A délelőtt unalmas dolgokkal telt el. Az élelmezés ügyét kellett megértetni bírák uraimékkal. Ez a vidék kenyérszegény. Maga a lakosság alföldre jár el aratni, onnan hozza haza télirevalónak az aratórészt. Megtörtént minden, ami lehető volt. A délelőtt a kenyérrel tölt el, délután következett a hús. Tudniillik az újoncok.
A főszolgabíró alszolgabírója és esküdtje mind elment mozgó nemzetőrnek; magára maradt az egész dolog. Ő maga írta be az újoncokat a lajstromba, az előtornácban pedig a járásorvos vizsgálta meg a testi állapotjaikat. Jobbadán beváltak: ezen a vidéken teremnek a legszálasabb legények, s nincs köztük se szűk mellű, se görvélyes. Aztán örömest mennek katonának: harcolni a magyar szabadságért. Csak úgy döng a melle, mikor ráüt az öklével, s azt mondja: Ja szom magyar! Az udvar tele van asszonnyal, anyóka, szerető, matka, katka búcsúzik a felcsapott legénytől, aki már nemzetiszín rózsás csákóval jön ki a tornácból. Az egyenruha többi alkatrészét majd még csak imitt-amott kapják: bakancsot talán Nagyszombatban, atillát Pozsonyban, a borjút Budán, puskát, szuronyt majd ahol ellenséget találnak, akitől azt elvehetik.
Egy árva cigánybanda húzza künn az utcán a Hajja cica, kis Katica! toborzó nótáját, s egypár rendesen felöltözött honvéd altiszt biztatja vígságra az anélkül is ujjongó fiatalságot, piros borral kínálva.
A beíratás olyan gyorsan megy, hogy Illavay Ferencnek ideje sincs felnézni a rubrikázott írásból, hogy szemügyre vegye a legényeket, akik csak azután jönnek hozzá beíratkozni, mikor a tilóguson átestek, s ott mindjárt megkapják tőle az egy forint felpénzt, valóságos három húszasban.
Illavay ekképp nem is lesz figyelmes két újon érkező alakra, akik egymáshoz társulva törnek maguknak utat a többi legénységen keresztül az íróasztalig.
Az előbb jövő nyurga, hirtelen nőtt fiatalember, valami húszéves; de olyan ábrázat, ami vén korában is gyerekkép marad; rendesen halavány, de aztán megint a hajatövéig elpiruló; két nyugtalan, igen világos kék szeme nagyon közel áll egymáshoz, s sohasem néz annak a szemébe, akivel beszél: az egész arc fölül keskeny, alul pedig széles. Felvetett ajkain örökös duzzogás, panasz és élvezetvágy egyesült kifejezése látszik. Abból a savószínű pihéből, ami az ajkak fölött kemény viaszkpedrővel van hegybe facsarítva, sohasem lesz bajusz, ellenben két, felfelé fordított V betűt képező szemöldei olyan kifejezést adnak az arcának, amiről azt hiszi az ember, hogy mikor legjobban fenyegetőzik, akkor van legjobban megijedve. Visel pedig e nagy tenyerekben és nehéz lábakban végződő nyurga alak piros hajtókás ólompitykés viktóriadolmányt, ami eredetileg nem rá volt szabva, mert a kézcsuklói ki vannak belőle; ellenben kockás bársonymellényt; nyakravaló helyett csomóra kötött; de már nagyon zsíros veres szalagot, s a fejébe nyomva egy nemzetőri csákót viaszkosvászonból.
A háta mögött jövő s tőle elmaradni nem akaró társ pedig egy alacsony, zömök legény, aki szintén húsz-huszonkét éves lehet, de már ennek az ábrázatja úgy be van nőve fekete bozóttal, hogy csak a két szeme villog ki belőle; ez az arc azonban mindig nevetésre áll, nehéz is volna neki más kifejezést adni. Az egyik szemének a lehunyorítása még egy kis ravaszságot is kölcsönöz hozzá. Ennek a fején van egy Hunyadi-kalap; a termetét ellenben bőven fedi egy hosszú vászonkitli, amelyen a hiányzó gombokat igen célszerűen pótolják holmi madzagra kötött fapeckek.
Hát ez a két alak jobbra-balra taszigálva a paraszt legénységet, renden kívül odafurakodott a főszolgabíró székéhez, ki háttal ült a publikumnak, s azzal az elöl jövő éles ráspolyhangon kiáltá a sorozatbeíró fülébe:
Tessék beírni! Apátvári Soma.
