Első képzelt regény: EGLANTINE
I.

Bizony-bizony azt hittem, mikor áldott jó feleségemet ott kinn hagytam a Kerepesi úti Istenkertjében, hogy vele együtt a múzsámat is eltemettem. Mert hiszen ki az a múzsa? A kedély. Ha a kedély meleg napja nem süt a földre, hiába termékeny az, a virág csírája nem tör ki belőle.

Nem tudtam írni: kialudt a képzeletem.

Ez pedig rám nézve komoly szempontból is nagy csapás, mert nekem az írótollam a domíniumom, a nyájam; a tőkepénzem: ha ez pihen, az rám nézve olyan, mint az árvíz, a szárazság, a jégeső, a krach.

Szép gondolat az a halottak napjának a megünneplése. Ez bizony katolikus rítus: a kálvinisták hagyják a halottakat halottaknak, s nem parádéznak velük. Hanem már itt Budapesten minket is magával ragad ez a kegyeletes szokás: november másodikán mi is kivisszük a koszorúkat a feledhetlenek sírjára, elültetjük a kedvenc virágaikat, még mécseket és lámpásokat is gyújtunk meg, a római hitvallásúak mintájára.

Egy ilyen késő őszi harmatos estén, mikor a Kerepesi úti temető a sok fényes lámpásával úgy tűnt fel, mintha a föld visszatükrözné a csillagos eget, magam is elhelyezve a magunk koszorúit az emlékkövön, ott álltam összetett kezekkel az előtt a nehéz domb előtt, melyet fekete gránit obeliszk jelöl meg: az én halottam domborművű mellképével, amidőn a hátam mögül egy női hang megszólít: „Képviselő úr!” (Még akkor viseltem valakinek a képét.)

A megszólító ismerős volt: mondhatnám kollégának, szoknyás költő, szép szellem. Régi ismerős; de azért nem koros hölgy; az írónők örökké fiatalok.

– Jó estét.

– Az a dombormű önnek a megboldogult feleségét ábrázolja?

– Valóban.

– Ilyen volt?

– A művészi ötvenéves jubileuma alkalmával mint Coriolan anyja.

– Miért nem választotta a művész egy fiatalkori arcképét hozzá?

– Mert én így akartam.

Azzal hátat fordítottam neki.

Nem is sejtettem, hogy ez a banális belémkötés csak a bejáratát képezi egy futósáncnak, mellyel engem fognak megostromolni.

– Képviselő úr! – szólalt meg újra.

– Tetszik még valami?

– Nagy bajunk van.

– Kinek?

– Nekem meg Eglantine-nak.

– Ki az?

– Ah! ön nem emlékszik rá. A kegyelmes asszonyra, ott van a kegyelmes úrnak a mauzóleuma, ahol az a sok lámpás ragyog.

– Ah! Hogyne? A szép Eglantine! Balatonfüredről. Hanem annak már huszonnyolc esztendeje.

– Nem! csak huszonhét.

– Azóta kegyelmes asszonnyá lett: három nagy fia van.

– Az egyik pápai prelátus, a másik dragonyos főhadnagy, a harmadik miniszteri titkár.

– S azok közül egyik sincs itt a mamájukkal a mai estén?

– Gátolva vannak hivatalos funkcióik által.

– Az abbé is?

– Pedig nagy bajunk van. A kegyelmes asszony (az én kebelbarátném) a kocsisának meghagyta, hogy a közelben maradjon, a kocsis összeveszett a felügyelő rendőrtiszttel, az letartóztatta, bekísértette az őrszobába. Most Eglantine nem mehet haza az ekvipázsán. Képzelje ezt a malőrt, ha képviselő úr nem segít rajtunk.

Úgy? Hiszen a képviselő minden bajban helytállhat. Attól úgy félnek a rendőrtisztek, mint a villanyos telegráf sodronyától.

– Jól van. Hát majd én beszélek a rendőrbiztossal.

S csakugyan sikerült a közbenjárásom által kivívni a kegyelmes asszony kocsisának kellő megdorgáltatás után való szabadon bocsáttatását.

Magam siettem a fényesen kivilágított mauzóleumhoz, e kivívott sikert hírül vinni.

A ciprusbokrok sűrűjéből a fehér márványlépcsőkön lépdelt alá Eglantine. Fekete volt az öltözete, fekete rókaprémes a bekecse, fekete zsett gyöngysor a karperece, az arcát sűrű fekete fátyol takarta, úgy odatapadva ahhoz, hogy orra, ajka, álla látható lett alatta, mintha jáspisból faragott női ábrázat volna.

Persze, mikor legelőször láttam, akkor minden fehér volt rajta. Röviden tudattam vele, hogy felszabadult az út.

Akkor aztán kezét nyújtá, s forrón megszorítá a kezemet (már amilyen forrón lehet fekete kesztyűvel kézszorítást tenni), s a tapadó fátyol alól valami édes szót rebegett (már amilyen édes szót lehet fekete szájjal rebegni).

Azzal aztán keresztet vetett magára (gondolom, hogy énrám is), s barátnéja karjára támaszkodva, méltóságos léptekkel eltávozott. Csak később jöttem rá, hogy énrám bizony nem vetett keresztet. De majd erről a második fejezetben.


VisszaKezdőlapElőre