5. TEKINTETES HURDAY LÁSZLÓ ÚR LEVELE GARMADI LÁSZLÓ ÚRHOZ

New-York, 184–

No öcsém, ittam tengert! Mondhatom, hogy nem jó. Tanácslom, hogy addig Amerikába ne jőjj, míg Angliától New-Yorkig hidat vagy tunelt, vagy vasutat, vagy más effélét nem építenek, akkor is előbb meggyónjál és testamentomot tégy s asszekuráltasd az életedet. Mert az igaz, hogy sok fürdőn voltam már életemben, de akkora kádban még nem fürödtem, mint most, sem mineralwassert akkora kvantumban nem ittam, sem a fürdőért annyit nem fizettem, mint most.

Hamburgból két hajó indult el tele kivándorlókkal. Többnyire németek voltak, bajorok, bádeniek.

Az első helyen kevés utazott, legtöbb az utolsó helyen volt összeszorítva, külön kabinja rajtam kívül senkinek sem volt. Elindulásunk előtt valami dalt kezdtek énekelni, hanem a legtöbbnek a torkába belefagyott a hang, s az egypár, aki még győzte magát pálinkával, mindenik másféle nótát fújt, míg abba nem hagyta.

Egy-két asszonyszemély kendővel integetett visszafelé, pedig oly sűrű volt a köd, hogy az ember a hajó egyik végéről a másikra nem látott s beletelt két óra, míg a kikötőből kivergődtünk, mialatt a sok lótófutó matróz szinte elütötte az embert a lábáról, taszigálva hosszú csáklyákkal a hajókat, amiknek nekimentünk, s iszonyúan dolgozva mindenféle kötelekkel és korongokkal legkisebb tekintet nélkül a publikumra. Az idő kriminális volt, a ködöt harapni lehetett, s mikor dél felé javulni kezdett, akkor eső lett belőle, s akinek még a bőre száraz volt, azt is keresztüláztatta.

Magam csak jól el lettem volna látva. Mindenről gondoskodtam Hamburgban, amit tanácsoltak: szabattam magamra egy tengeri kutyabőrt, fejemen guttapercsa sipka volt, lábamon kaucsuk csizma térden felül. Vettem dohányt, amennyivel a gőzkatlant is be lehetett volna fűteni, két tajtékpipám a zsebembe tettem. Egy vízmentes táska lógott az oldalamon, abban voltak a váltóim, meg az ajánló leveleim, másik oldalon egy kulacs, abban volt valami pálinka, melyhez képest a vitriol még savó sem lehet.

A sok kényesbőrű népség letakarodott lassankint az eső elől a födözet alá; magam csak megmutatom, gondolám, hogy én magyar vagyok, s föl sem véve az esőt, rágyujtottam s füstöltem mint egy harmadik kémény, utóbb nem maradt egyéb úrféle a födélzeten, mint én és a kapitány; már csak lemegyek én is, mert még azt találja gondolni, hogy én vagyok a kapitány, s ő megy el. Kivertem a pipámat s befeküdtem a kabinba, Jancsinak meghagytam, hogy ne zörögjön. Egyszer fölébredek, kérdem Jancsitól, hogy hol vagyunk már?

– A tengeren – felelte ő lakonice.

– Még nem értünk semmi stációt?

– Nem, ugyan hogy nem.

Én már szerettem volna, ha odaértünk volna.

Ismét kimentem, véghetetlenül únva magamat, most már a kapitány sem volt odafenn, az eső szakadt, a kapitány helyén egy szép nagy hosszúszőrű neufundlandi kutya ült nagyméltóságosan, odamentem hozzán konverzálni, s amint meg akartam cirógatni a fejét, úgy bekapta a kezemet, alig tudtam kijönni belőle. Nekiindultam, hogy majd benézek a födélzet alá, tán ott találok valami mulatságot. Az utolsó helyre benyitottam. Ott meg sem lehetett állapodni. Valami kétszáz férfi, asszony, gyermek és mopszli egymás mellett, hátán, ölében, aludt, pipázott, kártyázott, evett, ivott, danolt, káromkodott, pityergett, ki hogy fért egymástól.

– Az ajtót becsukni! – ordítá rám egyszerre tizenkettő, amint beléptem.

