A lódobogásra minden házrom alól rohannak elő a kutyák nagy csaholással: kutyamerészséggel támadva a lovasokra. Ezek ráismernek a hajdani kutyáikra; de azok nem ismerik meg a régi gazdáikat: majd lehúzzák őket a nyeregből; van dolga a karikás ostornak, elverni a dögöket a lovasoktól: csiba te! júhozz te!
No, ahol kutya van, ott emberkutyának is kell lenni dörmögi Nyúzó hadnagy.
(Emberkutya! Milyen szép alföldi szó! Még most is járja.) Hogyne volna! A romok közül egymás után bukkan elő egy-egy ilyen élő állat. Hasonlít az emberhez abban, hogy két keze van; hanem a pofájáért nem adná cserébe a magáét egy becsületes farkas.
A lovasok közeledtére előkecmelegnek mindenünnen. Lehetnek valami harmincan. Fegyvere van valamennyinek, puska, kelevéz, pallos, csákány, alabárd. Öltözetük is oly válogatott, asszonyszoknya palástnak felöltve, tarajos főkötő, sastollal a búbján, lótakaróból idomított kacagány, vaskondér mint sisak: egynek közülök paszomántos bekecse van, nyusztprémes (forró nyárban). Ez bizonyosan a vezér. A közeledők neszére a romfalakhoz húzódnak, puskáikat készen tartva. Erre aztán a kurucok is a mordályaikat veszik elő.
Csitt csak! szól a kapitány. Nem kell velük összekocódni. Eredj oda, Kakas, te értesz sokféle nyelvet, tudakozd ki, miféle szerzet?
Kakas hadnagy belovagolt a romok közé ott, ahol a templom falainál járt út mutatkozott, s értekezésbe kezdett az atyafiakkal. Nem bántották. Csendesen visszajött.
Nem beszélnek azok semmiféle emberi nyelven; hanem csak ugatnak.
Mondtam, hogy emberkutyák erősíté állítását Nyúzó hadnagy.
Ekkor aztán maga vállalkozott a kapitány, hogy közéjük menjen tudakozódni. Ő sem ment semmire. Ami szavakat ezek a romlakók hallattak, az semmi ismeretes nyelvhez nem hasonlított: csupa vadállati visongatás, csettegés, böffentés, kurrogás volt az, amit el sem tanulhatna tőlük semmi jótétlélek. Nincs ennek ábécéje.
Pedig nem is ázsiai faj ez; mert a templom udvarán disznót sütnek nyárson, amit a mohamedhitűek utálnak.
Ezek itten martalócok mondja a csapatjához visszatérő kapitány.
Verjük őket agyon indítványozza Kakas hadnagy.
Álljunk közéjük, s legyünk mi is martalócok dohogja Nyúzó hadnagy.
Hogy beszélhetsz ilyet? feddi őt a kapitány.
Hát mitévők legyünk? A házainkat feldúlták, leégették, cselédeinket megölték, elhajtották; senkink sincsen, semmink sincsen. Nincs más hátra, mint fogat fogért, szemet szemért!
Hátha másként is lehet? Hátha nem vesztettünk el mindent; ott látok errefelé ügetni egy embert; attól tudakolódjunk még. Ne legyünk kutyábbak a kutyánál.
Csakugyan ember volt, aki a Hortobágy füzese felől nagy loholva közeledett. Vidrabőr a hacukája, kötéllel átkötve öv helyett, lábruhája combtövig felgyűrve, lábain bocskorok töretlen bőrből, fejét süveg gyanánt töviskesdisznó irhája takarja, ami egészen hozzáillik bozontos ábrázatjához; vállán nagy gyékényszatyrot cepel; kezében hosszú fűzfadorong, melyet arra használ, hogy mikor tocsogós ér állja el az útját, a dorongot két marokra fogva, átveti rajta magát.
Ez egy pákász! mondja a kapitány.
Ha pákász, akkor már emberszámba megy. Ragadozó ember. De nem szárazföldi ragadozó, hanem vízi ragadozó. Nem emberkutya; inkább embervidra.
Az hihetőleg tudni fog a kurucok nyelvén is, a martalócokén is; bizonyosan azoknak hoz csereberében potykát, harcsát.
A martalóccsoport, amint a kurucok berukkoltak, kitakarodott a romok közül, a kívül eső szélfogóhoz, ahol a lovaik voltak kikötve, s felcihelődött a nyeregbe.
A hazatértek keresgélték a romok között az elpusztult otthonaikat, amiknek a bejáratát harapós kutyák tették vitássá. Baranyi Miklós is rátalált a maga kastélyára. Azt az édesapja építtette égetett téglából, a tornácához Máramarosból hozatta a kőoszlopokat: azok még fennálltak, de a boltozat leszakadt róluk, amit tartottak. Az úri lak a földig leégett. Csak egy szoba maradt épen; annak boltozatja volt. Miklós ráismert: az volt az édesanyja szobája. Üres volt egészen, ajtaja sem volt, ablakairól is hiányoztak az üveges rámák, a kályha összetörve, a padló deszkái összevissza vetemedtek a nyiroktól.
Miklósnak elfacsarodott a szíve. Mennyi édes emlék szólalt meg körülötte, boldog gyermekkora visszaálmodott képei! Végigvetette magát a padlón, és sírt keservesen.
Anyám! Édes jó anyám!
Ki tudja hová lett az édes? Megölték vagy rabságra hajtották?
Amint ott egyedül, jó gyermek módjára, keservesen zokog, megszólal az ajtófélnél az oda érkezett pákász.
Sohase sirasd olyan nagyon az édesanyádat, Miklós úrfi, nincs annak semmi baja. Férjhez ment az tüstént, amint az édesapád halálának hírét vette, gyászt sem tartott, beköttette a fejét Borbély András urammal, el is hurcolkodott innen minden cókmókjával Debrecenbe, még a nagy veszedelem előtt; az már nem érte itt.
Ejh, de mérgesen ugrott fel fektéből a kuruc kapitány erre a szóra!
Haragos volt, hogy őtet, a katonát, valaki sírni látta. Pedig hát az elveszettnek hitt anyját csak megsiratja minden ember, akiben érző szív mozog; de még bosszúsabb volt a vigasztalásért. Hogy az ő édese olyan könnyen meg tudott vigasztalódni, s a gyászévet sem várva meg, férjhez ment hevenyében.
Hát a többi fehérnépről mit tudsz? kérdé a pákásztól.
Azokban sem esett kár. Amíg odakinn a mezőn a csata folyt, az asszonynép gyerekestől fölkerekedett; elszaladt jó idején, ki kocsin, ki gyalog, megszállottak Debrecenben, ott munkába állottak a görögnél.
Valamennyien? A görögnél?
Hát valamennyien. Van annak egy leánya, aki minden asszonyfélének tud munkát adni. Szőnek, fonnak, hímet varrnak.
Az Ungvári görög?
Az, az, ott a Piac utca sarkán, a lábasházban.
Most már akadt egy jó gondolatja Miklósnak.
Tudsz te a martalócok nyelvén?
Hogyne tudnék? Tudok én vonyítani is, mint a farkas, sivítani, mint a vidra; furcsául ejtik a szót, megtekerik, mint a macskának a farkát. Aztán mindennek más nevet adnak. Látja az úrfi ebben a szatyorban a sok halat. Ezt mi úgy híjuk, hogy potyka, őnekik ez babajcsikó.
No hát eredj oda hozzájuk, és beszélj velük. Én felfogadom őket zsoldba, s a fejedelem szolgálatába veszem egy esztendőre.