A hóbortos

A délelőtt unalmas dolgokkal telt el. Az élelmezés ügyét kellett megértetni bírák uraimékkal. Ez a vidék kenyérszegény. Maga a lakosság alföldre jár el aratni, onnan hozza haza télirevalónak az aratórészt. Megtörtént minden, ami lehető volt. A délelőtt a kenyérrel tölt el, délután következett a hús. Tudniillik az újoncok.

A főszolgabíró alszolgabírója és esküdtje mind elment mozgó nemzetőrnek; magára maradt az egész dolog. Ő maga írta be az újoncokat a lajstromba, az előtornácban pedig a járásorvos vizsgálta meg a testi állapotjaikat. Jobbadán beváltak: ezen a vidéken teremnek a legszálasabb legények, s nincs köztük se szűk mellű, se görvélyes. Aztán örömest mennek katonának: harcolni a magyar szabadságért. Csak úgy döng a melle, mikor ráüt az öklével, s azt mondja: „Ja szom magyar!” Az udvar tele van asszonnyal, anyóka, szerető, „matka, katka” búcsúzik a felcsapott legénytől, aki már nemzetiszín rózsás csákóval jön ki a tornácból. Az egyenruha többi alkatrészét majd még csak imitt-amott kapják: bakancsot talán Nagyszombatban, atillát Pozsonyban, a borjút Budán, puskát, szuronyt – majd ahol ellenséget találnak, akitől azt elvehetik.

Egy árva cigánybanda húzza künn az utcán a „Hajja cica, kis Katica!” toborzó nótáját, s egypár rendesen felöltözött honvéd altiszt biztatja vígságra az anélkül is ujjongó fiatalságot, piros borral kínálva.

A beíratás olyan gyorsan megy, hogy Illavay Ferencnek ideje sincs felnézni a rubrikázott írásból, hogy szemügyre vegye a legényeket, akik csak azután jönnek hozzá beíratkozni, mikor a tilóguson átestek, s ott mindjárt megkapják tőle az egy forint felpénzt, valóságos három húszasban.

Illavay ekképp nem is lesz figyelmes két újon érkező alakra, akik egymáshoz társulva törnek maguknak utat a többi legénységen keresztül az íróasztalig.

Az előbb jövő nyurga, hirtelen nőtt fiatalember, valami húszéves; de olyan ábrázat, ami vén korában is gyerekkép marad; rendesen halavány, de aztán megint a hajatövéig elpiruló; két nyugtalan, igen világos kék szeme nagyon közel áll egymáshoz, s sohasem néz annak a szemébe, akivel beszél: az egész arc fölül keskeny, alul pedig széles. Felvetett ajkain örökös duzzogás, panasz és élvezetvágy egyesült kifejezése látszik. Abból a savószínű pihéből, ami az ajkak fölött kemény viaszkpedrővel van hegybe facsarítva, sohasem lesz bajusz, ellenben két, felfelé fordított V betűt képező szemöldei olyan kifejezést adnak az arcának, amiről azt hiszi az ember, hogy mikor legjobban fenyegetőzik, akkor van legjobban megijedve. Visel pedig e nagy tenyerekben és nehéz lábakban végződő nyurga alak piros hajtókás ólompitykés viktóriadolmányt, ami eredetileg nem rá volt szabva, mert a kézcsuklói ki vannak belőle; ellenben kockás bársonymellényt; nyakravaló helyett csomóra kötött; de már nagyon zsíros veres szalagot, s a fejébe nyomva egy nemzetőri csákót viaszkosvászonból.

A háta mögött jövő s tőle elmaradni nem akaró társ pedig egy alacsony, zömök legény, aki szintén húsz-huszonkét éves lehet, de már ennek az ábrázatja úgy be van nőve fekete bozóttal, hogy csak a két szeme villog ki belőle; ez az arc azonban mindig nevetésre áll, nehéz is volna neki más kifejezést adni. Az egyik szemének a lehunyorítása még egy kis ravaszságot is kölcsönöz hozzá. Ennek a fején van egy Hunyadi-kalap; a termetét ellenben bőven fedi egy hosszú vászonkitli, amelyen a hiányzó gombokat igen célszerűen pótolják holmi madzagra kötött fapeckek.

