Ez így tartott két egész hétig…
Tizennégy nap és tizennégy éjjel látogatá meg a rettenetes ostorozó haragjának kiválasztott városát: eljött reggel, eljött este, eljött a nappal és éjjel minden órájában, és tanítá reszketni a földet szörnyű lépései alatt.
A második, harmadik napon megadták magukat az emberek a csapás szörnyeinek, a kétségbeesést keresztyéni türelem váltá fel; az okosabbak tanácsadása kezdett kihallatszani a közjajveszékelésből, kezdtek gondolkozni védszerekről, mik a helyzet rendkívüliségét elviselhetővé tegyék, építettek fakunyhókat a szabadabb terekre, a gyöngébbek lakásául; odakötötték a sátorajtókhoz a csónakokat, hogy menekülhessenek, ha ismét véletlenül jön az ár; s készen tartották kádakban a vizet, ha a föld alatti tűz valahol a romok közt gyújtogat, és azután csináltak az apró kunyhók közé egy-egy nagy kunyhót is, azt a nagy kunyhót elnevezték templomnak.
Merész férfiak előkeresték a romok közül az oltári szentségeket, a búcsújáró zászlókat, fölkeresték a legkisebb iskolai csengettyűt, mely egész maradt, annak csináltak kis haranglábat, és ismét harangszó hívá a népséget Isten színe elé, és ismét hangzottak a buzgóság imái a nagy fakunyhóban, melynek templom volt a neve; ilyen aprócska templomok voltak minden szabadabb téren, mert a nép egyben úgy sem fért volna el, kivált most, amidőn mindenki sietett oda. Ah, mint figyeltek az emberek arra a kis csengettyű szavára! Hogy siettek minden utcából imádságos könyveikkel kezeikben! Hogy szólítá meg a szemközt találkozókat: „Harangoztak már, mehetünk”.
Ilyenkor olyan rosszul esett látni a buzgóknak, hogy itt-amott a házak kapujában hallgatag emberek ültek, akiket nem buzdított fel a harangszó; akik zárt ajakkal, bánatos arccal néztek fel az égre, mintha nekik csak szenvedni volna szabad, és nem panaszolni.
Voltak egész utcasorok, ahonnan senki sem jött elő a csengettyűszóra, ahonnan senki sem csatlakozott a búcsújáró menethez, ott volt legszomorúbb a rombolt város képe.
A szomszédok, az ismerősök gyakran beszóltak e hallgató emberekhez: „Hát ti miért nem imádkoztok? Miért nem kéritek Istent, hogy e csapást elfordítsa rólunk?”
Azok pedig felelének nagy szomorúan:
– Avagy hogyan imádkozhatnánk mi Istenhez, amidőn nekünk nem szabad templomot emelnünk ez helyen?
Miért nem volt nekik szabad templomot építeniök azon városban, azt bizonyára én sem tudom, más sem tudja. Régen volt az idő; elfeledte mindenki.
Annyi bizonyos, hogy a népesség egy harmadának nem volt szabad templomot építeni azon kis városban. Ki parancsolta azt úgy, ki tartotta fenn, holott az uralkodók ezt egészen másképpen rendelék, arra ismét tudatlan volna a felelet. Annyi mondható, hogy még akkor a kis urak igen nagy urak voltak hazánkban, s amit helybenhagyának a nagy királyok, a „kis királyok” gyakran meghiúsították.
No, de azt énreám nem bízta senki, hogy én itt az országok sorsát intézgessem, azért jobb lesz, ha folytatom a mi szomorú történetünket.
Történt az ötödik napján az Isten látogatásának, mely nap éppen vasárnapra esék – szomorú vasárnap –, hogy azon a téren, mely mostanság szép kúpozatos kápolnával, s hozzá ékes fasorokkal s mind ehhez illő szép névvel bír, Rozália térnek neveztetvén, s melyet gyermekkoromban még disznópiacnak hívogattak, az én nagyapám gyermekkorában pedig régi rác temető név alatt ismertek, nem sokat gondolván a benne fekvők emlékezetével, mint amely helyiségből hordták a városba a fazekasok számára való földet, tehát e históriai nevezetességű helyen két sajátságos csapat találkozék egymással össze, mely úgy látszik, hogy szántszándékos találkát rendezett itt egymás számára.
