KARAKÁN BARÁTUNK TRAGÉDIÁJA

De senki sem fente annyira a fogát princ Alienorra, mint Karakán barátunk. Fogadta, hogy ha egyszer megkaphatja, bizony princhúst fog enni! De nehéz összetalálkozni e két úrnak: Karakán úr nem jár a kaszinóba, a princ meg a „Kis Pipába” nem; az utcán az egyik gyalog jár, a másik kocsin; a princ a színházak közül a németbe jár, Karakán úrnak pedig fogadása tartja oda be nem tenni a lábát, – a „Jerichói Kürt” munkatársai mind telivér magyar knownothingok.

Egy szép reggel a szerkesztőségben egy ylang-ylang illatú levélke várt Karakán úrra, melyet felbontva, nagy bámulatára Nornenstein Alienor princ névjegye akadt kezébe, e rövid sorokkal:

„Uram, izenje meg, hol lehetne önt megtalálnom?”

Ez nagy szó! Nemcsak a merénylet vakmerősége miatt, hanem azért is, mivel csakugyan nehéz rá megfelelni, hogy Karakán úr hol lakik. Ő minden harmadnap változtatni szokta a szállását. Az oroszlánnak is van az a gyöngesége, hogy fél a kakaskukorikulástól. Karakán úr is sok ilyen kakast ismer, akik korán reggel azzal kukorikolják fel az embert, hogy „mikor fizet már.”

Legjobbnak találta a princnek a hotel „Hungáriá”-ban adni találkozót holnapra. Ott bérelt szobát erre az időre.

Princ Alienor pontosan megjelent a kitűzött órában à la bon enfant hajfodrozva, kezében napernyővel. A brilliánt gyűrűt ujján vékony aranylánc csatolta a kézcsuklóját szorító karperechez, arca, halántékai remekül retusolva kárminnal és ultramarinnal.

Amint belépett, s bemutatta magát, rögtön a dologra tért.

– Uram. Én azt hallottam, hogy ön engemet mindenfelé keres, azon célból, hogy velem megverekedjék. Kedves szolgálatot véltem önnek tenni azáltal, ha magam helyébe jövök. Nekem is éppen az a szándékom, ami önnek.

– Uram! princ! Ha ez nem tréfa!

– Részemről nagyon is komoly dolog. Én tudom, hogy ön híres kardvívó. Én akarok önnek egy vágást adni.

– A mennykőbe!

– Egy szép, derék vágást, amitől az ember a karját két hétig a nyakába felkötve hordozza, vagy a képére valahová, ahol jobban meglátszik.

– Ohó!

– Igen egyszerű dolog. Én vívni nem tudok, ön pedig mester benne, annálfogva szükséges, hogy ön az első odavágásnál megkapja a sebet. Igen világosan beszélek. Nekem szükségem van arra a vágásra az ön testén, majd azt is elmondom, hogy mi okaim vannak e szükség beismerésére. De előbb hallgassa meg ön az én ajánlatomat. Én önnel szerződésre akarok lépni. Ahány centiméter hosszúságú vágást ejtek én az ön karján, annyi ezer forint fizetésére kötelezem magamat.

– Az istenfáját!

– Kérem, ne káromkodjék ön, az nekem idegrángásokat okoz.

– Hiszen nem káromkodás az. „Istenfa” egy jószagú virág: Artemisia camphorata, szagos üröm.

– No hát szidjon ön valami másféle bokrot. Hát mit szól hozzá: ha én egy tíz centiméternyi vágást hagynék hátra az ön nagybecsű bőrén: nem volna-e az tízezer forinttal jól meggyógyítva?

– Tízezer forint!

– Ha pedig arra tudná ön magát elhatározni, hogy egy látható helyen, a homlokon, vagy arcon hajtassék végre ilyen műtét, annak minden futó centiméterje háromezer forinttal lenne kárpótolva.

– Méltóztatik tréfálni?

– Nem én. Egészen komolyan beszélek, s ha megegyezhetünk, a föltételek iránt, önt nemesi szavammal is biztosítom. Elmondom az indokokat is. Én egy előkelő hölgynek udvarlok, aki még ragaszkodik a középkori regényes lovagiasság eszméihez. E napokban e hölgy a sokat emlegetett „Mene, Tekel, Fáresz” röpiratról beszélve, úgy nyilatkozott, hogy ez iratok szerzőjétől nem lovagias felfogás ellenfeleit álnév alá rejtőzve piszkolni, míg azok nyíltan lépnek föl ellene. A megrovás egyenesen rám volt célozva. Nem tudom miért, el van terjedve a vélemény, hogy azon füzetek szerzője én vagyok. Nem segíthetek rajta. A névtelen szerzőt illető megrovásokat mind nekem kell fölszedegetnem. Nekem érdekemben van az említett hölgy véleményét lovagiasságom felől megtéríteni. Mármost remélem, hogy tökéletesen megértett ön engem?

– Tehát komolyan áll az ezer, meg háromezer forint centiméterenkint?

– A vista fizetve. Ahogy önnek tetszeni fog, a karra vagy az arcra.

