Akivel az ember párbajt akar víni

Az öreg Lapussának a nappal és éjjel minden órájában kell valakit rendelkezése alatt bírni, akinek nyugta ne legyen miatta.

Esti hét óráig eléggé eluntatta családját, akkor Lángainé színházba megy. Henriette a nevelőnővel a nagyteremben zongorához ül, a gyerekeket lefektetik. Clementine és a cselédség vacsorál, senki sem marad nála, akkor következik azután az éjjeliőr hivatása.

Az éjjeliőrök sorát sohasem irigyeltem; éjszaka sötétben, magányosan végigbotorkálni az emberjáratlan utcákon, hallgatni saját lépteinek visszhangját meg az alabárd kopogását, várni egyik órát a másik után, s kiabálni fennhangon kegyes mondásokat, mikre éppen akkor senki sem hallgat, mert minden ember alszik; hideg szélben, zivatarban kapumélyedésekben meghúzni magát, boltküszöbökön, kemény kőlócákon panaszos negyedórácskát bólintgatni; – biz ez nem valami mulatságos dolog; de mégis százszorta mulatságosabb, mint éji őrnek lenni Lapussa Demeter úr oldala mellett, nem is hiszem, hogy akadjon rá több annál az egy embernél, aki már benne van, s ha az el talál szökni, nem tudom, hol kapnak másikat.

Ennek a szerencsétlennek az a terhes hivatala, hogy esti nyolc órától kezdve reggeli hatig Lapussa úr ágya mellett üljön, s neki mindenfélét felolvasson.

Demeter úr nagyon rossz alvó; egész éjjel alig alszik egy órára való igazi álmot, s a szemeit csak akkor tudja behunyni, mikor már valami felolvasás nagyon elkábította a fejét, akkor aztán egy kis időre elszenderül; de amint csendesség támad, megint felébred, és nógatja a frátert, hogy olvassom tovább, minek hagyta el?

A fráter egy ötvenen túl levő vén diák, aki emlékezetét haladó idők óta mindig kéziratok fáradtságos lemásolása után élt, jámbor, együgyű ember, életében mindenféle hivatalba próbált már bejutni, folyamodott városhoz, vármegyéhez, kancellistának, porkolábnak, expeditornak; szerkesztőkhöz korrektornak, újdondásznak, kihordónak; színházhoz rendezőnek, ügyelőnek, jegyszedőnek, mágnásokhoz titkárnak, ispánnak, nevelőnek; vasutakhoz pénztárnoknak, konduktornak, kolportőrnek, anélkül, hogy valahol valami törekvését kívánt siker koronázta volna, míg végre ötven és egynéhány esztendős korára utolérte az a szerencse, hogy e biztos állomáshoz jusson, melybe azáltal keveredett, hogy egy szerkesztő megtudta, hogy Lapussa Demeter ilyen meg ilyen felolvasót kerestet, s berekommendálta szegényt.

Nem értett ugyan egyéb nyelven, mint magyarul, diákul és tótul, azt is mind a hármat egymással keverve, németül éppen csak olvasni, érteni nem: de hisz erre nem is volt szükség, mert olvasnia nem a saját épülése végett kellett.

Ez a jámbor ember tehát éjről éjre abban őszült, hogy Lampel Róbert kölcsönkönyvtárából ami csak németre fordított francia regény van, azt mind sorban felolvassa Demeter úr előtt anélkül, hogy maga egy szót értene belőlük. Demeter úr természetesen saját könyvtárt nem tartott, mert hiszen ez neki csak orvosság volt, s ki tartana külön gyógyszertárt magának?

Ezért kapott a felolvasó szabad kosztot és kvártélyt s hónaponkint tíz forintot készpénzben; nappal nem volt neki szabad bejönni a szobába. Eleinte az ásítozás is meg volt neki tiltva, mert Demeter úr kénytelen volt mindig utána tátongani, de miután ezt ki nem állotta, inkább felmondott; – hát később a szabad ásítás is belefoglaltatott a szerződésbe.