Azok, akik jövének a Megyercsi utca felől, mind kék mentedolmányba öltözöttt férfiak: nagy, masszív kerek kalapokban, széles szalagokkal, jó kordován, ráncba szedett torkú csizma lábukon; mentéiken nemcsak szép filigrános ezüstgombok, hanem azonfelül egyik válltól a másikra kapcsolt függő láncok, nagy, pengő szemekkel s roppant medalionnal a közepén; mind valódi tizenhatpróbás ezüstből. És e nagy tekintéllyel járuló személyek társasága nem más, mint az érdemes csizmadiacéh, a becsületes szekeres gazdák és a nagyon tisztelt hajóslegények, mint akik képezék azon idők szerint a nemes város legszolidabb polgári osztályát.
A velük szemközt jövő csapat férfiai ellenkezőleg zöld mentéket viselnek, zöld nadrágot zöld zsinórral kihánytatva, hellyel-közzel molnárszínű szürke dolmányokat, lapos ezüstpitykékkel és fekete báránybőrsüveget hozzá. Ezek pedig a nemes város takácsmesterei, szűrszabói és molnármesterei, kiket eleitől fogva mindenki a legbékeszeretőbb polgárok gyanánt szokott elfogadni.
Midőn e két szemközt jövő csapat e fenn nevezett téren egymáshoz mintegy húsz lépésnyi távolságra ért, ott megállapodának mind a ketten, s a zöldbeliek közül kiválva egy kitűnő egyéniség, fölemelt rezes nádpálcájával inte a többieknek, hogy várjanak és hallgassanak: azzal kilépett a középre.
Hosszú, száraz férfi volt az említett, még soványabb azáltal, hogy öltönyének minden része feszesen állt rajta, prémes mentéje szinte megfeszült a hátán, s lábait úgy szedegette fel, mintha minden lépésnél megégette volna a talpát; szikár orcáját rendkívül ékesíté két hosszan lefüggő bajuszzsinór, olyan kacskaringósra csavargatva, mint egy-egy kígyó.
Tudnunk kell pedig, hogy e derék férfiú a becsületes takács céh atyamestere, érdemes Kanál Ignác uram őkegyelme.
Tudnunk kell továbbá, hogy az érdemes takács céh tagjai mind zöldben járnak, mind soványak és mind igaz katolikusok; az érdemes szűrszabó cég tagjai is zöldben járnak, és kevés kivétellel katolikusok; a molnárok között már nagyobb a megoszlás hit dolgában, de öltönyük azért egyszínű. Határozottan kék azonban az érdemes csizmadiák ruházata, és ezek kivétel nélkül kálvinisták, túlnyomó e szín és hitvallás a szekeres gazdáknál, s határozott a hajóslegények osztályánál.
Eszerint e pillanatban két pártfelekezetet látunk magunk előtt mind megannyi testületekben. Ne feledjük azonban, hogy a föld reszket alattunk.
Nem is perlekedni jött össze a két felekezet; nem mint Konstantinápoly lakói a végpusztulás napján a „que” fölött vitatkozni hanem egészen más szándékból.
Amint érdemes Kanál Ignác atyamester uram kilépett az őt követők közül, a túlsó csoportozat közül szintén előlépe nemes Bajcsy András uram, a csizmadiák érdemes céhmestere, ki nemcsak oly izmos vállakkal, oly gömbölyű termettel, még nagyobb ezüstgombokkal volt megáldva, miként tagtársai, hanem azonfelül nemes ember is volt, és diákul is tudott, sőt még szakállat is mert viselni az álla alatt körül, s a bajusza előre volt hegyezve, mint egy villa.