– Óh, kérem alássan, tessék a bőrömből kisajátítani rőfszámra azért az árért, amennyi tetszik; kaptam én már olyat ingyen is eleget, ebcsont majd beforr. Itt a kezem rá.

– Tehát a karjára?

– Nem. Inkább a pofámra. Ide ni, a fültől kezdve a szájig. Az lesz önnek a dicsőség, ha majd a hírhedt viador Karakán Absolon viseli, mint eleven trophaeumot, önnek a manupropriáját a cifferblattján: akár aláírhatjuk, hogy „Sculpsit Alienor”. Ebnek fáj az, nem nekem, harmincezer forintért.

– Tehát tíz centimétert enged ön.

– Nem lesz baj, ha hosszabban üt is ki.

– De természetesen, ön nem vág vissza énrám. Mert ha ön is megsebesít, akkor az egész szerződés semmis.

– Vigyázni fogok.

– De nem sérthet meg akarata ellen a karddal?

– Óh, semmi esetre sem. Én nem a „német” szablyavívást követem, melynél a kart és a kardot előrenyújtják, ahogy Magyarországon is tanulják a vívást; hanem a francia modort, mely szerint a kar fel van húzva, s a kard felemelve. Nézze így, princ Alienor. Mintha ez a bot volna a kard, s az ön napernyője a másik kard. Én így állok ön előtt en garde: most célozzon ide a bal pofámra azzal a napernyővel. Csak bátran. Nem fáj az a kutyának! Úgy ni! Bravó! Pompásan volt. Az első vágásra, amint a vér foly, a négy szekundáns egyszerre közberont, a kardjaikat kettőnk között keresztbeteszik, s kinyilatkoztatják, hogy a közöttünk fennforgott ügy a lovagiasság követelményei szerint elintéztetett.

– Ezzel tehát reménylem, rendben volnánk. De mármost előbb valami ürügyet kell találnunk az összekoccanásra.

– Úgy gondoltam, hogy a „Mene, Tekel, Fáresz”…

– Nem! Annak a szerzőségét nem akarom a világ előtt elvállalni. Valami mást kell kigondolnunk.

– Nekem van egy jó eszmém. Én újságíró vagyok.

– Azt tudom.

– Naponkint el szoktam járni a nemzeti színházba. – Az ön imádott hölgye jár-e oda?

– Páholya van ott, s minden este ott szokott lenni.

– Tehát a mai előadás alatt jöjjön fel a princ a delnő páholyába, s ahogy az urak szokták, az előadás alatt társalogjanak mentül jobban fennhangon. Én azután majd iktatok be a „Kürt”-be egy hatalmas megrovást a színházban fennhangon fecsegő úrfiak és úrnők ellen. Ön az által magát és hölgyét találva érzendi, rögtön küldi a segédeit a szerkesztőségbe. Ott felfedezik a cikk szerzőjét. A kihívás megtörténik, s önnek tenyerébe hull a diadal pálmája.

A szerződés ekként mind a két gentleman által megállapítván, s nemesi parolával és kézszorítással megerősíttetvén, nem volt hátra más, mint a jól betanult színműnek nyilvános előadása, ami kétségen kívül igen fényesen sikerülendett. Karakán úr soha könnyebb mesterséggel nem jutott még ilyen szép összeg pénzhez, hogysem az alkalmat elszalassza, míg princ Alienor elég olcsón vásárolta meg azt a dicsőséget, hogy a büszke Etelváry Rafaela hercegnő szép szemeiért a főváros leghetvenkedőbb viadorát legyőzte; s azzal egyszerre kimutatta, hogy a szenvelgett asszonyos külső alatt mi lakik.

Arról nem szükség senkinek tudni, hogy a princ atyjának felfedezései, ígéretei és fenyegetései mennyi befolyással voltak e furfangos tragédia fogalmazására.

A szerepek igen jó kezekben voltak. Az esteli előadáson Alienor fellátogatott Rafaela hercegnő páholyába: szokott fesztelen modorában ott fecsegett vagy egy félóráig, nem törődve a közönség elégületlenségével, mely elég háládatlan nem köszönni meg, ha egyszerre a színpadon is, meg a páholyban is játszanak. Princ Alienor nagy megelégedéssel ügyelt a páholy alatt megtámaszkodó Karakán mogorva alakjára, ki a felvonás közben fejébe vágta kalapját és elsietett.

Ment egyenesen a szerkesztőségbe, megírni azt a bizonyos cikket.

