vigasság volt az odaliszkok közt. A szultán maga is ittas volt az örömtől, a bortól és a szerelemtől, s a szultána öröme elbízottságában mulatságul vevé a bűbájos írónádat, s kényszeríté azt bohó feleletekre: hogy számlálja meg, hány szála van Mahmud szakállának? hány lova van az istállókban, hány katonája a tengeren? s végre kacagva kérdezé tőle, mondja meg neki: hány óráig fog ő még élni?

Ah, hiszen egy egész örömteljes élet áll még előtte. A szultán mégis fejét csóválta: ilyen kérdésekkel nem kellene istent kísérteni soha.

A toll nem akart írni.

Ekkor bosszúsan kiálta rá a kegyencnő:

– Felelj! vagy kényszerítelek megszámlálni a Fekete-tenger cseppjeit, ami innen Szukumkaléig van. Felelj, hány óráig élek én?

A toll erre ingadozva felemelkedék, és a papíron jártában olyan hangot adva, mintha sírna, nyögne, félreismerhetlen jeggyel írá le ezen számot: „8”. És körülkeríté azt, hogy tudtul adja, miszerint nem következik több.

Kacagtak mindnyájan; ez a szellem szereti a tréfát, s most bosszút akar állani a szultánán a kínzó kérdésekért.

Ekkor volt éjfél után három óra. Annyit ütöttek az órák minden teremben. Azután ismét táncolni, énekelni kezdtek az odaliszkok, s eunuch-bohócok fabábokat játszódtattak egy függönyös játékszínen, mely a háremlakókat nagyon mulattatá. De a kegyencnő fejéből nem ment ki az a nyolcas szám, s amint a szobákban levő órák ismét sorban négyet ütöttek, előveteté a tollat, s arcán hitlen gúnyt tettetve, de szívében borzalommal kérdezé tőle:

– No most, mondd meg újra, ha még el nem feledted, hány óráig élek én még!

A toll leírta a számot: „7”.

Itt már borzongani kezdének a körülállók. Mahmud szellemtréfának tartá az egészet, s bíztatá őket, hogy nevessenek rajta. S ismét mulattak tovább.

Egy óra múlva sorba ütötték az órák az ötöt. Most egyedül lopta félre magát a kegyencnő, s asztalára helyezve az írónádat, az előbbi kérdést ismétlé előtte.

A toll e számot írta: „6”.

Tehát minden órában eggyel kevesebbet. A szultán észrevette kegyencnője szomorúságát, s hogy elverje gondolatait, kényszeríté őt alvószobájába menni, ott a szultána két órai édes álmot aludt a szultán keblén, akkor a szultán felkelt, átment öltöző szobáiba, mert ma dívántanácsot kelle tartani.

A kegyencnő felébredvén legelőször is az órákra nézett, s látta, hogy már hét óra. Sietett rögtön felkeresni a tollat; s remegve kért tőle választ.

Most a toll már csak „4”-et írt.

A szultán maga elé hívatta Murrissont.

Az angol tengerész már akkor is tudta, hogy a vizek kívüle urat nem ismernek, s hosszú kalandozásai kelet és dél országaiban annyira hozzászoktaták őt a barbár tartományok fejedelmeihez, hogy őket voltaképpen kíváncsisága tárgyaiként tekinti, kiknek balga szertartásait végignézte, ahol hozzáférhetett, s ha másképp nem lehete, együtt csinálta azokat velök, csakhogy naplójába írhasson rólok.

A dívánba hívatás semmivel sem volt Murrissonra nézve érdektelenebb, mintha elefántvadászatra hívták volna, vagy a sakker-kvakkerek titkos gyülekezetébe, vagy Mongolfier úr veszedelmes léghajójába. Fölvéve karmazsinpiros öltönyét, tollas háromszegletű kalapját, s lekísértetve magát a tiszteletére küldött izoglánok által, a pompás mennyezetes hatevezős kájikig hagyá magát vitetni.

A szökőkutak kapuján bevezeték, s néhány percig várni engedve az oroszlánfők teremében, megengedék neki, hogy kebléből elővont tárcájába futólagosan lerajzolja a körüle fekvő tárgyakat.