E két derék férfiú tehát egymás elé sietett, a tér közepén találkozának, ott Kanál Ignác uram előre nyújtá reszkető kezét, nemes Bajcsy András uram belecsapott abba barna tenyerével, s ott rázogatták egymás kezét legalább öt percig folyvást, anélkül, hogy valami szót tudnának egymással szólani; mindaddig, míg a két derék férfiú szeméből megeredének a könnyek, és azután kénytelenek valának elővenni zsebkendőiket, és szemeiket megtörülgetni, s akként kezdeni a dologhoz.
– Nemes Bajcsy András uram…
– Érdemes Kanál Ignác uram…
– Meglátogatott az Isten bennünket nagyon…
– Nagyon meglátogatott bennünket az Isten…
– Tele vagyon a mi szívünk keserűséggel.
– A mienk is csordultig vagyon.
– Avagy mikor fordul el rólunk e csapás?
– Sőt nem kell-e elvesznünk mindnyájunknak abban?
– Mi éjjel-nappal könyörgünk az egek urához.
Bajcsy András uram nagyot sóhajtott e szóra.
– Nekünk nincs helyünk, ahol könyörögjünk.
És azután elhallgatott mind a kettő.
E hallgatás alatt pedig mind a két csoportozat úgy közelíte egymáshoz, hogy mintegy kört képezének a két férfiú körül. Kanál Ignác vevé fel ismét a szót.
– Nemes Bajcsy András uram. Nem olyan igaz emberek-e a kegyelmetek hívei is, mint a mieink?
– Valóban azok.
– Nem azt az istent tisztelik-e ők is, akit mi?
– Valóban ugyanazt.
– Nem azt a csapást szenvedjük-e mi is, amit kegyelmetek?
– Bizony igaz, hogy azt.
– Vétettünk-e mi egymás ellen valaha? Csaltuk-e meg egymást? Rontottuk-e egymás családját, mesterségét? Nem járnak-e a mi koldusaink is a kegyelmetek ajtajára? Nem esik-e az eső a kegyelmetek földjére is úgy, mint a mieinkre? Nem az-e a mi hazánk, nem az-e a mi szülőföldünk, ami kegyelmeteké? Nem egy nyelvet beszélünk-e, nem egy kenyeret eszünk-e egymással? És mégis egyik gyűlöletes a másik előtt, s egyik nem imádkozhatik a másik miatt.
Bajcsy uram erre megint csak azt felelhette, hogy megfogá a takácsok atyamesterének jobbját, s megrázá azt szíve szerint.
Kanál uram megerősíté magát, letűzte keze alá rezes botját, s egészen más hangot váltva, monda:
– Érdemes lakostársaim, nemes céhmester úr, becsületes mester urak: minthogy mi más felekezeten levő együgyű emberek átláttuk, mennyire keservetes dolog kegyelmetekre nézve, hogy a szomorú, iszonyatos napokban, amidőn mindnyájunknak vigasztalása egyedül az irgalmas Isten, kegyelmetektől e vigasztalás meg vagyon vonva azáltal, hogy e nemes város privilégiumai fejében nem szabad kegyelmeteknek ez helyen templomot építeni, hanem kénytelenek a szomszéd kulcsos mezővárosba átjárni isteni tiszteletre, amidőn azt a vizek engedik…
– Úgy vagyon – szólalt meg egy hajóslegény hatgalléros köpönyegben. – A szekeres gazdák szekéren hordanak át bennünket minden vasárnap.
Nemes Bajcsy uram komoly szigorúsággal tekinte hátra a közbeszólóra.
– Ne zavarják kegyelmetek az atyamester urat az ő kontextusában! – Azzal buzdítólag fordult az atyamesterhez: „quoniam; – ergo – minthogy; tehátlan… Így következik”.
– Tehátlan – folytatá Kanál Ignác uram – előfordult a mi érdemes polgári céhünk gyűlésében az a szó, hogy ím e gyászos napokat használnák fel mindnyájan azon üdvös cselekedetre, mely szerint építenének kegyelmetek is egy sátort a mieink hasonlatosságára, ahol ott az Istent imádhatnák, s ne kényszerülnének elvándorolni, minden úrnapján szomszéd helységekbe, hanem segítenének szívük szerinti imádságaikkal megengesztelni az Úristennek az ő haragját, mely alatt bizony annyit szenvednek kegyelmetek is, miként mi szenvedünk.