– Mindjárt, – mondék – csak előbb kimegyek.

Van is mit félteni, hogy ez a gyöngy atmoszféra ki ne szaladjon innen, ami kétszáz átázott köpenyeg, halzsíros bagaria, olajba főtt hal, foghagyma, pálinka és orrtekerő kapadohányfüstből szerencsésen konglomerálódott.

Aki ezt kiállja, az a víz alatt sem fullad meg.

Ez első helyre bevetődvén, itt már tisztességesebb arcokat találtam.

Az emberek mind egy asztal körül voltak gyülekezve: ott kártyáztak.

Még közibük sem léptem, midőn egy szögletből kínos sóhajtozás üté meg fülemet.

Odatekinték s az egyik pamlagon egy fiatal hölgyet látok fetrengeni, a kín és gyötrelem legiszonyúbb kifejezéseivel arcán. Jajgatva vonta össze magát, fogait összecsikorgatva s szemeit fehérével forgatva fölfelé; minden pillanatban irtózatos görcsös erőtetések kényszeríték, mik alatt meg látszott szakadni, s akármit adtak be neki a mellette ülő asszonyok, még rosszabbul lett tőle; a hideg izzadság verte az arcát, kapaszkodott ide-oda a legborzasztóbb halálfélelem kifejezéseivel.

Egy fiatal menyecske volt az, ki férjestül Amerikába vándorolni indult.

Férje az asztalnál éppen bankot adott.

Az emberek egy részét éppen bosszantani látszék a hölgy jajgatása, mások azonban már hozzá voltak szokva.

Én egész ijedtséggel léptem oda; – nincs ezen a hajón orvos? – kérdém aggodalommal.

– Parancsol ön valamit? – kérdé tőlem egy úriember, kártyáját gusztálva.

– Én nem, hanem talán ez az asszonyság ott.

– Tengeri betegség az egész, – szólt ez hidegvérrel.

– S azon nem lehet segíteni? – kérdém.

– Rögtön, amint szárazföldet érünk.

– De tán csak nem lehet belehalni!

Az orvos vállat vont, a férj osztotta a kártyát, a hölgy nehéz nyögését néha megszakíták kínos sikoltásai.

Én is elmentem onnan. Inkább az árbóc tetejében ültem volna, mint azt a kínlódást láttam; beültem a kabinba, s valahányszor el akartam szenderülni, mindig keresztül hallatszott hozzám egy-egy sikoltás a födélzet alól.

– Hány órája jövünk már, Jancsi?

– Tizenegy óta.

– Tehát még kétszázötven óráig megyünk, míg szárazföldet érünk.

A következő éjjel nagyon rosszul aludtam, a szél valami lyukat talált, melyen keresztül bedudolt hozzám, a hajókötelek szüntelen verték a zapfenstreichot, a kátrány bűzét még a dohányfüst sem bírta elölni, s ha a hajó egyik oldaláról a másikra fordult, mindig azt gondoltam, hogy kiesett a világ feneke.

Másnap, harmadnap majd megevett az unalom. Én olvasni nem szeretek, könyvet nem is hoztam magammal, de negyednapra már annyira nem tudtam mit csinálni, hogy megszólítottam egy tudós forma német embert, ha nem adna-e olvasni valami könyvet. Hogyne adott volna, még magát is ideadta ráadásul. E perctől fogva a becsületes ember az én kontómra eszik, iszik, az én dohányomat szíjja s az én csizmámat viseli. De nem sajnálom tőle, mert igen mulatságos fiú. – Elindult tíz forinttal Hamburgból Amerikába.

– Hát hogy fogunk ott megélni? – kérdém tőle.

Az én fiúm homlokára csapva, nagy büszkén mondá: itt a kapitális.

– Hát értünk valamihez, amice? – kérdém tőle.