Ezalatt elvették kis rövid kardját, minthogy a szultán elé fegyverrel menni nem szabad, s adtak rá egy bő, nyusztprémes kaftánt. Észre se vette a jegyezgetés közben, csak azután csodálkozott el magán, hogy talpig zöldbe van öltözve, s a tolmács baljára állva bevezeté a hét vezérek termébe, hol a szultán vezéreivel félkörben ült.

Murrisson szép illedelmesen üdvözlé a padisaht, ahogy tán György királyt üdvözölte volna, avagy X. Károlyt.

– Hajolj le egész a földig – egész a földig, uram – suttogá fülébe a tolmács.

– Goddam. Azt nem teszem. Ez egyenruhában nem szokás a földre feküdni.

– Azért adtuk föléje a kaftánt – súgá féltréfásan a tolmács. – Ez itt szokás.

– Rossz szokás – mormolá Murrisson, s néhány percig gondolkozva azon ötletre jött, hogy kalapját elejté, s mintha az után nyúlna, hajolt meg a földig, de kárpótlásul azután úgy kiegyenesedék, hogy, ha a palota rászakadt volna, sem hajtotta volna meg a fejét.

A szultán pár rövid szót monda a tengerésznek, melyből a tolmács egy cifra üdvmondatot tudott lefordítani, bebizonyítandó, hogy ő a szultán kimondhatatlan érzelmeinek is magyarázója. – Elmondá a tengerésznek, hogy ő egy rettenetes víziló, tengeri elefánt, ki dicső agyaraival ama szemtelen krokodilusokat agyondöfte, hatalmas patáival elgázolta, és ormányával agyonpaskolta; ezért megérdemli, hogy a felséges úr köntösének szárnyai befedjék. Azért kérjen jutalmul amit kíván, legyen bár az országának fele stb.

Ha valaki ilyenkor csakugyan az ország felét kérné, bizonyosan azt a felét kapná, mely a föld alatt van. Murrisson megköszönte az ajánlatot, s azt kérte, hogy mutassa meg neki a szultán kedvenc hölgyét.

A tolmács, ezt hallván, elsápadt – még sápadtabb lőn a szultán, arcának izmain meglátszottak a rángások, melyek a rögtöni visszás érzelmekre támadnak, azután sűrű, nagy szemöldeit mélyen lehúzva, halálos sérelemmel tekinte a tengerészre, széles melle hörgött nehéz sóhajától.

Az angol csak azt restellte, hogy nem viszonozhatja a szemöldökjátékot, az övé világosszőkék, s kissé nagyon magasra voltak rakva.

A tolmács azonban nagyon sokat tudott beszélni e hallgatásból.

– Óh, dicső gyaur, nemzeted rózsafája, a tengereken futó vízi pók, ne kérj ily esztelenséget a nagyúrtól – nézzed haragos szemeit, s kérj más akármit, kérd legritkább kincsét, rabnőit mind – csak kegyencnője arcát ne kívánd látni. Te nem tudod, mi az.

Murrisson vállat vonítva monda:

– Nekem nem kell kincs, sem rabnő, csak a kegyencnőt kívánom látni.

Mahmud reszketett, de nem szólt. Nagy, sötét szemeibe két könnycsepp tódult, s azután csendesen gördült végig szép férfias arcán.

A vezérek erre felugráltak, s zavart kiáltásaikból kivehető volt, miszerint nem mást kívánnak a szultántól, minthogy legott fojtassa meg a vakmerő hitetlent.

A tolmács kétségbeesve veté magát a tengerész lábaihoz.

– Óh, minden cethalak fejedelme, te! Hitetlen eb! Látod, mint fekszem lábaidnál én, igazhivő, a te lábaidnál, borivó gyaur, mért fogsz engemet szavamnál, melyet a szultán adott általam neked? Nem szégyenled magad, lábadat a fejedelmek urának nyakára tenni? Kívánj mást akármit!

Hasztalan. A tengerész arcán egy szöglet sem változott. Újra hidegvérrel ismétlé:

– A kegyencnőt kívánom látni.

