A kalábriai köpeny

Viktor e naptól fogva kedvence maradt az egész Malárdy-pártnak. Mert egy egész pártnak bizton lehetett nevezni a Malárdy-családot, melynek viszonyai, összeköttetései mind a négy kerületre kiterjedtek, s érdekei egy egész megyét foglaltak össze.

Az alispán az első órában meg volt hódítva általa, az elegáns atyafiak az első napon és a szép hajadon – az első pillanatban.

Egy hét alatt Kálmán is megadta magát e rettenetes hódítónak.

Úgy bánt az vele, mint egy bölcs országfoglaló a legyőzött néppel. Elébb megérezteté vele, hogy nálánál minden téren erősebb, hogy ma legyőzője lehet ésszel és karral; azután pártfogója, védelmezője lett, vitte magával a merészebb utakon, bátorítá, erősíté, közölte vele lelke lángját; elfoglalta tőle az utolsó ellenállási ösztönt: a gyűlöletet, és tulajdonává tette őt a szeretet és hála által.

Egy hét alatt Kálmán egészen átváltozott Viktor befolyása alatt; Viktor más életrendre szoktatá őt; reggel már hajnalban felzavarta ágyából, s vitte a kerti tóba fürdeni a hideg, friss vízbe, amitől teste megedződött; Kálmán nem tudott úszni, Viktor néhány nap alatt annyira vitte, hogy át tudta úszni a tavat; azután leckéket adott neki a tőrvívásban, ami akkortájon kezdett divatba jönni: egyszer csak azt vették észre az elegáns úrfiak a kastélyban, hogy az örökké tintásnak csúfolt Kálmán meg mer jelenni a vívóteremben, s mindnyájukat leküzdi a Viktortól eltanult mesterfogásokkal. Kálmánt tanították nyelvekre is: olvasott németül, franciául, de annyira nem tudott menni, hogy beszéljen is. Viktor néhány nap alatt oly bátorrá tette őt, szüntelen franciául beszélve vele, hogy a legnépesebb társaságban képes volt a beszéd folyamába elegyedni, hol azelőtt zavarba jött, ha megszólították. Malárdy arcán meglátszott az öröm, midőn fiának ez átalakulását észrevevé, s ez örömöt Kálmán maga is érezheté; mert soha annyi gyöngédséget nem tapasztalt atyja részéről, mint e rövid idő óta. Ez örömét is Viktornak köszönheté.

Kálmán lelkében igaz költészet rejlett, azt férfias mulatságokkal, komoly munkával eltemetni nem lehetett; Viktor arról is gondoskodott, hogy a szellemi szükségnek új tért nyisson, s megőrizze a költő lelkét a veszélyesebb recidívától. Észrevette, hogy Kálmánnak nagy hajlama van a zenére; titokban gyakran ábrándozék egyszerű tilinkóján. Viktor egy pompás elefántcsont fuvolával lepte meg őt, s megtanítá egy könnyű, de gyönyörű dallamú szicíliai halászdalra, melyet midőn a családi kör előtt legelőször eljátszott az ifjú, olyan valóságos tapsot nyert érte, aminőt verseivel sohasem bírt elérni. Ezáltal új ösvényre volt vezetve túláradó költészeti hajlama, oly ösvényre, mely háladatosabb és díszesebb. A zene mindig a noble passziók közé tartozott: csak a versírás és a komédiázás volt lealázó.

Viktor mindenkinek kiismeré védtelen oldalát, bőkezűsége minden cselédet imádójává tett, szép szavai minden hölgyet, bátor magaviselete minden férfit.

Csak egy személynél volt hasztalan minden fáradsága: az alispánnénál. E nő nyíltszívű volt, nyelvén hordozta minden gondolatát; és mégis oly nehéz volt szivéhez jutni. Ő nem volt Viktor részén soha. Midőn mindenki dicsérte, magasztalá, ő akkor is azt mondta felőle, hogy nem tűrheti. Amit mások Viktorban bátorságnak neveztek, annak őelőtte szemtelenség volt a neve: műveltsége idegen korcstulajdon, ügyessége komédiajátszás; ereje parasztvirtus. Még annyit sem hagyott meg rajta, hogy szép férfi: – nem; pufók, veres és görbe lábú; idomtalan, rút ember; ha Hermina az ő édeslánya volna, ilyen embernek nem adná, ha az meg egyedül volna is férfi a kerek világon!

És Hermina?

Ő volt az, akivel Viktor legkevesebbet foglalkozott.

Hiszen jól tudta azt, hogy szüléik már elvégezték azt egymás között, hogy Hermina báró Kadarkuthy neje legyen.

Azt is jól tudta, hogy az a hölgy nagyon biztos foglya már annak a bűverőnek, amit köznapi nyelven úgy hívnak, hogy „szerelem”.

