Szinte látom, mint csóválja sok ember a fejét, mikor azt olvassa, hogy egy időben a tekintetes karok és rendek, úgy hozván a dolgok rendje magával, megválasztották a kandidált csizmadiacéhmestert alispánjuknak, s mondogatja magában, hogy ez mégis egy kissé erős, s hogy az a veszett poéta, aki ilyenekben töri a fejét, mégis nagyon sokat feltesz olvasói jóakaratáról, amikor ilyen merész eredmények kikerekítésébe bocsátkozik, s alkalmasint azt akarja kitudni, hogy meddig nyúlik a publikum hite.
Azért rendjén találom meggyónni egész lemondással, hogy e merész fordulat az általam leírt eseményekben, valamint az egész történet vázlatának alapvonalai nem tartoznak a képzelet világába.
Való az, hogy ilyen átok egyik hazai városunkban kimondatott.
Való, hogy azt fájdalmas szenvedés követte.
Való, hogy egy napon a legintelligensebb megye rendjei megválaszták nemes pártbuzgalomból a nekik kandidált csizmadiamestert megyéjük első hivatalnokául.
És a fennmaradt szájhagyomány hozzáteszi azt is: hogy soha buzgóbb és igazságosabb tisztviselője nem volt a megyének, mint Bajcsy uram.
Sokan fognak még emlékezni arra az ódon adomára, amit e sajátságos férfiúról hallottak apáink, s elmondogattak nekünk, s amit mi lassankint el fogunk felejteni; egy lakonikus rövidségű ítélet ez, mely egy hosszasan csűrt-csavart világos adóssági pert e sorral rekeszt be: „Liquidum est debitum, solvas, ebadta, punctum”. Még azt is hozzáteszik, hogy a veszedelmes rövidségű ítéletet a királyi tábla is helybenhagyta ilyenforma záradékkal: „Sententiam vicecomitis, excepta voce ebadta, approbari”.
Nekünk csak furcsa adoma volt ez, amin jurátus korunkban nevettünk tán egyet, s nem sok gondunk volt a korra, melyet az néhány szóval úgy jellemzett.
Most vegyük ezt úgy, mintha regény volna.
Ne kérdezzük, vajon igazán Bajcsynak hívták-e azt a kézművesből lett alispánt, aki az ítéletet hozta. Hatalmas úr volt-e az, aki ellen ez ítélet szólt? Malárdynak hívták-e azt? Vagy ez a név is más volt? Gutai Thaddeusnak hívták-e a papot, akinek keze oly súlyosan esett le a büszkék fejére?… Őrizkedjünk a lélekidézéstől… Hagyjuk pihenni azokat, akik már végigjátszották tragédiájukat.
Nekem pedig bocsássanak meg az elmúlt idők halkan beszélő árnyai, ha csendes suttogásaikat ellesve, azokból tanulság végett az élőknek némelyt kifecsegek.
Hiszen a csendes parókiális házban nem susog már Gutai Thaddeus uram selyemstólája, midőn két kezét hátratéve, végigsétál szobájában, s midőn félretekint, mindig úgy tetszik neki, mintha azok a képek ott a fekete rámákban akkor kapnák el róla egyszerre szemeiket, s változnának komoly merev festményekké: neje, a jó öregasszony és fia, a deli ifjú; két megsiratott halottja…
Hiszen nem peng már Bajcsy uram sarkantyúja a megyeházi folyosók márvány kockázatán, nem csattog parancsoló hangja a tág boltozatok alatt szépen elegyített magyar és deák szavakban.
Hiszen nem dobog már a megbukott nagy férfi a Vágó utcai szögletház kertjében, körös-körül járva és nézve, hogy nő a fű, a bimbó, és újra visszatérve és újra nézve, mekkorát nőtt azóta, és nem felelve semmi kérdésre és nem kérdezve senkitől semmit.
Mákosné asszonyom sem hordja már a hírt a piacról a Megyercsi utcába s a gombai töltésről a győri Dunasorra; sőt, amit csaknem vakmerőség kimondani: erről a rossz mulatságról még életében leszokott.
Ha lehet szavaimnak hinni, a dolog eképpen történt:
Mákosné asszonyom, amióta szomszédura a Megyercsi utcai kis házból a nagy megyeházba átköltözött, szinte minden reggelenként ellátogatott a vármegyeházához – magát kibeszélgetni.