A vezérek dühödt ordítással rohantak reá, s Murrisson elégnek tartá a fenyegető roham előtt szétveni mellén a ráadott kaftánt, s előtüntetni fél világtól rettegett egyenruháját, s a reá aggatott érdemjeleket, alexandriai és trafalgári diadalok dicső emlékeit.

A szultán lelépett trónjáról, kezével inte a vezéreknek, néhány szót súgott a kizlár aga fülébe, mire az eltávozott.

E súgott szó végigment a vezérek sorain, mire valamennyien meghajták magukat, s a terem három ajtaján háromfelé távoztak, helyettök két fekete lépett be vörös fezzel, fehér ruhában, kezeiben széles görbe pallos.

Csak a szultán maradt ott, és a tengerész.

Az órák a szeráj termeiben háromnegyedet tizenegyre ütöttek. A kegyencnőnek a dervis tolla azon kérdésre, hány óráig él még? ezt írta: „1/4”.

Azon percben lépett be a kizlár aga. A kegyencnő reszketve ment eléje, mint az eltévedt bárányka a szemközt jövő farkas elé. A kizlár aga mélyen meghajtá magát, s a háta mögött álló szerájfelügyelőnőt előre inté.

– Végezte-e a namazát előtti mosódást a szultána?

– Igen, uram.

– Övezz dereka körül három sor gyöngyöt, s turbánjába tűzz paradicsommadarat gyémántos forgóval. Add reá aranyszövetű kaftánját!

A kegyencnő némán engedett magával mindent történni. A felügyelőnő, arcára vonván a lengeteg apró arany csillagokkal hintett fátyolt, elvezeté őt azon ajtóig, mely a porcelánterembe nyílt. Ott elbocsátá őt a kizlár aga, mutatva, hogy merre menjen.

Mindenütt kettős őrszemek álltak az ajtóknál, a legutolsó, melyen beléptek, csak szőnyeggel volt fedve. Ez volt a kupolyterem ajtaja, hol a szultán a tengerészt elfogadta.

A kegyencnő nem láthatta a tengerészt a trón magas emelvényes szárnyai miatt, csak a szultánt látta ott ülni a dívánon. Odasietett hozzá, s amint eléje lépett, egyszerre megpillantá az idegent, ki hideg, kíváncsi szemeit ráfüggeszté. Összeborzadt, s félsikollyal ejté ki e szót:

– Gyaur! – és fátyolát sűrűbbre vonva, a szultánhoz akart menekülni.

Mahmud ekkor megfogá egy kezével a hölgy remegő kezét, s a másikkal levevé az idegen előtt legkedvesebb hölgye arcáról a fátyolt.

A hölgy felsikoltott, mintha kígyócsípés érte volna arcát. Majd a szultán térdeihez omlott, s irgalomért esdekelve tekinte a nagyúr arcára. A minden kalifák kalifájának szemében emberi fájdalom nedve ragyogott. Szegény szultána! Ki ne szánta volna őt?

Murrisson udvarias bókkal hajtá meg magát, s tolmács nem létében a jól ismert török üdvözlettel köszönté őt:

– Szalám aláküm. – A hölgy szokatlan bájai csak annyi hatást gyakoroltak a tengerészre, mint honának bármely szép delnője, valamely udvari bemutatáskor.

A hölgy kínosan vonaglott a szultán lábainál, ki, megelégelvén kínlódását, betakarta őt fátyolával, s inte a kizlár agának. Az felemelé a hölgyet, s elvezeté a trón függönyei mögé. Ugyanekkor a két eunuch őr is eltűnt a trón mellől.

A szultán hallgatott, és eltakarta szemeit.

Néhány percnyi mély csend után a tengerésznek úgy tetszék, mintha hosszú-hosszú sóhajt hallana a függönyök mögül. A szultán minden tagja összerándult. És azután elkezdtek a szeráj órái ütni, és ütötték a tizenegy órát.

