A böjtös ebéd

Karácsony előtti pénteknap volt.

Ezt azon időkben nagyon meg szokták ünnepelni Miskolc városában.

A három római katolikus templom tornyaiban, egymást fölváltva, zúgnak az ájtatosságra hívogató harangok. Hogy a reformátusok és evangélikusok templomainak tornyaiban nem zúgnak, arra azoknak harminchárom okuk van. Az első az, hogy nincs harangjuk. Tornyuk sincsen; templomuk is csak egy van, fönn az Avas hegytetőn; régi erős építmény; nem messze tőle egy torony, de ez csak ellenséget megfigyelni való őrtorony. Csak ötven esztendővel később épült az a mostani város közepén.

De vármegyeháza már volt; szép emeletes épület, abban lakott az első alispán. A másodalispán a saját nemesi salva guardiájában rezideált.

Városháza még nem volt. A bíró a saját házában tartotta a hivatalát, amire könnyű volt rátalálni az ajtaja mellé kitett kalodáról.

A vármegyeházánál kék mundéros hajdú strázsál kivont karddal, alá s fölé sétálgatva a hosszú kapu alján végignyújtott gyalogjárón. Valahányszor a kapuhoz kerül, kidugja rajta a fejét.

Mikor aztán egyszer megint kikukkant a kapuajtón, jó szerencse, hogy ki nem szúrta a szemét annak a belebotló alaknak, akinek a háromszögletű kalapjával összeütötte a csákóját.

– Holberdó! Ki vagy, ha Istentől vagy?

A jövevény csakugyan megijedni való figura volt. Olyan magas, mint az ótestamentumi Góliát; a háromcsücskéjű kalap egész a szeméig lenyomva, a hosszú bő fekete köpönyeg pedig az orra hegyéig átvetve.

– Pardon! – dörmögé az a köpönyeg alól.

– Semmi pardon! Mi van az alatt a köpönyeg alatt?

A magas úrnak szét kellett tárnia a köpönyegét, hogy fölfedezze az alakját.

S a fegyveres őrnek bizony elég sok fölfedezésre méltója akadt.

– Micsoda hacuka! Milyen habdák! Pulider meg nincs? Hát ebben a bőrtokban mi van?

– Vadászpuska.

– Hát nem tudja az úr, hogy puskával nem szabad a vármegye házába belépni? Ide vele!

S a látogató úrnak meg kellett engednie, hogy a strázsa elvegye a vállára akasztott puskát; akkor aztán a fegyverzet kiegészítő részét, a vadásztáskát is odaadta neki; de még a köpönyegét is rábízta; azokat mind egy szegre fölakasztá a rendnek éber őre.

Akkor kérdé, – hogy „hová igyekezik az úr?”

– A vicispánhoz. Hol a szállása?

– No né, a bolond? Hát már most én tudjam, hogy hol a vicispánnak a szállása?

– Hát nem tudja kend?

– Hiszen kettő van. Első vicispán meg második vicispán, az egyik itt lakik, a másik amott.

– Hát az első vicispáné.

– No már azt megmondhatom. No hát úgy beszéljen az úr. Szóbul ért az ember. Hát csak itt menjen be ezen a grádicson, azután végig a folyosón, mindjárt rátalál az ajtajára.

– Numeró hány?

– Nincs itt semmi numeró, csak a szag után induljon az úr; amely szobaajtón keresztül fenyőmag-füst illamlik kifelé, az az első vicispán kvártélya.

(Az a fenyőmag-füst a parasztbűz elölésére való.)

Az idegennek látszó s a kiejtéséről még inkább hallatszó úriember sietett föl a lépcsőkön, két fokot lépve át egyszerre; csakugyan rátalált az igazi ajtóra, melyre kívülről a statárium volt kiszögezve. Benyitott rajta. Az előszobában nem talált senkit. Hosszú falócák voltak a fal mellett kikopva a rajta üléstől, a fal elég barna a hozzátámaszkodástól. Itt uralkodik a fenyőmag-füst illata.

Onnan benyitott egy másik szobába. Ott sem volt senki. Az ablaknál volt két íróasztal, négy székkel. Nagy álom kalamárisok rajta, fa porzótartókkal, nagy ollókkal, amik lánccal voltak odakötve az asztal korlátjához, hogy valaki el ne vihesse. A padló szép tarka a tintacsöppektől. Ezt a szobát dominálja a dohányfüst aromája.

Még beljebb hatolt egy harmadik szobába. Az már terem volt nyitott almáriumokkal, amik tele voltak akták csomagaival, súlyos pandektákkal, középen egy hosszú, zöld asztal, a mellett tizenhárom bőrszék. Ebben a teremben az ócska papiros doha előkelősködött.

A harmadik teremben sem talált senkit.

No innen ugyan mindent ellophatnának.

Ha ugyan akadna olyan bolond tolvaj, aki ezt a mindent ellopja.

A szomszéd teremből végre emberjelző neszt hallott: tányércsörömpölést.

Oda is benyitott. Ott már kellemes illat fogadta: az ecettel volt kifüstölve.

A pohárszékek, almáriumok, tányértartók elárulták, hogy az az ebédlő. De még inkább a hosszú asztal középen, mely végig volt terítve fehér sávolyos abrosszal, de teríték csak egyetlenegy volt rajta: az asztalfőn; két ezüsttányér egymásra téve, mellette ezüstnyelű kés, villa, kiskanál, nagykanál, merőkanál, sótartó, borstartó és egy aranyozott ezüstpohár.

Az asztalnál egy hajdú serénykedett, kék mundérban, zöld zsinórral, sárga pitykékkel, piros nadrágban, sárga csizmában; a haja fekete volt, hátul copf van fonva, a bajusza is fekete, hegyesen előre viaszkolva.

– Az első vicispán urat keresem! – sietett az idegen úr idejöttét igazolni a rábámuló hajdú előtt. – Jelentsen be nála.

– A tekintetes első vicispán úr templomban van áhítatoskodni.

– Hát a vicispánné?

– A tekintetes vicispánné asszony pedig nem lakik a vármegyeházán, hanem otthon a domíniumán, a saját kastélyában.

– Valami kancellistája vagy szekretáriusa csak van a vicispánnak, akivel beszélni lehet.