Ez nagy szó volt: igen nagy mondás… Ha valami költő volnék, aki képzelt dolgokat mesélni állt elő, világért nem mernék ilyet adni emberem szájába, de miután nem vagyok más, mint jámbor krónikaíró, aki elbeszéli azt, amit öreg emberek beszéltek fiatal embereknek, úgy maradt meg az emlékezetben, bízvást megírhatom a mostani ivadéknak, hogy ott azon a kerek téren egykor összegyűltek a nép együgyűi, a publikánusok és tudatlanok, aminők közül a názáreti király válogatá az ő apostolait, és ott azok, akik hatalmasabbak voltak, azt mondák a gyöngébbeknek:
„Íme, e helyen, ahol állunk, építsetek sátort az Úrnak, amelyben imádkozzatok!”
Az érdemes atyamester nem tudott tovább szónokolni az elérzékenyülés miatt; ahelyett egyre szorongatá a hozzá közel esők kezeit, s szemeivel mutogatott a háta mögé furakodó becsületes német polgár ácsmesterre, akin régen meglátszott, hogy szeretne valamit mondani, amit meg is tett, amint szóhoz juthatott, kezeivel magyarázva, ahol nyelve hibázott.
– Mi nem ellenzünk ám az! Mi nem haragszunk rá egymásnak. Mi jó embereket lehetünk. Ne félje magát senki.
Azután egy emberséges kovácsmester tört magának utat a középhez, ahol beszélni lehetett, s felgyűrte jobb karjáról az inget, mintha azt másképp elmondani nem is lehetne, mint nekigyürkőzve, harsogó hangon bocsátá közre jámbor ötletét.
– Atyámfiai, jó barátaim, én azt mondom, hogy építsetek itt, ahol állunk, egy akkora sátort, hogy minden nemzetségtek elférjen benne, híjátok ide fiaitokat, feleségeiteket, s amennyi helyen megférnek, akkorát kerekítünk innen, s ott álljon a templom; torony is legyen rajta, csengettyű is legyen benne!
A derék férfiú homlokáról csorgott az izzadság az utolsó szavaknál, olyan igyekezettel szónokolt, s szerette volna látni, ki mondhat neki ellent, midőn ingujjával végigtörülte orcáját.
Nem mondott senki ellent, sőt mindenki iparkodott felebarátjával megértetni, mennyire idegen dolog volt szívétől minden harag ez ideig is, s mint fogják ők ezentúl is szeretni és becsülni egymást, akár megengedi az országgyűlés, akár nem.
Nemes Bajcsy András uram mind e jelenet alatt összefogott kezekkel állott a középen, komoly orcáján egy vonást meg nem változtatva s figyelmesen végighallgatva minden beszélőt, és senkit meg nem szakítva abban, mint aki valami nagy szót akar mondani, s azt a végére tartogatja.
Midőn azután venné észre, hogy mindnyájan őreá vetik szemeiket, leemelé nagy süvegét szénfekete szögkemény hajáról, s két kezével melléhez nyomva azt, felsóhajta, tekintélyéhez méltó nyelven:
– Gloria in excelsis omnipotenti Deo! Dicsőség az magasságban az mindenható Istennek.
És akkor szemeivel megválván az égtől, visszafordula érdemes lakostársaihoz és mondá
– Az Úr parancsolá, kegyelmetek tudtunkra adák, mi pedig meg fogjuk cselekedni: aki igaz ember, és Istent tiszteli, akként cselekszik, ahogy én. Mészáros János gazduram! Minthogy kegyelmednek köpönyege vagyon, terítse azt ide elém a földre!
Mészáros János ellenvetés nélkül szót fogadott, s leteríté a sok gallérú bukovinai posztóköpenyt az érdemes céhmester elé.