Ekkor felállt a szultán helyéből, s felsóhajtva mondá:

– Allah határozta így. – Azzal leszállt a dívánról, s tiszta olasz nyelven kérdé Murrissontól:

– Láttad őt? Szép volt?

Murrisson, meglepetve azáltal, hogy a szultánt, ki különben csak tolmács által szokott szót váltani, olaszul hallja beszélni, bámultában nem talált egyhirtelen szavakat a kérdésre.

– Most jer, lásd őt még egyszer – szólt a nagyúr, s azzal odainté a függönyhöz.

Murrisson visszadöbbent. Az egy perc előtt rózsapiros hölgy ott feküdt halványan, élettelen elterülve, ajkai, szemei bezárva, keble mozdulatlan. Szép, gömbölyű, fehér nyakán körös-körül vékony veres vonal látszott. A selyemzsinór helye!

– Ah, ez kegyetlenség – kiálta fel, magáról megfeledkezve a tengerész.

A szultán hidegen viszonza:

– Amely nő arcát keresztyén férfi tekintete éri, annak meg kell halnia. – Azzal inte a tengerésznek, hogy el van bocsátva. Murrisson sietett ki a teremből, rögtön felszedeté horgonyait, s éjjel kivitorlázott az Aranyszarvból, mindenütt üldöztetve a szép szultána emlékétől, kit szemeinek egy tekintetével megölt.

*

– Lásd, lásd – mondá a szultán, ölébe véve a meggyilkolt hideg tetemét –, valót mondott a dzsin: Mahmud szeretett halálodig, és Mahmud ölt meg.

E szavakat elmondá kétszer-háromszor is a halottnak, azzal letevé a trón lépcsőjére, megszaggatá öltönyeit keblén, s könnyes szemekkel tekintve föl az égre, sóhajtja: Mármost következzék a többi!

És azután elkövetkezék a többi. – Jött keletről, jött nyugotról, északról és délről a veszély; nagy, országforgató vihar, mely az erős ozmán tölgyet gyökerében megfacsarta, lombjait letördelte.

Janinai Ali basa volt az első, ki meggyújtá az országot nyugotról, s vérbe, lángba borítá Moreától Szmirnáig. – Északról Ypsilanti keresztes lobogói hoztak új ellenséget Mahmudra, s a „szent sereg” kiáltása a Duna partjairól Athene falain és Olymp szikláin visszhangzott. Sztambulban a féktelen janicsárhad készíte minden vereség hírére vérfördőket a sztambuli görögök közt. És midőn tetőpontját érte minden veszély, keletről a perzsa sah ütött be az omladozó birodalomba, s elfoglalta a kincses Bagdadot.

És Mahmudnak még volt kedve élni. Élni és uralkodni. Kisebb lélek elvetette volna királyi pálcáját, s elvonult volna a csendes Arábia boldog pálmafái közé, tudva, hogy végtelen harc vár mindenünnen reá, tudva, hogy győzni nem fog, tudva, hogy ami legközelebb áll hozzá, legfélelmesebb ellensége. Egy aláásott lőporos verem volt a trón, mely körül őrült emberek szaladgálnak égő csóvákkal.

És Mahmudnak volt még kedve rajta ülni.

Gyakran kilopózott éjszakánként háreméből. Egyedül, senkitől sem kísérve, az ó-szeráj tetejéről órákig elnézte a csillagok futását, elhallgatta az éjszakai verekedést, halálsikoltásokat Sztambul utcáin, látta, mint támad egyszerre két-három helyen tűz, Perában és Galatában – a janicsár urak töltik ott kedvöket. És érezte azt a kegyetlen, hideg, metsző szelet, mely elkezde északról fújni, hogy a szeráj termeiben fázódva ölték magokra takaróikat a gyönge keblű odaliszkok. Sohasem érezte még ember Sztambulban e hideg szelet. Honnan jön ez, és mit jelent?

Mahmud tudta, honnan jön az, és mit jelent, s volt kedve szemébe nézni a jövőnek, melyből egyetlen sugár sem hozott számára reményt.


[1] A vehabiták a mohamedán vallás eretnekei.

[2] A szultánok kincstára.


VisszaKezdőlapElőre