– Mindenhez; én az vagyok, ami akarok: ha kell művészet, vagyok szinész, szerelmes vagy énekes, akár súgó, amire szükség van; értek a festészet minden nemeihez, a daguerreotypon kezdve a csizmatisztításig. Nekem egyenlő feladat a filozófiából prelegálni vagy a mopszlikat aufvartolásra tanítani; ha kell könyvet írni, én megírom, ha kell kiszedni, én kiszedem, ha kell bekötni, én bekötöm, s még ha rá kerül a sor, el is adom, meg is birálom, csupán azt nem teszem, hogy megvegyem. Én tudok mindent, amit Bosco tudott, bort töltök üres palackból, értek a gimnasztikához, járok a kezemen, árbocokat balanszírolok a fogamon, kilenc golyót hajigálok a levegőbe, és tartok humorisztikus felolvasásokat. Én a kézi mesterségektől sem rettenek vissza, csinálok varróvánkosokat, tűtartókat, tubákos pixiseket, s úgy megvarrom a kaputot, mint akármi más. Ha minden kötél szakad, találok vendéglőst, akihez beszegődöm, esztendő múlva magam nyitok korcsmát, tudom a frankfurti virslit készíteni felségesen, s tíz év múlva úr vagyok. Nur courage!

Már ez könnyű szívvel megy Amerikába; nekem tele pénzzel a zsebem, mégsem tudok aludni, ha arra gondolok, hogy miből élek meg? ennek kisebb gondja is nagyobb ennél. Itt is akadt bolondra: énrám; nem múlik el nap, hogy valamimet neki ne adjam. Ő a világért sem kér semmit, egyszer csak azt látom, hogy nekiajándékoztam. Volt egy cifra alföldi bundám. Magára vette, persze, hogy iszonyatos figura volt benne. – Lehetetlen volt, hogy így meg ne mutassa magát az ismerősöknek. Azok is majd halálra nevették magukat rajta. Azóta mindig benne jár, hogy nekem és a többi utazóknak jó kedvet csináljon. Eszem ágában sem lehet, hogy az a bunda még valaha az enyém legyen.

Azonban mindezen mulatozáson keresztül hallatszott az első helyen levő hölgy sikoltozása. Egy hétig folyamatosan tartott rajta a tengeri betegség, soha egy órára sem csillapult el. Reggelenként már oly félve hallgattam, ha nem hallatszik-e keresztül a szél zúgásán az a velőkig ható nyögés. Nyolcad nap reggel már nem hallottam, hogy nyögött volna, no már bizonyosan hozzászokott, gondolám s szinte jól esett, hogy nem hallottam a vékony deszkafalon át nyavalygása szavát. Pedig ekkor még nagyobb szél fútt, mint valaha; úgy jártunk Friccel, az én németemmel a födélzeten, mint a részeg emberek, én ő rajta nevettem, amint egyik hajókötéltől a másikig ugrált, ő pedig Jancsin nevetett, aki négykézláb mászott, ha egy tíz lépésnyi expedícióra kellett neki menni. Mikor legjobban nevettünk, jön fel a lépcsőkön két matróz, valami vitorlavászonba burkolt nyalábot emelve. Egy szót sem szóltak, letették a karfa mellé.

– Mi az? – kérdém kiváncsian.

A matróz végignézett rajtam, mintha előbb számot vetne magában, hogy vajon feleljen-e? azzal félpofájába igazítva a rágott dohánycsomót, flegmatice mondá:

– Az a nő, aki az éjjel tengeri betegségben meghalt.

Az inam megrogyott alattam e szavakra. Meg nem tudtam mozdulni helyemből; a matróz letérdelt a holttest mellé, s egy vastag tűvel hozzávarrta a halott arcát a lepedőhöz, hajós szokás szerint, a másik egy tizenkét fontos ágyúgolyót varrt a lábaihoz, s azzal megfogták kétfelül s belódították a tengerbe. Majd utána ugrottam magam is.

Egy perc múlva senki sem tudott róla többet, csupán engem lepett meg a gondolkozás, nem bírtam elfeledni azt a látványt, mint csapott össze fölötte a víz, s még csak jel sem maradt utána, melyről sírját megismerjék, ahol megsirassák; akik egy hét előtt elbúcsúztak tőle, kik ott álltak a parton könnyező szemekkel, kendőikkel integetve, tán atya, anya, barátnéi, tán most is forrón imádkoznak érette, mikor már ő testével a tengerfenék csodaférgeit táplálja. Öcsém, ez borzasztó gondolat, nem akarom, hogy a tengeren temessenek el.

Már ekkor a sík tengeren voltunk.

