Az egyezkedés

Lapussa János úr már hetedszer izent Sipos fiskálisnak, hogy látogassa őt meg, s mindannyiszor azt a választ kapta vissza, hogy az ügyvéd nem mehet. Mikor jöhet hát? Azt nem tudja. Végre azt izente vissza, hogy se ma, se holnap, sem az esztendő semmi napján nem mehet hozzá.

Sipos úr letett minden összeköttetésről a Lapussa-családdal ama fatális örökösödési per óta, melynek védvei és ellenvédvei együl egyig abban álltak, hogy a pörös felek mennyi rosszat mondhassanak el egymás személye felől. Az ilyesmi pedig nem volt Sipos úr ízlésére.

Föltette magában, hogy semmiféle tanáccsal sem fog szolgálni többé sem az egyik, sem a másik félnek, kik a kíméletlenséget oly tökélyre vitték mindkét oldalról, hogy saját ügyvédeik kezdték restellni a dolgot.

Legjobban bántotta a puritán érzelmű férfiút az, hogy a legtöbb botrány a meghalt Lapussa Demeter nevének jutott ki. Ő sem szerette ugyan az öregurat, vele is sokszor méltatlanul bánt, tiszteletdíjával adós maradt, büszkeségével sértegette, háta mögött rágalmazta; de ő azért sohasem bírná magára venni, hogy egy halottrul rosszul beszéljen: De mortuis aut bene, aut nihil.

Hanem fennmaradt számára mégis egy szerep ez ügyben: Kálmán védelmezése; e lakhely nélküli ifjúnak volt ő törvényesen kinevezett védője, s János úrnak e minőségben sokkal sajgatóbb ellenfele, mint maga Lángainé.

A hetedszer hasztalan kéretés után maga jelent meg János úr Siposnál.

Gyász volt a kalapja mellett; igen szomorú arcot iparkodott mutatni.

– Nem jött el, ügyvéd úr, hozzám, én magam jöttem. Pedig igen fontos ügyben akarok kegyeddel beszélni. Hallotta már?

Sipos nem tudta, hogy mit kellett volna neki már hallani.

– Látja ezt a kalapom mellett? – szólt János úr érzékenyen, a felkötött gyászra mutatva.

Sipos úr gondolta, hogy János megint a megholt Demeter urat kezdi el gyászolni.

– Csakugyan nem hallotta még? Szegény sógorom, szerencsétlen Henriette.

– Nos mi történt?

– Hátszegi a Marosba fulladt.

– Lehetetlen! Hiszen kitűnő úszó volt.

– Úgy történt, hogy paripája elragadta, a zablája kettétörött, nem fékezhette meg; mikor Hátszegi látta, hogy a ló a magas partról akar leugrani a vízbe, le akart ugrani a nyeregből; azonban sarkantyúja szerencsétlenül a kengyelbe akadt, s a ló magával rántotta őt a magasból a folyóba. Ott a vízben fejjel lefelé, lábbal felfelé, hasztalanul erőködött magán segíteni; a megbőszült paripa átúszott vele a túlpartra, szüntelen maga után hurcolva a szerencsétlent, s mire a túlsó partra ért, úgy összerugdalta a fejét, hogy arcára sem lehetett ráismerni többé. Ma egy hete temették a hídvári családi sírboltba; csudálom, hogy kegyelmednek nem küldtek a halotti jelentésből.

– Hm, ez elég nagy – (azt akará mondani Sipos úr: „szerencsétlenség”, hanem azután csak nem mondott semmit).

– Szegény Henriette! – szólt nagyot sóhajtva János úr.

– Ilyen fiatalon özvegységre jutni! S olyan derék, szeretett férjet veszteni el, és olyan szomorú halállal! Igazán sajnálatra méltó! És, ami legsajnosabb, senkije sincs, aki vigasztalná.

Sipos úr igazán el nem tudta gondolni, hogy mit akar ez most.