Hát ez a két alak jobbra-balra taszigálva a paraszt legénységet, renden kívül odafurakodott a főszolgabíró székéhez, ki háttal ült a publikumnak, s azzal az elöl jövő éles ráspolyhangon kiáltá a sorozatbeíró fülébe:

– Tessék beírni! „Apátvári Soma.”

E hangra mégiscsak föltekintett Illavay, és hátrafordult; s amint ezt a két alakot meglátta, csak lecsapta a tollát az asztalra.

– Hát ez már megint micsoda bolondság?

A nyurga ifjú e szóra hősi állásba vetette magát, s fölfelé pödörgetve azt, amit bajusznak képzelt: elnézett a szolgabíró feje fölött, mintha annak a tintásüvegnek beszélne ott a polcon.

– Semmi bolondság! Önök gyáva hazaárulók, kik a nemzet lelkesült fiait vissza akarjátok tartóztatni, hogy vérüket hazájok szabadságaért kiontsák. Ismerünk benneteket! Én meg fogom írni a „Nép Szavá”-nak, hogy a petrőcfalvi főszolgabíró nem akarja engedni a harcvágyó ifjaknak, hogy a zászlók alá sorakozzanak. – Izé –

Itt rátalált tétova szemeivel tekinteni Illavayra, s annak a szemeitől elfelejté, hogy van tovább.

– Nézzen rám, Kornél – szólt ez hozzá.

A szemeivel aztán megfogta.

– Hát mi vagyok én?

Amíg a szemeibe nézett, addig nem tudott neki mást mondani, mint hogy; „izé”, hanem amint egyszer megint kiszabadíthatta saját szemeit Illavay szemeinek a fogságából, s visszatalált velük a tintásüvegre, megint feltalálta az elvesztett fonalat.

– Nekem nem tutorom az úr többé. Nekem nem parancsol többet se a vármegye, se a sequestri curator, mert ütött a szabadság órája. Ön nekem nem zsarnokom többé.

– Hiszen nem is azt kérdeztem, hanem hogy hová való szolgabíró vagyok én?

– Petrőcfalvi! Tudja meg ön. Ezentúl nem Prusznóc, hanem Petrőcfalva; minden falunak magyar neve lesz, minden embernek magyar neve lesz.

– Ahán! Ilyenformán jut ön is az Apátváry névhez. Persze; Opatovszky annyit tesz. De mikor lett önből Samu?

– Nem Samu, hanem Soma! Kornél attól származik, hogy „cornus” = som: tehát Soma.

– Hátha attól származik, hogy „cornu” = szarv, akkor Szarvas?

A hátulsó alak elnevette magát.

Az első hátrafordult s ráförmedt:

– Ön meg ne röhögjön, mert levágom a fülét!

Szerencsére – nem volt mivel.

– Az úr pedig, szolgabíró uram, ne vicceljen itt, mikor ily szent elhatározásról van szó, hanem a lelkes ifjúság visszatartóztatásától tartózkodjék!

– Jól van, jól. De hát volt-e már a lelkes fiatalság a felcsernél magát megvizsgáltatni?

– Mire való az?

– Hát hogy meggyőződjünk róla, vajon testileg alkalmas-e a haza védelmének megfelelni.

– Ez régi katonai schlendrián! Ez a zsarnokság találmánya. A francia konvent nem nézte azt, hogy megüti-e valaki a katonai mértéket.

– De nekem ez az utasításom. Hát tessék előbb kimenni, és levetkőzni a felcser előtt.

– Mit? Hogy egy nemes ember levetkőzzék a parasztok előtt?

