A NAGY KARSZT-CSATORNA

Hanem hát egészen más tárgy az, amelyért én Szerafinót alteregómnak neveztem. „Honni soit, qui mal y pense” (Az új helyesírás szerint: honi szoa kimál ipánz).

A nagy Karszt-csatorna volt az, mely bennünket elválhatlanul összekötött.

A Karszt-csatorna, mely az Adriai tengert a Dunával összeköti. Budapest alá tengeri hajókat hoz fel.

Gigászi vállalat! Mely egész Európát mozgalomba hozta. Magyarország fővárosát a nagy francia kikötői városok versenytársává tenni!

A terv szakszerűen elkészült.

A laikusoknak az az aggóskodása (scrupulus), hogy az a csatorna majd csak a meleg évszakokban lesz használható, télen befagy, alaposan el lett enyésztetve a mi szakszerű felvilágosításunk által. A mi duna-adriai csatornánk télen sem fog befagyni soha; mert a szekrényrendszer mellett a kamaraszakaszban a belebocsátott víz folyton és gyorsan emelkedik. S épp olyan gyorsan esik alá, mikor a szomszéd kamarába áteresztik, azon tehát a legerősebb hidegben sem alakulhat jég: a befagyott Duna jégburkolata alatt folyton folyik a víz a csatornába, a tenger pedig sohasem fagy be. És így a mi csatornánk télen úgy, mint nyáron fenntartja a közlekedést. Ezt könnyű volt megérteni.

Micsoda megkönnyítése lesz ez a kivitelnek és behozatalnak! Nekünk nem lesz szükségünk kőszénre, gőzgépekre, kapitányokra, fűtőkre; se az áruk biztosítására, a viteldíj egyötödrészére le fog szállni a mostani áraknak, mégis rengeteg kamatot fog jövedelmezni a társaságnak.

A hírlapok megtették a magukét.

Százmillióra volt az alaptőke előirányozva, de az túl lett jegyezve tízszeresen. A szindikátus fölverte a részvényeknek az ázsióját az emberi kor legszélsőbb határáig.

Én magam a vagyonom egyharmadáig vettem részt a vállalatban. A részvényesek megválasztottak közfelkiáltással elnöknek, Szerafinót szavazattöbbséggel vezérigazgatónak; a műszaki vezetőnek, jogtanácsosnak, végrehajtóbizottsági tagoknak mind az ország notabilitásai szemeltettek ki, akik mind értették a maguk szakmáját.

Legnagyobb biztosítéka volt e nagyszerű vállalat teljes sikerének az én egyéniségem, aki a nagy tisza-dunai csatornát létrehoztam.

Az ám! Csakhogy akkor még nem volt feleségem! Én az alatt a tíz esztendő alatt, amíg ez a nagy mű elkészült, az első kapavágástól elkezdve, folyton ott voltam személyesen a munkálatoknál; egész nap lovon ültem, s jártam egyik telepről a másikra, ahol előre ki nem számított akadályok kerültek elő, az én tapasztalataim, széles ismereteim, sőt eredeti ötleteim segítettek azokat legyőzni. A munkásnép kedvét fokozta az, hogy magam is ott járok közötte sártipró csizmákban, s együtt étkezem vele a tengeriszárból rakott tűz mellett: okosan ügyelek rá, hogy egyik munka a másikat ne hátráltassa, amit kiszámítok, az mindig helyesnek bizonyul, a hibát előre meglátom, s nem hagyom megérni. És aztán a saját pénzemre vállalkozván (nekem nem volt részvényes társaságom) nem vesztegetek el pénzt, nem vesztegetek meg embereket, magam ellenőrzöm a kiadásokat, semmi se szaladhat a hamis utcára: naplopót, léhűtőt nem tartok magam körül; de az érdemet megjutalmazom: tudom, hol kell szűkmarkúnak, hol kell bőkezűnek lenni. Magam egyezkedem: nem bízok semmit ügynökökre, alkuszokra; a munkást, ki a szerződésen túl teljesít, azért igazságosan megfizetem: gondoskodom egészséges lakásáról, jó élelmezéséről, amit saját társulati szövetsége intéz; nem restellek magam kavicsbányák után járni, kutakat fúratni, vasutakat rögtönözni a munka megkönnyebbítésére. Sátoros ünnepeken, országos emléknapokon pedig népmulatságot rendezek a munkásaim számára, s a cigányzene mellett magam is együtt járom a kopogóst a menyecskékkel, a felpántlikázott talicskázó leányokkal. Úgy szerettek engem az én munkásaim, mint az apjukat, – jobban annál: mint a prófétájukat.

Hát ez így volt akkor: a másik-máskor.

Ellenben a Karszt-csatorna építése alatt soha egyetlen egyszer sem rándultam le, még csak kíváncsiságból sem, a nagy művelet megtekintésére. Mindig a szép asszonyomat őriztem. Az foglalta le minden gondolatomat, érdeklődésemet. Hozzá voltam láncolva.

Mit törődtem én azzal, hogy a fővállalkozók hogy adják ki a munkát alvállalkozóknak, hogy azok hogy zsarolják ki a munkásokat, hogy támad ebből a munkabeszüntetés, a bérharc (sztrájk), s miféle műszaki nehézségek tornyosulnak egymásra.