– Igen is van négy patvaristája, de azoknak ma, ünnep lévén, vakációjuk van, otthon ebédelnek a mámijaiknál.

– Hát akkor majd megvárom a vicispán urat, amíg a templomból hazajön.

Azzal nem várva a „tessék”-et, elhelyezé magát a nagy bőrkanapén, a két lábát szétnyújtva a kappenstiblikkel.

– Az én nevem báró Kadarkuthy Viktor.

– Az én nevem pedig János.

A hajdú azt hitte, hogy így illik az.

– Ne hát hallja kend, János, mindig ilyen átkozott hideg van a vicispánnak a szobáiban, mint most?

Azok még aznap nem voltak befűtve, s a báró sajnálta már nagyon, hogy a köpönyegét odalenn hagyta az őrszobában.

– De majd mindjárt meleg lesz itt, csak a rabok feljöjjenek.

S nemsokára hallatszott a csörömpölés, amit a rabok a lábukra kovácsolt harminchárom fontos vasakkal eszközölnek, s az első dörömbölés az ebédlő kályhájában.

Kívülről fűtöttek minden kályhát, mit a folyosóról, mit a konyhából: az volt az igazi uraság.

Az a kemence valódi osgyáni gelencsérremek volt, felül nagy római urnával. Elfért benne egyszerre egy fertály öl fa.

A János hajdú elővett a szekrényből egy mázos fazekat, aztán meg egy cinkanalat.

Mindjárt megmagyarázta a dolgot a báró úrnak.

– Mert hát, tetszik tudni, ennek a kályhának az a virtusa, hogy amikor belegyújtanak, akkor egy darabig füstöl, de csak addig, amíg a fa jól lángra nem kap. A tekintetes vicispán úr osztég nem szereti a kályhafüstöt. Azért nekem mindig ki kell ókumlálni, hogy melyik hasadékon füstöl a kályha, azt azután én nagy hirtelen bekenem ezzel a szilvalekvárral: ez arra való. De hát minden fűtésnél más-más hasadékon füstöl. Ahun van ni! Nem mondtam? Most meg éppen a tetején füstöl.

Azt azután egy székre fölhágva kellett elfojtani, amit János hajdú csakugyan a lekvárba mártott cinkanál nyelével eszközölt ki. Akkor aztán ropogott, pattogott a tűz a kályhában.

Egy kis füstszag mégiscsak maradt a szobában.

Ezen pedig akképp segített a János, hogy egy megtüzesített vaslapátot hozott be, s arra porrá tört cukrot hintett: azzal tömjénezte be az ebédlőt.

A báró kezdte már érteni, hogy miért kell az első vicispán lakására a szagáról rátalálni.

– No most mindjárt jön a tekintetes vicispán úr a templomból – mondá János. – Hallom a minoriták kis tornyából a csengettyűszót. Vége lesz a misének. Csak tessék addig itt mulatozni.

Azzal kivitte a vaslapátot, az a konyhába való, s magára hagyta a látogatót.

A báró följegyezte magának azt a nagy bizalmat a cseléd részéről, aki őt, az először látott idegent magára meri hagyni ennyi ezüstneművel.

Ebbeli büszkeségében aztán egészen elbízta magát. Megnőtt a taraja, ahogy a német szólásmód tartja.

Odaállt az ebédlői nagy tükör elé, aminek a rámája is csupa tükör volt, csupa köszörült üvegből, s végignézte magát. Igazán volt miben gyönyörködnie!

Ha egy kicsinyt meggörbítette a nyakát, hát még az arcát is megláthatta a tükörben, különben az arca már a tükörráma cikornyái között sokszorozódott.

A pofa impertinens szőke volt, olyan serte hajlamokkal bíró hajjal, hogy azt hátul sehogy sem lehetett becsületes copfba csavarintani, mindenfelé álltak ki a szálak a hajtáskából, úgy végződvén a záró máslinál, mint egy elnyűtt meszelő; a két halántékot fedő hajbodrok pedig, amiket úgy hívtak, hogy „vuklik”, valószínűleg régen nem lévén fölsütve, kiegyenesültek, és meredtek szerteszéjjel. Az arca rosszul volt borotválva és összemetélve; ez bizonyosan saját munkája volt, hanem egy nagy vágás a szem végétől a száj szegletéig, az idegen manupropria lehetett rajta. A világosszőke hajszínnel diszharmóniában álltak a szúrós fekete szemek, szőke pillákkal környezve s lilaszín karikákkal körülfogva. Bajusza egy csöpp sem volt, amire pedig nagy szüksége lett volna vastag, duzzadt ajkainak, amik valóságos vadállati kifejezést adtak az arcának. Az álla messze előrenyúlt, két szakaszra válva, s az egyik részéből nagy bibircsók meredt elő, az az egy volt szakállal ellátva.

S ennek a fizimiskának a kiegészítéséül még valami olyan idegen szabású öltözetet viselt, amilyent soha a magyarok nem láttak (sem itthon, sem Bécsben, ahová nagyon sokat jártak). Valamikor meggyszínű bársonykabát, nagy lapos aranygombokkal, megkopva, megtükrösödve, színehagyott tarka hímzésekkel az elején; mellénye combig érő, virágos selyem, elöl kiforduló drága, de bepiszkolt csipkefodrokkal. Valamikor sárga szarvasbőr nadrágján sötét zsírfoltok. A franciák ez időben buggyos, sok ráncú „culotte”-ot viseltek, a lábszáron selyemharisnyát és csatos cipőt. Ez pedig végezte mindezt egy lovászmesterre szabott, tűrt szárú lovagcsizmával, amire hosszú nyelű sarkantyúk voltak szíjjal fölkötve.

Félrehúzta a száját a tükörbe nézve.

– Elég cudar vagy, ugye? – dörmögé. – Az a jó.

Nagyon meg volt elégedve magával.

Egyedül maradván, elkezdett alá s föl sétálgatni a teremben. Végtül végig mérte nagy léptekkel.

Az első sétánál tizenhárom volt a lépés a terem egyik ajtajától a másikig; az utolsónál már csak tíz. Minden tournál belenézett a tükörbe.

Egyszer aztán azon kezdte magát észrevenni, hogy izzad a homloka.

A nemrég oly farkasordító módon hideg terem kegyetlenül be vot fűtve. A rabok ugyancsak bepörnyeztettek.