– Kérem, mindnyájan egyenlő polgártársak vagyunk.

– De – izé. – Itt megakadt valami göcsben.

– Tetszik? Nem tetszik? Mert én nem érek rá itten alkudozni.

Nagyon halk hangon súgá oda az ifjú:

– Nem lehetne ezt holnapra halasztani?

– Még ma este el kell szállítanom az egész újoncilletményt.

Az ifjú elébb összenézett a háta mögött álló erdei manóval. Az pedig cinikus vigyorgással szólalt meg felvilágosítólag.

– Az a kis hiba van ám, hogy nincs az úrfin ing, azt valahol elvesztettük; csak egy forhemedlink takarja a deficitet.

– Ne locsogjon – izé.

– Úgy vagyunk, bizony, mint az egyszeri spanyol grand.

Illavay bosszúsan ütött a tenyerével az asztalra.

– No, hát azért is! – kiálta a nyúlánk ifjú, s nekilódult a benyílónak, de két lépésnyire megint meggondolta magát; s visszalódult: „No, hát azért sem!” Tekintete eközben a főszolgabíró asztalán levő szivardobozra esett: az rögtön adott neki egy jó eszmét; belemarkolt, kivett belőle vagy hatot:

– Hát, majd utoljára, mikor a sok parasztnak vége lesz, addig kimegyünk – fraternizálni. – Azzal kilődörgött a szobából.

– Ön maradjon itt, Koczur! – szólt Illavay a pávián képű társnak, s aztán felállt, és a másik ifjú eltávoztával odaszorította ezt az ablakmélyedésbe.

– Hát most megint micsoda istentelen ostobaságot követtek el önök? Így vigyáz ön a védencére?

A kis ember csak mosolygott, mint aki hozzá van szokva, hogy ha megtépik is a haját, azért csak mosolyogni kell.

– Hát tehetek én róla? Én sem vagyok okosabb, mint a vármegye. A vármegye azt határozta, hogy Kornél úrfit, mint hóbortost, örök gondnokság alá kell rendelni. Hogy ne legyen alkalma bolondozni, elküldték Debrecenbe, járjon ott az iskolába – szokjék a jámbor hétköznapi emberek társaságához. Beadták kosztra-kvártélyra egy professzorhoz, aki nagyon okos ember. Engem odarendeltek melléje mentornak, vagy mártírnak, vagy inasnak, egyszóval, hogy a két bolondból legyen egy pár. Nem is lehetett neki Debrecenben semmi rendkívüliséget elkövetnie. De hát már arról ki tehet, hogy egyszer csak kiüt a szabadság, a diákok mind beállnak honvédeknek, a kollégiumot bezárják.

– Mind tudom. De hiszen én küldtem a Kornél instruktorának rögtön útiköltséget, hogy hozza a fiút haza.

– Igen ám, de az instruktor azt mondta, hogy neki előbbvaló kötelessége mint vörösszalagos mozgó nemzetőrnek elmenni Nagy-Bányára a táborba, azzal markunkba nyomta az útipénzt, hogy találjunk haza nála nélkül, hisz ketten kiteszünk egy négylábú állatot.

– No, és ez augusztusban történt, s azóta önök mindig utaznak?

– Hát persze. Először elindultunk Kassa felé, akkor híre fut, hogy jön Schlick, erre mi visszaflankenbewegungoztunk Tokajra. Onnan lekerültünk Tisza-Fürednek, s megint nekivágtunk Miskolc felé. Miskolcon azzal excipiáltak bennünket, hogy itt jön Simunich! Arra mi hátrafelé koncentráltuk magunkat Szolnokra. Onnan lekerültünk Pestre, ott kipihentük magunkat egy kicsit a hadjárat fáradalmaitól.

– Egy kicsit a nasi-vasi bankot is fölkerestük.

