A MEGFEJTETT ÍRÁS

Az amerikai náboboknak olyan ismeretes volt már Budapest, mint Chicago. Az üzletvilág fő- és székvárosunkat fölvette a trigonometriai pontjai közé. Gazdasági viszonyaink kedvezőre alakultak. A gabonaáraink fölmentek soha el nem ért magasra, s amellett jó termésünk volt. A munkáskérdést szerencsésen megoldottuk mind a szocialistáknál, mind az agráriusoknál. Háborútól nem kellett tartanunk. Oroszország ereje le volt kötve ázsiai politikája által, s ugyanott Anglia, Németország, Franciaország is angazsálva volt: Európa rendezhette a belső dolgait. Sztambulban az ifjútörök párt került uralomra, az ozmánok a parlamenti életet próbálgatták alkalmazni. Észak-Amerika pedig friss háborúba kezdett Spanyolországgal Kuba szigete miatt, ami lehetetlenné tette a búzakivitelt Európába, mert a spanyol kalózhajók a szállító gályákat elfogdosták. Azonfelül is a jenki praktikus nép, a háborúviseléshez elégnek tartja Montecuccoli recipéjét: „pénz, pénz és megint pénz”; hanem a kezét, lábát nem szereti ellövetni, azt bízza másra. Idegenlégiókat alkottak, s azokban nagy illetményt képeztek a magyar szabadcsapatok. Mint tudva van, a magyar szereti a verekedést: neki a háború gyönyörűség, s a sokcsillagú lobogó alatt a szabadságért küzdeni dicsőség. Tele volt az ország amerikai toborzókkal. Az ország is megkönnyebbült a sok zavargó elemtől.

A jenkiknek azonban nemcsak jó verekedő katonákra volt szükségük, hanem vezénylő tisztekre is, mert azok odaát (a nagy pocsétán túl) mentül kevesebb pénzt vesztegetnek katonai akadémiákra s hadapród-iskolákra, s azoknak a verbuválására nem elég a dollárok csörgetése. Hogy a magyar hadnagyokat megnyerjék, a régi fogdosási rendszerhez kellett folyamodni, de nem kötéllel, hanem hálóval. Igenis, női bűbájak hálójával. Bájosnál bájosabb amerikai missek és mistressek tűntek fel a társas összejöveteleikben elegáns öltözeteikkel: azok voltak a verbunkos hadnagyok. Veszedelmes tőrbeejtők! Sok szép magyar leventét elcsábítottak nem Venus, hanem Mars lobogói alá.

S valamennyi csábító tündérnek egy látható istennő vezére volt, ki őket a pazarlásig menő anyagi segélyeszközökkel is ellátta. Mint mondják, egy amerikai nábob, egy klondike-i aranykirály egyetlen leánya.

Miss Coronilla volt a neve. (A vezetékneve rövid és igénytelen: „Joe”) Találkoztam vele az elitbálokban.

Bátran közelíthettem hozzá. Engem már nem visz bálványimádásra az új kor három uralkodó istensége: a pénz, a dicsőség és a szerelem.

Az egyikből van annyi, amennyi kell, a másikból soha sem kellett semmi, s a harmadikból? – Hetven esztendős vagyok!

Miss Coronilla nem is e világból való szépség volt. Mintha a héber mítosz alakja, a Sába királynője szállt volna alá Salamon király látogatására.

(Szerencsétlen hasonlat! Hisz Salamon király is hetven esztendős volt már e látogatás korszakában – s addig „bölcs”-nek hítták – de csak addig!)

Magas, délceg termete csupa túlzásából állott a szépség eszményéről megállapított fogalmaknak, vállai, csípői szélesek, domborúak, dereka lehetetlenségig karcsú, keble fenyegető, nyaka mámorító, s a feje lemintázhatatlan: olyan tökéletes volt rajta minden vonás; arcszíne napsugár aranyával futtatott olajbarna, ajkai nyíló tulipánok, amiknek minden idomulása, megszólalása, mosolygása egy halottat képes volt a sírjában megmozdítani (igen! az eltemetett fiatalságot az öreg szív jégsírjában). Hát még azok a szemek! Mikor azok a hosszú szempillák le voltak félig csukódva, azt hitte róluk az ember, hogy feketék; de mikor felnyitotta azokat, akkor láttuk megdöbbenve, hogy sárgák. Nem olyanok, mint a macskafajok, a párduc, a tigris szemének topázsárgája, mely csak egyféle tűzben villog, hanem aminő a sárga gyémánté, amely szivárványt szikrázik.

…De hát minek volt énnekem mindezt meglátni és leírni? Hát regényíró vagyok én? Én architektus vagyok, aztán meg archeológus. Engem egy négyezer éves múmia jobban érdekel, mint egy harmincéves eleven hölgy.

Hát hiszen úgy is kerültem a tündérnő bűvkörébé mint hírhedett régész.

