Buzdurgán

Amit Ilka asszony megtudott az elfogott férje felől, az mindössze annyi volt, hogy a rabbá lett Damokos Tamásnak a gazdája Buzdurgán murza.

Ezt hírül hozták neki illyefalvi szökevények, akiknek sikerült rabságukból kimenekülni s ezer veszély és kiállott nyomorúság után a „záptenger” halálbűzű morotváin keresztül, nagy vargabetűvel hazakerülni.

Ezek ugyan rettenetes dolgot tudtak regélni Krímiáról és az odahurcolt rab magyarok borzasztó sorsáról. Hogy hurcolták őket ló mellé kötözve, hogy etették, itatták őket olyan „gazzal”, amit meglátni is undorodás; hogy fogták őket olyan sanyarú munkára, amit idehaza a barmok végeznek. Ezek közt pedig legkeservesebb vala az állatbőrök kallózása, csávázása, cserzése, lúgzása.

A krími tatárok maroken-bőripara híres volt az egész világban. Nem tudták azt sehol előállítani. Rabszolga kellett annak a kikészítéséhez. Eszes állat, aki baromszolgálatot végez. A krími tatárok hírhedt bőriparuk által kincseket halmoztak össze; el lehet mondani, hogy a bahcsiszeráji és akhtiári (most Szevasztopol) fejedelmi paloták bőrből lettek építve. Minden finom saru, kesztyű, a pompás könyvtáblák a régi könyvtárak inkunábuláin, a préselt borítékok a karosszékeken, az úrnők cipői s a fejedelmi paloták arannyal, ezüsttel kivert bőrszőnyegei, mind a krími tatároktól származtak.

Átkozott munka volt annak az előállítása!

A legelső csáva, amibe a bőröket beáztatták, a legrondább hulladék, marótrágya keveréke volt, aminek bűzét megszokni nagyobb gyötrelem volt a purgatóriumnál. Ebben a keverékben kellett térdig gázolni, könyökig vájkálni a szegény raboknak: szabad ember semmi fizetésért meg nem tette volna.

Azoknak, akik ezzel a legelső csávába rakott bőrrel bántak, a karjaik és lábszáraik olyan feketékké váltak, mintha szerecsentől kérték volna kölcsön.

Azután jött a bőröknek ecetben, fűzfahéjlúgban, savanyú lótejben keresztül erjesztése, aminél megint olyan hőséget kellett kiállniok, hogy az bevált a pokol előcsarnokának.

De legrosszabb sorsuk volt azoknak, akik a finom szattyánbőrt készíték, mert annak meg az volt a módja, hogy a lenyúzott állatbőrt összevarrták, szumachgubicsport tettek bele, s akkor egy embernek egy csövön át addig kellett belefújni, míg az irha simára felpuffadt, mint egy bendő: így került az aztán a csávába. Ettől a munkától az ember tüdejének előbb-utóbb meg kellett szakadni.

No, hát erre volt jó a rabszolga.

A derék krími bőrgyárosok gondoskodtak róla, hogy soha szükséget ne szenvedjenek: az európai uraságokat marokennel, szattyánnal és bagariával mindig elláthassák.

A legtöbb rabszolgát Oroszországból hordogatták el. Maga Dewlet Ghirai kán alatt Moszkvából és környékéből nyolcszázezer munkást hajtottak el bőrt gyártani Krímiába, s egy egész százötvenezer főre menő orosz hadsereget elfogtak mindenestől.

A rabszolgákból ritkán került valaki haza.

Az a kegyetlen, sanyarú munka rövid idő alatt elpusztította a vele foglalkozókat; akik kiállták, sem telepedhettek meg. A férfit és nejét (ha fiatal volt) nem hagyták együtt: a rabszolgaságból nem származik új ivadék. Akit nagy áron ki nem váltottak: az ott veszett a csávában, vagy elmúlt magától, ha megvénült. Idegen nem települt meg a félszigeten a tatáron kívül, csak éppen a koraita zsidó, aki ott földműveléssel, kertészkedéssel, állattenyésztéssel foglalkozott.

A leghíresebb bőr volt ez idő szerint a „buzdurgán”.

