VII. A vörös szekerek

Nem telt bele két hét, hogy visszatért Debrecenbe jó Baranyi Miklós kapitány. Ezúttal nem a csatlósával jött magában, hanem egész kísérettel. Elöl egy csapat huszár, középen egy hosszú vonat szekér, hátul megint huszárok.

A szekerek oldala, saraglyája, kereke mind vörösre van festve, hogy messziről tudhassa mindenki, miféle szekerek azok? Ezek a kuruc tábor élelemszállító szekerei.

Az első szekéren van a nagy vasláda: abban őriztetik a fizetség. Biz az kongó. Csupa rézlibertás. A szabadság azzal fizet.

A második szekéren ellenben találtatik a petárda. Ha tudniillik akadna olyan város, amely a kapuját nem serénykednék a fejedelem társzekerei előtt felnyitni, az a kapu bedöntessék szép muzsikaszóval.

Dehogynem nyitották ki a vörös szekerek közeledtére a nagyváradi kaput; de még szenátort is küldtek a beneventálására.

Baranyi Miklós nagy trombitaszóval vonult fel a széles Piac utcán egész a városházáig. Az ablakok mind kinyíltak, s a fehérnépek kíváncsian bámultak ki rajtuk. Mikor a lábasház elé ért, Miklós a kardjával szalutált fel az ablakba, ahonnét Katalin lebegtette alá a kendőjét.

Az egész magisztrátus, bíró urammal és a fürmenderrel az élén már a városház-kapuban várta a vendégeket, akinek jöttét kurir hozta meg előre pecsétes levélben.

A lováról leszállót pedig így üdvözlé fürmender uram:

– Tekintetes komisszárius uram!

Tehát már „tekintetes”.

Bizony az. Nagy úr a főbíró, nagy úr a fürmender Debrecen városában, a vicispán is csak valaki a vármegyében; de mindannyinál nagyobb úr a hadsereg élelmezési biztosa: a „fejedelmi komisszárius!”

Ennek a kezében van a hatalom, ráparancsolni bírák uraimékra, hány ezer kenyeret, hány száz mázsa szalonnát, mennyi zsák zabot, hány hordó bort, hány lábon járó marhát, birkát szolgáltassanak ki a közelben táborozó hadseregnek. S nemcsak megparancsolja, hanem meg is limitálja a kiszabott élelmiszereknek az árát, s ennek ellentmondani nem szabad. A bíráknak, az elöljáróknak azért van nagy szakálluk, hogy aki a komisszáriusnak ellentmond, azt a szakállánál fogva hurcoltatja a táborba a vezér elé; s az aztán tökéletesen mindegy, hogy török basa, kuruc brigadéros vagy német generális-e a vezér? Erről sűrű följegyzések találtatnak a város krónikáiban.

Ezúttal tehát nagy respektussal fogadtatott Baranyi Miklós az elöljáróság által. Átadta a fürmendernek a brigadéros megbízását. Ötezer kenyér volt beleírva és a többi ehhez mérve; az árak is ki voltak téve. A fogát színi, a fejét vakarni szabad volt; de az ellenmondás ki volt zárva. Esküdtek, kisbírák rögtön lábra állíttattak, hogy a magazinokat megnyittassák, s a kenyérsütő kemencéket befűttessék. Rákóczi fejedelmi parancsa haladékot nem szenvedhetett. Szívesen is tették; hiszen derék jó hazafiak voltak.

– No hát vagyok már valaki Debrecenben, ugye, fürmender uram?

– Igenis, tekintetes komisszárius uram.

– Hát elfogadnak már keresztapának az Ungváriéknál?

– Nagy örömmel, tekintetes uram.

