A Tegetthoff

A tér, melyen hű iramlóm (lónak nem nevezhetem, mert medve) végigfutott velem, éppen nem hasonlított ahhoz, melyen odáig jöttem. A jégmezők felporhanyultak, a felmeredő jégtáblák jégcsapokkal voltak körültámogatva; majd egy nyilt tó állta útunkat, melyen keresztül kellett úsztatnunk, csizmáimnak nem nagy örömére; majd ismét nagy jégtorlaszokra kellett felkapaszkodnunk, mik hosszan vonultak el keresztben, bástyamódra, s miken idejövet nem jöttem keresztül.

Egyszer csak előttem állt a Tegetthoff! Amint egy ilyen jégfennsíkra felkaptattunk.

Ott volt a szemem előtt; két puskalövésnyi távolban. Ugyanazon jégtorlat tetején, melyen utazói veszendőben odahagyták.

És minő zsivaj, minő élet volt rajta. Legboldogabb időkben sem hallott a Tegetthoff ilyen lármát. Ezerei az albatroszoknak, jégmadaraknak, penguinoknak lepték el födélzetét, sorba ültek a vitorla rúdjain, kergetőztek a párkányzatán, néztek ki az ablakain, himbálóztak a kötélzetén. Birtokukba vették az egész hajót.

De hogyan jöhetett a Tegetthoff a szárazföldre?

Nem úgy volt. A szárazföld ment a Tegetthoff alá.

A volkánkitörés s a nagy tömeg kőolajnak a jég alatti felrobbanása oly erőszakos lökést adott a jégalapon úszó szárazföld egy részének, hogy az mérföldeket hátrahaladva, alája fúródott a víz feletti jégmezők torlatainak, azokat felvette a hátára, s ugyanakkor megtörve az összeköttetést a jégkontinenssel, attul elvált: a tengeráramlat, s a szélirány kimozdítá helyéről, s továbbvitte észak felé.

A jégtorlasz azonban, melyen a Tegetthoff megfeneklett, azóta sokkal kisebb lett; olvadt. Egész odúk látszottak meg benne, amiket a víz vájt magának alatta, s a torlasz alól kifolyó víz megkerülve a bástyaidomú hosszú jégtorlatot, eközt és a szárazföld sziklahalmai közt egy tavat, vagy inkább tengeröböl formát képezett.

Ezen a tavon is hemzsegett mindenféle vízimadár.

Mikor újra visszakerültem a Tegetthoff födélzetére, megcsókoltam azt, leborulva, mintha szülötte földemet találtam volna fel, s sorra öleltem árbocot és kéményt, mintha testvéreim volnának.

A madarakon kívül semmi más állat sem foglalta el hajónkat. A medvéket elűzte a földről a gázrobbanás, ha meg nem ölte. Csak a madarak telepedtek meg rajta. S az észak szárnyasai oly szelídek, hogy meg lehet őket fogni kézzel. Menedéknek nézték a nagy építményt, s fészkeltek a vitorláink között; a ponyvákban már dunnalúd-tojásokat találtam: vámoltam is belőlük kosárszámra. Ez is Isten ajándoka.

Itt az én Nahámám nagyon jól fogja találni magát. A kapitány szobáját készítettem el számára.

Azután egy kisebb szánt megterheltem azokkal a mindenféle drága bundaneműekkel,amiket az eltávozottak kénytelenek voltak hátrahagyni, a katakombában hagyott népem számára.

Nahámának még egyéb öltözetrül is gondoskodtam.

A Tegetthoffon, az igaz, hogy asszonynak való öltözet nem volt található; de hát a szükség ezermester.

Mire való az a sok mindenféle zászló a hajón? Tengerészek minden nemzet zászlóját magukkal hordják, hogy a szemközt jövőket üdvözölhessék vele. Mind jó lesz ez az én feleségemnek. A Monarchia közös zászlójából, ahogy azt hajdan Gorove bemutatta a magyar országgyűlésnek, olyan szép viganó lesz, amilyet csak valaha párizsi marchand des modes kigondolt: tetejébe tunique-nek a spanyol zászló pompásan fog rá illeni, van azon tizenötféle szín, kis sas, nagy sas, griff, fekvő és álló oroszlán, csíkok, sávok, kockák, liliomok, gömbök és csillagok, annál szebb mustrát szoknyának asszony nem kívánhat; a brit zászlóból lesz gyönyörű kacamajka hozzá, s a dán zászló már csak kész baslik. Ennél drágább öltözete, fogadom, hogy senkinek sem volt még! Hogy megörül majd mind ennek az én kis feleségem!