Azt a zománcos színt, azt a kígyófényhez hasonló aranyezüst ragyogványt, azt a művészi préselést, azt a magas ízlésre mutató rajzot, pompát, színvegyüléket, ami e bőröket oly nagybecsűekké tette, nem bírták utánozni se a franciák, se a mórok Spanyolországban. Ez a tatárok titka volt.

S ezt a bőrt azért hívták „buzdurgán”-nak, mert akinek a gyárában az készült, az volt Buzdurgán murza maga. (Most már csak egy híres krímiai körtefaj tartogatja a nevének az emlékét; bőrt csinálnak mások is azóta, de olyan szépet soha, mint a buzdurgán volt.)

Buzdurgán murza különben is kiváló nevezetesség volt. A megszokott emberi mérveket meghazudtoló rengeteg óriás; akinek a legmagasabb férfi is elsétálhatott a hóna alatt: a bibliai Góliát második kiadásban.

Mint előkelő murza, ő volt a vezére egy egész dandárnak, s annálfogva, mikor hadba kellett menni, ő is lóháton ült. De ő nem úgy lovagolt, mint más jámbor ember, aki a kengyelbe dugja a lábát; hanem ahogy a kutyán szoktak nyargalni, hogy a lovagnak a két lába is éri a földet, s ahányat lépett a lova, annyit lépett ő is, úgyhogy hat lábbal futottak; s annál gyorsabb volt a haladásuk, minthogy még a lovas is segített a lónak szaladni. Volt neki egy iszonyú nagy kardja, amivel egy vágással ketté tudott hasítani egy embert, a sisakjától kezdve a nyeregkápájáig; s a tizenötfontos buzogányával tovább tudott hajítani, mint más ember a parittyával.

És amellett tetőtől talpig páncélba volt öltözve, mikor csatába ment. A páncélja csupa egymásra fekvő articsókaszerű lemezekből állott, amik mint a halpikkelyek fedezték egymást, finom acélból voltak készülve; de elöl a mellükön aranyveretű Korán-mondatokkal ékesítve, a két vállán pedig ezüst madarakkal és trombitafarkú kutyácskákkal. Maga a páncélja nyomott egy mázsát, s megért három falut. A dárdája pedig beillett árbocnak.

Hanem hát Buzdurgán murza holmi dibdáb csatában elő se vette a kardját, buzogányát, dárdáját: elég volt neki maga a nogajka. Ez egy hosszú, szíjból font korbács volt, végtül végig megrakva réz- és ólomgombokkal. Akire ezzel egyet végighúzott, nem kellett már annak többet semmi kenet ezen a világon. A futó ellenséget kergetve, csak ezzel csapkodott jobbra-balra maga körül, s hullott előtte a halandó, mint a letört bogáncs.

Amellett a hangja olyan volt, hogy egy mérföldnyire meg lehetett hallani, mikor nekiereszté az ordításnak, s ha az ellenséget hívogatta vele, bizony inába szállt a lelke ettől a nagy hangtól a legbátrabbnak is.

No hát ez volt az a Buzdurgán murza, aki a jó Damokos Tamásnak a rabtartó gazdája lett.

Így hozták azt hírül Ilka asszonynak a hazatérő illyefalvi menekülők. Így tudósítá őt Apor István uram is.

Napról napra többet kellett Ilkának hallani a borzasztó Buzdurgán murza felől, meg a rab magyarok válogatott szenvedéseiről, azoktól a menekültektől, akiket Apor István uram a várba hozogatott, s Ilka asszony az asztalához ültetett, a családjával együtt vendégelt meg, hogy mindig a könnyei hullottak a tányérjára, s egy falatot nem volt képes enni, mikor azt hallotta, hogy a szegény magyar raboknak a tatár tört kölest ad ételül, feleresztve savanyú lótejjel vagy pedig lóhúst, amihez nem kapnak sót, úgyhogy a bőrgyártáshoz való salétromot használják só helyett.

Boldizsár bá, akinek ezeket szintén mind végig kellett hallgatni, mert mint várnagy, ő is ott ebédelt Ilka asszony úri asztalánál, utoljára megsokallta azt a sok szerencsétlenkedést; s a hírhordó menekülteket még a kapuban elfogdosta: „Mit akarsz? Honnan jössz?” Ha azt mondta a jámbor: „Krímiából”, akkor azt kérdezte: „Ettél-e altyinnát?”, arra akár azt mondta a góbé, hogy „Ettem bizony”, akár azt, hogy „Nem ettem”, mindenképpen kidobta a nyakánál fogva a kapun mert aki valaha akár koldus, akár rabszolga volt Krímiában, annak tudnia kell azt, hogy az altyinna a legkisebb tatár rézpénz, amit csak alamizsnának osztogatnak.