Azon az éjszakán, melyen János úr oly nagy haraggal ment el hazulról, különösen álmatlan volt Demeter úr; már nem tudom, Monte-Cristo tette-e, amiből a jámbor Margari éppen akkor olvasta fel az első kötetet, vagy az a nyugtalanság, hogy vajon mi nagy dolgokat fog elkövetni János.

Máskor a szegény Margarinak csak akadt egy-egy kis pihenése; ha észrevette, hogy Demeter úr kezd hosszúkat lélegzeni, ő is letette a fejét a könyvre, s rögtön elaludt; míg aztán a felébredő zsarnok újra felcsengette álmából, hogy olvasson tovább; de most egy pillanatra sem hagyott neki békét.

Monte-Cristo már jócskán ült a tömlöcben, midőn Lángainé hintaja visszajött a színházból; ekkor Demeter úr becsengeté a pitvarnokot, ha János úr nem érkezett-e szinte haza. Nem; volt rá felelet. Igaz, hisz ő a másik színházba jár. Lessék meg, mikor lesz annak vége. Azonban tizenegy óra lett, János mégsem jött meg; ezalatt Monte-Cristo szomszédja csinálta a vonalakat a tömlöc padlatán; azt szerette volna Demeter úr bővebben megmagyaráztatni magának:

– Hogyan lehet az, Margari?

– Instálok alázatosan, nagyságos úr, ezt nem értek.

– Jól van, folytassa.

Valahányszor a kaput nyitották oda alant, Demeter úr mindannyiszor becsengette a pitvarnokot, hogy nem János úr jött-e meg? Egyszer sem az jött. A pitvarnok mindannyiszor az ágyból ugrott fel, folyvást borzasabb fővel, durcásabb képpel jelenve meg a szobában, s átkozva magában azt a bakter diákot, hogy mégsem tudja elaltatni azt a vén embert, ez pedig irigyelte a szolga állapotját, akinek legalább szakaszonkint lehet átaludni az éjt.

– Folytassa hát, Margari, tovább.

Monte-Cristo kilökette magát halottképpen egy zsákba varrva a tengerbe.

– Merte volne-e azt maga megtenni, Margari? – kérdezé közbeszólva Demeter úr.

– Ha sok pénzem volna, nagyságos úr, instálok; de az ilyen szegény ördög, mint én örül, ha élhet – viszonza Margari, mely válasz persze a „nem értett” szöveghez semmiféle viszonyban sem állott.

– Jól van, együgyű ember; olvassa tovább.

Margari nagyot ásított, nyújtózkodni is akart, de akkor eszébe jutott, hogy hónalj alatt ki van szakadva a kabátja, az majd még nagyobbat szakad, hát ezt abbahagyta, s folytatta a keserves munkát.

Monte-Cristo már szárazra is úszott, Margarinak majd leragadtak a szempillái, de az öregúr mégsem álmosodott el; egyszer ismét becsengeté a komornyikot, hogy nézzen fel a háznál lakó orvoshoz, nem hívatták-e hirtelen valami veszélyesen megsebesült emberhez? A komornyik sem egészen értette a dolgot, az orvos is álmos volt, ahogy felköltötték, s kicsinyben múlt, hogy eret nem vágott a komornyikon, míg az fel bírta világosítani, hogy nem őróla van szó, hanem az öregúr álmodott valamit ébren.

– No, hát! – izent neki az álmából felvert doktor valamit, amit a pitvarnok bizonyosan nem mondott el odabenn. A János úr által tett fenyegetőzés egész éjjel nem hagyta Demeter urat aludni, aztán meg a szegény Margarit sem. Egy-egy érdekesebb hely megragadta az öreg figyelmét, akkor elfelejtette János párbaját, például, mikor Monte-Cristo megleli azt a tömérdek kincset a szigeten.

Ekkor felköltötte Margarit, hogy hozzon egy mappát, keresse meg rajta, hol van a Monte-Cristo-sziget? Margari kereste azt minden tengeren, utoljára még a szárazföldön is, de csak nem találta meg. Mikor már aztán nagyon megunta a keresést, azt indítványozta, hogy majd ír ő holnap délután mindjárt magának Alexander Dumas úrnak, hogy fedezze fel a nagyságos úr előtt, hol volt az a sziget, és hogy megvan-e még?