– Igazán, a szívem hasad meg érte, tessék elhinni, fiskális úr; – ha meggondolom, hogy holmi nyomorult pénzviszonyok minket abba a sajnálatos helyzetbe hoztak, hogy egymástól ennyire elidegenedtünk; de nem én vagyok az oka; – azt tetszik tudni, hogy nem én vagyok az oka.

Sipos úr köhögött, és nem bizonyított semmit.

– Hiszen, ha énhozzám szépen szóltak volna; ha például Henriette csak egy levélben annyit írt volna: – kedves bátyám; ámbátor szeretett nagyatyánk minket egész kirekesztett, de mindazáltal reménylem önnek rokoni szívétől, hogy nem kíván bennünket ilyen nagy mértékben büntetni; – no, tudja: ilyesfélét, hát hiszen én sem vagyok tigris, az én szívem sincsen kőből. Nem tetszik azt hinni, pedig igazán mondom, úgy van. Én már egészen rászántam magamat, hogy az öregúr végrendelete dacára is a kerekvári domíniumot átengedem Henriette húgomnak.

– Mert több rá a költség, mint a jövedelem.

– No, ne tréfálózzék fiskális úr. Én rokonaim irányában sok áldozatra voltam képes. Engemet félreismer a világ. Engemet fukarnak hisznek, kapzsinak; pedig, ha a szívembe láthatnának.

– Amiket tett uraságod, azok nemigen bizonyítanak rokonai iránti jóindulata felől.

– No hát, miket tettem?

– Olvassa végig a perét ellenük, s eszébe fognak jutni.

– Annak mind Lángainé volt az oka. Arra haragszom. Azzal nem békülök ki. Az nagyon bántott engemet és édesatyámat. Azt bizonyította ellene, hogy őrült volt.

– Bámultam a hidegvért, amivel ezt tudta tenni. De ön nem őrajta állt bosszút, hanem testvére árváin; aki önt és atyját nem bántották, akik önnel nem is pereltek, akik öntül nem követeltek osztályrészt, és akik-engedje ön ezt nyíltan kimondanom – mindazokban a vétségekben ártatlanok, amiket ön rájuk fogott.

János úr kényelmetlenül fészkelődött helyén.

– Mert, hogy védencem ama váltóhamisítási ténybe mily ármánnyal, milyen cselszövénnyel vonatott bele, azt uraságod maga legjobban fogja tudni.

– Csak nem hiszi, fiskális úr, hogy énnekem valami egyetértésem lett volna azzal a rossz emberrel, aki őt ebbe belevitte?

– Az a rossz ember önnek megbízottja volt.

– De én azt tagadom.

– Tudom. Csakhogy a mi bizonyítékaink erősebbek az ön tagadásánál.

– Egyet mondok, uram: azt tudja ön, hogy én gazdag ember vagyok.

– Tudom; én nem törődöm vele.

– Önnek védence pedig földönfutó, szegény Hisz ön a bírák megvesztegethetlenségében?

– Hiszek a világos igazság kényszerítő hatalmában.

– Ha én akarom, ez a per elhúzódhatik húsz esztendeig.

– Az a per, amit Lángainé kezdett ön ellen, elhúzódhatik a világ végeig, ahhoz énnekem semmi közöm. Vajon őnagysága almásszürke fogaton jár-e, vagy rézderesen, az nem az én bajom, hanem az a másik per, mely az én védencemnek, aki semmi más, mint egy vándorkomédiás, tisztára fogja mosni a nevét, az el fog dőlni igen rövid idő alatt, s annak az eredményeit meg nem vásárolja ön valamennyi domíniuma árán.

Ilyesmit mondhattak már mások is János úrnak, mert nem válaszolt rá semmit az ügyvédnek.

Egyszer csak fölkelt, s azt mondá Siposnak:

– Tudja ön, mit? Dobjuk a tűzbe ezt az egész pert. Én egyezséget ajánlok. Megvallom igazán, hogy cudarul benne ülök a tintában. Kénytelen vagyok önhöz mint ellenfelemhez folyamodni. A váltó ügye bíróság előtt van, az a semmirekellő rám vall; maholnap tárgyalás elé kerül az egész, iszonyú skandalum lesz belőle, kiírják az újságokban, még tán el is ítélnek; mert minden ember irigy rám azért, mert gazdag vagyok.

