Az éjsark éléstárháza

A medvefőnök előtt, úgy látszik, nagyon gyanúsak voltak a téli kesztyűk, amik Bábi első lábaira voltak húzva. Ezekre morgott legjobban. Bábi elővette az engesztelés minden asszonyi praktikáját, végre midőn semmi sem használt: odafutott hozzám, s fejével intett, hogy jöjjek elő a lyukból.

Csak akkor léptem ki a födélzetre. Biztosan éreztem magamat a kloroformozott bundában.

Minden oldalról rohantak rám a fenevadak, de amint közel értek hozzám, egyszerre elbódultan dülöngéltek erre-arra, s nem bántottak.

A medveherceg elszörnyedve udvarának e szolgalelkűségén, saját legmagasabb fogaival indult nekem, hogy összetépjen, hanem aztán ő is úgy tántorodott hanyatt, hogy ha hitvese karjai föl nem fogják, a födélzetre esik. Egy tekercs hajókötél feküdt az árboc mellett, arra hanyatlott, mint egy trónusra, s fejét aztán Bábi ölébe nyugtatta.

Én pedig hirtelen előránték bundám zsebéből egy tilinkót, s jól tudva, hogy ennek a hangját szokták a medvék megérteni, rákezdtem egy keserves nótára. A tilinkóhangra a megjámborult medvék kezdtek ébredezni, a fejedelem, akinek én Marcipán nevet adtam, eleinte csak lábait rángatta, majd a füleivel billegett a nóta után, végre felugrott a helyéből s maga kezdé el a táncot két lábon állva s a tenyereit lelógatva, míg utóbb, a példán felbuzdulva, egész udvara belevegyült a polkába, s táncoltak mindaddig, amíg csak én fújtam. Akkor odajöttek hozzám gratulálni mindannyian s csóválták volna a farkukat, ha lett volna. A medvefőnök éppen oly kegyes volt, hogy megölelt; csakúgy ropogtak bele az oldalbordáim (már akkor elpárolgott a kloroform a bundámról), s odaültetett a kötéltrónra maga és Bábi közé.

De nem a gratulációkra s kitüntetésekre volt én nekem szükségem, hanem egy nagyon praktikus eszme létesítésén törtem ugyanakkor a fejemet.

(Az anyám olasz volt: innen van a véremben a spekuláció!) Így okoskodtam. Ez az ezer meg ezer fehér medve itt a jégsark alatt csak nem élhet levegőbül! Olyan állat pedig, amivel az éhséget elverje, ide csak ritkán vetődik. Az esztendőnek három hónapján át ugyan van szüretje; akkor a cethalászok itt hagyják számára a fogott cethalaknak minden húsát, ami csak medvének való. De mit esznek a többi kilenc hónap alatt?

Kell, hogy a mindenről gondoskodó természet állított fel légyen a számukra egy-egy kifogyhatatlan tárházat: egy-egy nagyszerű jégbarlangot, ahol özönvíz előtti állatok vannak eltéve jég közé bőröstől, húsostól, mind a mai napig épen megtartva. Van rá élő példa: a szentpétervári természettani múzeum nagy mammutcsontváza. Annak a gazdáját ép hússal megtartva lelték meg – éppen a fehér medvék – a szibériai jégbarlangok egyikében, s fejét meg is ették, mire az emberi szem ráakadt, s a mammuthús még akkor is friss volt.

Tehát én oda spekuláltam, hogy ha én ezeket a fehér medvéket úgy megszelídíthetném, hogy ezek elvezetnének engem ahhoz a jégbarlanghoz, ahonnan ők és őseik éldegéltek eddig, keservesen kaparva fel a jeget az eltemetett húskincsek fölül, hát majd csinálnék én nekik csákány és puskapor segélyével olyan nagyszerű államkölcsönt, hogy mindennap karácsonyjuk lenne tőle, s még nekem is maradna öreg napjaimra. Az éhhalál minden félelme megszűnne az egész Ferenc József-földön örök időkre (nem úgy, mint azon a másikon a Duna-Tisza között), ha ez az özönvízidei húsbánya embernek föl lenne fedezve.

Ide el fognak engem vezetni az én medvéim.

Sőt talán el is visznek!

Hátha be hagyják magukat fogatni egy szánkóba, mint a kutyák, s repülünk a kamatbiztosítástalan vasúton a gőzvonat sebességével!

