POMPEIA

– Kedves Leon, úgy látom, hogy ön nem azzal a szándokkal jött a bálba, hogy táncoljon, hanem inkább látni szeret. Látni pedig sokkal jobban lehet az embernek másodmagával, mint egyedül. Tehát innen a jázminbozót mögül legjobban körültekinthetjük az egész világot, anélkül, hogy útjába esnénk valakinek, aki megzavarja beszélgetésünket, azzal a szeretetreméltó kérdéssel, hogy jól szolgál-e egészségünk. Gyönyörű szép terem! Az egész Etelváry hercegi palota hasonlít az én nornensteini várlakomhoz „kicsiben”. Csak a felséges szép park hiányzik körüle, ami oly múlhatatlan kiegészítő része egy úri laknak; azok a fenséges négyszáz éves hársfák, azok a nemesi címerei egy kastélynak. Hja, biz azt egy varázsszóra előidézni nem lehet. Épületet lehet emelni pénzért, de a szép terebélyfa ősök hagyománya, s egymást tiszteletben tartó ivadékok öröksége. A szép ősfák hiánya még sokáig el fogja árulni önök fővárosáról az újonsült nemességet, hogy ez csak egy európai Chicago, a palotasorok még magukban nem teszik meg. A másik, ami első tekintetre az amerikai keletkező új városokra emlékeztet, egy nagyobbszerű templom hiánya. Minden világvárosnak van legalább egy cathedráléja, mely messze kimagasodik a ködből, amiben a többi házak tömkelege összefoly, s jellemet ád a városnak. Önök ezen könnyen segíthetnének. Csodálom, hogy rá nem jöttek még maguktól. Ausztria hercegprímása Bécsben székel, Franciaországé Párizsban, az önöké pedig Esztergomban. Milyen könnyen megtehetnék önök, hogy az is tegye át székhelyét Budapestre, s emelje gazdagságával, fényével a fővárost. Akkor azután majd lenne Budapestnek bazilikája is. Hanem azt persze nem azon kellene kezdeni, hogy a hozzá tartozó elemeket szószékről és hírlapokból folyton-folyvást inzultáljuk. Nem önt értettem: ön kivétel a sok közül. Annyi bizonyos, hogy egyik irány a másikat kizárja. Gyárkémények és bazilikák egymás szomszédságában egyidejűleg nem emelkednek. Prága ős nemesi fényét csak az Altneu zsinagóga kormos barlangja egészíti ki, s a zsidóváros sikátorai. Én nem azt mondom ezzel, hogy az újabb kor nemességének meg kell vetni az üzletet. Ellenkezőleg. Az üzletet magát kell nemessé tenni. Mi voltunk a földbirtok fejedelmei hajdan, lehetünk mi pénzfejedelmei a jövőben. Miért engednők a pénzbáró, pénzkirály rangját másoknak, mikor azokat magunk is megtarthatjuk? Ön előtt bizonyosan eléggé ismeretes lesz, hogy a katolikus szövetségnek, mely Európa sorsát intézni fogja örökké, nem a péterfillérek perselyében áll minden gazdagsága. Az legalább harmadfél milliárd franknyi tőkével rendelkezik: egy teljes ezermillió osztrák forinttal. S irányt ad a brüsszeli és párizsi pénzpiacoknak. E tőkének nagy része a jelenleg bizonytalan viszonyok között rendelkezhető állapotban van, s csak egy kedvező véleményáramlatnak kell megindulni az ön hazájában, s ez olcsó pénztömeg önkényt ideomlik, s önöknek egy varázsütésre támad minden intézményük, eszközük, ami gazdagodásuknak életföltétele, lesz jegybankjuk, világkereskedelmük, hitelük, gyáriparuk. Ezek nem dogmatikus subtilitások, ifjú barátom, ezek korszükségek. Ez föld és kenyér. S egy ilyen lendületnél az olyan tehetségnek, mint az öné, magas emelkedés kínálkozik. Egy az ügynek tett jó szolgálat, s ön mint félmilliomos ébred föl. Én nem tréfálok. Ön ismeri azt a keleti mesét, ahol egy bűvös lakban alvónak tizenkét dzsinn jelen meg éjjelenkint, kezébe adnak egy vasvesszőt, aztán ott táncolnak előtte, nem hagyják aludni, végre mindenik dzsinn odadob neki egy rézaspert, s azzal eltűnnek; a nyomorult így éldegél tizenkét aspernyi alamizsnából. Egyszer az öccse hál helyette a megbűvölt szobában, s az a dzsinnekre ráver a vasvesszővel, s ez ütésre azok egyszerre aranyszobrokká változnak. Így lesz önnel is. Az ön rézaspergyűjtő főnökét rövid időn megérdemlett nyugalomba helyezzük, s ön lép helyébe, mint lapvezér, s akkor kezében lesz már a vasvessző, melytől a dzsinnek arannyá válnak. De a fecsegés közben egészen elfeledkeztünk a társaságot szemügyre venni, mely előttünk hullámzik. Íme, a magyar „high life”. Ez is új szerzemény: csak azóta támadt, amióta sikerült önöknek az udvart megnyerni – vendégül. Mert még csak vendég az; itthon nincsen. A budai királyi