– Még nem. Az csak később következik. Itt jól kipihenve magunkat, újra kezdtük a hadjáratot, s elmentünk egész Komáromig, ott szembetalálkoztunk a rémhírrel, hogy jön Jellasics!

– Hisz ez a túlparton járt!

– Hát nem lehet az innenső partra átlőni? Innen visszaretiráltunk megint Pestre, s akkor állt be az említett eventuálitás.

– A nasi-vasi bank.

– Mintha csak nyomtatva volna, úgy tudja a tensúr.

– Végződött egy nagy katasztrófán. Ott elvesztették az utolsó garasukat is.

– De még az útiköpenyegeinket is, különben most is ott ülnénk. Útközben aztán Kornél barátunkról imitt-amott elmaradozott egy-egy öltönydarab. Az utolsó stáción kénytelen voltam a magam victoriadolmányát ráadni; nyakravaló helyett meg a kalapomról a veres szalagot odakölcsönözni; valaki a kávéházban megszánta, s adott neki egy viaszkosvászonból faragott csákót. S ettől a mi Kornél barátunk arra a fölséges ötletre jött, hogy álljunk be katonának, akkor, majd ha Illavay Ferenc uram-bátyám szeme elé kerülünk, még nekünk fog feljebb állni! Tetszik látni, hogy mi nem vagyunk olyan bolondok, mint amilyennek látszunk.

– De hisz ez képtelenség! Ön ismeri ezt a fiút testileg-lelkileg. Ez nem lehet katona! Nem tudta ön őt lebeszélni?

– Eleget beszéltem neki. Mondtam, hogy nem bírja el maga a puskát. Milyen vékonyak a karjai meg a lábszárai; de azzal felelt rá, hogy jól agyba-főbe vert, s minthogy énnekem már gyerekkoromtól fogva az volt a hivatalom, hogy ha Kornél úrfinak tetszik a vitézségét rajtam kipróbálni, hát csak hagyjam magamat, hisz azért táplálnak, hát most ez azt hiszi, hogy nincs olyan ember, akit ő meg ne verjen.

– A testi gyöngeség még hagyján, de az a hóbortos agy. Az apai elmeháborodottság lappangó öröksége a vérében, a gyermekkori reminiszcenciák, a fékezhetlen természet, a félénkség és a szilajság végleteibe ugráló szeszély. Hisz ez azt foga tenni, hogy vakmerő lesz a saját elöljárójával szemben, s gyáva az ellenség előtt.

– Én nem tehetek róla. Próbálja meg a tekintetes úr lebeszélni. Én nem tehetek egyebet, mint hogy ha ő beáll katonának, én is beállok, s ha majd masírozás közben eldobja a puskáját, én magam cipelem mind a kettőt.

– Híja be ön azt a fiút!

Az ifjú úr visszajött, egész gyönyörűséggel füstölve a szájába dugott szivarral.

– No, mi tetszik – szólt ez, az egyik lábát rázva, mintha köszörűt hajtana.

– Hát legelébb is fogja a szekrényem kulcsát, menjen át a másik szobába, ott fog találni egy öltözet ruhát.

– Csak nem bolondultam meg, hogy az úr termetére való ruhában parádézzak?

– Nem. Számítottam rá, hogy ön ilyen állapotban fog hazaérkezni, s készletben tartottam egy egész öltözetet.

– De hogy mert az úr nekem ruhát varratni az én mértékem nélkül? Azt gondolja, hogy én fölveszem azt a ruhát, amit a prusznóci schneider eszkábált?

– Pestről hozattam az öltönyeit: Formanektől, akinél legutoljára ekvipiroztatta ön magát.

Ez lefegyverezte az ellenmondás szellemét, elvette a kulcsot büszkén, s átment a másik szobába felöltözni. Mikor visszajött, egészen dandy volt.

– De még csak egy tükör sincs az úrnak a házánál?

– Nincs.

Az ereklyét zár alatt szokta tartani.

– Az ember azt sem tudja, hogy áll rajta az öltözet.

