Végszó Az elátkozott családhoz

A legújabb, különösen angol regényírók ellen azt a vádat hallottam sokszor kimondatni, hogy az életnek nagyon hű tanulmányozása által háttérbe szorítják az eszményvilágot.

Minthogy magam is ez iskola követője vagyok (mintegy hat év óta), nem azon magasan álló szellemek, hanem saját csekélységem védelmezésére a vádból nekem is jutó osztalék ellenében, felelek valamit.

Költőnek az életet kell tanulmányozni, mert az élet a poézis; nem az ideállét.

Az ideállét meghatározta a szépség kígyóvonalát; az élet ugyanazt ezerfelé hajtogatja, idomítja, és az mindig szépségvonal lesz.

Az eszményvilágnak van két alakja: egy jó, egy rossz, egy szép, egy rút, egy ártatlan, egy bűnös; az életnek van millió.

Az idealizmus megtanítja a költőt az alvó ember munkájára, aki álmokat teremt; az élet megtanítja őt az Isten művére, aki élőket alkot.

Azért legélvezetesebbek mindig azok a művek, mik az írónak saját élményeivel vannak kapcsolatban.

Azt mondják, hogy így könnyű a költés, nem kell hozzá egyéb, mint figyelmes szemlélődés, jó emlékezet és ügyes toll; míg amott titokszerű áthevülés, merész képzelet és alkotó erő szükséges.

Azt felelem, hogy az élet poézisa többet kíván az ideállét költészeténél, mert az alakjainak korlátlan ura, kitűz nekik egy célt, ami felé azok egyenesen haladni tartoznak; ad neki vért, kedélyt, gondolatot, amilyet akar; míg amannak élő alakjai önakarattal bírnak, s mégiscsak a költő lelkesülése által élnek, pedig azt a lelkesülést is ők idézik elő.

Az élet ezeroldalú árnyalatai nem lehetnek az íróra behatás nélkül; kell, hogy azokra visszaemlékezzék; hogy midőn fantáziája tervét kiegészíti, a minden egyes helyre külön odaillő alakok eszébe jussanak.

Az események, miket e regényben leírtam, alapvonalaikban mind igazak. Kevesen fogják már azokat ismerni, mert hiszen az újabb kor jobban elfelejti a régi halottjait, mint gazdag örökösök eltemetett ősüket. A vallási villongás, miután országosan lecsendesült, még azután sokáig fenntartá magát egyes hatalmasak akaratában. Erről a mai időknek már fogalma sincsen.

És én nem tudom, hogyan van jobban, így ahogy most élünk, vagy ahogy elődeink éltek? Nem voltak-e azok sokkal tiszteletreméltóbb emberek, kik akkor egymással a hit ügyeiért küzdöttek, mint a mostaniak, kik nem is tudják, hogy hisznek-e még valamit? Az akkori szent fanatizmus helyét felváltotta a mostani közöny.

Azért sokan nem fogják érteni azt, hogy mint lehetett egy keserű átoknak, amit ember kimondott, ember fejére leszállani, mégpedig az átkozóra úgy, mint az átkozottra.

A kor ingerültsége kimagyarázza azt.

Regényünk két hőse, a két ősz antagonista olyan kornak volt képviselője, mely erős szenvedélyében egymást felemészteni hivatott. Csak e különös erők tusája adhatta meg a későbbi nyugalmat a közéletnek, melynek akkor a hit volt főérdeke.

Nagyon egyszerűen kimagyarázza e küzdelem azon merész jelenetet, melyet regényemben felhoztam, amidőn egy megye rendei egy kandidált kézművest választottak meg megyéjük főnökéül – hitbuzgalmi dacból. Hogy e főnök azután historice igen derék ember lett, alacsony neveltetése dacára, azzal nem magyarázni, csak enyhíteni kívánom e tényt, ami ugyanakkor több megyében is megtörtént, nevezetesen Biharban a rendek egy olyan férfit választottak meg alispánul, csupán azért, mert hitfélbeli jelölt volt, akit senki sem ismert, úgyhogy tisztújítás végén felszólalának, hogy már most álljon fel **y az asztalra, hogy lássák: ki ő?

Amint a két pártfőnök letűnik a küzdelem színhelyéről, az egész beszélés iránya elhajlik, s én érzem, hogy történetem be van fejezve.

Pedig még sok mondanivaló maradt a túlélt ivadék sorsáról; a „barátfalvi lévitáról”, kit atyja üldözője előtt felfedett, az ifjú költőről, kinek vágyai boldogabb jövőt ígérnek; de ezek már túl esnek e regény látkörén; s az elmúlt iránya nem terheli őket. Talán, ha az ég időt és erőt enged hozzá, később az ő eseményeiket is leírom. A viszonttalálkozásig maradok a t. közönség mély tisztelője

Pest, 1858. jún. 29.

Jókai Mór


VisszaKezdőlap