Szépen kellett vele bánni. Mert a hadtest, melynek ő volt a komisszáriusa, nem afféle átvonuló sereg volt, aminek egyszer betömik a száját, s azzal viszi tovább az ördög; ez a blokáda sereg[1] volt, melynek utasítása a fővezértől a Nagyváradon megfészkelt császári csapatokat s a velük egyesült rácokat megszállva tartani, kiéheztetni, megadásra bírni, ami hosszú munka. Palocsay György a kurucok brigadérosa. Ágyúja nincs, hogy lövethetné s megostromolhatná az erődített város sáncait: fogpiszkálás a dolga. (Csak legyen mit!) Ez még a telet is itt fogja tölteni, s majd bundát, gubát is kell küldeni a katonáinak.

A komisszárius úr számára a legdíszesebb vendégszobát tartották fenn a városházán, amit az nem fogadott el.

– Majd én csak az én híveimhez szállok.

(Amíg az élelmiszerek összekerülnek, abba bizony betelik egynéhány nap.)

A kuruc katonákat elszállásolták a gazdákhoz. Ahová katona jutott, annak a háznak a kapujára, egy csomó szalmát akasztottak meg egy keményfa-táblát, melyet reggelenkint az inspekciós káplár ütöget meg a kalapáccsal, jelt adva az abrakolásra.

Miklós a lovászával Ungváriéknál szállt meg: ott volt istálló is. A kapu elé muskétás őrt állítottak.

Amint a tornácba belépett, első tekintetre meglepte az a nagy változás. A lépcsőház falain nem voltak láthatók többé azok a megszokott szentképek. Fehérre volt meszelve minden fal. Igazán sajnálta ezeket a képeket. Hisz oly régi ismerősök voltak! De hát a tisztított vallás nem tűri a szentképeket. Az ördögöt pedig éppen nem jó a falra festeni.

No de itt maradt az igazi szent: az élő szent; az tele sugározza egymaga a megjelenésével az egész házat. Ott várja már a pitvarban az érkezőt: „Hozott Isten!”

– De magam is igyekeztem. Édes, édes szentem.

Ó, de bolond volna, aki ha összekerül a szentjével, azt meg nem imádná!

Hogy szokták imádni az élő szentet? Mintha nem tudná azt minden jótétlélek?

Angyalok, galambok szárnyának csattogása hangzik – vagy micsoda?

– Menjünk az apámhoz. Bevezette a belső szobába.

Ott is puszta volt már minden fal. Ave Maria, Ecce homo, Krisztosz voszkressz, Miklós patrónus mind eltűnt a szobából. Az öreg Ungvárinak nincs már kihez fölemelni a tekintetét. Nagy titokban rejteget a kabátja bélésébe dugva egy parányi Szűz Mária képet – ólomból. Ezt az egyet tartotta meg magának: tartogatja holtig.

A többit, a drágát, a parádést, mind eltakarították – a kriptába. Örüljenek neki a halottak.

Rettenetes fölséges vallás a kálvinista vallás, akiben nem tűretik meg, hogy szabad ember mást imádjon, mint az egyetlen örök Istent, mennynek és földnek teremtőjét, kit szem meg nem láthat soha, de a lélek maga előtt lásson mindig! Aki ellen ha ki vétett, bűnhődjék meg érte; ne járjanak közbe irgalomért, anyától született szentek. Acélszív kell ahhoz! Akinek a szíve lágy, porrá lesz ebben.

Az öreg Ungvári már közel járt hozzá; de mégis megtette azt, amire erős akarattal elszánta magát, hogy hitéből áttérjen, minden joggal felruházott magyar polgárrá legyen, leányának jövendőjét megalapítsa.

Mikor Baranyi Miklóst belépni látta a szobájába, felkapta a fejét, száraz arca mosolyra vonult, felállt a karszékéből, két kezét nyújtá eléje.

– Áldott a jöveteled!

– Vagyok már valami – szólt ragyogó orcával Miklós.

– Tudom. Fejedelmi komisszárius vagy.

– Még egyéb is vagyok.

– A mi keresztapánk vagy.

– Annál is több vagyok. Katalin leányod vőlegénye vagyok!

Azzal egymás keblére borultak. Az öreg zokogott. „Édes, édes fiam!”

Furcsa világ volt ez! Hogy két ember egyszerre apja is, fia is lehessen egymásnak! Egyik a másiknak.