– Jól van, maga nagy ostoba, olvasson tovább.

Margari nagyot sóhajtott, felnézett a faliórára; de soká üti azt a hatot! Egyszer aztán olvasás közben csakugyan ütötte a hatot. Margari ott menten a sor közepén megállt, belehúzott a körmével, hogy ráismerjen: melyik szónál kezdje estére, fület csinált a lapnak, s betevé a könyvet.

– No! Hát a vége! – szólt neheztelő bámulással Demeter úr.

– Instálok alázatosan – szólt Margari alázatos rendületlenséggel –, hat óra után nincsen a konvenció! – Azzal jójcakát kívánt, és elment.

Demeter úr dühbe jött, káromkodott, föltette magában, hogy rögtön elcsapja, arra azután fényes reggel elaludt, és három óra hosszat aludt mély, narkotikus, halott álmot, amikor aztán a házat el lehetett volna körüle bontani, arra sem ébredt volna fel.

Tíz óra tájon fölébredve, első dolga az volt, hogy János úr után tudakozódjék. Még akkor sem jött haza. Erre elküldé a pitvarnokot a kapitányi hivatalhoz, hogy jelentse fel, miszerint az ő fia, János és Hátszegi úr (lakik az Angol Királyné vendéglőben) párbajt akarnak víni, a hatóság tudja ki, hol és mikor, és mindenáron akadályozza meg. A feljelentésre egy biztos rögtön bérkocsiba veté magát, s nyargalt lóhalálában; félóra múlva aztán egy hajdú azt az izenetet hozta vissza a komornyiknak, hogy tiszteli a biztos, máskor tegye bolonddá az öregapja lelkét, de ne őtet; – amiből azt is lehetett érteni, hogy a párbajról szó sem volt, vagy pedig azt, hogy mind a ketten megölték már egymást, el is vannak régen temetve: későn jött a denunciáció.

Szerencsére úgy délfelé hazaérkezett maga János úr, egy kissé olyan ámolygós állapotban, mint mikor az ember valakit korán reggel éhomra megölt, vagy pedig mikor egész éjjel ivott.

A család tagjai tegnapról megint együtt ültek már szokás szerint Demeter úr szobájában, s hallgatták annak boszontásait, midőn hírül jött János úr hazajötte. Demeter úr rögtön hívatta magához. Eleinte azt izente vissza, hogy ő most lefekszik, mert alhatnék, ami délben elég képtelen beszéd még a leggazdagabb embertől is, egy második küldetésre egypár pofont ígért a pitvarnoknak, csak miután harmadszorra Clementine menesztette át hozzája azzal a szóval, hogyha nem jön, beteg édesatyja fogja magát odavitetni hozzá, akkor jelent meg nagy haragosan.

– No, te! Te, dühös, vérengző ember! Hát megtörtént? Végbement?

– Mi történt meg? – kérdezé János, szörnyen elmeredt szemekkel.

– Ahá! Idegenek vannak jelen; azok előtt nem beszélhetsz: Clementine, missz Kleerri, távozzanak egy kissé a mellékszobába. No, már most szólhatsz.

– De ugyan mi a csodát akarod, hogy szóljak!

– Henriette, menjen ki maga is. Gyermekeknek nem kell mindent megtudni.

Henriette is a többi után ment, csak Lángainé maradt ott. Rébuszokat fejtegetett.

– De mit akarsz te éntőlem megtudni?

– Hát az az affér: az a rencontre Hátszegivel? Felkerested? Találkoztál vele?

– Óh! Úgy? Persze, hogy felkerestem, most is tőle jövök; egész éjjel együtt mulattunk az Angol Királynéban. Mondhatom, famózus egy fickó! Derék, charmant gavallér. Valóságos eredeti noble ember. Délután be fogom nálatok mutatni; meglátod, Matild, neked is meg fog tetszeni. Hanem most adieu; alunni kell mennem; mert egész éjjel nagyon sokat pezsgőztünk együtt. Óh, ez nagyon-nagyon jeles ember.