Akkor nemes Bajcsy András uram kivonta csizmaszára mellől rézpitykés bicskáját, s kinyitá azt, és a köpeny közepére álla, mint egy áldozatra készülő táltos a régi napimádó magyarok közül, kezében a fölemelt késsel.
Mindenki áhítattal leste szavait, mert azt jól tudta, hogy nemes Bajcsy András uram, bárha némelykor furcsa előkészületeket tesz is, de mindig okosat és nyomatékosat mond.
– Szerelmetes hitsorsosaim! – kezdé a jeles férfiú, olyszerű helyzetet véve a kivont késsel, mintha egyenesen szívébe akarná azt döfni. – Mire való a mi vállainkon ez az ezüstlánc? Mire valók a mi kebleinken emez ezüstgombok? Lánc és teher az, és semmi egyéb, mely minket lefelé von a föld felé! Íme vessük le a mi láncainkat, rázzuk le a mi terheinket, és építsük fel azoknak árán az Úrnak hajlékát, amely bennünket felemeljen az ég felé. Járjunk ezentúl fekete gombokkal, hogy akik meglátnak bennünket, elmondhassák rólunk: íme, ezek ama híres város lakosai, akik nem viselnek ruháikon többé ezüstöt; de viselik szíveikben az Urat, és emelének templomot az ő cifraságaiknak árán; és bizony mondom, hogy az mi rajtunk nagyobb ékesség leend minden aranynál, ezüstnél!…
És e szavakat mondván, nemes Bajcsy András uram nekifogta a bicskát, lekanyarítá válláról a súlyos ezüstláncot, leszabdalá a nagy filigrán gombokat, s odaveté azokat a köpönyegre, melytől hátralépett, s prófétai ihlettel mutatott oda a többi jelenlevőknek.
Egy pillanat alatt minden férfi kezében villogott a kés, tépte, fejtette mindenki magáról az ékszereket, ezüstláncok, ezüstgombok hullottak a kiterített köpenyre minden oldalról, senki sem késedelmezett, senki sem tétovázott, a késeket egymás kezeiből ragadták ki, akiknek nem volt, pirult arcú nők és szűzek rimánkodtak az előttük álló férfiaknak, hogy aranyfüggőiket, gyűrűiket engedjék az áldozat közé tenni, e hír villámgyorsan futott végig a városon, s aki meghallá azt, sietett a térre, mindig több nép gyűlt össze a téren, apró gyermekek elhozták takarék márjásaikat, egy-egy koldusnő fillérje is kézről kézre adatott, míg az áldozathalomhoz ért, hogy csendülésével ő is beleszóljon abba a zenébe, ami úgy tetszik odafenn.
Egy óra múlva halommal állt az ezüst a kiterített köpönyegen. Akkor nemes Bajcsy András uram megfogá a derék német ácsmester, Hampel uram kezét, és odavezeté őt az ezüsthalomhoz.
– Íme, szerelmetes atyámfia, itt vagyon az érték, tegye kegyelmed rá a kezét, és vállalja fel, hogy építsen számunkra ezért egyházat, díszeset és tágasat, ahogy tudtára adatott.
Hampel mester ijedten rántá ki kezét Bajcsy uraméból, s nagy buzgalommal kezde tréfálkozni.
– Eressze engem, Bajcsy úr. Ne tréfálja így! Én bizony nem teszek sem kezemet, sem lábamat a kegyelmed ezüstre; no, csak ne haragudja magát nekem: meglehet, hogy rosszul megmondtam, mást akartam megmondani: engem nem kell a kegyelmeteké ezüst, nem arany, és mégis csinálom fogom, ami kell. Ezt mondja becsületes ember; és ki mondja, hogy Hampel Kristóf nem becsületes ember van? Én beszélem magyarul rosszat, de érzem jót.
A református hitfelek annál kevésbé kezdték érteni a derék ácsmestert, mentül jobban iparkodott az magát összekeresett szavakkal megértetni, amin végtére Hampel Kristóf uram oly melegbe jött, hogy kirántva tubákszín kabátja zsebéből egy hosszú szarvasbőr-erszényt, azt előlről kibontá, s azzal megfogva a fenekét, odatartá azt az ezüsthalmaz fölé, s kirázta belőle, ami benne volt: lázsiás tallérok és jó vert körmöci aranyak.