Öcsém, a mennyország szép dolog, a tenger is szép látvány, de a föld mégis a legszolídabb tünemény.

Azt látni, hogy az egész láthatáron semmi sincs azon a faalkotmányon kívül, mely talpunk alatt ingadozik, s azt tudni, hogy ez is minden percben kilyukadhat, elsüllyedhet, szétpattanhat, meggyulladhat, s ha az embert el nem nyelte a cápa, vagy a vízbe nem fult, hanem valami tutajra menekült, ott meghallhat éhen vagy szomjan s utóbb egymást lesz kénytelen megenni, ez szomorú állapot.

Egy reggel szokatlan zajra ébredtem fel. Mintha nagyon sokat kiabálnának odakinn, s valaki az ablakomat beszegezné.

– Mit csinálnak ott? – kiálték felriadva.

– Vihar lesz, az ablakokat beszegezik, hogy a víz be ne jőjjön rajta, – világosíta fel Jancsi.

– No ez lesz még szép, – mondék hirtelen felöltözködve. Alig voltam készen, éppen csak a kávémat akartam meginni, az asztal előttem, a csésze a kezemben, midőn egyszerre puff! nagyot csap valami az ajtómra, én a forró kávét a nyakamba öntöm s az asztal alá esve, findzsa, tányér és csupor minden hegyibem hull, magam pedig gurulok az ágy alá.

Eleinte még azt gondoltam, Frici bolondult meg, az csinál velem valami otromba tréfát, hanem egy másik taszitás, mely ellenkező oldalról támadván, ismét kabinom tulsó falához vágott, tudtomra adá, hogy benne vagyunk a viharban.

No most itt az itélet napja, gondolám magamban, mikor láttam, hogy a szobám pádimentumáról egyenesen a stukaturjára esem fel, s ütődöm, verődöm mind a négy falához, mint egy csaptatóba jutott egér.

Odakinn ordított a vihar, a habok keresztül csapkodtak a hajón, a kapitány káromkodott, az asszonyok jajgattak, s emellett a hajó úgy ropogott, mintha egyszeribe szétmenne minden eresztékeiből; erre felfordult velem a világ, a fejem szédülni kezdett, a gyomromban mintha malomkövek lettek volna, s azok is sokalnák az ott-lételt; idáig csak nevettem a tengeri betegséget, de most egyszerre elállta minden ízemet úgy, hogy feküdtem bele, mint egy darab fa; megfogtam kezemmel a függőágyamat s beleharapva eláldottam a világot olyan cifrán, hogy Jancsi térdenállva könyörgött, ne ingereljem a szenteket, mert bizonyára nemsokára meglátandom őket.

Egyszer elordítja valaki magát odalenn a hajó fenekén: Lyuk! – s rémséges hangon terjed e kiáltás egyik fedélzetről a másikra, lyuk, lyuk! az emberek őrjöngve nyargaltak alá s fel, csak ez egy szót ismételve mindenféle hangváltozatain az ijedelemnek.

Én amilyen fél-deliriumban ott feküdtem, nem képzeltem egyebet erre a szóra, mint hogy a hajó árbóca kilyukasztotta az eget.

De hisz könnyű lesz azt befoltozni, mert van miből, gondolám magamban, míg egyszerre Frici ijedt arccal benyit szobámba, s tajtékzó szájal beordít, míg szeme egyszerre tizenkétfelé állt:

– Az Istenért, ki innen, a hajó feneke lyukat kapott, már négy lábnyira van benne a víz.

– Bizony bánom is én, – viszonzék; – ha víz jött be az egyik lyukon, fúrjanak a fenekén másikat, s azon meg eresszék ki – s mérgesen hasra feküdtem.

Hallottam, hogy azután megint bekiáltott valaki.

– Munkára minden ember! A szivattyúhoz.

– De hisz azt a vizet mind megihatod, amit én kiszivattyúzok, gondolám magamban, s fekve maradtam.

A betegség azonban mindig nagyobb erőt vett rajtam, s a kínok dühöngése után bekövetkezett a haláltóli félelem.