Demeter úr nem felelt rá semmit. Összeszorítá vékony ajkait, s fejével nagyokat bólingatott. Senki sem tett rá semmi észrevételt. János úr mehetett aludni tetszése szerint.

Csak eltávozta után kis időre szólítá meg Lángainét az öreg.

– Mit csinálsz, Matild?

– Egy rébuszt találgatok, ami az Irisben jött.

– Nem találod furcsának, amit János mondott?

– Észemben sincs, hogy törjem rajta a fejemet.

– Hm. Én gondoltam valamit.

Lángainé tetszésére bízta, hogy elmondja-e, amit gondolt, vagy elhallgasson vele?

– János vissza akarja adni a tromfot Hátszeginek; ide akarja csalni, hogy majd mikor az délután eljön, elébb megvárakoztassa az előszobában, azután azt üzenje ki neki, hogy ma nem fogadhatja el, jöjjön holnap. Így van az kicsinálva bizonyosan. Óh, János okos fiú, nagyon okos fiú! De én mindig kitalálom előre, hogy mit akar.

Ez önelégült konjektúrára még el is mosolyodott az öregúr.

E pillanatban valaki félig benyitotta az ajtót, s egy borzas fő bekukkantott rajta, s hirtelen széttekintve, megint vissza akart húzódni. Már késő volt. Demeter úr észrevette; úgy szokott fekünni, hogy a tükörből minden bejövőt meglátott.

– Ahán, Kálmán? Hát miért nem jössz be? Nem látsz, mi?

– Nem téged kereslek, hanem Henriette-et.

– Gyere ide, ha parancsolom!

Kálmán erre aztán egészen belépett az ajtón, a hátával be is akarta egypárszor újra csukni, de nem ment a kilincsbe, aztán csak úgy hagyta.

Szakasztott mása volt Henriette-nek arcvonásaiban, csakhogy fekete szemei szilaj tétovával jártak össze minden tárgyat, mint a vadrigóé, mely kalitjából kiszabadulva, egy perc alatt azt nézi, merre van itt valami elkapnivaló, vagy nincs-e egy macska, mely őt elkapja, vagy egy nyilás, melyen kiröpüljön, vagy egy búvóhely, ahova eltűnhessen? – Gyere ide! Mi kell neked a Henriette-tel?

Kálmán nagyot pislantott azokkal a szilaj szemekkel, egyet nyelt utána, azalatt elkészült azzal, amit felelni szükség.

– Hát, hogy a penzumomat nézze által, nincs-e benne valami hiba?

– He, te vén kamasz! Nem szégyenled egy leánynak mutatni a leckédet, nem szégyenled, hogy az többet tud, mint te?

– Te meg annyit sem tudsz.

– Mit? Így kell velem beszélned, te semmirekellő? Nem félsz tőlem?

A gyerek vállat vont.

– Az iskolában úgyis eleget koplalok büntetésből, mikor a leckém nem tudom. Attul meg nem ijedek meg, hogy kitagadsz; mert most is nyári kabátban járok télen.

– Igen, mert eladtad a télit, semmirevaló! Szép azúr kabátod volt.

– Óh, persze! Ócska volt, nem adtak érte többet két húszasnál, az is lyukas volt az egyik, megcsalt vele a zsidó. Demeter úr a fogait szítta, Lángainé megfeddé a fiút:

– Kálmán! Kálmán, ne feleselj öregatyáddal, az nem illik.

– Így van nevelve – szólt mérges leptetéssel az öreg –, ezek voltak a derék atyjának drága nevelési elvei. Éppen olyan, mint az apja.

A fiúnak erre a szóra könnybe lábadtak a szemei, félrefordítá arcát, hogy azokat az öreg ne lássa, s ajkába harapott, hogy sírva ne fakadjon; az fájt neki nagyon, ha azt mondták, hogy az apja is olyan ember volt, mint ő.