– Nekem nem kell a kegyelmeteké ezüst; teszem hozzá én is, legyen több. Adják kegyelmetek a fa, csinálom a munka ingyen. A templom Istené van, teszem e munkát Istennek, majd megfizeti nekem Isten. Tartja meg kegyelmetek az ezüst, jó lesz fizetni vele a pap, meg kántor; én nem prédikál, se nem énekel a kegyelmeteknél; lesz a sok ezüst fundáció. Aki becsületes ember, azt mond és Hampel Kristóf mindig becsületes ember, beszélni rossz, de szíve van jó.
A derék ácsmester nem volt valami kitűnő szónok, de szavai oly lelkesülést gerjesztének hitfelei között, hogy azok egymás után törtek maguknak utat a középre, s önként felajánlottak minden munkát ingyen, ami a protestáns hitfelektől ki nem telhetett. A kovácsok, lakatosok, bádogosok egytől-egyig mind katolikusok voltak: náluk nélkül nem épülhetett templom. Senki sem akart fizetésről hallani; az emberséges ácsmester sorról sorra járt mindenkihez, s bámulandó igyekezettel iparkodott azt a kevés magyar szót, ami ráragadt, ékes beszéddé alakítani, hogy rádisputálja minden emberre, amit anélkül is tudott, érzett és mondott mindenki, hogy ez a munka tetszik odafenn az égben…
Kétszázados villongás így csendesült el egy napon, és lőn béke és egyetértés a város lakosai között, és régi ellenségek nyújták egymásnak kezeiket, és az erősebbek mondák a gyöngébbeknek: „Legyünk egymás testvérei!”
Nem, ez a város nem fog elsüllyedni!
A föld csak néha-néha rendült meg az összegyűlt csoportok alatt, az Úr lábnyomától meg-megdobbanva. Mintha azt mondaná vele, hogy ő is jelen volt… és hallotta a fogadásokat…
Az alku hamar készen volt; ahol minden ember ingyen adott mindent, nem volt nehéz az egyezség.
Hátra volt azonban még a kegyes vállalat nehezebb része: a helyhatósági engedély.
Ez időben az sem kerülhetett sokba: a városbíró és a tanács előre meg volt már nyerve eziránt; a derék német ácsmester többséget szerzett a türelmi kérdésnek a „hatvanszemélyek” gyűlésében; a tanács nem mert ellentmondani; az egyházi hatóságok részéről sem történt semmi ellenvetés. A jámbor takácsok és szűrszabók azokban a zöld dolmányokban előre eljárták mind ezen urakat, s biztosíttatták magukat a kegyes elnézésről, nehogy hasztalan reménységgel biztassák fel polgártársaikat.
Hanem… a legnehezebb kő még útban volt: egy igen nehéz és igen kemény kő, amit a csodatévő természet egy magasrangú főúr keblébe tévesztett arra a helyre, ahol más emberek a szívet hordják: ezt a nehéz követ ki fogja elemelni!
– Voltunk a tanácsbelieknél, voltunk a főtisztelendő uraknál szólt a derék atyamester. – Felőlük akár a Sion hegyét ide építhetik kegyelmetek; hanem még hátravan a tekintetes alispán úr. Már oda, édes atyámfiai, küldjenek kegyelmetek valakit mást, mert oda ember kell, akinek esze és bátorsága vagyon; nekem pedig mind a kettő mértékkel vagyon, és az a tekintetes úr előtt nem lészen elegendő.
A jámbor atyafiak egymásra néztek, mintha keresnék maguk között, hogy ki légyen Mózses, és ki légyen Áron. S nagy aggodalom kezdett arcaikon mutatkozni. Ez valóban nehéz kő volt, igen nehéz kő.