Ott ugyan eleitől fogva meg volt hagyva mindenféle őrt álló léleknek, hogy mikor ilyen és ilyen asszonyság jön az alispán látogatására, azt sohase eresszék be hozzá, hanem az Mákosné asszonyomat nem zavarta meg; elfogta az ügyes-bajos embereket a folyosón, kihallgatta, elmondatta magának a panaszaikat; ő is közölte velük a magáét; meglátogatta a porkolábnét, attól kitudott mindent, ami kívül-belül történik, azután nekiment a kapuban álló strázsának, azzal intézte el a vármegye dolgait, egyszóval mindig talált emberre, akivel kibeszélhesse magát, s az is jól esett neki.
Egy napon azonban a szokottnál is nagyobb rimánkodással esedezett a palotás hajdúnak már korán reggel, mikor az még az ezüstsarkantyús csizmákat tisztította, hogy bocsássa be őt az ő tekintetes komája urához, hiszen bizony rövid ideig fog neki alkalmatlanságára lenni, nem is kívánja a drágalátos idejét rabolni, hanem azalatt, amíg a csizmáit felhúzza, meg amíg borotválkozik, kegyeskedjék őt kihallgatni, mert bizony veszedelmes dolgok nyomják az ő szívét.
A hajdú könyörült rajta, s Bajcsy megengedte, hogy Mákosné asszonyomat bevezessék hozzá, de kössék jól a szívére, hogy úgy elmondjon egy óranegyed alatt mindent, hogy abból semmi hátra ne maradjon, mert amint üti a kilencet, az alispán megy az ülésbe, s otthagyja őt a faképnél.
Bajcsy uram különben nem szokott ilyen goromba lenni az emberekhez, de mikor Mákosnéról volt szó, mindig az jutott eszébe, hogy az a némber bizonyosan telebeszélte már valamennyi hajdú és hajdúsné lelkét azzal a hazugsággal, hogy őt Bajcsy uram el akarja venni, vagy legalább el akarta venni valaha, vagy még el is veheti talán, s e gondolat fellázasztott szívében minden emberi indulatot; Mákosné emléke kegyetlen fenevaddá, despotává volt képes átváltoztatni a különben derék, szelíd férfiút.
– No, mi a baj, nagyasszony? Hát miért jött? Mondja el. Bajcsy alispán hangja nem volt nyájas, mikor azt kérdezé. Aranyzsinóros dolmány volt rajta nyusztprémes panyóka mentével; jobb kezében tartotta kócsagos kalapját, s nagy aranyhüvelyes kardra támaszkodott a ballal.
Mákosné asszonyom így sem ijedt meg tőle; odament hozzá, s mielőtt Bajcsy uram védhette volna magát, kezet csókolt neki, ami a derék férfiút tökéletes zavarba hozta.
Bajcsy alispán erre a gorombaságra megint nem volt elkészülve. Azt várta inkább, hogy Mákosné asszonyom konfidenskedni fog, a hajdani szomszédság előjogait használatba veszi, alkalmatlankodik; azt eszében sem forgatta, hogy lehet Mákosné asszonyomnak még kellemetlenebb oldala is: az alázatosság és rettenetes tisztelettétel minőségében.
– Ugyan mi jut eszébe a nagyasszonynak! – kiálta fel a derék úriember, kezeit lehetőleg magasra felkapva, hogy a nagyasszony el ne érhesse; – énnekem kezet csókolni!
– Óh, kérem alázatosan – szólt a nagyasszony megjuhászodott arccal –, tudom én, hogy mi az illendőség, mi a becsülettudás, tudom én, hogy a tekintetes vicispán úr orcája előtt hogyan kell megjelenni. Most már a tekintetes vicispán úr életnek és halálnak ura, s aki hozzá közeledik, meghajtsa a térdét, megalázza az orcáját.
– Tisztelem a nagyasszony elokvenciáját – vágott közbe Bajcsy alispán; – nagyon örülnék rajta azonban, ha valami fontosabb tárgyra vergálna; s elmondaná breviter et confuse, hogy miért jött, akként, hogy én is bebizonyíthassam, miszerint jelen állásomban sem szűntem meg jóakarója lenni, s ha favorom által valamit segíthetek, nem fogom megtagadni az indultusomat.
– Óh, bizony kérem, kedves komámuram, – ezerszer engedelmet kérek, tekintetes alispán urat akartam mondani, de mindig rájár a nyelvem…
– Jól van, jól.