– Nos, mutasd azt a penzumot.

A fiú szótlanul nyújtá oda az összevarrott irkát.

Az öreg szemüvegét vette s belenézett:

– Ez nem a te írásod!

– Hát kié?

– Én ismerem, hogy kié.

– Biz azt nem ismered.

– Ahám! Ugye, elfogtalak? Tehát mégsem a tied, mert téged csak ismerlek.

– Ugyan, add vissza, aztán bocsáss.

– Óh, nem, majd megmutatom valakinek, aztán megtudom, hogy jól van-e fordítva, hogy mire mentél már, hogy nem hiába költöm-e rád ezt a sok pénzt?

– De ha azt hiszed, hogy nem én írtam.

– Most takarodjál! Az írás itt marad.

Kálmán duzzogva ment odább, nyitva hagyott maga után minden ajtót, s odakinn rögtön elkezdett hangosan fütyülni, amit Demeter úr ki nem állhatott.

Becsengette a komornyikot, teremtsék elő Margarit rögtön.

A jámbor férfiú ekkorra már kialudta magát, s megijedt, hogy megint felolvasás lesz a dologból, azonban engedelmeskedés az első erény egy jól rendezett státusban.

– Méltóztatja parancsolni.

– Jöjjön ide csak, Margari; maga tud diákul, fordítsa le nekem Kálmánnak a penzumát magyarra.

Margari előbb végignézte az írást, hogy sok-e, nem kellene-e érte külön diurnumot kérni. Azonban csak egy oldal volt. Elmondá a tartalmát híven. Valami ártatlan chria volt arról a témáról, hogy „beatus ille, qui procul negotiis” stb.

– Jól van, no. Elég, elég már. Nincs benne valami hiba? Csak azt akartam tudni.

– De igenis. Itt a poéma fölül hibázik a két punktum, aztán meg ahelyett, hogy „putabam”, szebb lett volna így írni, hogy „arbitratus sum”.

– Jól van. Adja vissza Kálmánnak az egzercíciumot. Aztán ide hallgasson: ha szépszerével hozzáférhet, kerítse kezébe Kálmánnak a többi gyakorlatait is, s hozza ide nekem. Kap érte jó ajándékot.

– Igenis, mindjárt, kérem alássan.

Az „ajándék” szóra a jeles férfiúnak egyszerre nagyon gyorsak lettek a lábai; azt vélte, hogy a feladat teljesítésének legegyenesebb útja leend Kálmán úrfit direkte megrohanni és inhibeálni neki a nagyatyai parancsolatot, hogy minden archívumát rögtön adja ki, mert abban gyönyörködni akarnak.

Erre aztán kapott Kálmán úrfitól egy olyan előre nem sejtett pofont, hogy megcsendült bele a füle, melynek következtében nagy lármát csapott odakinn, fenyegetőzött, hogy panaszra megy a professzorokhoz, s e gonosz szándékától nem is állt el addig, míg Henriette, megtudva az öccsét fenyegető veszélyt, névnapra kapott Szűz Máriás aranyát neki nem ajándékozá, hogy csak hallgasson el, és ne mondja senkinek, hogy Kálmán bántotta. (De azért csak mégis eldicsekedett vele adandó alkalommal mindenkinek, ha nem is panaszképpen.)

János úr az egész délutánt apja szobájában tölté, még a kávéházba sem ment. Bizonyosan várta a revansra való alkalmat.

Untából azt találta ki, hogy unokahúgának kezdett el udvarolni. Odaült mellé, a kezét cirógatta, megjegyezte rá, hogy milyen szép fehér a bőre; kérdezte tőle, hogy mért nem visel már angol fürtöket, mikor azok olyan jól illenek az arcához, az angol misszt is belevonta a diskurzusba, megtudakolva tőle, hogy Henriette tökéletes-e már az angol és francia nyelvben, sok hiányzik-e még, hogy virtuóz legyen a zongorán, példálózott, hogy bizony jó lesz sietni mindenféle tanulnivalóval, mert már Henriette nem gyermek, idestova egyet gondol, s elrepül, akkor aztán ha az ember egyszer már asszony, nem sokat tanul.