– Hát hisz emiatt nem sokáig lesz önnek aggodalma, mert ha beválik, akkor majd kap honvédatillát.

– Ohó, nix honvédatilla, nix bakancs. Én huszár leszek.

– Megengedem. Hanem elébb vizsgáltassa meg ön magát. Most már nem húzódott az operációtól; az orvos ugyan úgy találta, hogy nagyon szűk a mellkasa, akárhogyan feszítgeti kifelé, de csak azt nyerte vele, hogy összehazaárulózták, aki egy kézre játszik azzal a másik hazaárulóval odabenn; mikor pedig azt találta neki mondani az orvos, hogy a karjai nagyon véznák, arra éppen fölgerjedt:

– Micsoda? Hát nem tudok én száz moulinét vágni egyhuzamban, kinyújtott karral? – Azzal kirántotta az egyik őrmester oldaláról a kardot, s elkezdett ide-oda nyakló karral malomvágásokat tenni az orvos felé. Az utoljára is, nehogy orra, füle bánja meg a dolgot, ráhagyta, hogy ez bizony gyógyíthatatlan vitézségi mániában szenved, hát legyen „alkalmas”.

Mikor aztán kezében volt az orvosi bizonyítvány, hogy „beválik”, büszkén lépegetett vissza az összeíróasztalhoz.

– Ihol van! Már most hát csak tessék szépen bepingálni: Apátfalvi Soma.

– A bizony jó lesz. Legalább, ha elszökik az ember, nem keresik a neve után – dörmögé Illavay.

– De nem szökik el! – kiálta pulykamérgesen az ifjú. – Hanem harcolni fog, mint egy oroszlán! Nem szökik el, hanem visszatér egykor mint koszorús hős, mellén a Terézia-renddel.

– Azt ugyan a császár osztogatja.

– No, hát a becsületrend keresztjével.

– Azt meg a franciák osztogatják.

– Arra egy civilistának semmi gondja. Mindegy. Visszatérek! S akkor ezeket a hazaárulókat mind leguillotinoztatom. Illusztrációul a papirosnyíró ollóval levágta Illavay írótollának a szárnyát.

– Engem is? – kérdé az nyugodtan.

– Önt négyfelé! – kiáltá fenyegetőleg az ifjú, s az ollót beleüté az asztalba, hogy megállt benne; aztán egyszerre a legnagyobb haragból és fenyegetőzésből alászállt a legcsendesebb pénzkérő pianóba. – Hát már most adjon hamar pénzt.

– Tessék – szólt Illavay, odaszámlálva eléje a három húszast.

– Hát ez micsoda?

– Három húszas.

– Hászen tudom, hogy három húszas egy forint. Ennyire engem is megtanítottak a kollégiumban: De hát ferblizni akar az úr velem, s vizinek teszi be?

– Ez a felpénz. Ennyit kap minden újonc.

A fiatalember e szóra a két tenyerét a két térdére tette, s elkezdett idétlenül kacagni.

– Hát most én ebből a három húszasból vegyek magamnak lovat, nyerget, lószerszámot, egyenruhát, állítsak ki belőle egy bandériumot, élelmezzem a háború végeig? Hahaha!

Aztán a legszilajabb kacagásból egyszerre csak átcsapott az érzékenykedésbe.

Felkapta a három húszast az asztalról, s odadobta a hátul álló újoncok közé.

– Nesztek! Igyátok meg! – Aztán felemelte szemeit a magasba. Mikor úgy felnézett a semmibe, olyankor talált eszméket. – Hová jutottam! Hajdan az őseim saját bandériumaikat vezették a háborúba, most én mint sereghajtó kullogok a bocskoros rekruták után! Három napi járóföldön mindenütt az őseim birtokán járok, s a csizmámnak nincsen talpa. Az apámnak negyven paripája állt az istállójában!

