Nem maradt ez abba!
Az egész város fel volt kavarodva. Minden háznál arról beszéltek, hogy a Baranyi Miklós kihirdette magát az Ungvári Katalinnal. Nagy eset volt ez
A fürmender házát majd fölvetette a hangos zokogás.
Ezt nem hagyjuk abba! kiáltának az asszonyok.
A fürmender is tüzelte őket. Kánonokat idézett, amik impedimentumot szolgáltatnak.
Alig tették le a kanalat, a két asszony teljes fegyverzetébe öltözött, s együtt sietének fel, vészjósló, tarajos fejkötőkkel felbúbozva, a lábasházhoz, ahol Miklós szállva volt.
Ott találták meg az asztalnál mind a hármat: Ungvárit, Katalint és Miklóst.
A berontásnál Feketéné asszony egyenesen odaborult a fia nyakába, keserves zokogással: Mit tettél, mit akarsz elkövetni szegény, szerencsétlen gyermekem? Óh, bár inkább a koporsóban látnálak kiterítve, minthogy ezt megértem. Miklós meg volt némulva.
Jobb lesz, ha leülnek kegyelmetek szólalt meg Katalin, jól tudva, hogy a feleselésnél jobb, ha asszony veszi át a szót asszony ellen, mint az ügyefogyott férfi. Ne beszéljünk olyan hangosan, hogy az utcán is meghallják.
Nekem csak a fiamhoz van szavam: a leányasszonyhoz semmi közöm.
No hát mi szava van anyámasszonynak hozzám? szólalt meg Miklós.
Ez a te rettenetes elhatározásod.
Mi benne a rettenetes?
Hiszen gyermek vagy még. A nyírbíró lánya kell még neked[1], nem feleség, hisz még ki sem nőtted a termeted.
Katalin megfelelt rá:
Ha a lába alá fogja tenni az elnyert méltóságát, mindjárt egy fejjel magasabb lesz.
Fel van vágva a nyelved, azt tudom. Fogd meg a lepcsest!
Amivel vágnak, azzal hárítok.
Feketéné asszony büszkén felfújta magát.
Mit gondolsz, fiam! Te, egy Baranyi! akinek minden őse nemesi családdal házasodott össze, most a te dicső családfádat meg akarod rontani egy alacsony származású ággal.
Ellentmondok szólt közbe Katalin. Az én apám is nemességet kapott Budavára visszavívásánál.
Gabonaszállításért! kiáltá közbe mérgesen Krisztina néni.
No hát gabonaszállításért. Az is hazafiúi érdem.
Kitől kapta! heveskedék a fürmenderné. A német császártól, Lipóttól.
Hát Debrecen városának nem Lipót király adta-e a címerét, mikor királyi várossá emelte? Hát Baranyi Bernát, a família megalapítója nem Ferdinándtól kapta-e a nemességet, akinek főkamarása volt? Vagyunk olyan nemesek, mint kegyelmetek; talán a szívünkben még jobbak; mi csak mindig adtunk a hazának, sohse kértünk tőle.
Veled nem nyelvelek, a fiamhoz beszélek. Gondold meg, magzatom, micsoda rossz lépés, amire vetemedni készülsz; katonasorsban vagy, hadviselés a te dolgod. Ma itt vagy, holnap amott. Fiatal feleséget hogy hagysz majd magára?
Nem fog magamra hagyni! felelt rá Katalin. Vele megyek minden viszontagságokba, tűröm a nyomort, a szenvedést, amit a hadiszerencse a fejemre mér; táplálom, ápolom, ha megsebesül, soha el nem hagyom.
Fiatal az asszony, görög vér van benne; mikor távol leszel, megcsal és elárul.
Katalin e szónál most már egészen tűzbe jött.
Bizony mondom, hogy a hűséget tovább megtartom, mint ahogy mások szokták, s az uram halálhíre után tizednapra nem adom a kezem az első kérőnek.
Ez már igazán hétágú mennykő volt. A két ellenséges asszony csak tátogni tudott, de nem válaszolni. Nagyon odatalált ez a mondás az elevenre.
Fürmenderné asszony fordított a taktikán. Most már a törvényes állásponton igyekezett magát megfészkelni.
Gondold meg, jó fiam, hogy még nagykorú sem vagy, s kánonaink szerint a reformátusoknál a házasságkötéshez megkívántatik a szülők beleegyezése.
Tudom azt. S hogy jól meggondoltam a dolgot, majd bebizonyítom.