A „Jerichói Kürt” szerkesztőségében az a jó rend uralkodott, hogy ott minden munkatárs akkor jelent meg, amikor neki tetszett, s azt írta a lapba, ami saját testének jólesett, és egyik munkatárs a másik rovatát soha nem olvasta, a szerkesztő pedig egyikét sem, ennélfogva megtörtént, hogy egy és ugyanazon dolgot két külön rovatban megírtak, egymásnak ellentmondó értesüléssel, vagy amit az egyik már tegnap közölt, azt a másik holnap, mint legújabb eseményt adta elő; a revizor, kinek az egész lapot át kellett volna olvasni mindennap, este beült a „Kis Pipá”-ba, s éjfélig ki sem jött onnan, s a metteur en pages, ha már egyszer ki volt valami szedve, akár avult el, akár volt megcáfolva, azt ő belenyomta a lapba, mert már pénzben volt a szedés, s azt a közönségnek el kellett fogyasztani; s ha néha az is megesett, hogy a lap nem telt meg, és sehonnan semmi fiókból nem lehetett már előkeríteni tavalyról felmaradt szedést, amivel a hiányt pótolni lehessen, maga a főszedő fogta az ollót, kivágott egy megfelelő hosszúságú hasábot a legelső istentelen hírlapból, s beszedette azt a jámbor életű „Jerichói Kürt”-be, csakúgy szikrázott tőle másnap a kegyes olvasó szeme!

Csupán egy tagja volt a szerkesztőségnek, aki becsületben járó dolognak vette a hivatását: Leon. Ő is azon furcsa emberek közé tartozott, akik szeretnek titokban saját maguk tudtára csupán becsületesek lenni; ösztön ez, mint a macskánál a mosdás, ki ha besározza a talpát, nem nyugszik, míg tisztára nem nyalja: – a kutya hagyja sárosan.

Tehát Leonnak az a különös szokása volt, hogy késő este, mikor vacsoráról jött, mielőtt hazament volna, előbb mindig felnézett a szerkesztőségbe. Ott már akkor egyedül volt – a füstölő olajlámpás, mely elé hosszában lerakta a főbetűszedő a hasábok kefelevonatait, s megint elhordta onnan, akár nézett beléjük valaki, akár nem. – Leon nem tűrhette, hogy egy olyan lapban, melybe ő dolgozik, mindenféle banális ostobaságok jelenjenek meg, s a sajtóhibák legyenek a legmulattatóbb rész. Minden este ő olvasta végig a kefelevonatot: igazgatott, szelídített a kifejezéseken, elfogdosta a hircusokat. Őrködött a társaság hangulata felett. Úgy volt, mint mikor egy józan ember hét részeggel egybecimborázva kerül illedelmes közönség elé.

Ezen a napon is megjelent a tête à tête-re a füstölő olajlámpával. Tanúk nélkül lehetett jelen. Korrektor és revizor az új schwechatit próbálgatta az átelleni Gambrinus-templomban. Ő egyedül szedegette egyik papírlebbencset a másik után elő, melyeknek mindegyikén ott volt először a szedőgyerek ujjainak helye, másodszor a masiniszta hüvelykének a nyoma, harmadszor a főszedő tenyerének önlenyomata, s kergette végig a sorokat. És aztán elgondolkozott magában, hogy milyen furcsa az, hogy a dicsőség útja itatós papirosból van.

Írni meggyőződésével ellenkező dolgokat, s azokat még ki is korrigálni és a többiek hallatlan gallimathiásait is elolvasni és kitatarozni, s szégyenleni magát maga előtt. Ha szidják, haragot színlelni, ha dicsérik azért, amit ő maga megvet, azt még meg is köszönni. Azonban ez a nagyság útja.

Hát egyszer az újdonságok végén rátalál arra a kakukktojásra, amit Karakán barátunk iktatott be frissiben a színielőadásról, melyben azonban a darab címén kívül semmi sem vonatkozott a művészeti részre, annál több gorombaság egy szám szerint is kipécézett páholy látogatóinak a közönséget sértő magukviselete ellen.

Hiszen a dolog érdemére nézve igaza volt a cikkírónak, csakhogy a rétori virágok, melyek hozzá voltak kötve, mind olyanok, aminőket az irodalmi kertből tisztességes ember ki szokott gyomlálni.

Leon nem restellte a fáradságot, az egész cikket újraírni, s a pimaszságokat kihagyni belőle, s úgy adni be újra. A metteur en pages ugyan protestált ez eljárás ellen: ez már egészen új szedés, s kilenc órán túl a 24 krajcár per mille „n” betű duplán számíttatik: Leon azt is megfizette a saját zsebéből; még egy miláreszt is adott ráadásul.

Voltaképpen sejtelme sem volt róla, hogy a gorombáskodás éppen Rafaela, sőt Lívia ellen volt intézve. Ő, amióta e pályára lépett, nem járt se színházba, se látogatóba: megfeszített szorgalommal tanult odahaza, mikor dolgát végezte a szerkesztőségben.

Másnap korán reggel (még csak nyolc óra volt) szokatlan látogatás lepte meg Fürst Nornensteint: a fia, princ Alienor.

Nagy dolognak kellett történni, hogy ez ilyen jókor fel legyen öltözve. Kifestve ezúttal nem volt.

– Nos? Mi dőlt fel?

– Olvasd ezt – szólt princ Alienor, odanyújtva a „Jerichói Kürt” festékszagú számát atyjának, melyben veres plajbásszal körülkoszorúzva tűnt elő az olvasásra méltó cikk. – A nyilvánosan megrótt főúri társaság egyik részese Rafaela hercegnő, s a másik én vagyok. Teendőm világos előtted. Én a szerkesztőségtől lovagías elégtételt akarok kérni. Leszesz-e párbajsegédem?

