6

Zenóbia ezalatt az Orontes partján horgászott Herodéval. Ősanyja példájaként parancsot adott búvárainak, hogy a víz alatt a kivetett horogra aranyhalakat akasszanak, s tudta osztani a mosolyt, mely e gyöngéd csel következtében az ifjú halvány arcán elvonult.

Mennyi lélekerő s mily női gyöngédség kellett arra, hogy e férfias munkához edzett asszony lemondjon legkedvencebb mulatságáról, midőn annak riadó hangjai füléig hatnak el, s leüljön egy lélekbeteg gyermeket mulattatni, kit rajta kívül mindenki megvet, kicsúfol; s míg férjét és tulajdon fiát fenevadakkal küzdeni tudja, szeretete gyöngédségével mostoha gyermekét halmozza el, ez erőtlen, hervatag ifjút, kinek minden öröme e csodás, e megfoghatlan szülői érzelem.

A vadászat zaja mindig hangosabbá válik, Herode remegve simul anyjához közelebb.

– Ó anyám! Hallod e lármát? Hallod ezt a szokatlan ordítást? Én félek.

– Az elefántok bőgése az. Jer tova, ha félsz hallani.

– Ó nem tova, ott szeretnék lenni, ahol ez a lárma van, akkor nem félnék tőle.

– Ne hallgass oda; vidám kiáltások azok, kedvtelő vadászok ujjongatásai.

– Nem hallasz valami sikoltást közbe-közbe? valami segítségkiáltó jajgatást?

– Ki tudná ezt ily távolról kivenni?

– Én hallom jól. Nem apám kiált-e?

– Hova gondolsz? Mi baj érhetné őt? Nincs sem ember, sem vadállat, melyet puszta kézzel meg ne öljön, puszta öklével képes betörni a bölény koponyáját, s az oroszlánt fél kézzel megfojtani.

– Igaz, – szólt Herode, nevetve, mint gyermekek szoktak, kik apjok erejéről, bátorságáról hallanak beszélni. – Apám erős ember. Aztán Vaballath is vele van. Anyám, mért nem vagyok én oly bátor, mint Vaballath?

– Minek volna e bátorság neked?

– Mert ott volnék apám mellett. Hátha mégis valami baja eshetik; lehet, hogy kardja eltörik a viadalban, akkor én a magamét nyujtanám neki, orozva jöhetne rá valami veszély, melyet ő nem lát meg, én észrevenném, s rákiáltanék, hogy vigyázzon. Eltévedhet kiséretétől, s valamely mocsárban elveszhet, én nem maradnék el oldala mellől soha. Ez mind megeshetik rajta. Jerünk oda, ahol az a lárma hallik.

– Messzünnen is remegsz tőle.

– Ha látni fogom, nem félek. Aztán te mellettem maradsz, ugye, nem távozol tőlem? Mitől félhetnék, ha te itt vagy? Ki bánthatna, ha te oltalmazol?

Édes gyermeki érzelem, mely mindenhatóvá képzeli a szülői szivet és kart!

Az ifjú nem bírt nyugodni, míg Zenóbia parancsot nem adott a hátramaradt kiséretnek, hogy induljanak a vadászok után.

Minél közelebb értek a zajhoz, annál többször iparkodék mondani s arcával és mozdulataival kifejezni, hogy nem fél, s midőn az első tanyához értek, hová éppen akkor vontatták az elejtett rinocérosz roppant tetemét; annyi bátorságot vett magának, hogy leszállt hozzá, és meg merte tapintani annak hosszú szarvát; hanem amikor aztán hallá, hogy az egy elefántot összegázolt, s kemény kérges bőrével összenézte azt a vékony aranyhegyű nyilat, melyet remegő kezében tartott, elsápadva emelteté magát elefántja hátára, vissza, s félve kérdezé a vadászoktól, hogy e tartós lárma hasonló szörnyeteggeli küzdés zaja-e?

– Ez csak hajtás, – viszonzá egy vadász. – Egy tigrispár vette magát a berekbe, s most azt nem bírják onnan kihajtani.

– De apám jó helyen van, úgye?

– Az mindig jó hely, ahol apád kardja ki van vonva, – felelt a vadász, a királyné intésére megindulva az elefánt előtt, s azon táj felé vezette, hol a király állott.


VisszaKezdőlapElőre