A kőbe nőtt após

Naháma valóban csodálatos teremtés volt. Valami középlény a ma született gyermek, a vadállat és a szemérmes szűz között. A gyanútlanság és félénkség, a szelídség és makacsság keveréke. Minden indulat kezdetleges nála. Lehet belőle egész nőt s egész vadállatot csinálni. S tanulmányozni kell a szeszélyeit, mint egy anyának a csecsemőét, aki még nem tud beszélni, aki csak a hanglejtésből ért, és csak különböző hangú sírással, nyüzsgéssel, nyafogással, gügyögéssel tudja kifejezni akaratát, s ezerféle makranca van, amellett elpirul a férfiszem nézésétől, s hiú tetszelgéssel illesztgeti a halhártya-peplumot magára, mely bájait eltakarja. Mintha két lelke volna; egyik a tegnap született öntudatlan csecsemő-lélek, másik a visszaemlékező, a hajadon szívdobbanásaival együtt élő szellem.

Nagyon kényesen kellett vele bánnom.

Ahhoz hamar hozzászokott, hogy Bábival úgy bánjék, mint anyjával; szavakat annak sem mondott, csupán annak a hangjait utánozta. De ha én közelítettem felé, a kényelmetlenség jelei látszottak arcán, s bár megkísértém a gyöngédség minden hanglejtésén keresztül egyes szavakat mondani el előtte, azokat nem mondta el utánam.

Pedig azért kíváncsi volt rám.

Mikor lefeküdtem aludni a medve túlsó oldalára, úgy tettem, mintha már aludnám, odahajolt a medvén át fölém, és elnézett hosszan; mikor pedig egy dörzsgyufát elgyújtottam, olyankor leborult előttem arccal a földre, azt hitte, én vagyok az, aki villámlani tud.

Odaadtam neki vas- és rézeszközeimet, mik számára játékszerek voltak, s bemutattam, hogy mit tudok a furulyán. A dal nagyon tetszett neki. Azon nevetett.

Heteket töltöttünk már együtt a kristálypincében. Élelmiszerem elég volt. Sajt, füstölt nyelv, vesekonzerv. Naháma pedig még mindig szopott.

Elhagyni a kristálybarlangot még mindig nem volt tanácsos. A barlang folyvást gyönge rázkódás alatt volt, s azt koronkint egyes heves lökések szakíták félbe.

Naháma ezt mind bölcsőringatásnak vette.

Lassankint mégis annyira mentem vele, hogy a kezét meg hagyta fogni. Erre nagy szükség volt, hogy a körmeit levághassam, amik időtlen idők óta annyira megnőttek, mintha saskarmok volnának.

Ennek a nagy nyereménynek valami ára volt.

Iszákombul elővettem a velem hozott amiantot. A gyönyörű csillogó kőselyem, mely motringokat képez termés alakban, nagyon megnyerte a tetszését. Azután guzsalyt, orsót faragtam neki cachelot-inakból. S megmutattam, hogyan kell az azbesztet megfonni. Ez nagyon megtetszett neki. De a fonásban gátul vannak a nagy körmök. Azokat hát feláldozta ennek a kedvtöltésének, s azután font egyre vékony fonalat, amíg csak az azbesztben tartott.

Akkor azután négy halszálkából készítettem neki kötőtűket, s megtanítottam harisnyát kötni.

Ez nem nevetni való tréfa!

Nekünk azokra az azbeszt-harisnyákra nagy szükségünk lesz majd.

Egyszer már megkísértettem, mikor a földrengés szünetet tartott, kiindulni kémszemlészetre a kristálybarlangból. Meg akartam tudni, hogy vajon nem rekedtem-e ide.

Az út palarétegeken keresztül most a nagy rázkódás után még jobban nyitva állt. Sokkal közelebb folyosón jutottam el a bazaltbarlangig.

Ott azonban arra a megdöbbentő tapasztalatra jutottam, hogy most már éppen nehéz lesz rajta keresztülhatolni.

A barlang hévmérséke már nem lett volna oly elviselhetetlen. Leszállt az egész ötven fokra (Réaumur), s fenn az oszlopok közt rés támadt, melyen át a külső hideg lég szállt alá.

Hanem más baj támadt. Az, hogy a nagy földrendülés a szélső bazaltoszlopok közül egy egész sort aládöntött, s az most mint egy óriási dobogó hidalja át a barlangot.