A fejedelem érzékenyen ölelte meg trónörökösét.

– Tehát mégis!

A vér nem válik vízzé.

– Ember vagy, fiam! Mátul fogva tegezni foglak. Rögtön sietek ügyedet elintézni. Tartózkodjál odahaza, a többi a segédeid gondja lesz.

Azzal forrón megrázta fiának a kezét, lekísérve őt a bérkocsijáig, maga sietett legbensőbb barátját, gróf Kolabinszkyt felzavarni, második párbajsegédül.

Gróf Kolabinszky szívesen vállalkozott e lovagias feladatra, de kikötötte, hogy semmi irkafirka ne legyen a dologból, mert az ő melle rossz, a doktor megtiltotta neki az írást, meg hogy a kocsikkal egész a harc színhelyéig menjenek, mert a gyaloglás az ő egészségének megárt.

A szerkesztőséghez hajtattak egyenesen.

Gróf Kolabinszky, mielőtt belépett volna, beküldte az irodaszolgát recognoscálni, hogy nincs-e egy ablak nyitva az irodaban, mert neki megárt a légvonat.

Az irodában még nem volt senki más, mint Leon.

A rendúr bemutatta magát és társát Leon előtt; elmondá, hogy ők princ Nornenstein Alienor képviselői: ki magát és másokat érzékenyen találva hisz a megjelölt cikk által, s annálfogva azon cikk szerzőjét fölfedeztetni kéri.

Leon nem habozott a válasszal.

– Azt a cikket én írtam.

Igazat is mondott – betű szerinti értelemben.

– Azon esetben kész-e ön a megsértettnek lovagias elégtételt adni?

– Szíveskedjenek önök e tárgyban az általam felkérendő két barátommal értekezni, akik a megállapodást majd tudatni fogják velem.

Ezzel Leon két névjegyét átadta Alienor képviselőinek, megnevezett két barátjához intézett felhívásával őt ez ügyben képviselni.

Gróf Kolabinszky csak az iránti aggodalmának adott kifejezést, hogy nem laknak-e azok az urak a harmadik emeleten, mert neki a lépcsőmászás életveszélyes merénylet. Leon biztosítá róla, hogy mind a két gentleman első emeleti szállást tart.

Azzal meghajtották magukat; – a két főúr eltávozott. Napóleon pedig leült polémiát írni a „Mene, Tekel, Fáresz” ellen.

Fél óra múlva megnépesült az iroda. Jött nagy zajjal a nemes cimboraság; felültek az íróasztalokra, leheveredtek a hírlapokkal terített pamlagokra, és élceltek a főszerkesztőre, akit feltréfálni minden munkatársnak legkomolyabb feladata.

Karakán barátunk is berontott. Első dolga volt előkeresni a hírlappetrence közül a saját lapját, abból elolvasni a saját cikkét. „Hm! de kisimította valaki, én ezt nyomatékosabban írtam meg.”

Azért maradt elég ok a megneheztelésre.

– Nem keresett engem itt valaki? – kérdé türelmetlenkedve társaitól.

Azok élceltek rá. Dehogynem, „Szipoly” úr, „Nadály” úr, ismeretes uzsorások.

Ő más látogatókra lesett.

– Nem járt itt két idegen úr?

Az irodaszolga mondá neki, hogy korán reggel volt itt két finnyás úr, bizonyosan mágnások lehettek, mert nagyon fintorgatták az orrukat, mikor ebben a bokáig érő összesepretlen papírhalomban végig kellett gázolniok, de akkor még csak Napóleon úr volt itt, azzal beszéltek.

Karakán barátunk bajt kezdett szimatolni. Napóleon egy kis mellékodúba húzta félre magát, hogy dolgozhassék, benyitott hozzá s megszólítá.

– Napóleon, te!

– Nix ungrisch! – volt rá a rövid felelet a sürgős dolgozótól.

De végleg megállapodott Karakán barátunk gyanúja, mikor fél óra múlva két fiatal urat látott belépni a szerkesztőségbe, kik már egyenesen Zárkány úr után tudakozódtak, s vele egyedül óhajtottak beszélni, aztán bementek hozzá, az ajtót gondosan betették maguk után, odabenn igen csendesen értekeztek és igen rövid ideig, aztán megint kijöttek és eltávoztak.

Karakán alig várta, hogy kihúzzák a lábukat, rohant be Leonhoz:

– Mit akartak ezek az emberek itt?

– Velem volt dolguk, az én magánügyemben.

– Ezek párbajsegédek voltak!

– Arról nem szokás beszélni.

– Ki igazította ki az én cikkemet a páholyi fecsegőkről?

– Én.

– S ennélfogva most te fogadtad el a kihívást e cikk miatt princ Nornenstein Alienortól.

– De mi közöd neked az én dolgaimhoz?