Emiatt elvádolta Apor István Boldizsár bát Ilka asszony előtt; hogy nem ereszti a hírmondókat őeléje. Ilka asszony ezért négy szem között előfogta Czirjéket, s zsémbelni kezdett vele.

– Mikor úgy hazudnak, mint a köles! A tizedik sem volt a tatár rabságban; hanem egytől hallott a többi valamit, azt azután tódítja tehetsége szerint tíz más.

– De már ugyan mért akarnának engem ezzel keseríteni?

– Hát az Están komám tudja jobban.

– Csak nem gondolja tán kegyelmed?

– De bíz azt gondolom én, hogy ő uszítja terád ezeket a Szent Lázár vitézeit, hogy tégedet jobban elijesztgessenek.

– De már ugyan miért tenné azt?

– Hát azt is kitalálom én, ugyebár, hogy ő alkuszik a mi Tamásunk váltságdíjára a tatár tihajájával? Azt mondja: négyezer aranyat követel a murza, azon alul ki nem adja az urunkat. Teneked pedig azzal a pénzzel együtt, amit az urad küldött énáltalam, alig van több készpénzed kétezer aranynál. Most pedig, ez után az országos tatárdúlás után, alig lehet pénzt kapni egész Erdélyben: akinél van is, a maga családjához tartozók kiváltására szükséges neki. Tudom, hogy már ami arany-, ezüstmarhád volt, mind Brassóba vándorolt a göröghöz: de mégsem telik ki a nagy váltságdíj. Kész volnál végtére még a mikóújvári uradalmat is, várastul együtt zálogba adni, hogy az uradat kiszabadítsd; ha azon nem aggódnál, hogy akkor meg a két kisfiadat rontod meg. Ezért rémítget Están komám mindennap új meg új hírekkel, hogy állj rá minél elébb az ő föltételeire, s az uradért cserébe add oda a várad, az egész birtokod: majd ő kerít rá pénzt.

– Hisz oda is adnám – mondá rá Ilka asszony.

– No ugye, hogy kivakkantottad a titkot, amit súgtok-búgtok a tutor urammal? Ezért az a nagy ijesztgetés. De hát én azt mondom, hogy ne tedd. Beéri a tatár a kétezer arany váltságdíjjal, még kezet is csókol neked érte. Ne hagyd magad agyonijesztetni. Nagy pénz az: kiadják érte Damokos Tamást.

– De mikor énnekem rettenetes érzés az, hogy ő ott törje a fekete csávában a bőrt az ő szép kezeivel! Minden nap, amit neki ott kell szenvedni, egy örökkévalóság énelőttem.

– Hiszen ne vedd ám azt úgy, ahogy ezek a gyászvitézek híresztelik. Én is ismerem a cserzővarga mesterségét: magam is tanultam. Igaz, hogy az első munka nagy undorsággal jár: de arra csak a legaljasabb szolgákat használják, akik egyébhez nem tudnak. Ámde az olyan nagyeszű, írástudó embert, amilyen Tamás öcsém, nem küldi a tatár a cserzőcsávába: hanem beviszi a palotás műhelyébe, ott azt bízza rá, hogy a legfinomabb munkát végezze ügyes kézzel. A mi Tamásunkat bizonnyal abban foglalkoztatják, hogy ezeket a szép aranyos-ezüstös madarakat, tulipánokat festetik vele a kész préselt bőrre, amiket itt a karosszékeiden látsz; az pedig kellemetes munka. Ő ért az írás mesterségéhez: vele íratják bizonnyal a nevezetes mondásokat azokra a páncélbőrökre, amiket a tatár uraságok hordanak. Mert ne ezekből a rongyos, szurtos tatárokból ítéld meg ám a krími tatár nemzetet, akiket mi itten faágyúval, cséphadaróval rakásra öldösünk: ez csak a söpredéke. Otthon a tatár fényes, kérkedő úr, dúskálkodik a világi pompában. Aztán azt se hidd el ám senkinek, hogy az egész Krímia egy olyan dögletes pusztaság, amilyennek a kezdetén, a záptengernél mutatkozik, ahonnan a szökevények elillantak; belül fölséges szép birodalom az: tele pompásnál pompásabb kertekkel, erdőszámra vannak ott a gyümölcsfák, amiket mi csak aszaltgyümölcseik után ismerünk. A mi Tamásunk pedig, tudod, hogy milyen nagy kertész volt: akármi legyek, ha most ő ott nem a főkertésze a tatár murzának, s míg mi itt a jégcsapokat bámuljuk az ereszen, ő most ott a virágos kertben a jácintokból meg tulipánokból kötöz bokrétákat Buzdurgán uram feleségeinek.