E terv kiviteléhez is egész diplomatice fogtam hozzá. Mert az embernek, mikor medvékkel van dolga, mindig azon legyen a főfigyelme, hogy azt hitesse el velük, miszerint minden indítvány a közjóllét előmozdítására s a fejedelem tekintélyének megszilárdítására, nem pedig az indítványozó személyes érdekeinek előmozdítására céloztatik.

Most tehát legelső feladatom volt azt a nagy szánkót, mellyel sarkutazóink hatvannapos nagy expedíciójukat megtették, megrakni mindennemű szükségletekkel, amik vállalatomhoz előreláthatólag megkívántattak. A hajórul kitelt minden. Volt ugyan egy kis bajom új szövetségeseim kíváncsiságával, kik minden előttük ismeretlen tárgyhoz hozzányúltak. Marcipán herceg a repetitionstheodolithot minden áron fel akarta törni a fogával, azt gondolta: dió; hanem aztán, mikor a nagy teleszkópiumot előhoztam, akkor kotródott mellőlem mindenki. Marcipán herceg maga is felszaladt ijedtében az árbocra. De Bábi nem futott utána: a téli kesztyűktől nem tudott fára mászni. Mikor minden fel volt málházva, következett már az előfogat-kérdés.

Mint tudva van, a Tegetthoff egy óriási nagy jégtorlat tetején áll megfenekelve; a torlat vetekedik a Szent Gellérttel. A hajó orrával felfelé emelve, födélzetével egy planum inclinatumot képez, egy nemét a pirutsádnak, melyen alászánkázni nagyon könnyű. A hajóról a jéghegy aljáig ismét hasonló csuszkapálya van már készítve serpentina alakban, amin szintén magától megy le a szánka, csak az orrában kell ülni valakinek, aki lelógatott lábaival a járművet kormányozza.

Ismervén a medvéknek a majmokkal közös kiváncsisági és utánzási ösztönét, bizonyos voltam felőle, hogy amint én megkezdem a szánka-csúszást a hajóról, egyszerre ott teremnek az én polgártársaim, s teleülik a szánkámat. Ami úgy is lett. A hajó aljához leérve, már az első kanyarodónál tele volt a szánkám. Serenissime odaült a hátam mögé, s a vállamra tette a fejét. Bábi pedig valóban sikoltozott örömében, mikor a szánka repült a csuszkapályán.

Hanem ez egyszer aztán véget ért, s a szánka nem akart magától tovább menni. Serenissime azt hitte, hogy a rajta ülő polgártársak akadályozzák a haladást. Néhány legkegyelmesebb pofon nagyon hamar letisztítá őket a szánkárul.

Mindig azt tanultam, hogy semmi sem oly háládatos munka, mint olyankor, amikor a fejedelem megharagszik valakire, és azt üti, melléállni és segíteni a verésben. Megfigyeltem, melyik medve kapott pofont Marcipántól, azt fülön csíptem, a csizmaszárból előrántottam a korbácsot, jól rávertem. Mikor aztán nagyon meg volt hunyászkodva, akkor nyakába akasztottam a hámot, amit a vontató kutyáknál szoktunk használni, s odakötöttem a szánkához. Ekként sikerült hat gyönyörű medvemént befognom a szánkába, mire magam a szán elejébe ugrottam, kieresztettem az ostort, nagyot durrantottam vele, s arra nekiiramodott a hatos fogat, s vitt bennünket a jégsíkon tova, mint a szélvész. Serenissime ordított örömében, s Bábi végigfeküdt a szánkában, kényesen szükölve. Őt idegessé tette e gyors szánkázás.

A többi medvekiséret pedig, ki elöl, ki hátul nyargalt a szánka mellett – bandérium gyanánt.

Számításom igen természetes volt. A medvék egyenesen haza fognak velem szánkázni. Mert valahol csak laknak. Az a lakhely bizonyosan egyike azon jégbarlangoknak, amiket már említeni szerencsés voltam.

Óránkint húsz angol mérföldnyi sebességgel közelítettünk a Zichy-előfok felé. Ezt igen jó előjelnek vettem. A Ferenc József-föld kincsei eszerint a magyar területre esnek.