– De bizony nagy bajban jöttem; nem is a magam bajában, isten mentsen meg: azzal nem fárasztanám a tekintetes alispán urat; én sohasem törődöm a magam bajával.
– Tudom biz azt, mindig a más dolgával vesződik. Elég baj az.
– De mikor olyan nagy emberek, nagy famíliák veszedelme forog fenn, tekintetes komámuram: ami bizonyosan minden embert megszomorít; kicsinyt avagy nagyot.
– Miféle nagy famíliák?
– Könyörgöm alázatossággal kegyes engedelmét, ne tessék megharagudni, hogy olyan bátor voltam; hanem hát én magam sem tudom, hogyan vagyok kiválasztva az én uram teremtőmtől arra a célra, hogy minden szerencsétlenséget nekem kell megtudnom legelőször…
– Már megint szerencsétlenség! – sóhajta fel magában Bajcsy alispán. – Kit öltek meg hát? Mondja el hirtelen!
– Jaj, bizony még nem öltek meg senkit; de nagyon közel vannak hozzá, hogy szörnyűségeket műveljenek; ha csak a tekintetes vicispán úr hathatós erejével meg nem akadályozza valamiképpen.
– Beszéljen!
– Tehát, mint mondám, nagy bajok fenyegetnek nagy famíliákat, kettős baj két nagy famíliát, mégpedig egyik a volt tekintetes vicispán úré, a másik a nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramé.
– Hm. A nagyasszony tudja azt jól, hogy a nagytiszteletű úr kauzái engem mindig interesszálnak.
– Igenis jól tudom; éppen azért jöttem egyenesen csak ide, még senkinek sem beszéltem felőle, de nem is merném elmondani.
– Valami mendemonda lesz megint.
– Saját szemeimmel láttam, saját füleimmel hallottam az egész esetet. Tetszik emlékezni tekintetes jó uramnak arra a hórihorgas drómó emberre, aki egypár nap óta itt jár városunkban?
– Miféle drómó emberre?
– Nem tudom én, miféle ember; báró vagy pojáca, vagy micsoda. Egyik azt mondja, hogy medvetáncoltató, másik meg azt, hogy mameluk herceg; elég az hozzá, hogy valami idegen bolond ember.
– Úgy? Az egy báró. Miért mondja a nagyasszony bolond embernek?
– Hát mert olyan, mint a bolond; úgy jár az utcán, mint a bolondok szoktak; hosszú is hozzá; azt bizony megnézi minden ember, még a gyerekek is futnak utána; aztán a minap hogy szembe találkoztam vele az utcán, csakhogy rá találtam nézni, beletaszított a csatornába; kérem alázattal, az egész cipellőm elmerült bele. A minap meg a Fekete sas-ban úgy ütötte pofon a szolgát, aki nem sietett neki kinyitni az ajtót, hogy elájult bele; másszor meg a piacon összeveszett egy kásás kofával, hogy meri neki kínálni a köleskását, s úgy borította a fejére az egész paprikás szakajtót, hogy máig sem lát szegény asszony az egyik szemével; a Matyusné szép kuvasz kutyáját meg, amiért utána ugatott, pisztollyal egyszerre agyonlőtte, azután meg kiment a vág-dunai dobogóhídra, s ott annak a szélső karfáján ment végig, mint valami kötélen táncoló komédiás, hogy akik nézték, a hajuk szála is az ég felé meredezett, s még ő szidta az embereket, akik intették, hogy ne kísértse az Istent. Hát nem bolond az ilyen ember, aki ilyeneket cselekszik?
Bajcsy uram nem cáfolta meg a kérdést, csak annyit mondott rá, hogy vajon mi baja van azzal a nagyasszonynak, ha valaki éppen a feje tetején jár is?