És talán még mást is tudott? Talán még azt is tudta, hogy mikor a nő szeret, a férfi hidegsége, közönye azt a szerelmet az őrültségig fokozza fel; hogy azután a szeretett ideál egy szavára azt mondja: „Követlek, veled megyek: a nyomorba, a halálba, a kárhozatba.”

És talán – gondolt olyan pillanatokra amikor a hölgynek így kell szólni kedveséhez.

     

Ezalatt egyik ünnepély a másikat érte Viktor kedvéért. Egyik nap hajtóvadászat volt, másnap hangverseny; halászebédek, lófuttatások válták fel egymást. – Viktor mindenütt kitűnő szerepet játszott, mindenütt ő volt az ünnepély hőse, s egy ünnepélyes határjárásnál még azt is bebizonyítá, hogy a törvénytudományban is járatos: úgy idézett a tripartiumból könyv nélkül, mint akármely vén prókátor, akinek minden hajszála a corpus jurisért esett ki, s bámulatra gerjeszté tiszta felfogásával a provinciális fiskálisokat.

Egy napon csónakázást rendeztek a Dunán, mely különösen Eudemia kedvenc eszméje volt, ki sokat tudott szenvelegni a bűbájos alkonyi órákról, midőn az aranyos habokat csapkodó elvezőütemre távoli barcarola hangzik.

Gyönyörű tavaszutói délután kedvezett a mulatságnak; az ég tiszta volt, a Duna sima és átlátszó: a kagylókat meg lehetett látni két ölnyi mélyen a víz alatt s az ezüst halacskák útját, mik rajonként gyűlnek össze, együgyű szájacskáikat tátogatva, s fickándva szökellnek ismét széjjel, mikor a nagy goromba evező feléjük csap.

A sima vízszín felett hallgatva járta néhány villásfarkú fecske sajátszerű kontratáncát ezerféle képleteivel, miket ők soha össze nem zavarnak; egymást kikerülik, ismét összejönnek; imitt-amott siránkozott egy-egy halászmadár, alig lebbentve szárnyát a légben, mintha láthatatlan fonálon függne ott, s nyílsebesen csapott alá, mikor egy-egy potyka felvetette magát a víz színére.

– Úrfi – szólt az öreg révész Viktorhoz –, jó lesz köpönyeget vinni magával. Valami idő lesz. Nagyon ugrálnak a halak. A fecskék sem hiába röpködnek a vízhez olyan közel. Hajnalban még éppen kihallatszott Komáromból a harangszó. Nem kellene ma a vízre menni.

Viktor kinevette az öreget.

– Az egész Dunátok nem érdemes rá, hogy az ember féljen tőle. Láttam én már tengeri vihart is, öreg. Az egy kicsit szebb az édesvízinél.

A révész vállat vont.

– Mégis kár volna megázni.

Viktornak volt egy hosszú, bő kalábriai köpenye; annyit mégis megtett az öreg szavára, hogy azt bevetette maga mellé a csónakba.

A társaság így osztotta fel magát: Eudemia ült a két elegáns úrfival egy csónakban, melynek aranyozott delfin volt az orrán. Hugó volt a kormányos.

Kálmán egyedül volt a másikban, melynek ormányán ezüstszirén alakoskodott.

Viktor evezett a harmadikon; ez karcsú hattyú jelképét viselte. Szemközt ült vele Hermina.

Három más csónakon rendes révészek s a társaság cselédei eveztek, azon feltehető esetre, ha az úri kormányosok közül valamelyik nem tudna boldogulni, segítségre leendők.

Egy nagy, zászlókkal és szőnyegekkel beaggatott dereglyén végre a társaság meglett férfiai és delnői foglaltak helyet; ott volt Malárdy, az alispán, Vasady és a nyugdíjazott testőrtiszt.

A mulatság terve az volt, hogy az egész csónakos társaság vízmentében leevez a félmérföldnyi távolra eső füzes szigetig. Ott már előre elkészített halászvacsora vár reájuk; a szabadban, hold- és fáklyavilágnál késő éjjelig fognak mulatni, akkor a parton várakozó hintókra ülnek, s úgy térnek vissza a kastélyba.

A parttól elválva, a hattyú és a szirén előre váltak, míg a delfines csónak elébb makrancosan próbálgatta, hogyan lehetne az orra helyett a farával menni lefelé; azután meg erőnek erejével vissza akart térni a partra, kormányosának nem kis bosszúságára, aki esküvel bizonyítá, hogy ennél ostobább csónakot még nem kormányzott soha.