Mielőtt azonban ismét útra keltem volna, hogy menyasszonyomat hazahozzam: egyszerre csak elkezdett valaki hozzám beszélni.

Valaki? Ki beszélne itt?

Maga a Tegetthoff. A hajó. – S annak igen furcsa beszéde van. Egy-egy roppanás végig a hajó szálgerendáin. Pattogó hangok a vaspántok között, súrló zörej a hajófenék vasoldalán, síró nyikorgások az eresztékekben. Ezeken beszélt hozzám a hajó. S mit értettem én meg e beszédből?

Azt, hogy erre a hajóra a rajta levőkkel együtt gonosz végzet vár. Az óriási jégtorlat, mely hátára emelte, alul ki van öblösítve már, s a jég, amint a tengerbül a szárazföldre tolatott, többé nem képez oly erős építményt; mint mikor még a vízen nyugszik. A Tegetthoffra az a sors vár, hogy egyszer az alatta levő jégtorlasz beomlik, s akkor a mélybe leeső hajót a föléje zuhanó jégsziklák összezúzzák.

Ennek nem szabad megtörténni. Gondoltam ki egy tervet.

A Tegetthoff ez idő szerint oly állásban volt, hogy a hátulja magasra fel volt emelve, s az orra belefúródva egy összetömörült jégtorlaszba. A jég olvadóban volt.

Mernem kellett mindent, ha meg akartam nyerni mindent. Így számítottam. Ha én azt a jégtorlaszt onnan a hajó orra elől eltávolíthatnám, akkor a hajó fekvésénél fogva, önsúlya által az olvatag jégtetőrül alácsúsznék. Lehet, hogy e lecsúszás által még jobban megfeneklik a torlasz aljában, s akkor a jégsziklák, amik képtelen szeszélyes és minden egyensúlyról való fogalmat kigúnyoló alakokban meredeznek elő, bizonyosan eltemetik. Lehet, hogy utat tör magának egész addig a jégbástyáig, mely az említett szabad öböl martját képezi. Itt azután egy hatalmas szaltó mortále vár reá, a meredek jégfalról tízméternyi magasból leszökni. Lehet, hogy ezen a kísérleten derékban kettétörik; de ha épkézláb lejut, akkor aztán a szabad öbölben minden veszélyen kívül van.

Ha már annyi vakmerőséget el mertem követni, hadd kísértsem meg ezt is.

Eszközöknek nem voltam híjával. A hajón voltak jégrobbantó torpedók villanykészülékkel; ismerős voltam azoknak kezelésével, elhelyeztem azokat a jégtáblák üregei közé, kiszámítva a robbanás irányzatát, s aztán a villanykészülékkel egyszerre felrobbantottam valamennyit.

A robbanást követő pillanatban elkezdett az egész Tegetthoffon végig valami kísértetes zúgás, csikorgás hangzani, vegyülve a jég ropogásával. A hajó megindult a jéghegyről aláfelé. S amint aztán egyszer megindult, azontúl feltartóztathatlan volt a rohanása. Éles fenékgerince harsogva tört utat a jég között, s félpercenkint növekedő gyorsasággal iramlott a nehéz hajótest a torlasz tetejéről alá, neki a keresztben álló jégsáncnak, mely egy kis városi utcasor tömörségében nyúlt végig előtte. Nem volt szüksége többé torpedóra, hogy azt keresztültörje.

E veszedelmes pirutsade alatt Bábi ijedten futott fel az árbocra, s ott az árbockasban rejté el magát. Nekem azonban minden érzékemet helyén kellett tartanom e válságos pillanatokban, akármi történik is alattam és körülöttem.

A kormánypáholyba siettem, s a legelső gondom volt magamat a térdemnél fogva a kormánypadhoz hozzákötözni.