Egy hang indítványozá nemzetes Beő Sándor uramat, aki deszkakereskedő, és így honorácior, de a becsületes úriember azzal menté ki magát, hogy neki ugyan a neve Beő, de a beszéde éppen nem bő; ott fogy el, ahol legjobban kellene.
Másik hang nemes Szabó Ferenc földbirtokos urat kívánta deputációba küldetni; aki viszont biztosítá a gyülekezetet, hogy ő nemrég kelt föl negyednapos váltólázból; ha az alispán elé kell mennie, kétségtelenül recidivázik.
Ilyenformán minden kandidált személynek volt valami nagy organikus baja, mely miatt küldetését fel nem vállalhatá. Végre Mészáros János, a megköpönyegtelenített hajóslegény, ott állván, a középen, elkiáltá magát:
– Micsoda? Hát nincsen-e itt nemes Bajcsy András uram, aki céhmester és diákul is beszél? Tud őkegyelme úgy beszélni, mint akár egy prókátor, s nem ijed meg senki személyétől.
– Úgy van, úgy van! – kiálták rá egyszerre mindnyájan, s körül kezdék fogni Bajcsy uramat, „Jó lesz, nagyon jó lesz, jobbat nem is lehetne küldeni.” S most már az elébb megkínáltak is mindnyájan ajánlkoztak, hogy ők is vele mennek, nem fájt senkinek sem keze, sem lába, ha Bajcsy uram fog szónokolni.
Az érdemes férfiú azon nyugodt komolysággal fogadá az ajánlatot, mely a megbízatás nagy fontosságának saját önérzetével összevetéséből származhatott. Pár percig nagy megfontolással gondolkozék magában, akkor fölveté szemeit az égre, és áhítatosan mondá:
– Fiat voluntas tua. Légyen meg a te akaratod!
Okosabb emberek kívántak időt engedni az érdemes férfiúnak, hogy beszédre, szép orációra készülhessen, azt otthon előre betanulván; hanem ő fölöslegesnek tartá ez ajánlatot; az, aki az ő küldötteit idegen nyelveken beszélni tanítá, majd neki is segítségére leend. Csupán annyi haladékot kért, amíg hazamegy és kardját felköti, mert kard nélkül nemes embernek küldöttségbe menni nem illik; ahová őt azután a küldöttség többi tagjai is elkísérték, biztatván ügyfeleiket, hogy amíg visszatérnek, addig csak maradjanak szépen egy rakáson.
Malárdy Ferencnek hívták az első alispánt. Hivatalos okiratokon így látjuk aláírva nevét: Dárdai és Czoborhegyi Malárdi Malárdy Xavér Ferenc. Minden rendű predikátumaira oly szabályszerű igényt tart az alispán, hogyha bármely hivatalos benyújtványon vagy magánlevélben a címzetből valamelyik hiányzik, hidegen nyújtja vissza az átadónak, azt mondva: „Nem ismerem ezt az urat.”
A Malárdy-család igen régi eredetű. A legelső ős, Zotmund, még Álmossal ivott egy kürtből. Ő tűzte le dárdáját a Beszkidek legelső hegyormára a honkeresők közt; azt a hegyet most is Dárdahegynek nevezik: – az ellenkezőt bebizonyítani nehéz; később ő volt az, ki saját úri kezeivel felköté a gonosz nyakravalót Cobor vezérnek a róla elnevezett hegyen: innen a dárdai és coborhegyi előnevek. Tulajdon nevét pedig egy későbbi ős nyerte Szent László alatt a cserhalmi ütközetben, amidőn a csata kezdetén azt mondá a királynak: „Ma ládd, uram, hogy mint fogok dolgozni”, innen a Malárdy név. Ezt a hírneves család minden tisztelőjének tudni kell, és tisztában lenni afelől, hogy a három részre osztott címerpajzson mit jelent a kétfarkú oroszlán a véres emberfővel, meg a zászlós halom és a zöld élőfa. Valamint arról is meg kell győződve lenni mindenkinek, hogy a Malárdy-családnak ősidők óta egy férfi tagja sem volt, aki valami nevezetes dolgot ne követett volna el! Valamennyien mind magas hivatalokat viseltek, sőt a mostani alispán nagyatyja nádorispánságra is volt kandidálva. Arról a végrendeletről pedig éppen tényleges tudomással kellett bírnia mindenkinek, melyben a család hatalmas alapítója sajátságos büszkeségből akként intézkedett utódaira nézve, hogy azok mindig büszkék legyenek ősi eredetükre, és annál nagyobbra vágyódással őseiket meg ne alázzák: tudniillik grófi, bárói avagy hercegi címeket se el-, se fel-, se meg- ne vegyenek: hanem amint valaki közülük grófságra vágyódnék, vagyoni része mindjárt a nemesnek maradott atyafiak közt osztassék fel, hogy az elődök ne legyenek kénytelenek pirulni az utódok előtt. És hogy az törvénycikkelybe is volt iktatva, mindaddig, míg az ónodi gyűlésen a kurucok a dokumentumokat meg nem égették. Ugyanazon ónodi gyűlésen ontatott ki Turóc vármegye követeinek vére, kik közül az egyik vérszerinti rokonságban volt a Malárdy családdal.