Gyönyörű északfénynél érkeztünk meg a rezidenciába. Innen még jókora kaptatón kellett felvontatnunk a megterhelt szánkót, s mondhatom, hogy ez alkalommal az általam inaugurált előfogat rendkívül hasznavehetőnek bizonyította be magát. Ezen a jéglejtőn csupán az ő körmeikkel lehetett felkapaszkodni; minden más vonómarba nyakát törte volna rajta.

A hegyoldalban tátongott egy félkerek lyuk, alig ember magasságnyi, s nem nagyobb, mint hogy éppen a szánka beférhessen rajta. A hozzá felvezető tört út igazolá sejtelmemet, hogy ez az egész medve-nemzetség tanyája itt. S egy tekintet az onnan alávonuló hegyszakadékba meggyőzött afelől, hogy amit kerestem, azt megtaláltam. Az a völgy tele volt már a barlangból kihurcolt ősállatcsontokkal, amik közt fölismertem az ősbölény és ásatag iramszarvas vázait.

De mielőtt e barlangba belépnénk, álljunk meg elébb és fejtsük meg, hogy jöhetett ide ez a jégbarlang ez ősállatokkal együtt.

Tény ugyan, hogy mammutokat találnak a Jeges-tenger jégtorlaszai között, de miután az őselefánt forró égalj lakója, aki bambusznál kisebb füvet nem legelész, itt pedig jég van, és fű nincs: tehát kérdés, hogyan ment be a mammut a jégbe, vagy hogy ment rá a jég a mammutra?

Ezt a nehéz kérdést én ekként oldottam meg:

A pliocén korszakában a föld felszíne még igen erős emelkedésnek és szállásnak volt kitéve. Hisz még az újabb időkben is tapasztaltunk ilyen hullámzást a föld szilárd kérgén a puzzuolai Jupiter Serapis templománál, mely egyszer ölnyire alámerült a tengerbe, másszor ismét kétszer olyan magasra emelkedett ki belőle: az oszlopaiba befurakodott modiolák, pholas kagylók s egyéb lithophagok bizonyítják, hogy milyen mélyen járt a tenger alatt.

Tehát egy ilyen földkéreghullámzásnál a horpadás színhelyéről a megrémült földlakók siettek az emelkedőben levő földrészre menekülni. Az állati ösztön a rémekkel teljes ég alól a barlangok sötétjébe vezette őket.

A barlangban már most tehát benn volnánk. De hogy jön a nyakukra a jég?

Következik az is.

A földkéreg hullámzásával együtt járt annak több helyütt megrepedezése s rétegenkint fölválása. A mély repedésekből a földkebel tüze rontott elő, míg ugyanakkor a horpadásokra ömlő tengerözön betölté a repedéseket. Ebből a víznek rögtöni tömeges elpárolgása származott. Az pedig természettani szabály, hogy mikor egy cseppfolyós test hirtelen párává alakul át, sok meleget leköt, hideget támaszt. Aki erről meg akar győződni, nézzen meg egy mesterséges jéggyárat, hogy készítik a jeget – fűtött kemencével.

Tehát e gyors elpárolgás által támadt rögtön a jég. Az emelkedésben levő földkéreg felfoszlott rétegei alatt megfagyott az oda betódult víz.

Mikor aztán rövid idő múlva ugyanazon földkéregháborgás miatt az elébb fölemelt réteg hirtelen alásüllyedt, megtelt a barlang egyszerre vízzel, s az odamenekült élőlények belefulladtak.

Úgy, de a földréteg alá betódult víz már jéggé volt fagyva, s mint tudjuk, a jég pondus specificuma miatt nem engedi magát a víz fenekére lenyomatni. Az tehát kiemelte a hátán az egész fölötte levő földrészt, s lett abból egy úszó sziget, melynek tutaja jég.

Már most tudjuk azt, hogy a tengernek van egy áramlata déltől északnak. Ez az áramlat abban az időben még erősebb volt, s tény az, hogy a Florida-szigetek támadása, miket a korallok építenek nagy lassan, térítette el utóbb némileg a Golf-streamet.

Ez az áramlat vette fel az úszó szigetet, s vitte azután egész odáig, ahol az Északi Jeges-tenger torlaszai között elvégre fönnakadt. Így jöttek ki a mammutok barlangostul.

Nekem már akkor meggyőződésem volt, hogy ez a mi szárazföldünk itten jég hátán áll, s a jégen alul van még a tenger. Mely sejtelmem később fényesen igazolva lett az események által.