E hangra mégiscsak föltekintett Illavay, és hátrafordult; s amint ezt a két alakot meglátta, csak lecsapta a tollát az asztalra.
Hát ez már megint micsoda bolondság?
A nyurga ifjú e szóra hősi állásba vetette magát, s fölfelé pödörgetve azt, amit bajusznak képzelt: elnézett a szolgabíró feje fölött, mintha annak a tintásüvegnek beszélne ott a polcon.
Semmi bolondság! Önök gyáva hazaárulók, kik a nemzet lelkesült fiait vissza akarjátok tartóztatni, hogy vérüket hazájok szabadságaért kiontsák. Ismerünk benneteket! Én meg fogom írni a Nép Szavá-nak, hogy a petrőcfalvi főszolgabíró nem akarja engedni a harcvágyó ifjaknak, hogy a zászlók alá sorakozzanak. Izé
Itt rátalált tétova szemeivel tekinteni Illavayra, s annak a szemeitől elfelejté, hogy van tovább.
Nézzen rám, Kornél szólt ez hozzá.
A szemeivel aztán megfogta.
Hát mi vagyok én?
Amíg a szemeibe nézett, addig nem tudott neki mást mondani, mint hogy; izé, hanem amint egyszer megint kiszabadíthatta saját szemeit Illavay szemeinek a fogságából, s visszatalált velük a tintásüvegre, megint feltalálta az elvesztett fonalat.
Nekem nem tutorom az úr többé. Nekem nem parancsol többet se a vármegye, se a sequestri curator, mert ütött a szabadság órája. Ön nekem nem zsarnokom többé.
Hiszen nem is azt kérdeztem, hanem hogy hová való szolgabíró vagyok én?
Petrőcfalvi! Tudja meg ön. Ezentúl nem Prusznóc, hanem Petrőcfalva; minden falunak magyar neve lesz, minden embernek magyar neve lesz.
Ahán! Ilyenformán jut ön is az Apátváry névhez. Persze; Opatovszky annyit tesz. De mikor lett önből Samu?
Nem Samu, hanem Soma! Kornél attól származik, hogy cornus = som: tehát Soma.
Hátha attól származik, hogy cornu = szarv, akkor Szarvas?
A hátulsó alak elnevette magát.
Az első hátrafordult s ráförmedt:
Ön meg ne röhögjön, mert levágom a fülét!
Szerencsére nem volt mivel.
Az úr pedig, szolgabíró uram, ne vicceljen itt, mikor ily szent elhatározásról van szó, hanem a lelkes ifjúság visszatartóztatásától tartózkodjék!
Jól van, jól. De hát volt-e már a lelkes fiatalság a felcsernél magát megvizsgáltatni?
Mire való az?
Hát hogy meggyőződjünk róla, vajon testileg alkalmas-e a haza védelmének megfelelni.
Ez régi katonai schlendrián! Ez a zsarnokság találmánya. A francia konvent nem nézte azt, hogy megüti-e valaki a katonai mértéket.
De nekem ez az utasításom. Hát tessék előbb kimenni, és levetkőzni a felcser előtt.
Mit? Hogy egy nemes ember levetkőzzék a parasztok előtt?
Kérem, mindnyájan egyenlő polgártársak vagyunk.
De izé. Itt megakadt valami göcsben.
Tetszik? Nem tetszik? Mert én nem érek rá itten alkudozni.
Nagyon halk hangon súgá oda az ifjú:
Nem lehetne ezt holnapra halasztani?
Még ma este el kell szállítanom az egész újoncilletményt.
Az ifjú elébb összenézett a háta mögött álló erdei manóval. Az pedig cinikus vigyorgással szólalt meg felvilágosítólag.
Az a kis hiba van ám, hogy nincs az úrfin ing, azt valahol elvesztettük; csak egy forhemedlink takarja a deficitet.
Ne locsogjon izé.
Úgy vagyunk, bizony, mint az egyszeri spanyol grand.
Illavay bosszúsan ütött a tenyerével az asztalra.
No, hát azért is! kiálta a nyúlánk ifjú, s nekilódult a benyílónak, de két lépésnyire megint meggondolta magát; s visszalódult: No, hát azért sem! Tekintete eközben a főszolgabíró asztalán levő szivardobozra esett: az rögtön adott neki egy jó eszmét; belemarkolt, kivett belőle vagy hatot:
Hát, majd utoljára, mikor a sok parasztnak vége lesz, addig kimegyünk fraternizálni. Azzal kilődörgött a szobából.
Ön maradjon itt, Koczur! szólt Illavay a pávián képű társnak, s aztán felállt, és a másik ifjú eltávoztával odaszorította ezt az ablakmélyedésbe.