De köszönöm én az ilyen aranyhidat. A bazaltoszlopok még most is oly forrók, hogy azokon Bábi tán keresztül tud szaladni, aki alig ér a lábával a talajhoz; de aki embermódra jár, minden lépésnél jól odanyomva a talpát, az vargát ránt, mire a túlpartra ér.

Tehát azért kellett, hogy Naháma mindkettőnk számára azbesztharisnyákat kössön. Az éghetlen kőselyemlábtyűvel bizton keresztülmehetünk majd az izzó hídon.

Hogy az öreg Lámekh benne maradt a kristályban, azt ugyan sajnáltam nagyon, de valamennyi jelenlevő kovarc legyen a tanum, hogy nem tehetek róla. Én az ő koporsóját is megporhanyítottam, ha az nem omlott szét, az a predestináció dolga.

Egyszer azonban, amidőn mindhárman álomnak adtuk magunkat, egy újabb földrendítő lökés úgy megmozdította egész barlangunkat, hogy az egy tömegben, ahogy gömbbé volt kandírozva, hintálni kezdett, úgyhogy mi fekhelyünkből ki jobbra, ki balra gurultunk széjjel.

A lökés rövid ideig tartott, s aztán ismét csend lett. Én meggyújtottam elébb a Davy-lámpámat, hogy bizonyossá legyek felőle, vajon nem tört-e be valahol a barlang boltozatja; midőn a rögtön támadó világosságnál egy új, bámulatos látvány lepett meg.

Azon prizma, melybe Lámekh volt elzárva, az újabb földlökés alatt összeomlott, s az ősapa alakja ott volt a prizma helyén, de nem felállva, mint eddig, se nem lefekve, hanem ülve.

A prizma nem omlott szét tökéletesen; egy repedés volt rajta keresztben, odáig morzsává lett, ott élesen elvált, s az alsó része megmaradt tömör darabnak, s abban mint egy kalodában maradt fogva az emberi alak. Mindene kiszabadult, csak térdeitől lefelé maradt összenőve a kristállyal; termete aztán ülő helyzetben roskadt a kristálytönkre.

– Nézz oda! – mondám Nahámának kezét megragadva, s a kristályban ülő alakra mutatva.

A leány erre éles sikoltással rohant az ülő alakhoz, s megragadva annak ökölre szorított kezeit, elkezdte azokat csókolni, s most már kiabált hozzá valamit, de a zokogás érthetetlenné tette szavait. Hanem a szavak hangja elmondá, hogy a gyermek örül a feltaláltnak, és siratja az elvesztettet, aki élettelenül ült előtte.

Én odasiettem hozzá, s azt mondám neki:

– Akarod, hogy fölélesszem őt?

Megértette szándékomat, lábaimhoz borult, és térdeimet átkarolta.

– Jól van, tehát segíts!

Nem gondoltam hirtelen arra, hogy minő bolond helyzet lesz abból, ha fölelevenítek egy embert, akinek a két lába térdig bele van nőve egy kristálycsonkba, amiből soha sem lehet kiszabadítani.

Elővettem sikerkoronázta tudományomat. Bőven bántam az ámbrával. De az öregnél nem olajat használtam, hanem spirituszban felolvasztott ámbrát, az jobban behatolt lompos gyapjúhordó bőrén, amit nagyobb siker végett keresztül is szurkáltam tűvel, a szájába is nagyobb adag ámbraszeszt töltöttem, s karjait mozgatva, mechanice erőszakoltam nála a lélegzetvétel újra megkezdését, bevégezve a műtételt a fejére öntött hideg vízzel; mire a fehér gyapjas alak egyszerre elkezdett egy nagyot prüsszenteni, és aztán prüsszentett egymásután nem tudom én hányat. Nem értem rá azt számlálni, mert abban a pillanatban, amidőn az öreg életre támadt, a leány felugrott mellőlem, hol addig guggolva bámulva ült, és azzal rohant – nem az életre költhöz, hanem hozzám, a feltámasztóhoz; leveté magát előttem arcra, átkarolta térdeimet, s aztán hozzáfogott csókolni a lábaim hegyén kezdve, fel egész a homlokomig, folyvást ölelve kebléhez és önkívületben lihegve.

Nem számláltam én sem a prüsszentést, sem a csókot.

Utoljára aztán ott maradt, karjait a nyakam körül fűzve és zokogott.

Ezt már értettem.


VisszaKezdőlapElőre