Míg Eudemia sikoltozásai a gavallérokat annál nagyobb zavarba hozták, azalatt Viktor és Kálmán kinn voltak a Duna közepén, s ott egymáshoz kormányozva csónakaikat, Kálmán elővevé fuvoláját, Viktor gitárját, s a csónakokat a csendes víz folyásának átengedve, elkezdék együtt játszani egyikét azon dallamos népzenéknek, mik a múlt században népdalaink helyét foglalták el, s érzelgős, búbánatos jellegüket átvitték még költészetünkre is.

Herminának szép, érccsengésű hangja volt. Viktornak csak egy szóval kellett kérnie, hogy kísérje énekével a gitárt; a leány szót fogadott.

Miért hogy mégis úgy reszketett most a hangja? Máskor nem szokott az.

Kálmán azt állítá, hogyha valaki énekelne még vele, Hermina hangja nem reszketne.

Az a valaki nem lehetett más, mint Viktor.

Amint Viktor erős bariton hangja zendült, Hermina hangja nem reszketett többé; mint a repkény a szálfa oldalához, tapadt a lányka hangja az ifjúéhoz, egészen beleolvadt; eggyé vált vele. Szótárírók úgy nevezik azt, hogy „harmónia”.

A két csónak messze előrehaladt a többiek során túl, azok nem bírták őket utolérni. Eudemiának éppen az ilyen jelenet tetszett: napsugártól ragyogó víz, evezőlubickolás s távolból hangzó barcarola elhaló hangja…

…A fecskék mindig alantabb repkedtek a víz színén, a sirályok egyre nagyobb jajongást követtek el a levegőben, s a halak mindenünnen fickándva szökelltek fel a víz színére, a lég még itt a víz felett is rekedt és fúlt kezde lenni; a társaság minden tagja kiállhatatlan hőségről panaszkodott, sőt egypár képzelődő ember azt is állítá, hogy valahol a távolból mennydörgést hallott.

Alig látszott még a láthatáron felhő. Eh, nem jön az ide, szokták ilyenkor mindani a vigadók, mint akik igen természetesnek találják, hogy a vihar az ő mulatságaikról magát értesíttetni tartozik.

A zivatar pedig oly zsémbes vénasszony, akinek egyébben sem telik kedve, minthogy mások örömét ronthatja.

Eleinte csak gyönyörűség volt elnézni, mint duzzadnak fel a láthatáron a hófehér hólyagos felhők, miket egy-egy vonagló villanás még fehérebbé teszen; mint tűnik el a nagy felleggomoly között az alkonyodó nap, fényes orcája elé húzva fekete palástját, melynek lángoló ezüst a préme; egy ideig még kilövellnek abból fényes sugárküllői… azután egyszerre sötét lesz; a fergeteg elveszti festői szépségét; a felhők szürkére, barnára válnak; a villanás bántja a szemet; föld és víz egyszerre más színt vált, a mezőkön tanya felé siető juhnyájak és tehéncsordák futnak, az országúton végig hosszú porfelleg kíséri a nyargaló kocsikat, a nádasok berke hullámzani kezd, mint a tenger, s egyszer csak eléri a szél a Dunát is; a szép sima kék tükör rögtön szennyes zöldbe megy át, a folyam háta ez első hideg szóra fodrossá lesz; a vihar fenyegető mordulását már közelebb és sűrűbben lehet hallani.

Viktor és Kálmán csónakjai néhány száz evezőnyommal előbbre voltak a többieknél. A legelső szélrohamnál vették észre az előrehaladók, hogy a hátulsó csónakok között valami zavar támadt; néhányan a part felé igyekeznek, s a csónakokból és dereglyéből kiáltoznak valamit az előresiettek után. A szél nem enged szót hozzájok jutni.

– Talán vissza kellene fordulnunk? – szól Kálmán tétovázva Viktorhoz.

– Víz ellenében evezni, öcsém? Ezt a mulatságot megemlegetnénk.

– Vagy kievezni a partra? Ugyan mit kiálthatnak onnan a dereglyéről?

– Az sem lenne kedves tréfa: ott valahol a fűzfabokrok között várni végét a zivatarnak. Nincs itt más választás, mint elérni a füzes szigetet, mielőtt a zivatar elér bennünket, ott legalább kapunk nádkunyhókat, s felségesen lakunk bennük. Azért csak kapd két kézre az evezőt s nyomulj utánam, s vigyázz, hogy a hab egymáshoz ne csapjon bennünket.

Azzal Viktor mindkét evezőt kezébe kapva, néhány biztos nyomással megelőzte társát, s könnyelmű daccal kezdé énekelni a szélzúgás közepette az ismerős halászdalt

Hajlong sajkám
Verdesi a hullám
Verdesi a hullám!…

Senki sem kísérte most dalát; de igen: a közelgő mennydörgés.

Az erős alszél egyre dühösebben feszült neki a habnak, a hullám szállt és emelkedett, a kis csónak himbálózott rajta; a szép leány olyan sápadt volt ott szemközt.