Hát most megint micsoda istentelen ostobaságot követtek el önök? Így vigyáz ön a védencére?
A kis ember csak mosolygott, mint aki hozzá van szokva, hogy ha megtépik is a haját, azért csak mosolyogni kell.
Hát tehetek én róla? Én sem vagyok okosabb, mint a vármegye. A vármegye azt határozta, hogy Kornél úrfit, mint hóbortost, örök gondnokság alá kell rendelni. Hogy ne legyen alkalma bolondozni, elküldték Debrecenbe, járjon ott az iskolába szokjék a jámbor hétköznapi emberek társaságához. Beadták kosztra-kvártélyra egy professzorhoz, aki nagyon okos ember. Engem odarendeltek melléje mentornak, vagy mártírnak, vagy inasnak, egyszóval, hogy a két bolondból legyen egy pár. Nem is lehetett neki Debrecenben semmi rendkívüliséget elkövetnie. De hát már arról ki tehet, hogy egyszer csak kiüt a szabadság, a diákok mind beállnak honvédeknek, a kollégiumot bezárják.
Mind tudom. De hiszen én küldtem a Kornél instruktorának rögtön útiköltséget, hogy hozza a fiút haza.
Igen ám, de az instruktor azt mondta, hogy neki előbbvaló kötelessége mint vörösszalagos mozgó nemzetőrnek elmenni Nagy-Bányára a táborba, azzal markunkba nyomta az útipénzt, hogy találjunk haza nála nélkül, hisz ketten kiteszünk egy négylábú állatot.
No, és ez augusztusban történt, s azóta önök mindig utaznak?
Hát persze. Először elindultunk Kassa felé, akkor híre fut, hogy jön Schlick, erre mi visszaflankenbewegungoztunk Tokajra. Onnan lekerültünk Tisza-Fürednek, s megint nekivágtunk Miskolc felé. Miskolcon azzal excipiáltak bennünket, hogy itt jön Simunich! Arra mi hátrafelé koncentráltuk magunkat Szolnokra. Onnan lekerültünk Pestre, ott kipihentük magunkat egy kicsit a hadjárat fáradalmaitól.
Egy kicsit a nasi-vasi bankot is fölkerestük.
Még nem. Az csak később következik. Itt jól kipihenve magunkat, újra kezdtük a hadjáratot, s elmentünk egész Komáromig, ott szembetalálkoztunk a rémhírrel, hogy jön Jellasics!
Hisz ez a túlparton járt!
Hát nem lehet az innenső partra átlőni? Innen visszaretiráltunk megint Pestre, s akkor állt be az említett eventuálitás.
A nasi-vasi bank.
Mintha csak nyomtatva volna, úgy tudja a tensúr.
Végződött egy nagy katasztrófán. Ott elvesztették az utolsó garasukat is.
De még az útiköpenyegeinket is, különben most is ott ülnénk. Útközben aztán Kornél barátunkról imitt-amott elmaradozott egy-egy öltönydarab. Az utolsó stáción kénytelen voltam a magam victoriadolmányát ráadni; nyakravaló helyett meg a kalapomról a veres szalagot odakölcsönözni; valaki a kávéházban megszánta, s adott neki egy viaszkosvászonból faragott csákót. S ettől a mi Kornél barátunk arra a fölséges ötletre jött, hogy álljunk be katonának, akkor, majd ha Illavay Ferenc uram-bátyám szeme elé kerülünk, még nekünk fog feljebb állni! Tetszik látni, hogy mi nem vagyunk olyan bolondok, mint amilyennek látszunk.
De hisz ez képtelenség! Ön ismeri ezt a fiút testileg-lelkileg. Ez nem lehet katona! Nem tudta ön őt lebeszélni?
Eleget beszéltem neki. Mondtam, hogy nem bírja el maga a puskát. Milyen vékonyak a karjai meg a lábszárai; de azzal felelt rá, hogy jól agyba-főbe vert, s minthogy énnekem már gyerekkoromtól fogva az volt a hivatalom, hogy ha Kornél úrfinak tetszik a vitézségét rajtam kipróbálni, hát csak hagyjam magamat, hisz azért táplálnak, hát most ez azt hiszi, hogy nincs olyan ember, akit ő meg ne verjen.
A testi gyöngeség még hagyján, de az a hóbortos agy. Az apai elmeháborodottság lappangó öröksége a vérében, a gyermekkori reminiszcenciák, a fékezhetlen természet, a félénkség és a szilajság végleteibe ugráló szeszély. Hisz ez azt foga tenni, hogy vakmerő lesz a saját elöljárójával szemben, s gyáva az ellenség előtt.