A barlang benyílása előtt egy vén medve állt őrt, közeledtünkre jelt adott a barlangba, melynek azután irtóztató ordítás lett a következménye; künn és benn. Egy csoport fiatal medve úrfi rohant elő legelébb is az odúból, kik a szánról leugráló fejedelmi párban, úgy látszik, hogy családfejükre ismertek, s hengerbuckákat hánytak örömükben.

Én egyedül maradtam most a szánon, s kezdtem aggódni vakmerő vállalatom kimenetelén. Ez a barlang tele van olyan medvékkel, akik még nincsenek megszelídítve. A befogott hat medve pedig nyargalvást visz a barlang szájának, s én nem tudom, hogyan kell nekik megállást parancsolni. Nincs is az orrukba karika húzva.

Egy igen természetes gondolat kisegített a bajból. Hirtelen elővettem Drummond-féle könenylámpásomat[1], egy csavar elfordításával meggyujtottam azt, úgyhogy amint a barlangba bevágtattunk, ez teljes villámfényragyogás mellett történt meg.

A siker bámulatos volt. A rögtön támadó fényre nemcsak az én hat befogott medvém esett egyszerre guggoló helyzetbe, de a bennlevők is ijedten elhallgattak, s csúszó-mászó tömegeik igyekeztek meglapulva árnyékos helyre vonulni.

De még magamat is egészen elvarázsolt ez a látvány.

Egy óriási dóm tárult fel előttem: magasabb a Szent Péter templománál, melynek falai, oszlopai, boltozata, talapja jég. A könenylámpa fényében ezüstből látszik az egész építve lenni, s az árnyék benne smaragd s ultramarin. Fantasztikus torzalakú jégtömegek csüngnek alá a szédületes padmalyból, s szeszélyes alakú ívboltok egész portikuszán látni végig egy barlangoldalba. Merész karzatok futnak körül a magasba csipkés párkányokkal, s a barlang közepét kettéválasztó szédületes örvényen egy ördöghíd vonul át kristálytiszta jégtömegbül, míg a hátsó falról mintha egy irtóztató fehér kárpit csüggne alá, mely egy titáni orgonát takar el. Azt a csepegő jég csapjai alkották, de fenyőszálnyi jégcsapok. S a barlang legmélyén az ember azt képzeli, hogy az a templom oltárrésze, – áll egy óriási rémkép: egy bálvány, egy csontváz: egy álló őselefánt simára tisztított ivarfehér csontváza.

Erről csak a húst tudták letisztogatni a medvék; csontjait nem bírták szétcepelni.

S fölötte a fényes padmalyhoz odafagyva látszik függni mint egy rettentő dombormű, egy húsz öles plesiosaurus, egy páncélos krokodil, hosszú hattyúnyakkal, százfogú állkapcával, gyűrűs farkkal; a jég bevonta az egészet ezüsttel, úgy függ ott a falon, mint egy alászálló Leviathán.

Nem csodálom, hogy e látványtól magok a medvék is meg voltak lepetve. A csodálatos, a nagyszerű még az állatra is szelídítőleg hat. Ők itt eddig csak sötétben dolgoztak; csak szaglás után ismerték barlangjuk kincseit.

S mily végtelen kincsek voltak azok!

Körös-körül minden falból az átlátszó jégen keresztül az özönvíz előtti világ csodaállatainak körrajzai tűntek elő. Állatok, melyek még osztályozva nincsenek. Némelyiknek csak szörnyfeje látszik meg, a többi részét a jég nem engedi látni.

S ezeknek a húsa még mind megehető. Húszezer év óta vannak a jégben eltartva.

Meg sem igen látszik, amit a medvék elpusztítottak a megmérhetetlen éléstárházból. Szegényeknek nagyon meg kell szolgálniok minden falatot. A nyelvükkel nyalják le a jeget az eltemetett martalékról. Rettenetes robot! A szerecsen rabszolgák munkája ehhez képest dáridó! – Én meghoztam számukra a szabadságot.

Éppen abban fáradtak, hogy egy kövér mastodon tetemét olvasszák ki a tömör jégsziklából. Keserves szolgálat. Szerencsémre még éppen nem jutottak hozzá. Mert az nagy különbség. Még a háziállat is haragszik, és megharapja a legjobb emberét is, ha evés közben háborítja; de ellenben megszelídül a leggonoszabb fenevad is, ha azt látja, hogy enni adnak neki.