– Kegyed fél? – szólt Viktor, a dalt megszakasztva.

– Nem – felelt Hermina, a vékony kis bajadért nyaka körül csavargatva, s keblét eltakarva vele; gyönge védelem ilyen vihar ellen. Viktor elnézte, mint reszket a leányka, mint ül sápadtan vele szemközt a csónak padján, foszlányruháit hogy tépi, lebegteti a szél, eső kezd esni, a nagy záporcseppek ellen rossz védelem az a vékony öltözet; az ázott selyem a szép, deli idomokhoz tapad.

Viktor hátranézett Kálmán után: az messze tőle küzdött a habokkal, a sűrűsödő eső alig engedte már látni.

– Egy köpeny van itt – szólt Herminához; – az eső esni kezd ez betakar mindkettőnket.

A leányka elfogadá az eléje nyújtott kezet, s odaült Viktor mellé, a bő kalábriai köpeny betakarta mindkettőjüket.

Viktor érzé, mint reszket a hozzá simuló alak, hogy dobog a szíve, midőn hozzá közel ér, hogy remeg minden tagja.

– Kegyed fázik?

– Nem. Nem.

– Tehát mégis fél a vihartól?

– Nem a vihartól.

– Talán tőlem?

Erre nem felelt a leány.

– Hiszen mi jegyesek vagyunk.

– Szülőink úgy akarták.

– Talán mi magunk nem?

A leány most még jobban reszketett. Alig hallhatón susogá:

– Vigyen ön ki a partra.

Viktor ránézett, és mosolygott; hidegen, amilyen mosolygás megveri az embert.

– Kisasszony, sohasem voltunk a parttól oly messze, mint most…

És azzal egyik kezét átnyújtá Hermina derekán, s odaölelé őt magához, másikkal vágta a habot; a zápor úgy suhogott alá a köpenyre, a két szív úgy dobogott alatta nyugtalan.

– És ha most azt kérdené valaki tőled – suttogá az ifjú a lánykának, – hol kívánsz inkább lenni: otthon-e kényelmes palotádban, meleg kandalló mellett, vigalmas társaság közt vagy itt a háborgó hullám tetején, veszendő csónakon, villámló ég alatt – a te kedvesed keblén? Hol akarnál lenni?

– Itt… Itt…

Az ég úgy dörgött odafenn; tajtékos üstökű hullámok úgy emelgették rémes fejeiket a csónak körül, alávetett vállal iparkodva azt feldönteni, mintha mondanák azoknak ott lenn, „Jobb volna ott a víz fenekén”.

Viktor most már egy kézzel sem fogta az evezőt; mindkettővel a leánykát tartá átölelve, nem ügyelt többé a kormányra, a viharra, a hánykódó habokra; kormányvesztett indulat ragadta őt viharosabb örvénybe annál, mely csónakja elé tátongott.

– És ha azt mondanám neked: jer velem, ne kérdezd hová, talán nagyobb vészbe, mint ez, mely csak testünket fenyegeti; talán nyomorba, szégyenbe, nélkülözésbe; eljönnél-e. Velem maradnál-e?

– Veled! Veled! – felelt a tébolyult suttogás a kérdésre.

A csónak előre-hátra táncolt a habon.

– És ha azt mondanám neked: megcsaltalak, midőn azt mondám, hogy gazdag vagyok és előkelő nemes: nem vagyok semmi, nincs rangom, nincs nevem, nincs semmim, mint tégedet szerető szívem… Szeretnél-e? Eljönnél-e?

A leány őrült volt, veszve volt: átölelte karjaival az ifjú nyakát, és mondott neki olyan szót, melyben két forró ajk egyszerre kérdez és felel; csóknak is nevezik azt… Tíz lépésnyire előttük egyenesen csapott le a haragos villám a Dunába, a hab közül fehér gőz lövellt fel utána… a mennydörgés is elhangzott, és a csóknak mégsem volt vége…

– Viktor! Hermina! – hangzott egyszerre közelükben.

Viktor hátratekintett, s a zápor homályában egy hullámhányta csónak látszott feléjük közeledni. Kálmán csónakja.

– Látod, nem hagytalak el benneteket – szólt a testvér, közel érve hozzájuk. – Hanem Viktor, te ma rossz kormányos voltál. Sajkátokat egypárszor majd eltemette a hullám.

Bár eltemette volna.

A villámfénynél lehete látni a parton álló hintókat, mik a partra menekvő csónakosok elé siettek. Kálmán figyelmessé tette Viktort, hogy jobb lenne nekik is odatartani, mint a füzes szigetig ázni.

Azután szép csendesen eveztek a part felé. Egy szót sem szólt egyik is; a köpeny csupa víz volt már; alatta két szív olyan nyugtalan dobogott.


VisszaKezdőlapElőre