Egy általam adott estélyen szóba került az én Attila-sírleletem. A koporsókat már látta a miss: az minden a fővárosba érkező idegennek első látogatási célja; ebből a legtermészetesebben keletkező kérdésül az vettetett föl, hogy vajon elnyerte-e már valaki az általam kitűzött százezer forintos jutalmat a hun király palástján felfedezett írásjegyek megfejtése által? Meg kellett vallanom, hogy még senki közel se járt a megoldásához.

– Hátha én boldogulok vele? – mondá a miss.

– Hát ért ön a mehdruli íráshoz?

– Ahhoz nem. De ha azokat az ismeretlen jegyeket előttem ismerős betűkké átváltoztatják, lehet, hogy kitalálom olyan módját az összerakásnak, amely kiadja az értelmét, valószínűleg olyan nyelven, amit én megint nem értek, de valaki majd csak megérti. Én már egyszer oldottam meg egy ilyen felirati talányt. Egy nemrég felfedezett azték templom kiásásakor találtak hosszú lapos kőoszlopokat, amik tele voltak vésve egysoros azték rúnákkal, amiket aztán a tudósok megpróbáltak mindenképpen megszólalásra bírni, de nem boldogultak velük. Ekkor nekem egy ötletem támadt. Hátha ennek a táblának a két sor betűjét felváltva egymáshoz illesztenők a külső és belső lapokról. S az ötlet fényesen bevált: a két ellenkező sor betűnként egymáshoz ragasztva, kiadta a felirat értelmét.

Mintha villanyszikrával lőttek volna az agyamba! Olyan világosság volt ez, amely egyszerre fáj és gyönyörbe hoz.

– Nem lenne olyan kegyes, miss, hogy holnap velem együtt meglátogatná az Attila-mauzóleumot?

– Szívesen.

Másnapra kiadtam a custosoknak a rendeletet, hogy délig zárva tartsák a mauzóleumot a közönség előtt; senki se háborítson bennünket. A koporsók fölött örök lámpa égett (villanyból).

Miss Coronilla pontosan megjelent a kitűzött órára, egyedül kerestük fel az Attila-koporsót. Én pergament hoztam magammal, és kifogyhatlan írótollat, s azt odaadtam a miss kezébe. Elébb átadtam neki a mehdruli jegyeket magyarázó latin betűk sorozatát, amik a palást két szegélyéről voltak lemásolva.

Azzal félrevonultam, hogy ne háborgassam a kísérletében.

Valami negyedóra múlva odajött hozzám, s mutatta a pergament.

– Valami szavakat össze tudtam már rakni; de nem értek belőlük semmit. Ön talán sejt hozzájuk valamit.

Ez volt a pergamenre írva:

«ESTENDVNEGZAZVTWENHARMA»

Nagyot ugrottam! Azt hittem, kecskeméti diák vagyok most is.

– Heuréka! heuréka! Hisz ez magyarul van! „estendu” „esztendő”, – „negzaz” – „négyszáz,” – „utwen” – „ötven,” „harma” – „három.” Viktória! Most ezzel csalhatatlanul be van bizonyítva, hogy a hunnusok magyarok voltak; de még azonfölül az is, hogy Etele királyunk a Rómáig hatolt olaszországi hadjárata esztendejében felvette a keresztény hitet: mert a 453 a Krisztus születése után kezdett időszámlálás.

Hisz ez egy világgal fölér! S ezt a világot ez a sárgaszemű tündér ajándékozta nekem.

Eszembe jutott azután dicső elődömnek, Archimedesnek a példája, aki feladványát, mely abból állott, hogy Dionysius királynak a koronájába mennyi ezüstöt vegyített az arany közé az ötvös, a fürdőkádjában megoldva, örömében kiugrott a vízből, s öltözetlenül szaladt ki a térre „heurékát” kiabálva, azonban az örömkiáltásokon kívül még az is eszébe jutott, hogy az isteneknek hekatombét áldozzon, ami görög nyelven száz ökröt jelent. Én ennél százökrösebb áldozatot hoztam.

– Ön megoldotta a feladott talányt, miss. Nagy örömmel és igaz hálával nyújtom át önnek a kitűzött pályadíjat.

Azzal kivettem a zsebemből a csekk-könyvemet, s kiszakítva belőle egy lapot, ráírtam ugyanazzal a talánymegfejtő tollal az utalványt: „Fizettessék miss Coronilla Joe rendeletére százezer forint.”

Átadtam a csekket a missnek.

Miss Coronilla aztán megfordította a csekklapot, s a túlsó oldalára ezt írta: „Fizettessék a Magyar Fehér Kereszt Egyesület rendeletére százezer forint, Coronilla Joe.”

Azzal visszaadta a csekket.

Szédelgett a fejem. Nem tudtam, mit csinálok.

Coronilla alakja úgy nőtt fel előttem, mint egy bálvány.

Megragadtam a felém nyújtott kezét, és megcsókoltam azt.


VisszaKezdőlapElőre