– Szerencsétlen! Tönkretettél! Koldussá tettél! Kiloptad a zsebemből a nagy „treffert”!

Azzal tombolt ki és le és fel a nyomdába, torkon ragadta a szerencsétlen metteur en pages-t, addig ki nem eresztette a markából, amíg az elő nem kereste neki egy határ országos szemét közül az ő eredeti ős igazi cikkének kefelevonatát, melyet szerencsétlen megtalálva, futott lóhalálában egyenesen princ Alienor lakására.

Princ Alienort ezalatt már siettek felkeresni a segédei.

– Minden a legjobban el van intézve. Az ellenfél segédei kardot választottak, mi megegyeztünk „első vér”-re, holnap reggel hat órakor a szentlőrinci erdőben.

– Sokkal jobban szerettem volna – szólt gróf Kolabinszky –, ha zárt teremben történik; reggel deres a fű, az ember könnyen meghűti a lábát.

(Átkozott önzők az ilyen párbajvívók, hogy azoknak csak a saját egészségükre van gondjuk: a segédekével nem törődnek.)

– Tehát korán kelj – szólt a rendúr, fiának atyai utasításokat adva –, s reggelire igyál egy pohár rumot, mely fölmelegít, meg egypár lágy tojást. Ma délután aludd ki magadat, mert az éjjel izgatott léssz.

– Ne legyen miattam aggodalmad – szólt princ Alienor –, az egész dolog még csak fel sem izgat. Tapintsd csak az üteremet.

– Bámulatos! oly nyugodtan ver, mintha csak foxhuntingról volna szó. Nekem az első párbajom előtt egész nap lázam volt, nem tudtam se ülni, se feküdni, folyvást szaladnom kellett. Ez a hidegvér már hollandi örökség. – De tudsz-e te vívni? Megállj, tanítalak egypár mesterfogásra. Elhozattam a vívókardokat. Jer, tedd fel a víálarcot.

– Ah. Hagyj nekem békét ezzel a tréfával. Az én dolgom lesz az.

– De nem árt ezeket a fogásokat tudni. Állj csak ki a mensurába.

– De meg találsz ütni.

– No ugyan nagy baj lesz! Életlen karddal.

– Csak mutasd te azt úgy a levegőben, nálam nélkül.

– Nézzed csak. Mikor az ellenfél en garde teszi magát: így ni, a kard belső felével egyet csapni a keze fejére, mindjárt vége van. Vagy ezt ni. Kétszer felül egymás után, a második vágás az ellenfél támadó tempóját szelve keresztül, okvetlenül annak a karját találja. Aztán meg ezt. Az ellenfél alvágását nem parírozni, hanem a kart felkapni, az ellenfél vágását átsuhantani s egyidejűleg eléje vágni, ez bizonyosan pofát talál.

– De ne hadonázz azzal a karddal, mert én csiklándom! Bizonyos vagyok én magamról, ne félts.

– No hiszen, ami az ellenfeledet illeti, az iránt egy nagy kő esett le a szívemről. Megvallom: egy kicsit szepegtem. Ön tudja jól, gróf, az a mennykő-fickó, az a Karakán, a híres krakéler, csak azért van szerződtetve a „Jerichói Kürt” szerkesztőségéhez, hogy ha jön valaki elégtételt kérni valami cikkért, előálljon, s azt mondja: én írtam azt! Aztán tessék vele verekedni, akit az ezredétől is azért bocsátottak el, mert mindenkit összevagdalt. Attól féltem, hogy nekünk is őtet fogják idetolni, s akkor nem lett volna más hátra, mint hogy magam verekedjem meg a fickóval. Szerencsére nagyon jókor jöttünk, s találtunk helyette egy görbe hátú, nádtermetű, tintás ujjú diákot, aki az első ijedtségben kivallotta, hogy ő írta a cikket. Igazság! meg se mondtuk neked az ellenfeled nevét. Micsoda bolond neve is van? valami Napóleon? Sárkány, vagy Tárkány, vagy Párkány. Nini. Mi bajod lett egyszerre, Alienor?

Mi ám? Az, hogy akármiféle Napóleon legyen is az a bizonyos, de ez nem az az ember, akivel princ Alienornak szerződése van ennyi meg ennyi centiméterre.

– Rögtöni szívdobogás… – hebegé Alienor.

– No, ez ugyan rosszkor jön! Micsoda kisasszonyoknak való betegség ez! Igyál egy kis hideg vizet. A Poncius Pilátusra! Hogy ver egyszerre az ütered! Nem szeretem ezt a bajt sehogy sem. Egészen reszketsz. Még a szád is fehér lett. Teringettét. Igyál inkább egy pohár rumot, s lélegzelj egyet nagyot. Hiszen csupa erő, izom vagy. Két olyan fickót megennél kenyérre kenve, mint az ellenfeled. Egy ínséges Napóleon.

De princ Alienornak egyszerre az egész kedve odalett. Ez a quiproquo neki semmiképpen nem tetszett.

– Én nem tudom…

– Mit nem tudsz?

– Nem fog-e Rafaela hercegnő megneheztelni?