Én nem tehetek róla. Próbálja meg a tekintetes úr lebeszélni. Én nem tehetek egyebet, mint hogy ha ő beáll katonának, én is beállok, s ha majd masírozás közben eldobja a puskáját, én magam cipelem mind a kettőt.
Híja be ön azt a fiút!
Az ifjú úr visszajött, egész gyönyörűséggel füstölve a szájába dugott szivarral.
No, mi tetszik szólt ez, az egyik lábát rázva, mintha köszörűt hajtana.
Hát legelébb is fogja a szekrényem kulcsát, menjen át a másik szobába, ott fog találni egy öltözet ruhát.
Csak nem bolondultam meg, hogy az úr termetére való ruhában parádézzak?
Nem. Számítottam rá, hogy ön ilyen állapotban fog hazaérkezni, s készletben tartottam egy egész öltözetet.
De hogy mert az úr nekem ruhát varratni az én mértékem nélkül? Azt gondolja, hogy én fölveszem azt a ruhát, amit a prusznóci schneider eszkábált?
Pestről hozattam az öltönyeit: Formanektől, akinél legutoljára ekvipiroztatta ön magát.
Ez lefegyverezte az ellenmondás szellemét, elvette a kulcsot büszkén, s átment a másik szobába felöltözni. Mikor visszajött, egészen dandy volt.
De még csak egy tükör sincs az úrnak a házánál?
Nincs.
Az ereklyét zár alatt szokta tartani.
Az ember azt sem tudja, hogy áll rajta az öltözet.
Hát hisz emiatt nem sokáig lesz önnek aggodalma, mert ha beválik, akkor majd kap honvédatillát.
Ohó, nix honvédatilla, nix bakancs. Én huszár leszek.
Megengedem. Hanem elébb vizsgáltassa meg ön magát. Most már nem húzódott az operációtól; az orvos ugyan úgy találta, hogy nagyon szűk a mellkasa, akárhogyan feszítgeti kifelé, de csak azt nyerte vele, hogy összehazaárulózták, aki egy kézre játszik azzal a másik hazaárulóval odabenn; mikor pedig azt találta neki mondani az orvos, hogy a karjai nagyon véznák, arra éppen fölgerjedt:
Micsoda? Hát nem tudok én száz moulinét vágni egyhuzamban, kinyújtott karral? Azzal kirántotta az egyik őrmester oldaláról a kardot, s elkezdett ide-oda nyakló karral malomvágásokat tenni az orvos felé. Az utoljára is, nehogy orra, füle bánja meg a dolgot, ráhagyta, hogy ez bizony gyógyíthatatlan vitézségi mániában szenved, hát legyen alkalmas.
Mikor aztán kezében volt az orvosi bizonyítvány, hogy beválik, büszkén lépegetett vissza az összeíróasztalhoz.
Ihol van! Már most hát csak tessék szépen bepingálni: Apátfalvi Soma.
A bizony jó lesz. Legalább, ha elszökik az ember, nem keresik a neve után dörmögé Illavay.
De nem szökik el! kiálta pulykamérgesen az ifjú. Hanem harcolni fog, mint egy oroszlán! Nem szökik el, hanem visszatér egykor mint koszorús hős, mellén a Terézia-renddel.
Azt ugyan a császár osztogatja.
No, hát a becsületrend keresztjével.
Azt meg a franciák osztogatják.
Arra egy civilistának semmi gondja. Mindegy. Visszatérek! S akkor ezeket a hazaárulókat mind leguillotinoztatom. Illusztrációul a papirosnyíró ollóval levágta Illavay írótollának a szárnyát.
Engem is? kérdé az nyugodtan.
Önt négyfelé! kiáltá fenyegetőleg az ifjú, s az ollót beleüté az asztalba, hogy megállt benne; aztán egyszerre a legnagyobb haragból és fenyegetőzésből alászállt a legcsendesebb pénzkérő pianóba. Hát már most adjon hamar pénzt.
Tessék szólt Illavay, odaszámlálva eléje a három húszast.
Hát ez micsoda?
Három húszas.
Hászen tudom, hogy három húszas egy forint. Ennyire engem is megtanítottak a kollégiumban: De hát ferblizni akar az úr velem, s vizinek teszi be?
Ez a felpénz. Ennyit kap minden újonc.
A fiatalember e szóra a két tenyerét a két térdére tette, s elkezdett idétlenül kacagni.
Hát most én ebből a három húszasból vegyek magamnak lovat, nyerget, lószerszámot, egyenruhát, állítsak ki belőle egy bandériumot, élelmezzem a háború végeig? Hahaha!