Ez meg már nagyon is sok a jóból.

A János hajdú mondhatná már nekik, hogy ne fűtsenek többet. Hanem a János hajdú nem mutatta többé magát.

S a rabok még egyre zuhogtatták onnan kívülről a hasábfákat a kályha oldalához.

A báró rászánta a fejét, hogy maga megy ki a folyosóra, ráparancsolni a rabokra, hogy hagyják már abba a pokolban teljesítendő munkájukat.

Az ebédlő ajtaján kimehetett, hanem a tanácsterem ajtaját már alaposan bezárva találta maga előtt.

Ahá! A János hajdú nem olyan együgyű fickó, mint amilyennek látszik: ha a vadidegen látogatót egyedül hagyta az étkezőteremben azzal a sok ezüstneművel, volt ahhoz való esze, hogy a következő szobának az ajtajában kétszer ráfordítsa a kulcsot, hogy az el ne illanhasson onnan.

Ez már aztán dühbe hozta a bárót.

Hogy őt a hajdú ide bezárta. Hát fölteszi róla, hogy ő tolvaj. Elkezdett az ajtón dörömbölni a két öklével meg a sarkaival. Mindhiába. Még két szoba volt azon túl, senki sem hallotta sem a zuhogást, sem a káromkodást. Az ablakok a rabok udvarára nyíltak, s azok annál jobban fűtöttek, minél inkább kiabált rájuk az ablakon keresztül.

Az ablakokat pedig nem lehetett kinyitni, mert azok kulcsra jártak.

A szobák levegője a gőzfürdő hőmérsékletével kezdett vetekedni.

A báró kínjában minden okiratos almáriumot fölnyitogatott, hogy azokból csaljon elő egy kis hideg levegőt. Az ugyan dohos volt, de mégis enyhített. Aztán egynémely aktának a címzetéből megtanulta, hogy az első vicispánnak a neve Thomasius de Dédes, de eadem et Sajó-Balaton; a címe pedig „perillustris et generosus vice comes”. (Amit eddig nem tudott.)

Azután levetette a bársonyfrakkját meg a hosszú selyemmellényét, hogy a hőséget elviselhesse. Olyan veres volt már az arca, mint a főtt rák.

Végre kulcsot hall nyikorogni az ajtózárban.

Odarohant dühösen, elszánva, hogy a János hajdút menten agyonüti, amint keze ügyébe kerül.

Nagyot bámult aztán, mikor az ajtó kinyílt, s nem a Jánost látta maga előtt, hanem egy másik hajdút. Amannak fekete volt a haja, hegyes a bajusza, ennek meg fehér a haja, csavarintott a bajusza; de sűrű fekete szemöldökű, hosszúkás, csutora alakú ábrázata.

– Hát kend nem a János?

– Nem ám. Én a Tamás vagyok. De hát az úr kicsoda? Hogy kerül ide?

– Én báró Kadarkuthy vagyok. A vicispán urat keresem, s a gazember hajdú, a János rám zárta az ajtót, s rám fűttette a kályhát.

– Az ám. A János a fűttettő hajdú, én meg a szellőztető hajdú.

– No hát szellőztesse ki íziben ezt a Sidrák-Mizsák-Abednegó kemencéjét.

Tamás megcselekedte, nála volt az ablakzár generáliskulcsa.

Kitárta az ablakokat. A betóduló hideg légtől a szobában levő párázat egyszerre hókristállyá alakult.

A báró odaállt az ablakba azon nekivetkőzötten.

– Ne álljon az úr az ablakba, mert csúzt kap.

– Nem kell locsogni. Én jeges vízben fürdöm. Nem árt meg semmi.

Hát a Tamás hajdú nem szólt többet, hanem átment az ebédlőből a többi szobákba is kinyitogatni az ablakokat. Itt ez a szokás. Először kegyetlenül befűtenek, azután kinyitogatják az ablakokat. Van a vármegyének fája elég.

Ekkor azután jól kihűtőzvén, eszébe jutott a bárónak, hogy felöltse ismét a levetett öltönydarabjait; a mellénnyel hamar elkészült; hanem annak az átkozott bársony szárduthnak olyan szűkek az ujjai, hogy annak a fölhúzásához segítség kell, hogy az ember a csipkefodros karelőjét keresztülfúrhassa rajtuk.

– Héj, Tamás! – kiabált a báró.

Nyílt az ajtó, belépett rajta valaki.

– Adja kend föl rám azt a szárduthot.

Megtették neki ezt a szívességet.

Csak azután, hogy belevonaglotta magát a szűk felöltőjébe, kezdte kontemplálni, hogy ez az ember megint nem az előbbeni ember. Az arca ugyan nagyon hasonlít amazéhoz, csakhogy a megcsavart bajusz helyett ennek kurtára nyírott bajusza van; aztán nem is aranypitykés kék mundért visel, hanem skófiummal kivarrott, rókamálas kancamentét és zöld csizmát.

– Nem a Tamás? – hebegé zavarodottan.

– De Tamás vagyok. Dédesy Tamás vicispán, szolgálatjára.

– Ah! Mille pardon! Én stokfis! A nevem báró Kadarkuthy Viktor. De hogy engedhettem meg, hogy a kabátomat fölsegítse?

– Örültem, hogy szolgálatjára lehettem a báró úrnak.

– Ördög vigye ezt a nagy hasonlatosságot! Nem fogok sokáig alkalmatlankodni. Csak egy kérdést akarok intézni a tekintetes vicispán úrhoz.

– Ex offo?

– Igen is. Hivatalos kérdést.

– Akkor tessék azt elhalasztani. Ma szent karácsony péntekje van, s ezen a napon délelőtt semmiféle hivatalos aktusra nem reflektálok.

Kadarkuthy Viktor bosszús gesztusokat csinált kezével, lábával:

– Ezt én nem értem! Igazán nem értem.

– Keresztény római katolikus az úr? – kérdé komoly benevolizáló arccal a vicispán.

– Mit tudom én? Azt sem tudom, az apám megkereszteltetette? Az apám ateista volt: – manichéus.

– Ismertem.

– No, akkor engem is ismer a vicispán úr. Én pedig szabadkőműves vagyok.

– És így meg sincs bérmálva a báró úr?