– Csak nem bántad meg talán a kihívást?

– Óh, azt nem. De úgy látom, hogy ti mégis követtetek el egy inconvenientiát a kihívásnál.

– Teringettét! Te adsz nekem leckét abból, hogy mik a párbaji konvenciók?

– Journalsértésnél mindig alternatívát szokás feltenni, vagy revocálja a cikkíró a sérelmet, vagy fegyveres elégtételt ád. Ti az elsőt meg sem kísérlettétek.

A két főúr megdöbbenve nézett egymásra. Az igaz, hogy az első se kérve, se ajánlva nemigen volt.

A rendúr kezdett kétségbeesni fia fölött. Az rettenetes volna.

E kényelmetlen helyzetet egész alkalmilag szakítá meg a belépő komornyik.

– Egy úr van itten, erővel be akar jönni. Nincs látogatójegye. Valamit beszél Jericóról, hogy odavaló.

Princ Alienor arcát egy reménysugár deríté fel.

– Bocsásd be.

Karakán barátunk rontott be a szobába. Fújt a sietségtől, s a homloka csupa izzadság volt.

– Alásszolgájuk, uraim. Az én nevem Karakán Absolon, a „Jerichói Kürt” főmunkatársa. Csak most értesültem, hogy önök, uraim, princ Alienor megbízásából, a szerkesztőségben jártak, s ama bizonyos színházi cikk szerzője után tudakozódtak. Azon cikk szerzője, uraim, én vagyok!

(– Nos, mit mondtam? – dörmögé gróf Kolabinszkyhez Nornenstein fejedelem.)

– Becsületemre esküszöm, hogy én írtam azt a cikket – heveskedék Karakán Absolon –, itt van az eredeti kéziratom, azon módon, ahogy a szedőinas bepiszkolta a festékes ujjával, itt az eredeti szedés, ahogy én azt megírtam; az a másik úr, aki a szerzőséget magára vállalta, csak átidomította azt; maga ott sem volt a színházban. Én vagyok a szerző, igaz katolikus hitemre esküszöm. Önök tartoznak nekem hitelt adni. Tanúkkal is bizonyíthatom. S én azt nem engedhetem, lovagias érzületem tiltja, hogy az én vétségemért más valaki bűnhődjék. Én nem bújok el senki háta mögé. Amit írtam, azért helytállok, ha ott maradok is.

– (Ettől féltem, dörmögé Nornenstein Octavian rendúr. No ez szép fordulat. Tudtam előre.) – Azután nyugalmat erőltetve fordult Karakánhoz. – De uram, ha ön lovagiasságára hivatkozik, akkor tán megengedi magához azt a kérdést intézni, hogy nem találná-e helyesebbnek egy olyan megbánást, mely nőket is érintett, szintén hírlapi úton helyrehozni?

Most egyszerre mindkét segédjének bámulatára előlépett princ Alienor. Arca büszke volt és fejtartása vakmerő.

– Semmi egyezkedés! Én nem kívántam revocálást! Az csak ráduplázás volna a bántalomra. Én fegyveres elégtételt kértem, s azt követelek.

Nornenstein Octavian fejedelem azt hitte, hogy fiából most a hamis becsvágy beszél, s csitítva súgá oda neki

(– Te, fiam. Ez a legveszedelmesebb verekedő a monarchiában.)

Princ Alienor fennhangon válaszolt rá.

– S én nem bánom, ha vívómester is! Ő még dicsekszik azzal, hogy engemet, és még más valakit, akinek én védelemmel tartozom, megbántani merészelt. Én e megbánás emlékét oda akarom neki a pofájára feljegyezni.

Karakán Absolon arca ragyogott a dicsőségtől. Oda! oda! Egy tíz centiméter hosszúságút!

Fürst Octavian Nornenstein pedig meg van dicsőülve.

Odament fiához és keblére szorította.

– Most ismerek a saját véremre benned! Éppen így szóltam én, mikor egy névtelen megbánás okozójául egy óriást, az orosz ezredest találtam magam előtt; gyermek voltam: az meg egy hős, én is azt mondtam, amit te. Mindegy! Én meg akarom azt az embert ölni! És megöltem.

(Jaj, hogy dörzsöli a képemet a szakállad!)

– Nos, hát uram, Karakán Absolon úr, nevezze meg ön a segédeit, akikkel értekezzünk, s mondja meg, hogy a nap folytán hol találhatjuk meg, ha szükség lesz rá.

A nagy viador mondott két hozzá méltó gentlemant, s olyan nagy volt az öröme afölött, hogy ajánlata elfogadtatott, hogy még búcsúra is nyújtá kezét princ Alienornak, mikor eltávozott. Szerencsére ez jobban betanulta szerepét, s eldugta a kezét a háta mögé.

– Futóbolond! – dörmögé utána Octavian fejedelem.

– Nem szeretnék vele egyedül találkozni valami erdőben – volt gróf Kolabinszky észrevétele.