Vannak szigorú dogmák, amik szerint ez nem is lehet. De mi közük ezekhez a kálvinistáknak?

A nagy ölelkezés után leültek az asztalhoz mind a hárman: az Ilona szolgáló ismerte a rendet, bejött, abroszt terített, kupicákat rakott, meggypálinkát tett fel, fehér cipóval, ahogy ebéd előtt szokás, aztán kiment (az ajtón hallgatózni).

– De hát mondd el nekünk – szólt Katalin az édeséhez –, hogy jutottál te ehhez a nagy dicsőséghez?

– Az bizony nagyon együgyű módon történt: a ti segítségetekkel. Én abból a pénzből, amit apánktól kaptam, összevásároltam a szükséges eleséget, gúnyát, a puszta faluban hátrahagyott csapatom számára. Szép holdvilágos este volt, mikor megérkeztem oda.

– Képzelem a legények örömét, mikor megtudták, hogy asszonyaik, leányaik nyugodalmas helyen vannak.

– Annak is csak örültek. De még jobban az édes kenyérnek, a jó szalonnának, az italka bornak. Ez a szívvidító. Még a vad martalócok is megjuhászodtak, mikor jóllakhattak, s a cafatjaik helyett felvehették a tisztességes zekét, báránybőr-süveget. Mikor a nap feljött (ez a mi ős Istenünk!), ott a templom romjai előtt megesküdtettem őket, hogy zászlónkhoz hívek maradnak, s ha a „pro libertate” kezdett harcot győztesen végigharcoljuk, visszatérünk leégett hajlékainkhoz, s azokat újra felépítjük.

– Ó, be szép lehetett az! Hogy én nem láthattam!

– No, majd megláthatod. Apánk azalatt felszántatja, bevetteti a parlag földeinket, beszerzi a gulyát, ménest, nyájat: most már ő lesz ott majd az úr.

Az öreg rábólintott a fejével: „úr, úr, úr”, dörmögé magában. Hihetetlen szó ez.

– Akkor aztán nekicihelődtünk – folytatá Miklós. – Minden legény kapott a tarisznyájába egy hétre való eleséget, abrakot, szénát három napra valót. Még azután is maradt szüleség a szekereken; de hogy visszük azokat át a Hortobágy vízén, mikor se híd, se komp? Hát azt gondoltam ki, hogy a pákászok ladikjait hármasával összekötöztettem, azokra tolattam át a szekereket, úgy vittem át a malomrévnél.

– Ez ugyan okos dolog volt tőled – szólt közbe az öreg.

– Mikor aztán szerencsésen odaát voltak, lovat, ökröt átúsztattunk, akkor nekivágtunk torony irányában, minden helységben jó pihenőt tartva. Néhol meleg étellel is fogadtak, ciberelevessel, kitoló kásával. Az egész legénység, de még a lova is, jól kiette magát. Úgyhogy mikor harmadnap délestén megérkeztünk Püspökibe, a brigadéros táborába, minden ember csak elbámult rajtunk; a mi csapatunk volt az egész blokád-táborban a legjobban elrendezett csapat. Föl is dicsért érte a brigadéros. S ezt mind teneked köszönhetem, édes jó angyalom, meg a te apádnak.

Erre csak kellett hát egy kupicát üríteni.

– De halljátok csak tovább. Mostan jön a java. Amint megérkeztem, azonnal bejelentettem magamat Palocsay György brigadérosnál és Bessenyey Zsigmond ezredesnél, akinek az ezredéhez a századom tartozik. Mustrát tartván fölöttünk, nagyon megdicsérének, hogy a századomból nemcsak el nem vesztettem, sőt, azt még megszaporítottam, de különösen azért, hogy élelemmel elláttam, sőt, még szekereken utána is hozattam. Bessenyey obester uram panaszolta, hogy őneki már hét lova elhullott, amióta az országba bejöttünk, az éhség miatt, s a katonái hetek óta sárga tökkel élnek. Hogy tehettem én másképp? – okkal, móddal. Azután meginvitálának magukhoz vacsorára a vezéri sátorba. Én elfogadtam a meghívást, azzal a kéréssel, hogy én is hadd csatolhassam a magam kis kollációját az úri vendégséghez.