Én legelébb is szánkámat azáltal biztosítottam netaláni megtámadások ellen, hogy egy háromlábú vasserpenyőbe szenet téve, tüzet szítottam, s azt a málhák tetejébe tettem. A tűz tiszteletteljes távolban tartotta a polgártársakat. Akkor aztán fogtam a csákányt és a feszítő rudat, a lámpát a hátamra akasztottam, s nekiálltam a mastodon kiszabadításának. Alkalmas eszközeim segélyével könnyű munka volt rám nézve akkora rést vágni a jégen, hogy a mastodon egyik combja kiszabadult.

Tudván, hogy az elefántfélének legízletesebb falatja a talp, azt legelébb is lefűrészeltem róla: a talp maga volt huszonöt font. Azután taglóval levágtam róla a félcombot. Még egészen piros volt a húsa.

Az egész medvenemzetség ezalatt ájtatos félelemmel ülte körül tetteim színhelyét, amfiteatrális félkört képezve körülem, s csak a száját nyalogatta éhtürelmetlenségében.

Már pedig szépen várniok kellett. Ahol nyugtalankodást tapasztaltam, elég volt a lámpásnak egy odairányozása. A koncentrált vakító fénytől a legmérgesebb fenevad is meghunyászkodott.

Legelső volt a medve-nagymogul párnak kiadni a maga civillistáját. Ez a mastodontalp. Elébb megkóstoltam magam. Az íze nem lett volna rossz; hanem rágni kellett, mint a kaucsukot. Úgy láttam, hogy nem fogok közös konyhát tartani a polgártársaimmal.

Azután kifürészeltem annyi darabot a húsból, ahányan voltak a megrareyzott medvéim; legelébb is azokat elégítettem ki. Legnagyobb darabokat kaptak az előfogat egyéniségei. Azokat le kellett magam iránt köteleznem. Könnyű volt őket a többiek közül kiismernem arrul a halzsírhagyta örvrül, ami a hám után maradt a nyakukon.

A többi aztán a publikumé. Az igazgatótanácsot kielégítve, az osztalékot otthagytam a részvényeseknek; azok rögtön neki is estek, s addig ott nem hagyták, amíg a csontot nem érték.

Én azalatt háborítatlanul nézhettem saját vállalatom után. Tervem rögtön kész volt.

Vakmerőségemnek sikerült idáig mentő ötletekkel kivágni magamat a kényes helyzetből; de huzamosb ideig nem állanám ki, hogy egy ilyen civilizálatlan félbarbár medvenép megbízhatatlan barátságára legyek utalva. Elvégre is valamelyik elszánja magát, s lehúzza a fejemről a bőrt. A kosztot sem állom ki.

Az én tervem ez volt.

A barlang közepén tátong egy mély örvény, zegzugos jégsziklák merednek ki belőle; éppen olyan, mint egy óriási kaszabörtön.

Egy hosszú, ívbehajló jégtömeg fekszik híd gyanánt az örvény felett.

Én e hídra vontattam fel szánomat.

Hoztam magammal egy önemelő gépet a hajórul, hasonlót azokhoz, aminőkkel nagy városokban a kőművesek szokták magukat felcsavargatni az utcáról az emeletbe. Ezt a híd közepén egy levert vasrúdhoz megerősítém, s azzal az ereszkedő géppel és annyi málhával, amennyit még az megbírt, lebocsátkoztam a mélység fenekére.

Első gondom volt egy jó védett helyet keresni ki állandó tanyául.

Megjegyzendő, hogy itt e jégbarlangban éppen nem volt olyan hideg, mint a Tegetthoff szobáiban. A Tegetthoffon fűtetlen szobában 28 fok hideg volt, a szabadban 32. A barlangban a hévmérő már csak 12 fok hideget mutatott, s ez egész 8 fokig alászállt, amint a barlang fenekén észleltem; ami nagyon meglepett, minthogy a meleg fölfelé törekszik, s itt mégis megfordítva áll, aminek az okára rájöttem később.

Most tehát legelébb jól el kellett helyezkednem.

Két egymásra dűlő jéglap mintegy természetes alkovent képezett számomra, melybe minden készletemet elhelyezhetém. Amíg ezeket egyenkint le nem hordtam magammal, addig tovább körül sem tekintettem a jégbarlang alsó osztályában.

Tizenötször kellett a kerekes gépet fel- és lehajtanom, míg szánkám tartalmát mind raktáramba lehordhattam.