E szavaknál úgy égtek a szemei: az álla reszketett. Válság előtt látszott lenni. Vagy sírva fakad rögtön, vagy elkezd törni, zúzni, amit elöl-utol talál, míg meg nem kötözik. Illavay ismerte jól a természetét. Másodági unokatestvérek voltak. Kornél a hajdani dinaszta majoresconak a fia. Ferenc pedig az anyai ágon a kisebb birtokos Opatovszkyak utóda, ezért volt rábízva a hóbortos unokaöcs fölötti gyámság, s a szétzilált nagybirtok újrarendezése. Ismerte jól a védence kedélyét. Nem lehetett arra mással hatni, mint nyugodt humorral. A kitörést megelőzve, azt mondá neki egész szelíden:

– Lássa, kedves Soma, az ön édesatyja tehette azt, hogy negyven paripát tartson, mert tudta jól, hogy van neki egy derék, okos fia, aki a gazdaságát majd jól rendbehozza – de önnek még nincs.

Az ifjú le volt fegyverezve. Elmosolyodott rá.

– Bizony, nagy bolond maga – szólt, egészen alábbhagyva az indulatoskodással. – Egészen bolond. Hanem hát beszéljünk már most komolyan. – Hát – kedves urambátyám.

– Jól van, kedves öcsém. Hanem, ha azt akarja, hogy komolyan beszéljünk, hát engedjen engem beszélni. Miután önnek olyan nagy kedve van a hadi pályához, erről nem akarom leverni. Azonban nekem ott is kötelességem lesz önre felügyelni. Fogok róla gondoskodni, hogy ön jól legyen felmentézve, paripázva és fegyverezve, s az egész szolgálatidő alatt ellátva minden szükségessel. Hanem az ehhez való pénzt önnek a kezébe nem adom; mert akkor abból nem lesz se paripa, se mundur; ellenben ott leszek holnap az őrnagyánál, s annak a kezébe adom a szükséges összeget, aki aztán önről szépen gondoskodni fog.

– Micsoda? Hát nem meri az én kezembe adni? Hát nem tart engem becsületes embernek? Az én becsületszavamban mer valaki kételkedni? Akkor annak a valakinek én azt mondom, hogy…

Illavay attól tartott, hogy ez most mindjárt sértegetni fog, s még majd kurta vason kezdi a hadi pályát: hirtelen eléje vágott kemény szóval:

– Jobbra át! Indulj!

A parancsszó meghökkenté az ifjút, az a másik fiú segített eldönteni az elhatározást, fülébe súgva:

– Hiszen kapunk már kölcsön. Csak gyerünk innen. Hozzon el egy marék szivart magával.

A szőke ifjú úgy tett: amennyi nagy tenyerébe befért, annyit kisajátított a szivardobozból, s azzal dölyfösen oda döcögteté a szolgabírónak a végső véleményét.

– Azt mondom az úrnak, hogy az úr egy -h-h-h egy –

Koczur kicibálta magával az ajtón.

Az elhozott szivarokat aztán el kellett helyezni. Az új kabát zsebébe egy szivartáska is volt dugva: a tutor arról is gondoskodott.Amint azt felnyitá az ifjú vitéz, annak egyik oldalrejtekéből öt darab szép piros szemű tízforintos mosolygott elé. Amint ezt meglátta, kirántá magát satellese kezéből, visszarohant a hivatalszobába, s minden átmeneti prelúdium nélkül, nyakába borult a kegyetlen zsarnokának, s összecsókolá annak az arcát.

– Kedves, édes, jó Feri bácsi! Ugye, nem haragszik azért amit magamban gondoltam? – Bocsásson meg – – Isten önnel. Ha valaha veszély fenyegeti önt – csak egy szót! – Én repülök, és kiszabadítom önt! Előre fiúk!

Bizonyos, hogy mind megitta az újonctársaival azt az örvendetes véletlen pénzt, még az éjjel.


VisszaKezdőlapElőre