– No, én nem.

– Nem is kegyedről mondtam: mások azok. És én mármost nem látom, hogy merre meneküljek ki ebből a kelepcéből, amiből szívesen szabadulnék, csak bele ne keveredtem volna.

– Jó. Én tudok egy módot önt kisegíthetni e hínárból.

– Közölje velem, s szabjon feltételeket tetszése szerint, én látatlanban aláírom.

– Tehát önt megmenteni az az egy mód van, ha Henriette maga jószántából azt fogá mondani, hogy a sokféleképpen vitatott váltó mégsem hamisított, hanem az ő valódi aláírásával van ellátva, azt kifizetné, s megsemmisítené, s ezzel megszűnnék ön ellen minden vádkereset alapja.

– Fölösleges gondolat! – kiálta János úr, felugorva helyéből. – Hogy megenné a szurkot az az átkozott Margari!

(Margari baja jutott legelébb is eszébe, annak örült legjobban.)

– És most halljam a kegyednek részéről való feltételeket.

– A föltétel csupáncsak egy: a harmadik testvér gyermekeinek „teljes” kielégítése.

– Tökéletes harmadrészbeli osztály? Semmi leengedés nélkül?

– Azon alul nem alkuszunk.

– Jó, azt mondtam, hogy mindenbe beleegyezem, és nem vonom vissza; Henriette-nek és annak a rossz fiúnak legyen meg a maga szerencséje. Mit kell elébb is tennem?

– Legelébb is azt a negyvenezer forintot elküldeni a bárónénak.

– Micsoda negyvenezer forintot?

– Amivel ő a váltót be fogja váltani, ha egyszer aláírását elismeri rajta.

– De hisz azt mi úgyis megsemmisítjük; csak nem hiszi kegyed talán, hogy én kifizettetem vele a váltót, miután aláírását elismeré?

– Én mindenre tartozom gondolni.

– No, hát legyen meg. És azután?

– Az engedménylevelet alá fogja írni kegyed, melynél fogva testvére gyermekeinek az atyjukról maradt uradalmakból a zöldhalmit és a ökörvárit átbocsátja.

– Köztünk mondva, ezek a legjobban jövedelmezők.

– Tehát adjon nekik készpénzt.

– Az nagyon deranzsírozna.

– Tehát adjon nekik bécsi és pesti házakat.

– Azokra meg büszke vagyok.

– Hát akkor gondoljon ki valami mást.

– No, jól van, majd holnap meggondolom.

Azzal vette a kalapját János úr, és eltávozott.

Másnap várta vissza az ügyvéd, és azután várta még két hétig; feléje sem jött. Egyszer a bírósághoz ment tudakozódni, s bámulva hallotta, hogy báró Hátszeginé nyilatkozata már megérkezett afelől, hogy a beperelt váltón az ő saját aláírása van.

János úr tudniillik azt tette, hogy amint Sipostól kicsalta a jó tanácsot, rögtön postakocsit vett, sietett Hídvárra, ott unokahúgával személyesen beszélt e tárgyról. A szegény nőnek sokkal ziláltabb volt a lelke, mint hogy arra tudott volna eszmélni, hogy mit tegyen. Rá hagyta magát venni mindenre; elfogadta a János által ajánlott uradalmakat; mit érdekelte őt, hogy melyik mit jövedelmez, s írásban ismeré el, hogy a kérdéses váltó az övé.

Sipos úr egy cseppet sem csodálkozott rajta, mikor egyszer csak jött a megbízás a báróné jószágigazgatójától, hogy azt a kérdéses negyvenezer forintot fizesse ki valami pesti üzérnek.

Tehát Henriette-nek a saját szívességtételét még meg is kellett jó erősen fizetni, ahogy azt Sipos jó előre tudta.

Henriette nem sokat törődött azzal.


VisszaKezdőlapElőre