Akkor aztán elmondhattam, hogy az egész üzletem jégre van építve.

S mi volt ez az üzlet?

Legelőször is, ami legszükségesebb volt rám nézve: gulyáshúskonzerv-készítés.

Elhoztam magammal azt a Papin-féle párában főző katlant, melyben még a csont is kocsonyává fő össze. Ezt a katlant, minthogy lábakon áll, akárhova felállíthatom a jégalapon, s fűthetem minden veszedelem nélkül.

De hol veszem hozzá a fűtőszert?

Annak vagyok csak leginkább bővében! Az a kevés kőszén és fa, amit magammal hoztam, csak alágyújtani való. A fűtőszer lesz maga az ásatag hús. Hogy ez milyen tüzelő szerszám, azt már az angolok is tudják, akik Egyiptomban a gőzkazánok alá múmiákkal fűtenek. A legfinomabb és megemészthetőbb részét az ősvilági húsnak megfőzöm; a szívósabbal tüzelek.

Mikor ezzel készen voltam, akkor aztán lámpámat mellemre akasztva, elindultam húsbányámban körültekinteni. Valóban húsbánya volt az.

A barlang fenekét sík jégtalaj képezte. Olyan volt az, mint egy óriási táncterem, egyetlen tükörlappal padló helyett.

S az átlátszó tükörlapon át lámpám fénye egy egész beláthatlan múzeumot világított be. Az ősvilági állatok, miket a betóduló víz a barlang mélyébe sodort alá, egymásra halmozva feküdtek ott rendezetlen gomolyban. Szörnyetegek labirintja! Idomtalan lomha tömegek, madárnak kezdett, krokodilnak végzett korcsszülöttei a természetnek, vastagbőrű, pikkelyes gyűrűpáncélos csodák, óriások, négyszáz mázsányi testtel, két öles agyarakkal, iszonyú szarvakkal, és közöttük az állatvilág rejtélyes kétalakúi, akik repültek és másztak, madarak voltak és négy lábuk volt, vagy szőrt viseltek, de szárnyaik voltak hozzá. Kígyó alakú szörnyek, homlokukon szarvakkal, előrészükön patkóidomú lábakkal; teknöncök, miknek hosszú farkaik, békák, miknek fogas állkapcáik vannak.

De nem a ritkaságok gyűjteménye érdekelt itt engemet; hanem a nagyszerű vadpiac, amiben csak válogatni kellett.

A nagy vadaknak békét hagytam, azt már tudtam, hogy a dinotherium meg az anoploterium húsa csak a medve fogának való. Ez utóbbinak legfeljebb ha egy malacára akadok, azzal teszek kísérletet. Az is lesz akkora szopós korában, mint mai világban egy kinőtt vadkan. A legkarcsúbb állatot kerestem ki: egy ősvilági szarvast. Lőport és Bikford-gyutacsokat használtam a jég szétvettetéséhez, s amint az ősszarvashoz odajutottam, taglóval kivágtam a szügyéből egy darabot. Az éhség szorgalmazott.

Visszatérőben pedig mégis meg kellett állanom egy újabb felfedezés miatt. A jég alatt egy gyönyörű példány pterodactylust pillantottam meg. Alakja ugyan nem igen megnyerő. Feje madárfej, de csőrében krokodilfogakkal; nyaka gémnyak, teste szőrtelen, mint a yorkshire-i disznóé, négy lába madárkarmokkal ellátva s denevérszárnyakkal összekötve. Repülő szörny. Ez az ősállatok között az egyedüli faj, melynek zsírja van. Anélkül pedig nincs íze a sültnek. Kiástam a jég alól. Legfelül feküdt, kövérsége fenntartotta. A tapintása elárulta hájtermő minőségét. Bőre vékony volt, mint a pergamen, s a késnek is engedett. Hátán valóságos szalonna volt; megkóstoltam, kissé hasonlított az íze valamihez a halzsír és avas sajt között; talán a főzésnél majd elveszti a szagát.

Siettem leleményemmel vissza a katlanomhoz. Az ősszarvas szügyének egyes darabjait felhasogattam fűtőszernek; a világosabb színű belsejéből kockákat aprítottam, s közéjük szeldelve a pterodactylus szalonnáját, lezártam a Papin-féle fazékba.

