VIII.

Futottam a világból. Szeretőmet és csábítóját megöltem.

Éppen egymást tarták átkarolva, ajk ajkat ért, boldogok voltak, midőn egy döféssel keresztüldöftem mind a kettőt. Lelkeiket egymásba sóhajták, vérök összeömlött, s egymást átölelve meghaltak mind a ketten. A leány még egyszer felnyitá szemeit, azokat a nagy sötétkék szemeket, s rám tekinte velök… Hajh e tekintet mint szívembe égeté magát! Még most is, ha elsötétül, olykor előmbe áll, mint egy világló kép, és jövendőt mond fejemre. – Véréből egy csepp kezemre feccsent, siettem az erdőbe, hogy azt a legelső patakban lemossam kezemről, de nem ment le. Mostam, vérig mostam kezemet, hiába, a vérfolt ott maradt, mint egy örökké élő emlék. És azóta is sokszor mosom kezemet, és soha le nem megy róla. Ott lesz az rajt, mikor majd azt az ítéletnapkor fel kell tartani az örök bíró eleibe. Legyen ott, vétkeztem, bűnhődni fogok, de nem emberek kezétől. Az örök igazság pallosa nem enged el, ne is engedjen el semmit. Az emberek ítéletét megvetem.


VisszaKezdőlapElőre