– Nem terhelném vele a tekintetes urat, bizony igazán mondom, ha csak a múlt este olyan szörnyű eset nem történt volna, amire rá sem merek gondolni. Hallgassa csak meg, tekintetes komámuram, mert jobb helyen nem is beszélhetném azt el. Hát úgy volt az, hogy én bizony egy kicsit meglátogattam délután a Tóth Jánosné komámasszonyt; beteg volt szegény, lelte a hideg, de már jobban van; ott bizony mi sokáig elbeszélgettük az időt, s azon vettük észre, hogy este lett. Már most siethetek haza, mondék, s úgy is tettem. Tetszik tudni, tekintetes komámuram a Tóth Jánosék ott laknak a vár alatt, én még most is ott lakom a Megyercsi utcán; hát hogy rövidebb úton hazajussak, egyenesen átvágtam az anglius kerten, hogy majd a klastromon át a barátok utcájára, a pápista iskolán keresztül meg a Szombati utcára jutok, s hamarább otthon leszek. Sötét volt már, egypár közlegény katonánál egyéb nem járt az anglus kertben, én bizony féltem magamban egy kicsit, s szinte jól esett, mikor a kanyargós úton láttam valakit szemközt jönni felém. A biz a tisztelendő úr fogadott leánya volt, a szép kis Lila. Megállítottam: „Ugyan lelkem, hova megy ilyen egyedül?” A tisztelendő úr valami pilulákat küldött általa éppen a Tóthné komának. Ilyen a tudós ember, elereszti azt a fiatal leányzót magában: „De hát nem fél itt járni?” „Mitől félnék? – felelt a leányka nagy ártatlanul nekem semmim sincs, amit elvegyenek tőlem.” – Milyen együgyű felelet ez már! No, ezt így nem ereszthetem egyedül magában, gondoltam, még valami baj történik rajta, s visszafordultam, hogy majd elkísérem a Tóthékig, úgyis el vagyok már késve; hát amint a célba lövő dombnál befordulunk, egyszer csak elénk toppan az a félbolond nem tudom én kicsoda. Részeg volt-e, bolond volt-e? Egyenesen elénk állt, és ránk kiáltott, hogy álljunk meg, s azzal Lila leánynak megfogta mind a két kezét szemtelenül. Én elkezdtem kiabálni: „Hallja, bocsássa azt a lyányt! Tisztességes leányzó az, a nagytiszteletű úr leánya!” De a veszett ló rám se hallgatott, hanem egyre a Lila szemei közé nézett azokkal a kígyó forma szemeivel, s fogta mind a két kezével a leányt, aki, mintha eszét vesztette volna, sem mozdulni, sem kiáltani nem tudott, hanem csak megnémult, és nézett rá vissza. Az az istentelen vadember akkor ezt mondta neki: „Hol van a testvéred? Mondd meg, hol van a testvéred, hol a pap fia, mert ha meg nem mondod, megcsókolom az orcádat itt, az utca közepén, s akkor majd előjön a fickó, ha még lélek van benne.”
Bajcsy uram kezdte a kardja tokjával verni a padlót:
– Nem tudott kegyelmed kiáltani?
– Könyörgöm alássan, de bizony kiáltottam: gyilkost, haramiát kiáltottam. Szidtam, akasztófáravalóztam azt a hórihorgast, még a hacukáját is elhasítottam, de mégsem tudtam volna kiszabadítani kezei közül azt az ártatlan vergődő galambot, ha csak egyszerre egy fiatalember, mint a parancsolat ott nem terem, s meg nem ragadja a hosszú lábú szörnyeteg nyakravalóját, mire az egyszerre kénytelen volt elereszteni a leányzót, mert egészen hátratántorodott az erős taszítás miatt, úgy meglökte az a derék fiatalember, hanem azután ő megragadta emezt, megfogták egymást mind a ketten, s egy ideig nem szóltak egymáshoz semmit, csak néztek egymás arcába, úgy szikráztak a szemeik; azután meg egyszerre elkezdte mind a kettő a másiktól azt kérdezni: hogy mit akar, amire egyik sem felelt. Én megijedtem, hogy itt most mindjárt emberhalál lesz, s megkapva az elbágyadt leányka kezét, futottam vele tüskön-bokron keresztül, addig meg sem álltam, míg a piacra ki nem értünk, akkor tekintettem csak vissza; hát már akkor mind a két férfit láttam az angolkertből békességesen kijönni, a kerítésnél még szóltak egymáshoz valamit, azzal egymás után elmentek a part felé. Azután hazavittem a kis Lilát, szegényke inkább halott volt, mint élő, csak arra kért, hogy senkinek se szóljak e felől, ami történt, és kivált hogy azt meg ne mondjam senkinek, ki volt az a megmentő ifjú.
Bajcsy alispán mély komolysággal kérdezé:
– És nem mondta el kegyelmed ezt senkinek?
– Egy szót sem ejtettem ki tekintetes komámuramon kívül senki fia előtt.
– És ki volt az a megmentő fiatalember?