A hús tüzelőszernek csakugyan pompásan bevált; de annál kevésbé vált be gulyáshúsnak.

Amint felnyitottam a Papin-fazék födelét, majd leütött a lábamról a fertelmes pézsmaszag. Ez az őspecsenye pézsmaszagú. De még milyen émelyítő, undorító szagú! Megkísértettem egy falatot lenyelni belőle az orromat befogva. De ez a lenyelt falat még azután is protestált a gyomromban a bekebeleztetés ellen. Második falatra nem voltam képes rászánni magamat. Úgy voltam vele, mint a tengervízzel a hajótöröttek: inkább meghalnak szomjan, mintsem abból igyanak.

Már bizonyos, hogy valamennyi emlősállatnak az ősvilágból mind pézsmaszagú húsa van. Nem eheti azt meg más, mint a jegesmedve.

Keressünk a múzeumunkban madarat.

Az ugyan az özönvíz előtti korszakban nagyon kevés volt; de ami volt, az aztán megérdemelte, hogy madárnak nevezzék.

Ha egy dinornist találhatnék, az nekem éppen elég lenne egy esztendőre. A londoni sebészeti múzeumban van egynek a csontváza, ami tizennyolc láb magas.

Sokáig kóboroltam a jéglapon alá s fel minden eredmény nélkül, s már azt kezdtem hinni, hogy a nagy világbontó kataklizma alatt madárfélét nem hajtott a rémület a barlangba, midőn egy véletlen fölfedezés az ellenkezőről győzött meg.

Amit a jéglap alatt megpillantottam, az egy tojás volt. De minő tojás!

Akkora, mint egy nagy dísztök. Hatszorta nagyobb a strucc tojásánál, hegyén rőtbarna, s tompa lapja fele zölddel márványozott.

Ez nagyobb volt még a párizsi múzeumban levő epiornis tojásánál is; pedig abba hatszáz közönséges tyúktojás tartalma fér bele.

Hogyan nem törött össze ez a tojás itt a jég között, holott azt a vízár messziről hozta ide?

Erre a kérdésre megfelelt a tojás maga, amint a jég alul kiástam. Csak a baltafokkal bírtam feltörni a héjat, mely négy milliméternyi vastagságú volt, s még hozzá ruganyos.

Tartalma egészen szilárd tömeg volt, mint a sajt. Megízlelém. Ez az egy nem volt rossz. Érett sajt íze volt, egy kis egérszaggal vegyítve. Ez még nem nagy hiba. Tudjuk, hogy a kínaiak egyik kedvenc csemegéje az olyan tojás, mely három esztendeig volt a földbe elásva, s azalatt valami sajttömeggé idomult át. Ezt Kínában csak a gazdagok ehetik. Tehát delicatesse. Vigasztaljuk magunkat ezzel a népismei adattal!

Ez a táplálék hónapokig eltart nekem.

Azonban ha a tojása idejöhetett, akkor a madár maga is itt lehet. Tovább fürkésztem.

Egyszer eszembe jutott, hogy a barlang hátterét képező óriási jégcsaporgonához közeledjem, s amint annak átlátszó pillérei közé világítottam lámpásommal, e ragyogó szikrázó tömeg között látszott egyenesen állva, mint egy királyi kísértet, a „dinornis”.

Kinyújtott fejével teljes három öl magas madár.

A vízözön elől egy magasabb bérctalapra menekült föl kurta szárnyaival, öles lábszáraival, s aztán ott várta be, helyéből meg nem mozdulva, míg a jégcsapok körös-körül betakarták.

Gyönyörű állat volt. Három ujjú lábának szárai embercomb vastagságúak, egész teste arasznyi hosszú fekete sertével bevonva, mely kemény és vastag, mint a sodrony, míg nyakát és fejét fehér borosta bozontosítja. Csőre fölött magas húskinövés, mely koponyájáig felhúzódik, mint egy sisaktaréj.

Ami pedig rám nézve legérdeklőbb, az öt láb szélességű mell. Micsoda „chevalier de poularde”[2]-okat lehet ebből szabni. Csakhogy nagyon nehéz volt hozzájutni.

Ezt a jégorgona építményét csak csínján lehet megbontani. Olyan ez, mintha egy gót építészetű münster tornya hegyével le volna építve, úgyhogy a csücskéi érik a talajt, s a talapzata van odafenn. Itt ugyan vigyázni kell, hogy egy oszlopot úgy mozdítson ki az ember, hogy aztán az egész épület a nyakába szakadjon. Akkor aztán szépen várhatnék újabb tízezer esztendeig, míg valaki engem is fölfedez a jég alatt.