– Akárcsak egy batyubálban – mondá Katalin.

– No, mondhatom, hogy szép kis batyubál volt. Egy fogásból állt az egész trakta: bográcsban hozták fel, húsféle volt, valami fekete kásával összefőzve. A kására nagy hamar ráismertem. Tatárka volt, a legszegényebb hegylakó pórok eledele. Azt is megórrontám, hogy faggyúval készült. Hanem a beleaprított húsféléről nem bírtam kieszelni, hogy miféle nemzet. Vadnak elég vad íze volt; de olyan különös zamatja; aztán szívós, ugyan rágni való. Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem az obestertől, kinek tiszteljem ezt az áldozatot, akit most itten elköltünk. „Ez, fiacskám – mondá Bessenyey, – ez a legpompásabb süldőróka.”

– Róka! – kiálta fel egyszerre ijedten Ungvári is meg a leánya is.

– No, ekkorát kiáltottam én is: „róka!”, s kifordult a számból a falat. De hát hogy kerül a róka a vezéri asztalra? „Hát úgy, hogy az van, más meg nincs. Szarvasmarhának, birkának még a bőgését sem halljuk a kerek vidéken; őzet, szarvast, vadkant nem lőhetnek, mert a lövöldözés meg van tiltva a blokád területén, azt alarmnak vennék; ellenben a fővezér megparancsolta, hogy az egész kuruc lovasság rókaprémes dolmányokkal láttassék el; evégből az oláhságnak kiosztatott a parancsolat, hogy rókákat fogdossanak el csaptatóban, s azokat a seregnek beszolgáltassák. Ezerre megy annak a száma. Minden tiszt kap két rókairhát, te is kapsz: a szűcs kikészíti. De hát a pecsenyéje sem megy kárba; nagyon jó az, ha nincs más. Ízleld csak!” – „De már ennél az én tokányom csak többet ér”, mondám én, s kikiáltok a Balázsnak, „hozd be csak azt a bográcsot!” Hozta az öreg szolga az abroncsánál fogva. De már annak az illatától is mosolygósra vált valamennyi vendégnek az ábrázatja. A jó borsos lében főzött tokány úgy esett neki, mint az ambrózia, hozzá a jó gyürkés debreceni kenyér. Ez is csak jobb a málénál! Befejezésül jött a nagy öblös kulacs, jó érmellékivel. A bográcsnak bizony még a fenekét is kitörülték a tiszt uraimék; de még a kulacsnak a vérét is kivették az utolsó cseppig. A brigadéros a vállamra ütött jókedvében: „Hiszen te ezermester vagy, fiacskám. Honnan teremtetted ezt elő?” – „Van ebből még több is a szekereimen.” – „De hát honnan hoztad?” – „Ahonnan most jövök, Debrecenből.” – „Debrecenből? Lehetetlen! Hisz ottan ínség van; a lakosok fűrészporral élnek, s a földet eszik már. Ezzel tért onnan vissza valamennyi élelmező komisszáriusunk.” „Mivel bizonyosan megkenték a tenyerét a komisszáriusnak, hogy így referáljon.” – „Hát a tiedet nem kenték meg?” – Erre én odanyújtám a brigadéros elé a kezemet: „Az én tenyerem nem tűri a szennyet, ha aranyból van is!” – Erre a szóra odacsapott a kezembe Palocsay, s megrázta keményen. „No, fiacskám, te vagy a mi emberünk; holnap mindjárt futtatom a stafétát a fővezér úrhoz, hogy küldje el a kinevezésedet a blokádhadtest élelmezési komisszáriusává; addig is gyakorold bele magad a hivatalodba az én plenipotenciámmal. Megtettem.”

– S hogyan ment ez a begyakorlás?