– Az már igen; valahány pap keze ügyébe kaphatott, az mind pofon ütött, s elnevezett Cacusnak, Lycaonnak, Sénakéribnek.

– És így meg sem gyónt a báró úr soha.

– Ugyan mit gyóntam volna meg? Hisz nekem az egész tízparancsolat abszurdum. Soha meg nem tudom bocsátani a kereszténységnek, hogy a szép Vénus-szobrokat eltávolította az oltárokról, s mást tett a helyükbe.

– Ne beszéljünk hát erről – mondá a vicispán. – Kettőnk között ég és pokol a különbség. Minthogy azonban én igazhitű keresztény katolikus vagyok, akinek a vallási konvikciója tiltja, hogy nagy ünnepnap délelőttjén hivatalos kauzában korrespondeáljon, de amellett az ősmagyar regulát is tartom, melynél fogva ebéd idején érkezett vendéget megmarasztalni kötelesség: annálfogva meginvitálom a báró urat, hogy foglaljon helyet az asztalomnál; vegyen részt frugális ebédemben, s asztal felett mondja el előttem az egész kauzát, melyben intervenciómat kívánja; ebéd után majdan megadom rá az indorzátát.

Kadarkuthy Viktor meghajtotta magát, elfogadta a meghívást.

A vicispán intett a Tamás hajdúnak, aki már az ura szemöldökének a beszédjét is értette, sietett a vicispán terítéke mellé még hasonló ezüsttányérokat elhelyezni a többi szükséges étszerekkel. Az mind ősökről maradt antik volt.

– Még egy besteket tegyen kend oda az asztal végére.

– Ezüstöt?

– Nem. Jó mély cseréptányért tegyen neki, mert annak a vendégnek jó appetitusa fog lenni.

Ezalatt a másik hajdú is bejött; az meg a szalvétákból kétlábú csókákat formált ki, s minden tányér mellé egy formásan összefonott süteményt helyezett el, amit a magyarok perecnek hívnak, a németek pedig heilige striclinek. Kemény az, mint az elefántcsont.

Az asztal körüli szolgálatot állandóan két hajdú teljesíté, pedig csak két úr volt. De jött egy harmadik is.

– Hívja kend be a Matust – mondá a vicispán a Tamás hajdúnak, míg a János hajdú kivitte a levesestálat a konyhába.

Az öreg hajdú behozta az új vendéget. Egy kicsit taszigálni kellett az öklével hátba, mert nem akarózott neki a lépegetés.

A Matus jámbor szűcslegény volt; arról lehetett megismerni, hogy hiúzprémes dolmánya volt. Más nem viseli a hiúzbőrt, mert tarka. A mellénye piros volt, ólomgombokkal; azon alul pedig csizmaszárig érő fehér gyolcs öltözet lobogott, amit a régi magyarok úgy hívtak, hogy „gatya”. Ami december vége felé igazán parádés viselet.

A legény hórihorgas termet volt, fakó ábrázatán a bámulat és rettegés kifejezésével; nagy harcsaszája két szegletében holmi kezdetleges kísérlete a savószínű bajusznak; a tétovázás kifejezését segített kiegészíteni a kiülő szempár s a hátranyomott rövid áll. A vén hajdú fogta hátul a mentéje vitézkötését, nehogy meg találjon futamodni.

– Ne félj fiam, Matus – biztatá a remegő vendéget a vicispán.

– Fia? – kérdé bámulva Kadarkuthy Viktor; nem tudta, hogy a magyaroknál ez a megszólítás a bizalom kifejezése. „Fiam”-nak nevezi a férj a feleségét s a feleség az urát. Persze. Őneki még az apja sem mondta azt soha, hogy „fiam”.

– Ma velem ebédelsz – mondá a vicispán. – Oda ülsz az asztal végére.

A szűcslegény lehúzta a fejét a válla közé; sehogy sem értette a dolgot.

A János hajdú hozta a levesestálat.

– Placeat magnifice domine: – kínálta a vicispán a bárót a mellette való székkel, amire az rögtön letette magát. A vicispán azonban előbb az asztaláldást végzé el, két kezét összetéve a karosszéke támláján; az asztal túlsó végén haosnló szertartást végzett a szűcslegény.

A báró bosszúsan feszengett.

– De vicispán úr, ennyi cseléd és idegen pofa előtt én nem adhatom elő az én ügyeimet.

A vicispán fejét csóválta, s nem hagyta magát megzavartatni az ájtatosságában; keresztet vetett igaz lélek módjára, s csak azután, hogy maga is elhelyezkedék, felelt meg a bárónak.

– Ha skrupulusai vannak báró úrnak a profanum vulgus miatt, hát hiszen konverzálhatunk deákul.

– De én egy kukkot sem tudok deákul.

A vicispán elszörnyedt.

– Hogyan? A báró úr magyar ember, s nem tud deákul? Hisz a magyar nyelv a lingua materna; de a deák a lingua paterna minálunk.

– Nem hát! Hisz azért csaptak ki hét iskolából, mert nem vette be a gyomrom a kutya hic-haec-hoc-ot.

– No hát majd előadhatja a báró úr ebéd vége felé, amikor egyedül maradunk. Különben is azt tartja Galenus, hogy az emóció árt a concoctiónak.

– Ellenben beszélhetek franciául.

– Úgy meg én nem értek.

– Én pedig szétpukkanok, mint egy bomba, ha el nem mondhatom, amiért ide jöttem.

– Hát akkor én majd kiküldöm a szobából a hajdúkat, amint egy tálat körülhordtak, s azok csak akkor jönnek be, amikor csengetek nekik. A szűcslegény felől beszélhet a báró úr, mert az nem hall más nyelven, csak tótul.

Eközben az öreg hajdú körülhordozta a levesestálat. Először is megkínálta vele a vendég urat. Valami furcsa áporodott savanyú illat szállt föl a tálból.

– Ez cibereleves– mondá az alispán. – Ez az a híres leves, melyet a lakedémoniak mindennap osztogattak.

(Tudva van, hogy a cibere nyolc napig posajtott korpa levéből készül.)

Kadarkuthy nem érezte magát eléggé spártainak, hogy belekóstoljon.

– Mi párizsiak nem szoktunk levest enni.

Maradt fogyasztónak a böjtös leveshez a vicispán és az átellenes vendége.