Aztán a legszilajabb kacagásból egyszerre csak átcsapott az érzékenykedésbe.
Felkapta a három húszast az asztalról, s odadobta a hátul álló újoncok közé.
Nesztek! Igyátok meg! Aztán felemelte szemeit a magasba. Mikor úgy felnézett a semmibe, olyankor talált eszméket. Hová jutottam! Hajdan az őseim saját bandériumaikat vezették a háborúba, most én mint sereghajtó kullogok a bocskoros rekruták után! Három napi járóföldön mindenütt az őseim birtokán járok, s a csizmámnak nincsen talpa. Az apámnak negyven paripája állt az istállójában!
E szavaknál úgy égtek a szemei: az álla reszketett. Válság előtt látszott lenni. Vagy sírva fakad rögtön, vagy elkezd törni, zúzni, amit elöl-utol talál, míg meg nem kötözik. Illavay ismerte jól a természetét. Másodági unokatestvérek voltak. Kornél a hajdani dinaszta majoresconak a fia. Ferenc pedig az anyai ágon a kisebb birtokos Opatovszkyak utóda, ezért volt rábízva a hóbortos unokaöcs fölötti gyámság, s a szétzilált nagybirtok újrarendezése. Ismerte jól a védence kedélyét. Nem lehetett arra mással hatni, mint nyugodt humorral. A kitörést megelőzve, azt mondá neki egész szelíden:
Lássa, kedves Soma, az ön édesatyja tehette azt, hogy negyven paripát tartson, mert tudta jól, hogy van neki egy derék, okos fia, aki a gazdaságát majd jól rendbehozza de önnek még nincs.
Az ifjú le volt fegyverezve. Elmosolyodott rá.
Bizony, nagy bolond maga szólt, egészen alábbhagyva az indulatoskodással. Egészen bolond. Hanem hát beszéljünk már most komolyan. Hát kedves urambátyám.
Jól van, kedves öcsém. Hanem, ha azt akarja, hogy komolyan beszéljünk, hát engedjen engem beszélni. Miután önnek olyan nagy kedve van a hadi pályához, erről nem akarom leverni. Azonban nekem ott is kötelességem lesz önre felügyelni. Fogok róla gondoskodni, hogy ön jól legyen felmentézve, paripázva és fegyverezve, s az egész szolgálatidő alatt ellátva minden szükségessel. Hanem az ehhez való pénzt önnek a kezébe nem adom; mert akkor abból nem lesz se paripa, se mundur; ellenben ott leszek holnap az őrnagyánál, s annak a kezébe adom a szükséges összeget, aki aztán önről szépen gondoskodni fog.
Micsoda? Hát nem meri az én kezembe adni? Hát nem tart engem becsületes embernek? Az én becsületszavamban mer valaki kételkedni? Akkor annak a valakinek én azt mondom, hogy
Illavay attól tartott, hogy ez most mindjárt sértegetni fog, s még majd kurta vason kezdi a hadi pályát: hirtelen eléje vágott kemény szóval:
Jobbra át! Indulj!
A parancsszó meghökkenté az ifjút, az a másik fiú segített eldönteni az elhatározást, fülébe súgva:
Hiszen kapunk már kölcsön. Csak gyerünk innen. Hozzon el egy marék szivart magával.
A szőke ifjú úgy tett: amennyi nagy tenyerébe befért, annyit kisajátított a szivardobozból, s azzal dölyfösen oda döcögteté a szolgabírónak a végső véleményét.
Azt mondom az úrnak, hogy az úr egy -h-h-h egy
Koczur kicibálta magával az ajtón.
Az elhozott szivarokat aztán el kellett helyezni. Az új kabát zsebébe egy szivartáska is volt dugva: a tutor arról is gondoskodott.Amint azt felnyitá az ifjú vitéz, annak egyik oldalrejtekéből öt darab szép piros szemű tízforintos mosolygott elé. Amint ezt meglátta, kirántá magát satellese kezéből, visszarohant a hivatalszobába, s minden átmeneti prelúdium nélkül, nyakába borult a kegyetlen zsarnokának, s összecsókolá annak az arcát.
Kedves, édes, jó Feri bácsi! Ugye, nem haragszik azért amit magamban gondoltam? Bocsásson meg Isten önnel. Ha valaha veszély fenyegeti önt csak egy szót! Én repülök, és kiszabadítom önt! Előre fiúk!
Bizonyos, hogy mind megitta az újonctársaival azt az örvendetes véletlen pénzt, még az éjjel.