A két úr azonnal fölkerekedett, és ment azt a két gentlemant innen-amonnan összeszedegetni, akik az ellensegédek lesznek; gróf Kolabinszkynek ismét nem kellett sok emeletet járni, mert mind a két disztingvált úr a kávéházban volt található. Délig rendbehozatott az ügy.

Nornenstein Octavian fejedelem túl a rendén meg volt elégedve utódjának magatartásával. Első vérre fog menni. Itt minden a pillanatnyi sugallattól függ. Végtére is Alienorban fel van ébresztve a férfiszellem, ez volt a főcél: ez a tiszta nyereség. Lehet, hogy ő is sebet kap, annál jobb rá nézve. Az első sebbel fel van az ember avatva hősnek.

Amellett az urak érdemesnek sem tartották még Zárkány Napóleonnak vagy annak segédeivel is szóba állani, s a változásról őket értesíteni. A dolog nagyon érthető volt. A szegény tintásujjú megszeppent, mikor megtudta, hogy karddal fognak a nyaka körül járni, s sietett hirtelen maga elé tolni a conventionatus viadort, az most örül, hogy kihúzhatta a lábát a sárban hagyott csizmából, s mezítláb megmenekülhetett. Jó lesz szegénynek békét hagyni.

Hanem ennek a téves felfogásnak aztán az a következése lett, hogy Zárkány Napóleon másnap reggel jóval a kitűzött óra előtt első volt a kijelölt helyen megjelenésben segédeivel és orvosával együtt, s jó öt percet várt, míg a szentlőrinci úton egy másik fedett hintó is utána érkezett; melyből megint Karakán barátunk és segédei ugráltak elő. Ezek nem hoztak magukkal felcsert, gondolták, majd hoz a princ.

A két összetalálkozó konzorcium aztán rettenetes farkasszemet nézett egymással. Tévedés nem lehetett a dologban, mind a kettőnek az utasítása: balra a csőszháztól, a tölgyes közepén levő tisztás volt.

– Hát ti mit kerestek itten? – kérdezé Karakán Absolon Leontól.

– Azt én kérdezhetem inkább tőletek, aki elébb foglaltam el a tért.

– Adjatok nekünk helyet, mi most verekedni akarunk.

– Azt nekem nem szükség megtudnom. Verekedhetsz, amennyit akarsz, de itt és ebben az órában nem.

– Miért nem?

– Azt mondják el egymásnak a segédeink, ha jónak látják.

– Napóleon öcsém, ne hozz ki a türelmemből. Én nem parlamentairozok sokat. Nekem ma itt párbajom van princ Nornenstein Alienorral.

– Az nem lehetetlen, mihelyt az enyim be lesz fejezve ugyanazon gentlemannel.

– No most már elég. Princ Alienor az én ellenfelem. Ő provokált engem szabályszerűen.

– Az én kihívatásom épp oly szabályszerűen esett meg.

– De az tévedés volt, félreértésen alapult.

– Erről engem nem világosított fel senki.

– No hát felvilágosítalak én.

– Te pedig nem vagy Nornenstein képviselője.

– No hát vagyok a magam képviselője, s már most én mondom, hogy tisztulj innen, mert különben velem gyűlik meg a bajod.

– Az is megtörténhetik.

– Zárkány úr! Én nagyon röviden szoktam azokkal elbánni, akik a lábukat előttem keresztbe teszik.

– Nem kétkedem benne.

– No, hát az istenfáját! vagy elmegy ön innen, vagy velem verekszik meg elébb.

– S minthogy nem megyek el innen, amíg mások nem engedik meg…

– Hát akkor csak le a kabáttal, aztán ki a gyepre! Egy, kettő, három, az idő rövid.

– Az megint igaz.

A segédek hasztalan vetették magukat közbe, Karakán hencegett pogányul, Leon pedig csak vállát vonogatta. Egyik sem akart tágítani. Utoljára is rájuk kellett hagyni, hogy verekedjenek össze impromptu.

Levetkőztek. Karakán bika erejű test volt. Zárkány Napóleon karcsú, nyúlánk; de hosszú karú és lábszárú.

Karakánnak megvoltak a professionatus hencegő modorai. Markába köpött, mikor a kardot a kezébe vette, mutogatta a foga fehérét, gyönyörűséggel, valódi étvággyal mosolygott ellenfelére, ravaszul hátrahúzta magát, s karját úgy összehúzta, hogy öklével vállát érinté, s mikor előre csapott, vadállati horkantást hallatott, s a lábával nagyokat dobbantott. Mindez könnyen megzavarja a tapasztalatlan ellenfelet. Aztán az volt a szokása a vívásnál, hogy nem sokat törődve a védmozdulatokkal, első rohamra, mint a medve, legázolta ellenfelét, s annak nem engedett időt a támadásba átmenni. Ezzel rendesen megpiszkolta elleneseit, s ha maga is sebet kapott, az nem sokat számított.