E kínt nem lehet tollal leírni, az örök elkárhozás eszméje nem lehet nálánál nagyobb; a test és lélek egymással versenyez a szenvedésben, s egyik a másikat gyötri, – százszor keresztül esik a halálon, s megint újra kezdi. Maga előtt látja a legnagyobb irtózatokat, s nincs ereje testének megmozdulni, hogy tőlük megszabaduljon, sem lelkének, hogy bátran nézzen szemeik közé. Végre hat lövést hallottam dördülni, a segélylövéseket, melyek után az ágyúkat a tengerbe hányták, s erre az a gondolat támadt bennem, hogy most a lőporos hordókra senki sem ügyel, egy szikra bizonyosan odapattant, s lassankint szivárog közelebb, közelebb.

E gondolat annyira kínzott, hogy felvánszorogva kinyitottam ajtómat s kibuktam a födélzetre. A szél menten lekapta sapkámat s elvitte, nem tudom hová. A födélzeten dolgozott, aki még mozdulhatott, a vitorlaköteleket vagdalták széjjel. Két árbócot már kitört a vihar, a harmadik hol jobbra, hol balra csapott hegyével a habokba, a kapitány ott állt az árbócba fogódzva, mellette a neufundlandi, a födélzet tele volt jajgató, tehetetlen néppel, kik hasonló állapotban voltak, mint én. A toronymagas hullám majd a felhőkig tolt bennünket, majd lehajított a tenger mélységes fenekére; végre láttam, hogy a mentőcsónakokat kezdik leoldozgatni, s abbahagyják a szivattyúzást.

Tehát a hajó el fog süllyedni.

Egyszerre tódult minden ember a csónakok felé, kiki ölében vitte, amit féltett, amit szeretett, némelyik egy-egy nagy ládát, melyet a többiek behajítottak a vízbe, más alélt nejét, gyermekeit.

Csupán én értem nem jött senki, ott feküdtem tehetetlenül a karzat mellett, Jancsit láttam egy csónakba lépni. Utána kiáltottam, hogy vigyen el engemet is, rám sem hallgatott; később megláttam Fricit, az odaugrott hívásomra s a köpönyegemet megszabadítá, hanem engemet otthagyott.

Ezen pillanatban egy irtózatos hullám túlcsapott a hajón s engemet fölkapva, keresztül dobott a karfán, bele a tengerbe. Ez volt aztán az a fürdő, amit nem rekommendálnak az orvosok.

Kétségtelenül ott veszek, ha valaki nem könyörűl rajtam, egy valaki, kiben egyedül volt emberszeretet és becsületérzés az egész nép között s ez a valaki volt a neufoundlandi kutya. Utánam ugorva, megkapta galléromat s fölemelve iszonyú torkával a víz szinére, kiúszott velem azon csónakig, melybe a kapitány szállott.

Ő volt az utolsó, aki elhagyta a hajót; amint féligmeddig magamhoz térve láthatám, még egy darabig ingadozott az elhagyott hajó a víz fölött, azután egyszerre megállapodva, elkezdett lassan forogni, azután mindig sebesebben, egyszer körülcsapta az örvény, s a hajó elbukott, helyét a tengerfenékről feljövő buborék s a födélzetről fennmaradt málhakötegek úszó tömege jelölé csupán.

A megmenekült csónakokat azonban szétzavarta a vihar. Egy közülök túl lévén málhával terhelve, melytől a kivándorlók makacsul nem akartak megválni, szemünk láttára süllyedt el, senki sem menekült meg belőle.

Mi és még egy másik csónak, melyen Fricc és Jancsi voltak, három napig hányódtunk a tengeren, míg egy utánunk jövő brigg fölszedett bennünket.

Én ez idő alatt folyvást hagymázban feküdtem, különben nem tudom, hogy mit ettem volna, de még azt sem, hogy nem ettek volna-e meg engem; az bizonyos, hogy ki akartak dobni a hajóból, mint beteget, de a kapitány nem engedte.

Már most ide jutottam. Első dolgom az, hogy Jancsit elcsapom, amiért ott hagyott; másik pedig az, hogy neked írok, miszerint tudasd mindazokkal, akik utánam akarnak vándorolni, hogy előbb nézzék meg a komáromi kalendáriumból, hogy nincs-e akkorra zivatar jelentve, mert ilyen alkalommal az ember éppen olyan könnyen megláthatja a másvilágot, mint az új világot.


VisszaKezdőlapElőre