Amint a hajdú kiment a levesestállal, a báró hozzákezdett az ügyének előadásához.

– Azt mondta a vicispán úr, hogy jól ismerte az apámat, amire én azt feleltem, hogy akkor hát engemet is kell, hogy ismerjen, mert tele van a tekintetes vármegyének az archívuma a mi kölcsönös kriminális pereinkkel. Már gyermekkoromban kurrentáltatott az apám, mint megszökött csavargót, gyújtogatót. Mivelhogy egyszer a kovácsnak a házát, ahová az apám inasnak beadott (nem akartam tanulni), szépen fölgyújtottam, aztán világgá szaladtam; majd meg Bécsbe küldött, beadott egy klastromba novitiusnak; onnan is megszöktem; eladtam a reverendámat, beálltam egy komédiásnak a truppjába, s ott játszottam az orangutánt.

A vicispán fölszisszent. Más ember fölkacagott volna rá.

A báró észrevette, hogy kellemetlen hatása volt a revelatiójának. Azt szerette. Folytatta a témát.

– Kitűnő majom voltam. A lábam ujjával meg tudtam vakarni a fülemet.

A vicispán megszólaltató a csengettyűt.

Tamás hajdú új fogás ételt hozott. Ezüsttálban főtt tojás, csak úgy héjában.

A báró megrökönyödött, mikor megkínálták vele.

– Mi párizsiak sohasem eszünk tojást héjában.

– Ez pedig királyi comendetia – bizonyítaná a vicispán. Mathias Corvinus deliciája, ahogy a krónika mondja: „hic fuit Mathias rex, comedit ova sex.” (Itt volt Mátyás király, megevett hat tojást.) Latinul nem tudó vendége kedvéért a magyar fordítást is hozzátette.

A szűcslegény azonban többet értett meg a latinból; ő is Mathias, s a „sex” tótul is „seszt”. Kivett magának hatot a tojásból. A báró elnevette magát.

A vicispán sietett egy klasszikus citátummal a vendégét rehabilitálni.

„Regis ad exemplum totus componitur orbis.” (Példát ád a király, s a világ mind indul utána.)

Ezzel nagy filológusi tehetségét is ragyogtatta.

A báró nem kérdezte a vicispántól, hogy micsoda jogon ül az ő úri asztalánál az a gatyás mesterlegény. Gondolta: ez valami kegyes fogadás teljesítése az áhítatos dignitarius részéről; szegényeket megvendégelni.

Legalább addig, amíg a Matyus a hat tojást lehámozgatja, időt nyer a curriculum vitaejének folytatására, a hajdú eltávoztával.

– A vége az lett a művészi pályámnak, hogy elszerettem a Herkules leányát, a kötéltáncosnét, vagy az engem; nem tudom bizonyosan. S aztán volt dínomdánom; találtunk sadduceusokat, akik pénzt adtak obligátiókra, amikre az apám neve volt írva.

– Tehát falsificátióra? – szólt a vicispán szigorú tekintettel.

– Hát az apám nevére csak szabad volt falsificálnom vagy mi?

Ezen fölfogás ellen nem lehet vitatkozni.

– Hanem az öreg is abban a hitben élt, hogy az ő nevére nem szabad pénzt fölszedegetnem. Pörre vitte a dolgot, prókátor kezébe adta. Akkor aztán én is prókátorhoz fordultam. Azt már aztán elképzelheti a vicispán úr, hogy mi támad abból, mikor két olyan ember, mint én meg az apám, két prókátort ültet föl a nyakába, s úgy produkálja a vitézi turnirt. Ha az ő fiskálisa egész litániáját hozta föl ellenem a válogatott istentelenségeknek: csinált az enyim kétakkora rovást az öregem elvádolására; larvatus, stellionatus, perduellio volt rábizonyítva, amiknek én az értelmét sem tudom; az ateista volt és manichéus, ezt már értem. Én szöktem egyik országból a másikba, nem bírtak elcsípni; de az öregemre annyi mindenféle bolondság bizonyult, hogy a nemes vármegye sequestrum alá vette, s tútort rendelt a számára. Az öreg két esztendeig állta a rendes életet, akkor megunta a dolgot: kibocsátotta a kezéből az anyai örökségemet, pedig még csak tizennyolc esztendős voltam. Azzal én kimentem Párizsba, s azontúl azután csak úgy messziről bosszantottuk egymást a hóbortos ficánkolásaink hírével.

Ezalatt a Mathiás megette a hat tojást: a vicispán csöngetett.

A vén hajdú harmadik étekfogásnak ezúttal kétfülű porcelán tálban hozott föl valamit, ami messziről látva igen hasonlít, de közelből nézve még jobban hasonlít egy fészek kurtakígyóhoz, lében úszó széna közé elhelyezve.

Ilyet sem látott Párizsban a báró soha.

– Mi ez, kérem? – kérdez gyanakodva a házigazdától.

– Ez csíkos káposzta.

A báró éhes volt már; kivett két darabot azokból a fekete kígyóformákból: egy nagyot meg egy kicsinyt.

Valami jónak kell annak lenni, mert az asztal végén ülő vendég a két tenyerére támaszkodva emelkedett föl az üléséből, a szemei még jobban kidülledtek, a szája gyönyör előérzetével nyílt széles mosolygásra; ki is pakolt abból a drága comendentiából egy teletetézett tányérral, mikor hozzá került a tál.

A báró egészen rajta felejtette a szemét.

Látta, hogy a Matus hogy bánik el a csíkkal. Megfogja a farkát, fölemeli magasra: aztán-fejével előre bocsátva, leereszti a szájába, egy perc alatt úgy csúszik az le a torkán, mintha a vármegye csináltatta volna az útját.

Azt hitte a báró, hogy azt ő is meg tudja tenni. Nyelt ő már valamikor késeket is. Megfogta a kisebbik csíkot, s elsüllyeszté a szájába. De ő nem volt ura ennek a tudománynak. Az a halforma állat fönnakadt a torkán; elkezdett tőle fulladozni, cikákolni, az arca elvörösödött.

A vicispán odakiáltott gyorsan a szűcslegénynek:

– Matus! Zabi do chrbat!