Azzal a kardjához csatolt tarsolyához nyúlt, s annak a rejtekéből elővett egy kis bőrbe kötött imádságoskönyvet, olyan parányi, kis könyv volt az, hogy az ember markában eltakarhatta. Írva voltak benne az imádságok megfakult betűkkel. Ennek a belső lapjára volt írva valami friss tintával: Én, nemes Baranyi András, hagyom ezen imádságoskönyvemet az én kedves fiamnak, Miklósnak, azzal a szándékkal, hogy ha megházasodni készül, ezt adja jegyajándékul az ő mátkájának, akivel való házasságához, bárki legyen is az, csak tisztességes hajadon legyen, atyai beleegyezésemmel járulok.
Két tanú is volt aláírva.
Itt van az atyám beleegyezése. Miklós csak úgy, a kezében tartva, mutatta meg a kis imakönyvet az anyjának. Az egészen elhűlt ennek a láttára.
De én nem adom a beleegyezésemet.
Kegyelmednek pedig semmi beleszólója az én dolgaimba többé. Kegyelmed újból férjhez ment, s azzal eldobta magától a fölöttem való anyai jussát. Menjen kegyelmed szépen haza az új férjéhez, aki nekem nem apám, s éljen békességgel. Ez utolsó szavunk egymással; s ezzel punktum.
Most a másik asszony szólalt meg: a Fekete Krisztina. Éles, rikácsoló hangja volt, mint a saskeselyűnek.
De még hátra van a porzó a punktum után, édes gyermekcséim. Ebben az apai beleegyezésben az foglaltatik, hogy tisztességes hajadon legyen. Még ehhez szó férhet.
Katalin haraggal ugrott föl helyéről, s olyan közel lépett Krisztinához, hogy a forró lehelete érte az arcát.
S meri kegyelmed azt állítani, hogy ehhez szó férhet? Tud kegyelmed egy makulányi vádat, ami engemet megszégyenít? Mondja ki!
Három esztendeig voltam mostohaanyád.
Igazi mostoha! Soha egy jó szót nem adott. Szidott, ütött, gyalázkodott; elzárt, koplaltatott.
Megérdemelted. Rossz gyermek voltál.
Nem igaz! Kegyelmed volt a kegyetlen. Az apám azért vált el kegyelmedtől, mert nem tudta eltűrni a szívtelenségét.
Céda voltál! Amikor a vörös dragonyosok az utcán végigmasíroztak, az ablakba álltál, nekik köszöngettél.
Kegyelmed tette azt, nem én. Engemet megfojtással fenyegetett, ha az apámnak elmondom, amin rajtakaptam. Én nem mentem táncolni a Nagyerdőre, ahová magával hívogatott.
Hallgass, te hárpia! Majd bekötöm én a te koszorúdat.
Ennek a kínos jelenetnek Ungvári Mihály uram vetett véget.
Felugrott a karszékéből; odarohant a falhoz, ahová Luther Márton és Kálvinus János szimbolisztikus képei voltak felakasztva, s mintha azok is a hajdan itt függött szentek képei volnának, odatapasztá rájuk a két tenyerét, elcsukló hangon könyörögve hozzájuk:
Óh, te szent Luther Márton, te szent Kálvinus János, segíts mirajtunk, nyomorult híveiden!
Ez a fordulat pedig olyan tréfás hangulatot keltett, hogy előbb Miklós kezdett el nevetni, róla elragadt Katalinra, aztán Feketéné asszonyom is elkacagta magát; végre Krisztina néni is befogta a száját, hogy a kuncogását eltakarja; olyan nevetni való volt a szegény kálvinistává lett görög apó, aki maga sír, és az új szentekhez könyörög e rettentő szorongattatásában.
Nem, édes Ungvári Mihály uram! Luther Márton, Kálvinus János ugyan hatalmas alakok, s ha valakinek vitája van a földi fejedelmekkel vagy az egyháziakkal, püspökökkel; magával a pápával, abban ők bizonyára segélyére sietnek; de akinek a veszedelme asszonyi éles nyelvektől származik, annak a segítségére nem tudnak előállani se Luther Márton, se Kálvinus János; örülnek, ha maguk békében lehetnek.
Erre az Ilona szolgáló (az ajtóban figyelmeskedvén) hallva, hogy a perpatvar nevetésre válik, idején valónak találta behozni a tálcán a feketekávét. Az már aztán a világ rendes sora, hogy a feketekávéhoz a látogató nőket meg kell invitálni. Katalin is így tett. Tessék anyámasszonyék. (Ez mind a kettőnek szólt: az egyiknek plusquamperfectumban, a másiknak futurumban.) Azok el is fogadták, az asztalhoz telepedtek, s aztán a jó mokka mellett, aminőt csak Ungvárinál és a török császárnál isznak, kedélyesen megszólták bíróné asszonyom dudoros rekliujjait és bufándlis rázsaszoknyáját. Fegyverszünetet tartottak.
[1] Közmondás: nyírfavessző a gyereknek.