A Malárdyak tehát régen lehetnének bárók és grófok is, régen viselhetnének hét usque kilencágú koronát címerükön, de nem kell nekik – nem kérik, és nem fogadják el. Azt azonban büszkén említhetik, hogy a köznemesek között az ő családjuk a legelső, s e részben igazat adnak Caesarnak, ki a Malárdy-családot – a véletlen kedvezése által – jellemével megelőzte: „Inkább első úr egy faluban, mint második konzul Rómában”.
Malárdy Ferenc bizton elmondhatja magáról, hogy jelenleg ő az első úr egy megyében.
Grófok, hercegek, akik ott birtokosok, a várkormányzók és generálisok, mind nem parancsolnak ott nála nélkül; tőle függ előremenetel és megállapodás; az ő szemöldökei igazgatják a szónoklatokat a megyegyűlésen; az ő „favora” és „fastusa” eldöntő indok a bírák ítéletében; az ő akarata a törvény.
És az ő akaratát meg nem ingatja semmi.
Semmi? Még ez a rengő föld sem? – Az sem. Majd mindjárt elmondok róla egy pár adatot.
A rémület legelső órájában, midőn mindenki elveszté lélekjelenlétét, midőn futott az anya gyermeke bölcsőjétől, a katona őrhelyéről: Malárdynak első gondja az volt, hogy a megyeház folyosóit végigjárta megnézni, hogy az őrök helyeiken maradtak-e. Nem találta őket ott. Hol az őrmester? Az is elfutott. Egyetlen hajdú állt a folyosón, aki ijedtében nem találta a kijárást. Azt megragadta: „Mától fogva te vagy a hajdúk őrmestere, és tudtul adod minden drabantnak, hogy aki helyét el merészli hagyni, hivatalából el van bocsátva.” A reszkető ember nem bátorkodott ellenvetést tenni, s ott maradt. Még a földrengésnél is jobban félt az ő haragjától.
A legveszélyesebb órákban maga mellé rendelé a megyei jegyzőket, ügyészeket és esküdteket, s sorról sorra járva a megyeház termeit, vizsgálatot tartott azok felett: mit állhatnak ki, meddig tartanak még. A levéltár padmalya egészen keresztbe volt már nyílva, és a szegletfalak elváltak egymástól, hogy a padlás gerendái közé lehetett látni.
A nagy, ódon szekrények úgy rázkódtak, úgy dörömböztek magukban, mintha félelmes lakóik ki akarnának törni záros ajtóikon; az asztalok és székek táncoltak előre-hátra, és minden, ami az asztalokon volt, tintatartók, tollak, kések, futni készültek valamerre. Malárdy pedig kényszeríté hivatalnokait leülni a reszkető asztalok mellé, e táncoló székekre, előszedegetni a dörömböző almáriumok csomagait, mártogatni reszkető tollakkal, reszkető kalamárisokba, s írni reszkető papírra reszkető kezekkel, reszkető sorokat.