A Matus rögtön megmagyarázta e mondat értelmét; fölugrott a székről, odarohant a báróhoz és súlyos nagy parasztöklével olyat ütött neki a háta közepére, hogy a felakadt csík menten lecsúszott a maga helyére. (Ezt jelenti a „zabi do chrbat.”)

A báró aztán nem tudta, hogy megköszönje-e a hátbaütést, vagy megharagudjék érte.

A vicispán ismét egy új klasszikus mondással vigasztalta meg a vendégét, egyúttal egy ezüstkancsóból töltve tele az ezüstpoharát. (Arra jó ez az ezüst ivószer, hogy az ember nem tudja előre, mit fog inni.)

– Maledictus piscis in tertia aqua. (Átkozott a hal a harmadik vízben.)

A báró elértette a szép mondatot, s nagyot húzott a pohárból. Hanem a hosszú korty után rimánkodó tekintettel nézett a Matusra, aki már a helyén ült ismét, mintha arra kérné, hogy: no még egyszer „zabi do chrbat!”

– Mi ez az ital, kérem? – rebegé torkát köszörülve.

– Ez az én saját magam termesztette valódi almabor.

Hát biz a böjtös ebédhez almabor járja.

Más bortól csak berúg az ember; de az almabortól kirúg.

A báró most már dühös kezdett lenni.

Ez éppen összetaláló hangulat volt ahhoz, amit el akart mondani.

– Az öreg Kadarkuthy (már nem is az „öregem”) erre azt találta ki, hogy elfogott valahol egy kicsapott kálvinista diákot, s azt adta ki helyettem a fiának. Könnyű volt neki elbolondítani az egész világot. Engem kölyökkorom óta nem látott senki az apai háznál. Azt a fickót hordta magával faluról falura, cifrán öltöztetve, pénzzel ellátva, s beleheccelte a legveszettebb kalandokba, mind az én rovásomra, míg egyszer csak hírét hallom Párizsban (majd azt is elmondom, hogy ki értesített), hogy amíg én odakinn iparkodom a Kadarkuthy nevet híressé tenni: azalatt idehaza valami álorcás fickó még nagyobb bolondságokkal ékesíti föl a biográfiámat, és hogy legközelebb feleségül fogja venni egy alispánnak a kisasszonyát, s azt viszi haza a vén Kadarkuthy kastélyába. – Ejh, hogy karmolja a torkomat ez az átkozott almabor!

A vicispán megint félbeszakítá az előadást a csengettyűszóval.

Ezúttal a Tamás hajdú egy cifra virágú, lapos kőedény tálat hozott be, aminek a tartalma végképp elbúsítá a vendég bárót.

Azt pedig a tudományos házigazda ismét be tudta rekommendálni egy klasszikus mondattal:

– Ez az a mitologikus eledel, amivel Philemon és Baucis az inkognitó utazó Jupitert megvendégelte: „Mellaque et frugesque et lactis massa coacti” – „Mézzel trágyázott[1] lakodalmas kása tejekkel”.

Nem kellett az a bárónak se deákul, se magyarul.

De biz a házigazdának sem kellett.

– Vigye kend a Matusnak, tegye elébe az egész tálat.

Hát ennek meg a Matus örült meg nagyon. Egy egész tál mézeskása! Hisz ez maga a paradicsom! Neki is feküdt azonnal.Csak az volt a baja, hogy a kanala nem volt elég nagy. – Ekkora kásához és ekkora szájhoz!

Legalább addig, amíg a kásában tart, egészen elmondhatja a maga viszontagságait a báró.

– Én rögtön rohantam extrapostával Párizsból Magyarországra, ezt a gyalázatos intrikát megakadályozni; egyenesen az öreg kastélyába siettem. Tíz esztendő óta nem láttuk már egymást. Hát amint betoppanok a szobájába azzal a szóval, hogy én vagyok Kadarkuthy Viktor: az öreg gyilkost, rablót kiált, összeröffenti a hajdúit: „fogjátok meg a rablót, ez az a híres Schinderhannes!” engem megkötöztet, fölvitet Kassára, becsukat a tömlöcbe, egy komisz nyirkos odúba: s én ott ülök kenyéren, vizen, mint a híres rablóvezér Schinderhannes, amíg az öreg az alteregómat összeházasítja az én nevemben a Csallóköz legszebb kisasszonyával. Hát nem rettenetes injúria ez?

– Fatalis qui pro quo!

– Még most is ott ülnék, s most is veszekednének a würtembergi svábok, meg az abaúji magyarok, hogy melyik tortúráztasson meg: ha annak a pseudo-Kadarkuthynak az apja, egy hugonotta prédikátor, olyan ostoba nem lett volna, hogy a fiát a fényes lakodalom közepette demaszkírozza, fogságra vigye, s azután a csalárdságot deklarálva, az én fogságomnak véget vessen.

– Az a pap nem ostoba volt, hanem igazi puritán karakter.

– Bánom is én. A gézengúz fiúról aztán elhíresztelték, hogy az a Dunába ugrott, a menyasszonya pedig utána ugrott. Egyszerre eltűntek mind a ketten. De engem nem lehet ám olyan könnyen bolonddá tenni. Tudtam én jól, hogy ez csak finész. A szerelmes couple megszökött együtt, s most játssza a cache-cache-t. Tudom magamról, én is így tettem, mikor a komédiás Colombináját elszöktettem. Azok egyenesen az öregemhez menekültek, s az eldugta őket valahová. Vannak neki olyan birtokai, amikbe kocsiút sem vezet. De másodszor nem mentem az öregemhez, hogy még egyszer lefüleltessen. Van énnekem eszem! Hanem megszorítottam a csalónak az apját, a papot, s mikor az már látta, hogy nincs menekülés tőlem, előadta az igazat. Itt van a levél, tessék elolvasni: az öregem levele. Ebből világosan megérthető; hogy az országcsaló él, felesége, kisfia van. Itt rejtőzik a borsodi Bükkben; ő a barátfalvi lévita. Ez hozott ide engem. Meg akarom találni azt az embert.

A vicispán átolvasta az öreg Kadarkuthy levelét, mely a haldokló Guthay Thaddeus előtt a mennyországot megnyitotta, s visszaadta azt a vendégének.

– S aztán ha megtalálja a báró úr, mit fog tenni?

– Hát megölöm – szólt hidegvérrel Kadarkuthy Viktor, két nagy tenyerét culotte-ja zsebeibe mélyesztve.