Hanem ezúttal mégis olyan vívóval akadt össze, akinek szintén megvoltak a maga sajátságai. Leonnak meg abban állt a fortélya, hogy hosszú karjai voltak, s azokkal úgy be tudott vágni az ellenfél kardján keresztül, hogy az maga sem értette, hogy jutott ahhoz a vágáshoz. Amellett a hosszú lábainak is jól tudta hasznát venni. Szökellt előre és hátra. Nem lehetett rárohanással letörni, mert ő éppen olyan gyorsan tudott hátrálni, s hátrálás közben finom, kimért visszavágásokkal ellenfelének meggyűjteni a baját. Úgy elszökött Karakán elől, hogy nem bírta kardhegyre kapni. „A táncmesteres istenfádat.”

A csetepaténak eredménye ez lett:

Először kapott Karakán barátunk Leontól egyet a jobb pofájára, ami, ha princ Alienornak számított volna, megér huszonnyolcezer forintot. Akkor Leon egy kicsit hagyta magát kergetni, s eközben ott felejtett neki a mellén egy tizenöt centiméternyi vonalt, tizenötezer forint értékben, azután nem tagadhatott meg tőle egy tizenkét centiméternyit a karjára, végül megtisztelte pour la dame a kezefejére egy ötezressel: úgyhogy az együtt egy igen csinos összeget reprezentált volna, ha princ Alienortól vette volna eredetét. Az utolsó vágás egyúttal harcképtelenné is tette ellenfelét. Ez volt az utolsó cotillonfigura.

Mikor princ Alienor a segédjével és orvosával megérkezett a találkozás színhelyére, már akkor Karakán ki volt terítve a gyepre, s három ember varrta és ragasztotta össze a bőrét, míg körüle vérázott szivacsok hevertek.

Alienort az ájulás környezte e látványra.

Leon segédjei nem késtek a felvilágosítást megadni Alienor segédjének. A két munkatárs összeveszett azon tisztesség felett, hogy melyiknek legyen joga princ Nornenstein Alienornak elégtételt adhatni a „Jerichói Kürt”-ben megjelent s mindkettőjük által jogosan sajátul elismert cikk miatt. Zárkány úrnak kedvezett a sors, akinek a cartellje különben is fennáll.

Ezt nem lehetett eltagadni.

És most már az az ember, aki a gyakorlott spadassint így tönkreaprította, hogy fog még táncba kerekedni princ Alienorral.

(– No most már, fiam, csak hidegvér! – dörmögé Octavian Alienor fülébe.)

Princ Alienor halavány volt, mint egy sápkóros leány, hanem azért erőt vett magán, hogy ideges borzalmát el ne árulja. Ideges ellenszenve volt a köszörült vas iránt, amit ott szeme előtt törölgettek meg a harasztban a vértől. S neki most azt a vasat meg kellett fogni, és szembeállni azzal az emberrel, aki már egyet lefektetett a fűbe. De meghalni könnyebb, mint visszalépni.

Mikor apja odalépett hozzá, hogy a fekete selyemkendővel átkösse a kezét csuklóban, hogy az üterét ne érje a vágás, ijedten súgá neki:

– Neked lázad van.

Mielőtt az ellenfeleket levetkőztették volna, gróf Kolabinszky, a segédek egyike, hogy ezúttal a párbajszabályok minden szakaszának eleget tegyen, föltette a kérdést a vívandók elé, hogy nem hajlandók-e kibékülni; nevezetesen a sértő fél nem akarja-e a sértést megkövetés által helyrehozni.

Ezt mindig meg szokták kérdezni, de a felelet rá rendesen az, hogy „nem”.

Ezúttal azonban kivétel történt. E felszólításra Zárkány Napóleon azt felelte:

– Igen.

És azzal oldalzsebébe nyúlt, s kihúzott egy iratot.

– Én ezennel nyílvánítom önök előtt, hogy ama cikkben foglalt megsértéseket bánom és rosszallom, s azokért a sértetteket megkövetem, és tőlük bocsánatot kérek, ezt írásban is adom, s felhatalmazom önöket, hogy e megkövetést hírlapilag közzétegyék.

Princ Alienor új életre feltámadva érzé magát. Egész hévvel ragadá meg Leon kezét, és kérte, hogy nevezze őt ezentúl barátjának, egyedüli igaz barátjának.

– Erről ismerni meg az igazi gavallért! – szólt beavatkozva a kézszorongatási duettbe Octavian fejedelem. Ez a nemesi bátorság: elismerni és visszavonni a megbántást férfiasan, ha megérdemli a bántott fél.

Napóleon pedig nem szorongatta vissza a kezeiket. Csendesen mosolygott. Gondolta magában: mégiscsak én vagyok itt a legnagyobb komédiás; megkövetést teljesítek egy cikkért, amit egy harmadik írt, s amiben az megsértett egy hölgyet, akit én tisztelek, s egy másikat, aki szeretek, s még ezért agyba-főbe hagyom magamat dicsértetni.

Leon pedig e váratlan ötletével annyira meghódította a kedélyeket, hogy még gróf Kolabinszkynak is az jutott eszébe, hogy felső kabátját rásegítse, nehogy meghűtse magát a felhevülés után, s egy percre mégis elfeledkezett saját magára vigyázni.


VisszaKezdőlapElőre