– Hát úgy, hogy magam mellé vettem a martalócokból formált csapatomat, s azoknak a kíséretében jártam be a közelebb-távolabb eső helységeket. Álmosd, Hencida, Gáborján, Bajom, Bagamér sorra került. Sehonnan sem jöttem vissza üres szekerekkel. Nem került többet rókapecsenye a vezér asztalára. Tizednapra megjött a kurir a fővezértől a kineveztetésemmel.

– És most te vagy az első úr Debrecenben – suttogá Katalin.

– De vajon soká fog-e ez tartani? – aggóskodék Ungvári.

– Ahogy én ismerem a dörgést: nagyon soká. Palocsay brigadéros olyan lanyhán intézi a blokádát, hogy a várba szorult ellenség hol itt, hol amott kitörhet, s így élelmet szállíthat be a várba: tavaszig sem éheztetjük azt ki. Az őrizet is tökéletlen! Csak az ellenség kedvétől függ, hogy rajtunk csapjon, s kiverjen bennünket a hadi szállásunkból. A legénység kétharmada szerteszét kóborol, portyázva, vagy otthon nyújtózik a szülői házában. Bessenyey obester uram egyre küldözi a leveleit a fővezérhez, hogy nem bírja együtt tartani az ezredet. Attól félek: dehogy félek, sőt remélem, hogy mi még esztendő ilyenkorra is itt leszünk, s az én hóka lovamnak még sok jó napja lesz Debrecenben.

– Hát a gazdájának? – súgá szemérmesen Katalin.

– Annak meg kétannyi.

Félbeszakította a beszélgetést az Ilona leányzó, aki pecsétes levelet hozott a komisszáriusnak, amit staféta hozott utána a vezéri szállásról.

– Itt van ni! – mondá Miklós, amint a levelet elolvasta. – Mit futtat utánam a brigadéros? Hogy hozzak neki Debrecenből még egy hordó besózott halat is.

– Hát hisz az minálunk is akad! – biztatá Katalin. – Van egész hordóval. Úgy sem kell az már nekünk.

S e szónál a keze a Miklós kezét kereste titkos kézszorításra.

– Igaz. Két nap múlva kálvinisták lesztek, s azok nem élnek besózott hallal.

Ez az odavetett szó önkénytelen fohászt idézett elő az öreg kebléből.

– Csak nem a besózott halakat sajnálja kegyelmed?

– Nem én.

– Én sem azt sajnálom, hanem valami mást. Azon idő óta, hogy Palocsay brigadéros uramnak csaknem mindennapos vendége vagyok a vacsorájánál (igaz, hogy én szerzem a hozzávalót), gyakran találok ott kántáló diákokat, akik a nagyváradi szemináriumból jöttek ki a kuruc táborba, s onnan megint visszatérnek a klastromukba. Az még elnézhető volna, hogy az ellenséges városból a megszálló táborba kijárjanak, akik aztán hírt vihetnek vissza a bennmaradtaknak; de ami jelentősebb, az, hogy ezek a diákok Jacoponi zsolozsmáit éneklik a brigadéros előtt, aki azokban fölöttébb gyönyörködik. Sőt, egypárszor még az öreg gvárdiánt is ott találtam a brigadéros asztalánál. Ennek a számára kell az a besózott hal: mert ő tartja a böjtöt.[2]

– S mi ebből a következtetés?

– Az, hogy Palocsay brigadéros uram titokban már a pápista hitre hagyta magát téríteni.

– Ki mit hisz, abban idvezül.

– De amit elhágy, azt elárulja.

Ez megint meggondolatlan mondás volt, és nem a maga helyén.

– Hát terajtad, édes fiam, Miklós, nem történhetnék meg az, hogy elhagynád a te kálvinista hitedet, s katolikussá lennél!

Miklósnak az arca egész haragra gyulladt.

– Akkor az egész világnak kellene előbb felfordulni, a napnak éjszakává lenni, hogy ez velem megessék.


[1] Így nevezik az okiratok.

[2] Mindebből nagy inkvizíció lett később történetünk folyamatján hivatalos tanúvallatásokkal. Nem csekély volt a kérdés!


VisszaKezdőlapElőre