Ezzel a mondással még szinte hogy majdnem meg is nevetteté Boldizsár bá a szegény kesergő asszonyt.

– Aztán még egyet teszek hozzá – mondá Czirjék. – Azt is vedd fontolóra, hogy Buzdurgán murza nagyon jól tudja ám, hogy Damokos Tamás főfő székely ember, főkapitány primor, kastélyos uraság. Ott van Kemény János uram, a fővezér; az is megmondja neki, hogy ki az a Damokos Tamás? Őérte Buzdurgán uram kétezer aranycsikót kap. Hát csak van esze, hogy elpusztulni ne engedje. Ne félj bizony, mikor ennek a többi szegény rabnak szalmát sem adnak alomhoz valót, s a sótalan lóhúsra fogják őket, a te uradat mandulával meg mazsolaszőlővel hizlalják; s még a helyét is megtörlik a murza feleségei, ahová leültetik. Úgy él az ott, mint a paradicsomban, csak te hibázol neki, egyéb semmi.

Erre aztán sírt is, meg nevetett is egyszerre Ilka asszony.

– No látod, édes mézem, nem kell az embernek magát mindig a leggonoszabb bajok képzeletével gyötörni. Aztán Isten is van a világon. Nem hagyja ő el az ínségben levőket.

Ilka asszony egészen megvigasztalódott erre a kecsegtetésre, és azt mondá Boldizsár bának, hogy áldja meg ezért a jó szaváért az Isten.

– Hanem hát arra kérlek, hogy el ne mondd ám Están komámnak mindezeket, amiket most neked elbeszéltem; mert az majd megint valami új furfangot fundál ki. Hej, mert sokfábulfaragottember ám az én komám. Te csak mondd neki mindig azt, hogy itt van a kétezer arany: ennyi elég legyen, többet nem tudsz előteremteni. Ha a tatár keményen tartja magát, vársz, amíg megszottyan.

Ilka asszony megígérte, hogy majd úgy tesz. Nem szól Apor Istvánnak semmit. – Pedig hát dehogy állhatta meg, hogy ne szóljon. A legelső találkozásnál persze hogy elmondta előtte azt, amiben vigasztalását találta.

Egyszer aztán megint csak kisírt szeműnek találta Boldizsár bá Ilka asszonyt.

– Hát már most megint ki törte el a mécses cserepet? – támadt rá atyafiságos zsémbeléssel a húgára. – Miért itattuk meg ismét az egereket?

Az csak húzódozott, s felelt is, meg nem is: „hát csak van énnekem elég okom, hogy sírással töltsem a napjaimat”.

– Éppen annyi, mint százezer özvegyasszonynak Erdélyországban, aki mind úgy van, ahogy te. Ha azok mind rákezdenék nap-naponta a sírást: uram őrizz, felvenne bennünket az árvíz! De teneked még kevesebb okod van annyival, hogy hírt hallasz az uradról.

– Hírt ám – szepegett az asszony –, de milyen hírt?

– No hát milyent? Talán bizony hátul kötötték a sarkát?

– Kegyelmednek mindig tréfára áll a kedve!

– Hogyne állna? Mikor egész nap nekem muzsikálnak – a hátamon. De hát ugyan mi rossz hírt hallottál Tamásról? Láncra verték? Ütik-verik?

– Azt nem teszik. Sőt inkább…

– Talán bizony ölelgetik, csókolgatják?