Az alispán még komolyabb ráncokba szedte az arcát, mint eddig.

– Homicidium? Báró úr! Nem tetszett olvasni az ajtómra kiszögezett „Statárium”-ot. A gyilkosságért statárium elé állítják a reust, s három nap alatt „amice pendebis”.

Ezt megértette a báró; a „pendu” franciául is ugyan azt a függő helyzetet jelenti.

– Hiszen nem gyilkos módon akarom én őt megölni, hanem párbajban.

– Mi az? duellum? Hiszen a perdöntő páros bajvívást még Corvinus Mátyás királyunk aboleálta; egyébfajta duellumok pedig csak a csatatéren szokásosak, amilyenek voltak a vak Bottyán és Ocskay László, a török Kubát és a magyar Balázs, a krímiai Buzdorgán murza és Damokos Tamás között megvívottak; de máskülönben verekedni csak a parasztok szoktak; nemesember, ha injúria esik rajta, viszi az ügyét a törvényes bírája elé, s megítélteti az emendam capitis-t.

A báró nem akart recipiscálni.

– Soha! A mi ügyünket bíró nem döntheti el. Én gavallér ember vagyok. Meg fogom ölni az antagonistámat, aki miatt a börtönben penészedtem – s az jó lesz neki.

– De hátha az öli meg a báró urat?

– Az meg jó lesz nekem.

Ezalatt a Matus elkészült háromnegyed részben az isteneknek tetsző mézeskásával; úgy látszott, hogy a többit meg akarja hagyni „móres”-nek.

A vicispán odaszólt neki.

– No Matus, úgy látom, jóllaktál; most már fölkelhetsz, a „poszpász”-ból nem szükség részesülnöd.

Erre a Matus egy könyörgő tekintetet mosolygott az alispánra, azután meg az előtte való tálra, amit az alispán elértett, s kezével intett felé: „no hát csak végezd el a maradékot is”. A szűcslegény aztán még a megkegyelmezett mézeskása birtokbavételéhez is nekifohászkodott; miközben a két hajdú fölhordta ezüsttálcákon azt, amit a régi magyarok poszpásznak híttak.

A báró holmi süteményféléket képzelt alatta.

Aztán az egyik hajdú hozott a tálcán egy nagy fekete retket meg egy tányér diót; a másik pedig kevélyen mutogatott egy egészen jól kinőtt ostyepkát.

Ez utóbbit nem kísértjük meg leírni, mert úgyis tudja minden ember, hogy mi az, aztán meg nem is tudnánk hozzá.

A vicispán nagyon bőkezű volt a klasszikus mondásaival; a fekete retket meghámozta egy olyan furfangos masinával, mely azt egyúttal vékony szeletekre felaprózza.

„Omnia cum sale, raphanum sine sale comede.” (Mindent sóval egyél, de a retket sótalanul fald.)

A bárónak nem kellett az sem sóval, sem só nélkül.

Amíg pediglen a diót feltörte a vicispán egy furfangos csavarvégű géppel:

„Prima nux prodest, nocet alter, tertia mors est.” (Jó a dió egyben, kettő árt, harmadik öl már.)

A báró mindjárt az elsőnél elkezdte az életét védelmezni.

A szerencsétlen ostyepkával pedig nem tudta, hogy mit csináljon. Fejszével ütik ezt agyon vagy kuglizni fognak vele?

Pedig a vicispán olyan szépen beajánlotta azt e sorral: „Caseus et panis sunt optima fercula sanis”. (Jó a kenyér és sajt annak, ki nem ismeri a bajt.)

Kadarkuthy Viktor boldognak érezte magát, hogy vége van a vicispáni ebédnek.

– Talán ki lehetne ezeket a szájtátókat küldeni – mondá a vicispánnak.

– Illico, illico. Maradjatok még egy momentumig, szolgáim.

A vicispán fölállt a székéről; elmondta az asztal utáni hálaadást, amiben az asztal túlsó végén levő szűcslegény is követte.

A báró ellenben ülve maradt, és nem hálálkodott.

Magára vessen, ha éhen maradt; előtte volt minden; ugyan kínálták.

A vicispán ünnepélyes állást foglalt az asztalfőn, s oda inté maga elé Matust.

A szűcslegénynek az arca sugárzott a megelégedéstől.

– Jól laktál, Matus? – kérdé az alispán szarmata nyelven.

– Jaki pispek (mint a püspök) – volt rá a hálateljes felelet.

A vicispán arra kihúzott egy kötött selyemerszényt a nadrághasítékából. (Az volt a régi magyaroknál a zseb.)

Azt szétnyitva, kivett belőle egy viselt ezüst máriást, melyen a fejedelmi arckép pirulni látszott afölött, hogy nagyon sok réztartalma van az ezüstpénznek.

Azt odanyújtá a legénynek.

– Fogjad ezt fiam, te becsületes szűcslegény, s tartsd meg örök emlékül erre a mai napra, amelyen vicispánod asztalánál ebédelhettél egy báró társaságában.

A szűcslegény szomjas tekintettel nézett a tenyerébe ejtett máriásra, arra gondolva, hogy ez az örök emlék éppen jó lesz két pint idei karcosra, mert az almabor őt sem elégítette ki nagyon. Arra sarkantyút kell verni.

Addig is azonban elhelyezé a kapott drága emléket a csizmaszárába (a parasztnál meg az az erszény). Evégett föl kellett húznia az egyik gatyaszárat. Nem vette észre, hogy annak a rojtja fönnakadt a csizmaszár rózsáján.

– És most ide hallgassatok, ti istentelenek! – szólt a vicispán, a két hajdúhoz intézve a szót. – Tudjátok meg, hogy mi okból invitáltam én meg a mai ünnepi ebédemhez ezen jámbor istenfélő ifjút. Ugye, mikor ti velem jöttök a templomba, engemet kísérve, a világért le nem térdepelnétek hamarább, mint mikor a szentmise végén a ministráns az inclangoriumot megcsendíti, akkor is ugyan keresitek a kényes térdeitek számára a genuflexióra alkalmatos deszkákat. Íme ez a kegyes ifjú legény, amint a szentegyházba belépett, egyenesen odajárult az oltár elé, s ebben a vékony vászon perizomában rögtön letérdelt a hideg márványkőre, s úgy ájtatoskodta végig az egész szent ceremóniát az én szemeim láttára. Ezért ültettem én őt az én úri asztalomhoz, a jámbor publikánust, míg tinektek, paniperda liktoroknak, szolgálnotok kellett körülötte. Tanuljatok az ő példájából igaz ájtatosságot.