Tartattak ugyan hébe-hóba igazgatósági ülések az elnökletem alatt,– amelyeken Szerafino felolvasta az előterjesztését a munkálatok előhaladása fölött; de én azalatt az előttem álló vizespoharakra nézve mind azon gondolkoztam, hogy vajon Coronilla nem ivott-e jeges vizet? (Az amerikai nők megszokták azt.) Nem okozott-e vele magának valami veszedelmet?

Hm! Hm!

Tálán még valami egyéb bajom is volt?

Azt mondják a magyarok némely emberről, hogy „begyepesedett az esze”. Magam is észleltem egyes kiváló alakokat, akik derék férfikorukban kitűnő szakemberek hírében álltak, s aztán, amint elkezdtek kopaszodni, mintha belülről is kopott volna az agyuk: nem voltak olyan okos emberek többé, mint azelőtt.

Tapasztalja azt az ember, hogy ha valami rendes munkálatát abbahagyja hosszabb időre, akkor aztán abba újból visszatalálni nehezebb a sóvágásnál. Az ismert út mind begyepesedett.

Mikor énnekem a felolvasott értesítésben elkezdték a számadatokat lekintornázni, a milliókon kezdve a törtszámú fillérekig; én ahelyett, hogy azokra figyeltem volna, magamban mind azt a bolond nótát ismételtem, amit régen valamikor a Jókedvű diákokban hallottam: „Einundzwanzig, zweiundzwanzig”, s aztán végződik azon, hogy „neunundsiebzig, achtzig”.

Egyszer aztán, mikor már a hatodik esztendejét járta az óriási vállalat, a vezérigazgató azzal a hírrel lepte meg az igazgatótanácsot, hogy az alaptőke fogytán jár.

Ez olyan, mint mikor az embert a legédesebb álmából egy vasúti összeütközés ébreszti föl.

Egész litániája volt a balsiker okainak elősorolva.

Elemi csapások, árvizek, s Sárréten elsüllyedt betonépítkezések, miket cölöpépítményekkel volt szükséges helyettesíteni, a szocialista zavargások, melyek miatt a munkálatnak hosszas időközökben szünetelni kellett, a magasra fölvert kisajátítási árak, vashidak, vízemelő gépek minden útban talált folyó számára, és aztán a legnagyobb ellenség, amit senki sem vett fel a számításába, s ami maga úgy nyelte el a milliókat, mint a Minotaurus a szüzeket a labirintban, a soha nem ismert rém a sziklai láz, mely ott leskelődik a Karszt hegyszakadékai közt minden idegenre: belevágja a karmait, ledönti, elemészti. A Karszt áttörésénél alkalmazott munkásaink nem bírták ki két hónapnál tovább, akkor újakat kellett hozatni, mesés munkabérrel, mely az előirányzatot háromszorosan haladta felül, s így is alig került elég munkás össze. A gépek szüneteltek. Most aztán ott van a vállalat, hogy egy félig megásott csatornába bele van temetve százmillió, s az egész munka felakadt. Ekkor azután, akinek egy kis vállalkozási szelleme van, az tudja a következményeket. Ha egy vállalatba belesüllyesztettünk százmilliót, akkor utána kell küldenünk másik százmilliót, hogy hozza vissza.

Ez ment határozatba az igazgatótanácsunkban.

Csakhogy ennek a másik százmilliónak az összehozása már nem ment olyan szép hegedűszóval, mint az elsőé.

A pénzvilág meg volt rökönyödve. A hírlapok elkezdtek okvetetlenkedni. Bírálgatták az egész munkálatot. Azt is mondták, hogy a vezetők nem értenek hozzá, hogy hanyagok, sőt még arra a vakmerő gyanúsításra is vetemedtek, hogy a pénzkezelésben óriási visszaéléseknek kell lenni.

S a hírlapok szuggerálták a gyanúsító nézeteiket a törvényhozásnak. A képviselők, sőt a főrendek között is nagy ellenkezés készült. Mert az új százmilliós prioritás kibocsátásához alakszerinti törvényhozási határozat kívántatott.

– Bízzák önök azt énreám, uraim! – mondá Szerafino. Majd fölvilágosítom én az újságírókat és a képviselőket is. Csak tessék nekem teljhatalmat adni.

Megadatott neki a teljhatalom.

Bűvészetének kellett lenni. Mert rövid időn olyan szépen megfordultak a legkonokabbul ellenkező hírlapok, hogy mind a mi nótánkat énekelték; a törvényhozók ellentmondása is csodamódra lecsendesült. Közel voltak az új választások. A második százmilliós aláírás is sikerült. Igaz, hogy annak is egynegyed részét én magam írtam alá, túljegyzés nem is igen következett be. De névleg mégis sikerült az aláírás.

S akkor aztán még valami négy esztendeig vághatta a követ a Karsztban, aki akarta: én őriztem a szép asszonyomat otthon. S hordtam sétakorzóra a szépen felszaporodott családomat.


VisszaKezdőlapElőre