– Azt is csak a tekintetes komámuramnak vallom meg: az bizony senki sem volt más, mint tekintetes Malárdy úr fia, Kálmán. Bajcsy alispánnak olyan jó szívós arca volt, mely nem engedte a meglepetéseket észrevétetni.
– Azért törekedtem olyan erőszakosan tekintetes komámurammal beszélni – folytatá a rosszhírhordó asszonyság –, mert mármost mi lesz ebből. Én az én asszonyi rövid eszemmel csak úgy okoskodom, hogy az a fiatal Malárdy abba a tisztelendő úr Lilájába szerelmes, különben miért kísérgette volna a leányzót alattomban nyomon, s miért esett volna oly dühösen neki annak a hóbortosnak. Azután meg azt is elgondoltam, hogy ezek a fiatal urak nem azért váltak el olyan csendesen, mintha kibékültek volna, sőt inkább ezután akarnak még csak összeveszni; hallom, hogy az a galiba ember mindenkit azzal ijesztget, akire megharagszik, hogy kihívja egy szál kardra; mikor még a Fábián András sógort is kihívta egy szál kardra, amiért nagyon meg találta csudálni. Mi lesz mármost ebből, ha a tisztelendő úr és a Malárdy tekintetes úr megtudja a veszedelmet? Ha nem volt elég, hogy Gutai uram fia és Malárdy úr leánya egymás miatt veszének el, még azt is meg kell nekik érniük, hogy Lila miatt elvesszen az a derék ifjú ember, s egymás miatt tőből kiromoljon két olyan nagy tiszteletreméltó család. Én bizony nem tudom, hogy mit cselekedjem. Ha hallgatok, abból is veszedelem támad, ha beszélek, abból is az támad; azért gondoltam azt ki, hogy elmondom tekintetes komámuramnak az egész dolgot, tegyen benne saját tanácsa szerint, ahogy legjobbnak találja.
Bajcsy ismerte ez eset előzményeit, s annál jobban értette annak folyamát.
Odament Mákosnéhoz, és megszorítá a nagyasszony kezét.
– Nagyon köszönöm a nagyasszony szívességét ebben a dologban. A tudomásul vetteket illő helyen használni fogom. Még egyszer köszönöm.
Azzal beszólítá az ajtónálló hajdút, s parancsot adott neki, hogy vezesse le Mákosné asszonyomat, és mutassa meg neki a numero négyet, azután ismét kísérje fel tisztelettel.
Az a numero négy nem volt egyéb, mint egy föld alatti börtön, melynek ezúttal nem voltak ember lakói, s mely éppen csak egy kis arasznyi ablakon át kapott világot egy ölnyi magasból. Mákosné asszonyom el nem tudta gondolni, hogy mit mutogatnak neki azon.
A hajdú onnan ismét felvezette a nagyasszonyt az alispánhoz.
Bajcsy uram szelíden kérdezé tőle:
– Látta a nagyasszony azt a szomorú helyet odalenn?
– Igenis láttam, tekintetes komámuram. Jól tetszett mondani, hogy az nagyon szomorú kvártély.
– Valóságos pince, másfél ölnyire van a föld alatt.
– Nem hiszem, hogy patkányok ne lakjanak benne.
– Sőt a kígyó is megterem.
– De ugyebár, oda már nem szállítanak mostan rabokat?
– Az én alispánságom alatt nem volt lakója; és reménylem is, hogy sohasem lesz; hanem – ha kegyelmed, édes kedves Mákosné komámasszony, ezekből a dolgokból, amiket nekem most itt elmondogatott, csak egy drága szót is el talál mondani akármiféle teremtett állatnak, akkor fogadom hitemre, hogy a numero négynek támadni fog állandó lakója, és az senki sem lesz más, mint kegyelmed maga. Isten hírével.
A jámbor nagyasszony maga sem tudta, hogy jutott ki az ajtón át a folyosóra, a folyosóról az utcára, úgy megrémült ez utóbbi szavaktól: sohasem látta az ő kedves Bajcsy komáját ilyen rettenetesnek.
Nem is ment többet a vármegyeház tájékára még véletlenből sem, hanem kikerült neki a szomszéd utcába, s ha valaki kérdezni találta, hogy mi újságot tud, csak sóhajtott, és szájára tette a kezét, mint akinek nyomja valami a szívét, de erős lakat van a száján.
Így teljesedett be rajta, hogy még világi életében elszokott a rossz hír hordozásától.