Ezen kenetteljes beszédnek ugyan ellenkező hatása volt a két hajdúra, mint aminőt a vicispán várt tőle. A János hajdú a markába nevetett, a Tamás hajdú ellenben még a tenyerét sem tette a szája elé, úgy röhögött.

– No ugyan szép példa! – vagdalt vissza gorombán a tekintetes urának –, hiszen a gyolcsgatya alatt kecskebőr nadrágot visel a szűcslegény! – s odamutatott a csizmaszár rózsáján fennakadt patyolatra, mely alól kilátszott a bőrnadrág.

A vicispán elképedve ütött öklével az asztalra.

– Canis tota mater! Portat braccas caprinas sub perizomate! Fogjátok meg a pernahajdert, vigyétek ki, s verjetek rá viginti quinque solidos!

A két hajdú megkapta a Matust két karjánál fogva, s vitték le a rabok udvarára egzekúcióra.

A jámbor szűcslegény soha e világi életében meg nem tudta, hogy miért kapott ő egy emlékezetes pénteki napon egy pompás vicispáni ebédet, annak a végén egy ezüst máriást, s in fine finali huszonöt mogyoróhájjal megkenegettetést.

Csak a báró volt nagyon megelégedve az exodussal. A ravasz fickó visszakapja kamatostul azt a hátbaütést, amit az ő bárói testén el mert követni.

– No most már vége van az ebédnek, remélem? Mármost lehet officiosus dologra áttérni? – mondá a vicispánnak.

– Állok szolgálatjára a báró úrnak – mondá a vicispán, a gyöngyös hüvelyű fogpiszkálót szájába dugva.

– Hát nem akarok én a vicispán úrnak egyébbel alkalmatlankodni, mint csupán annak a fölfedezésével, hogy hol találom én meg ebben a vármegyében Barátfalva helységet. Ezzel sem jöttem volna ide kellemetlenkedni; de már eddig bejártam a vármegyét keresztben-hosszában, gyalog és szekéren, amerre csak utak visznek, de sehol ilyen nevű falut nem bírtam találni, úgy jöttem a vicispán úrhoz, ezzel a rövid kérdéssel: hol találom meg Barátfalvát?

A vicispán kivette a szájából a fogpiszkálót, s kegyetlen flegmával válaszolt.

– Tudhatja báró úr, hogy én, mint primus vicecomes, exclusive in politicis fungálok. Önnek a kauzája pedig az adminisztráció reszortjába tartozik. Erre a kérdésére tehát directe a második vicispán úr adhat kompetens inviatiót.

Hej, de mérgesen rúgta ki maga alól a széket a nemes báró erre a válaszra.

– Hát nem tudta ezt nekem az úr mindjárt az elején megmondani? Hát ezért kellett nekem végignéznem egy ebédet? Ezért kellett darabonként elmondanom az egész bolond históriámat, hogy most rukkol ki vele, hogy ez nem az első vicispán dolga!

De azt sem mondta, hogy „servus humillimus”. Kapta a háromszögletű fedőjét, s nagy lépésekkel indult az ajtó felé.

– Megálljon csak még egy szóra, domine magnifice báró! – szólt a vicispán. – Még van valami információm, ami a báró urat proxime interessálni fogja. Én jó keresztény vagyok, s most manifesztálni akarom, hogy a keresztényi indulat még a szabadkőművesek irányában is indulgentiát contestál. – Hallgassa meg az információmat. – A báró úr most a második vicispán urat fogja meglátogatni. Az éppen ebben az órában ebédel. A báró urat bizonyosan ott fogja marasztalni a lakomáján. Az aztán másforma convivium lesz, mint aminőt a báró úr itt nálam contemplált. Három disznót öltek ma reggel. A második vicispán úr konyhája híres. Annyi válogatott étekfogás lesz ott, hogy aközben a báró úr az egész gravamináit végig historizálhatja. Hanem bona fide rekommendálom, hogy ne ugyanazt a peripetiát kövesse ott, amit énnálam.

– Hát mit?

– Hát exempli gratia ne mondja előtte azt, hogy az üldözött emberét duellumra akarja torqueálni és mactálni; mert éppen úgy jár vele, mint a szűcslegény járt velem, hogy a lukulluszi lakoma végével a vicispán úr a báró urat vasra vereti, s felküldi Budára, a locumtenenshez, mint „nobilis duellum provocanst”. S mondhatom, hogy a budai csonkatorony semmivel sem amoenusabb hely a kassai bástyaáristomnál.

Ettől csakugyan megszeppent a báró.

– Hát mit csináljak?

– Mondám, hogy én igaz keresztény vagyok, aki még a hitetlenek romlását sem kívánom. Mint igaz keresztény azt tanácsolom a báró úrnak, hogy használjon egy kis pia fraust: afféle mendacium opportunumot.

A báró a fejét rázta: nem értett a diák szavakból semmit.

– Tetesse magát okos embernek.

– Ahá! Hazudjak?

– Csak rendes normális észjárású embernek szimulálja magát báró úr. A sérelmes ügyet előadva, arra kérje fel a vicispán urat, hogy exmittáljon a criminális causájában egy judex nobiliumot, az ebéden asszisztáló vicefiskálist pedig pelnipotentiázza meg a processzusa levátájával: az incattus domiciliumát eruálni azután majd a juratus tabulae regiae notarius exmissiója fog lenni.

Azt sem mondta erre a báró, hogy „Deo gratias”.

Felszakítá az ajtót, felcsapta a kalapját, s keresztülrontva az üres szobán, lerohant a lépcsőn. Csak azután gondolta meg a dolgot. Hisz az első vicispán tanácsa egészen jó neki. Az a processzusindítás csak pia fraus. Csak egyszer a jurátus rátaláljon arra a mesés Barátfalvára, majd nem kell őneki se judicium, se vicefiskális.


[1] Régi szakácskönyv műkifejezése.


VisszaKezdőlapElőre