Tehát itt a lőport nem vehettem segélyül; csákánnyal, vésővel kellett hozzáfognom, hogy a jégoszlopok között akkora rést nyissak, amekkora elég lesz, hogy a dinornis szügyéből kóstolóba ki lehessen vágni egy darabot. Elébb meg kellett tudnom, hogy ehető-e, mielőtt az egész tetem kiszabadítására elvesztegetném az erőmet. A csákányütések, mikor azt a roppant jégoszlopzatot érték, olyan hangot adtak, mintha a moszkvai Weliki Iván harangot ütögetné valaki, s e borzasztóan ünnepélyes carillon-játékot amint a jégsziklák visszazengték, úgy éreztem magamat, mintha a hang összeszorítaná agyamat, s szívdobogásomat siettetné. Hogy elhallgatott minden állati ordítás odafenn! A medvék mind kiszaladtak a barlangból.

Végre hozzájutottam a dinornis szügyéhez. A hús nem volt oly szálkás, mint az ősemlősöké; de barna és porhanyó. Egy darab hússal és a dinornis-tojással siettem vissza konyhámhoz.

A Papin-fazekat kimostam (vizet csináltam jégbül), a dinornis húsát beleaprítottam, s most már a szarvashús szeleteit csak tüzelőnek használtam hozzá.

Mikor felnyitottam a fazék födelét, aggodalommal szimatoltam a belőle kijövő illatot. Pompás étvágyingerlő szag volt az. Semmi pézsmaszag, semmi assa foetida, semmi arumcrinidum bűz, – haut goût: valódi gulyáshús-illat.

Előveszem kanalamat, s nagy delektálással kóstoltam bele. S aztán felugrottam és elkezdtem táncolni és rázkódni minden tagjaimban, mintha egyszerre shakerquakker lett volna belőlem. Olyan volt az a lenyelt falat, mintha lichen izlandicumban lett volna kifőzve s aztán chininnel megsózva.

Ez már jó szagú volna, de keserű!

Ebből sem csinálhatok gulyáshús-konzervet. Legalább magamnak nem. Nem marad más nyereményem eddigi fölfedezéseimből, mint a dinornis-tojás és a pterodactylus-szalonna. Annak is megkísértém a húsát megfőzni: csak a combjai voltak használhatók, más része nyersen is valami émelyítő békabűzt árul el; de a használható része is nagyon cethalhús ízű; erre csak eszkimógyomor vállalkoznék.

No ha ilyen volt az özönvíz előtti állatvilág, akkor az embereknek csakugyan nagy okuk volt vegetáriánusoknak lenni: ha ugyan voltak már akkor emberek.

Legutolsó kísérletem volt az ursus peleussal. A plantigradák húsát s különösen a talpát odafenn is inyencségnek tartják. Egy óriás medvetalp vándorolt a Papin-fazékba. Az meg egészen kocsonyává főtt benne. De legalább nem volt sem émelyítő, sem undorító. Ezt bátran elrakhattam a velem hozott üres bádogdobozokba, miket aztán beforrasztottam ónnal.

De hát mi okom volt nekem erre a nagy előgondoskodásra? Mit törekedem én ezt az én cadaveremet évek sorára ellátni, épségben megtartani: itt az örök tél hazájában, eltemetve egy jégbarlang fenekére, körülvéve poláris fenevadaktól? Mit reménylettem még? Mi ösztön dolgozott bennem?

Hát a hajótöröttek ösztöne. Azt reméltem, hogy talán az eltávozottak szerencsésen hazaérkeznek. Talán megindul egyszer majd egy újabb éjsarki expedíció. Talán az fel fogja találni az elhagyott Tegetthoffot. Talán a felfedezők meglelik azt a palackot, melybe levelemet bedugaszoltam néhány sorral megírva, hogy itt vagyok, hogy nem vesztem el. Talán ki is menekülhetek innen, s visszajuthatok a hajóra. Talán hírt adhatok magamról. Talán – ki tudja, mi minden történhetik talán?

Én élni akartam.


[1] Drummond-féle könenylámpás = gázlámpás

[2] „chevalier de poularde” = „jérce-lovag”


VisszaKezdőlapElőre