– Apropó, Heneriette, van-e már választottad, he?

Henriette sokkal jobban félt tőle, mint hogy e kérdésre elpirult volna, hanem inkább gyanakodva nézett fel rá félénk szemeivel, s nem felelt neki semmit.

De felelt helyette az öregúr, jól összeszidta Jánost.

– Te félbolond! Te egész bolond! Miről beszélsz te annak a gyereknek? Forgasd el a fejét! Anélkül sincsen a helyén. Iskola kell még annak, nevelőház, nem férjhezmenés; te vén szamár! Csak te biztasd. Az én akaratommal, Lapussa Demeter akaratával, öt esztendeig, értsd: ötig se kérő, se más széltoló nem teszi ide a lábát Henriette végett, érted!

János felkacagott e mérges fenyegetőzésre; tréfának vette az egészet, s azzal, mintha Henriette egészen az ő védence volna, bizalmas, pártfogó arccal mondta neki:

– Ne félj, húgocskám, majd hozok én neked vőlegényt, olyat, hogy a nagypapa a mankóját veszi, úgy szalad elibe (az öreg közbeordított valamit, János túlkiáltotta kacagva); ha pedig nem akar hozzáadni, hát elszöktetünk!

Azzal nevetve, mint aki jó szíve túlbuzgalmával nem bír, átölelte, megcsókolta Henriette-et, azzal a rúgkapálózó öreghez futott, azt is összecsókolta, azután Matild felé lépett, de az előre megmondá neki, hogy „engem már ne csókoljon meg, köszönöm!”

Henriette e nagybátyai hízelgés után kétszer-háromszor összeborzadt, mint akinek valami undorító orvosságot kell bevenni, s előre megérzette a szagát.

A pitvarnok félbeszakítá e kedélyes családi enyelgést, jelentve, hogy őnagysága báró Hátszegi úr kívánja tiszteletét tenni.

Demeter úr most egyszerre könyökére emelkedett, hogy János arcára lásson, vajon mit fog tenni. Kilöketi az inasokkal Hátszegit a házból, vagy azt izeni, hogy várjon az előszobában, ahogy ő várt nála, hogy jöjjön holnap? Óh, bizonyára János ilyesmit fog tenni, mert János nagyon büszke ember.

János úr pedig mindezek helyett azt tette, hogy maga rohant ki az ajtón az érkező vendég eleibe, fennhangon kiáltva messziről eléje:

– Óh, kérem alássan. Kedves, tisztelt barátom uram, minek ez a ceremónia miközöttünk, csak tessék egyenesen jönni akármikor hozzánk, báró úr, kegyed előtt nem vagyunk idegenek! Stb. stb.

Azzal karon ragadta érdemes vendégét, s diadaltól ragyogó orcával vezette őt be családi szentélyükbe, bemutatva őt örömtől egészen elfulladt hangon.

– Méltóságos báró Hátszegi Lénárd úr, legkedvesebb barátom.

Aztán azt az ügyetlenséget követte el, hogy az atyját és unokahúgát (akit közelebb ért) egymás után felnevezte a vendég előtt, végre Matild felé fordult, hogy azt is bemutassa neki, de már az akkor olyan képet mutatott rá, mint a márványhölgy Zampában, hogy János elébb jónak látta megkérdezni halkan: mi tetszik. Mire az az odahajló fülébe azt súgta:

– Tanuld meg, hogy ne mutasd be a vendégnek a háziasszonyt, te ügyetlen!

János először megijedt e címtől, másodszor haragudni akart érte, hanem harmadszor jobbnak látta mosolyogva fordulni Hátszegi báró úrhoz, aki udvariasan kisegíté zavarából, mondván:

– Van szerencsém őnagyságát tisztelhetni; több ízben volt alkalmam elmerengeni páholyában látott méltóságteljes arcvonalmain.

– Tessék helyet foglalni…


VisszaKezdőlapElőre