Ha a hajó egy darabban leugrik a jégfalról a szabad öbölbe orrával előre, bizonyosan lemegy az öböl fenekéig. Ez még sebaj. Az ágyú-lőrések, az ablakok, a födéllyukak be vannak zárva; el nem merülünk; ami vizet fogunk, ott a szivattyú, majd kihúzzuk vele. A hajó megint felszínen lesz egy első perc múlva. Hanem az a baj támadhat, hogy az önsúly kölcsönözte roham által olyan irányt vesz fel, mely őt kiviszi az öbölbül, s eltávolítja a szárazföldtül. Jó szerencse, hogy rajta vagyok, mert ha itthagy a hajó, utána nem tudok menni.

Most azután ha ezt a katasztrófát túlélem, ha a csontjaim össze nem zúzom, ha a vízbe nem fulladok, azon kell lennem, hogy amint a hajó elkezdi a futását a szabad öbölben, azonnal megragadjam a kormánykereket, s a kelet felé nyílt öbölben a hajónak nyugati irányt adjak.

Most egy kábító zökkenés rendíté meg az egész hajót, mely után egész jégtornyok hullottak két oldalrul a födélzetre; a másik percben harsogva jött fel a hullám a hajó párkányain. Én kétfelül két óriási átlátszó zöld vízhegyet láttam felemelkedni tajtékzó tarajokkal, amik a másik percben zöld boltozattá egyesültek fölöttem: a Tegetthoff a víz alá merült.

Mi a vízbe esett embernek a legelső ösztönszerű cselekvénye? Az, hogy a lábait kiszabadítja és úszik. Az én lábaim oda voltak kötve a hajóhoz, s nem fogtam az úszáshoz, hanem elkezdtem a hajót kormányozni a víz alatt.

Számláltam a perceket magamban; de a kormányrudat ki nem eresztettem a kezemből. Már százhúszig számláltam. Tovább a leggyakorlottabb búvár sem állja ki lélegzetvétel nélkül. Fulladoztam. Itt volna az ideje lábaimat eloldani és menekülni. A hajó olyan sokáig elmarad a víz alatt. Azért sem menekülök. Ha idefulladok is, de a Tegetthoffot el nem hagyom. Mi egymáséi vagyunk. Együtt élünk vagy veszünk.

Csaknem elvesztém már az eszméletemet, midőn a vízboltozat fölöttem elkezde világosodni, s két perc múlva megláttam az eget fölöttem nem kékleni, hanem veresleni.

Nem volt magamra gondom. Át voltam ázva; nem is gondoltam rá. A Tegetthoff sebesen haladt a ködben kelet felé. Meg kellett őt fordítanom; a ködön keresztül lobogó volkán segített a tájékozásban. Sietve kellett felhasználnom az időt, amíg a csuszam által kölcsönzött önmozderő tart a hajónál. Percenkint lassúdott az; úgyhogy mikor az új öböl keleti partjához eljutott a hajó, oly csendesen feküdt fel a zátonyra, mintha kapitány, gépész, kormányos intézte volna futását. Szerencsésen megfeneklettünk. A hajó nem dűlt féloldalt, tökéletesen befúrta magát az új zsurmalékba (detritus). Én meg fölösleges elővigyázatul a kis horgonyt is lebocsátottam, s ekként biztosítottam a Tegetthoffot minden eshetőség ellen. Ha ez a szárazföld csakugyan lengővé lett, akkor a hajót is magával viszi, az el nem maradhat tőle. S ha a szárazföld el találna süllyedni, az égő kőszén és petróleum a jéglapot kiolvasztaná alóla: akkor felmenekülünk a Tegetthoffra.

A hajóban semmi lényeges kár nem történt, csupán az orrán levő cifrázatok szenvedtek egy kis haváriát.

Ekkor aztán lehívtam Bábit is a búvhelyéről; ő örült legjobban a Tegetthoff megszabadulásának, s örömében mindjárt hideg fürdőt vett az új öbölben, ő szárazan maradt az árbockasban; de nekem volt benne elég részem, s csak most vettem észre, hogy az öltöny megszáradt rajtam a nagy fáradságos munkában.


VisszaKezdőlapElőre