Az asszonynak megint olyan formára görbült a szája, mint aki mindjárt sírva akar fakadni.

– Mondtam ugye, hogy tovább ne add Están komámnak azt, amit tőlem hallottál? Most az már telebeszélte a füledet, az egész lelkedet azzal, hogy hja bizony, a Tamás szemrevaló legény: az bizony megtetszett a murza feleségének; azóta össze is szőtték, boronálták a dolgukat; talán még tatárul is megtanult a Tamás, s el is felejtette, hogy van felesége. Ott lakik már benn a palotában, s kalamajkát táncol, a tatár ifjasszony meg a timburán muzsikál hozzá; – ugye, hogy ezt mondta neked Apor István uram?

– Nem! Nem ő mondta; hanem úgy álmodtam.

– Álmodtad ám: az Están komám szemeivel. No hát akár álmodtad, akár őtőle hallottad, ne hajts rá semmit. Álom: szófia beszéd! Hát ugyan olyan embernek ismered te a te derék jó uradat? Aki a hitvesi hűsége ellen még akkor sem vétett, mikor a világ magas paripái ragadták magukkal; hát az majd most fogja megtörni esküjét, mikor az Istennek ilyen súlyos látogatása van rajta? Eredj már! Ne légy gyermek! Nézz bele a tükörbe, aztán kérdezd meg magadtól, hogy elfeledhet-e valaki egy ilyen deli magyar asszonyt? Aztán kiért? Egy tatár debelláért! Ha láttál volna valaha egy tatár asszonyt, kinevetnéd magadat. Azzal a fekete pofával! Az orruk ég felé áll, úgy hogy beleesik az eső: s a füleik akkorák, hogy legyezhetik vele magukat, s szájuk meg olyan nagy, hogy saját maguknak a fülébe sugdoshatnak vele; a fogaik feketére, a szemöldökeik kékre vannak befestve; egy ilyen madárijesztő váztól félted te az uradat, hogy elszereti tőled. Inkább attól félthetnéd, hogy megeszi.

Nevetett, nevetett ezeken az asszony, meg is törlé a szemeit a könnyektől, hogy hát jól van, nem sír többet, nem gondol erre a bolondságra. De mégiscsak komolyan vette a dolgot.

– Mert hiszen, lássa kegyelmed; nem azért aggok én, hogy az én Tamásom mást szerethet, nem engem. Nem vagyok én olyan irigy. De attól reszket a szívem, hogy ha azt a murza egyszer meg találja tudni, én édes Istenem, még valami szörnyű csúfondáros módon megcsonkíttatja szegény uramat.

– De verd ki az egész aggságot a fejedből. Add vissza annak, akitől kaptad. Ha álmodtad, álmodd vissza. Annak az én kedves komámnak, a tutornak pedig mondd meg: hogy az Isten őrizze őt attól, hogy egyszer én is ott legyek álmomban, mikor ő teneked álmodban ilyen híreket hord haza, mert Isten úgy segéljen, olyat somodorintok a feje tarkójára – álmomban –, hogy ébren is megtapogatja a helyét.

Ezt hát valahogy elütötte-vétette Boldizsár bá; de azért magának is szeget ütött ez a fejébe. Mert nem igaz ám az, hogy azok a tatár asszonyok olyan csúfak volnának! Inkább nagyon is szépek. Termetük, arcuk, hát még a szemeik! Veszedelem azoknak a villámlásába kerülni. – Aztán húsból van az ember, még ha Damokos is. Az ilyen dologban az asszonyok nagyon helyesen szoktak álmodni. Ébren sincs az másképp. Az egész világtörténet egyetlen egy esetet tudott följegyezni a férfiú erényről: az is, ki tudja, igaz-e? Az a történet Putifárné és József között azzal a köpönyeggel. Az egyik így adja elő a másik amúgy.

Hogy melyik mondott igazat: az excellenciás asszony-e vagy a zsidógyerek? ez a kérdés még nem volt Nyíregyházán? (Ezeket Boldizsár bá óggta-mógta így magában.)

Csak legjobb lesz siettetni a kiváltási ügyet, s e végett őneki magának felmenni Gyulafehérvárra a szultán tihajájához és siettetni az alkut; mert amit az asszonyok álmodnak, annak fele is igazság.


VisszaKezdőlapElőre