lak nem rezidencia még, csak királyi leszálló hely. Most mégis látni már egy magyar főúr táncvigalmán fényes katonai egyenruhákat és rendjeldíszített férfiakat. De ezek még mind nem a legfőbbek közül valók. A küldiplomáciának nem a nagykövetei, csak a konzulai vannak itt. A jelenlevő katonai celebritások közül legkitűnőbb Falbenheim lovag, de ő még csak tábornok, bár derék vitéz, ki Sadovánál nagy érdemeket szerzett, s pártunknak kitűnő híve: az ő pályafutásának magasabb része azonban még a jövendőben van. Majd meg fogom önöket ismertetni egymással. Ő ugyan az írók irányában kissé feszes, mint akik merő ellentétei a fegyelemnek, szubordinációnak, hanem önért kivételt fog tenni, úgy hiszem. Az is feltűnő, hogy ilyen ünnepélyen alig látható egy főpapi palást. Más ország előkelő terméből az nem hiányzik. Alig látok többet egypár violaszín soutane-nál, s azok is inkább akadémikusok, mint prelátusok. A születési arisztokrácia, az meglehetősen együtt van. Az ilyen főurak, mint Etelváry herceg, valóban mindent megtesznek, hogy az elmulasztottat helyrehozzák. Odahagyják Párizst, ahol annyi a finom élvezet, nem mennek Nizzába, a hyerei szigetekre telelni, amit egészségük megkívánna, lelépnek a küludvarok fényes parkettjeiről, ahol szerepet lehet játszani, s hazajönnek, palotákat építenek a fővárosban, elnökölnek a közgyűlésekben, feljárnak a múzeumba főrendeket játszani, ölelkeznek a bundás hazafiakkal, szónokolnak anyanyelvükön, úgy, mint aki nem szokott hozzá, hogy mezítláb járjon a göröngyös úton, olvassák a németből fordított újdonságokat magyar hírlapokból, szamaritánus felebaráti szeretettel hallgatják végig mindazt, amit a Scala, Covent Garden, Théâtre Français, Odeon és Varietés-ben külön találtak fel, itt együtt, vesződnek a közintézetekkel, nevelnek szülőiktől elhagyott gyermekeket, adakoznak minden ínség és művészet számára, keresik az elveszett tehetségeket, színdarabokat játszanak, tablókat komponálnak, lacikonyhán árulnak szent célok gyarapítása végett, felöltöznek középkori lovagoknak nemesi ünnepélyek alkalmával, törekszenek a népet kevesebb káromkodásra s több istentiszteletre szoktatni, munkát adnak az itthoni iparosnak és kereskedőnek, s mindezzel azt nyerik, hogy torzképeket, karikatúrakat csinálnak róluk az élclapokban: de azért mégis folytatják, mert meg akarják mutatni, hogy az a „kis” ország, mely nekik ideáljuk, mely őseik hazája, nem „volt”, hanem „lesz”. Lássa ön: ez az, amiben egy hiten vagyunk. De most veszem észre, hogy nagyon is belemerültem a politizálásba. Önkényt jön. A magyar high life férfiairól beszéltem, s itt önkényt merül fel az az észrevétel a szemlélő előtt, hogy a magyar főrend nem az a büszke, önérzetteljes kaszt, ami az angol, az orosz, a német, még a cseh is, a magyar mágnás érzi azt, amit én, az indigena érez Magyarországon, hogy keresni kell a nagy zsarnok, a közvélemény jóindulatát, s eltűrni önkénykedéseit. A magyar főúr már nem is a neve elé, hanem a neve után írja azt, hogy „gróf”, „báró”, „herceg”, mintha első volna a lába, azután jönne a feje, utoljára a koronája. Hanem aztán ami a hölgyrészét illeti a társaságnak, az előtt porrá leszek feltétlen hódolatomban. Hivatkozhatnám első Sándor cárra, ha szükségem volna tekintélyekre, aki azt mondta a magyar hölgyekről egy táncvigalomban, hogy „ez egy csupa királynékból álló társaság!” Mily gyűjteménye a szépségeknek! És mily különfajú szépségek, az arcok metszése, az arcszín, a szemek, a hajzat, a termet plasztikája, mintha a világ minden nemzetének szépségei tartanának nemzetközi kongresszust. De mindannyi között, valljuk meg az igazat, legjobban meghódít Rafaela hercegnő szépsége. Párisnak ezúttal aligha összeütközése nem lenne a mitológiával. Junónak adná az aranyalmát. Ilyen lehetett Juno leánykorában. A férfi semmivé lenni érzi magát mellette. Istennő! neked társul nem elég egy fejedelem, neked egy isten kell férjül. Csak a végtelen jóság, szelídség, mely arcáról sugárzik, teszi halandókra nézve elviselhetővé emberek közötti megjelenését. Mennyivel másnemű szépség az a másik! Az a miénk. Az német szépség. Falbenheim Pompeia, a tábornok leánya. Az a haj nincs rizsporozva, magától oly fehér, mint a len, mint az oxidált arany. Hosszan zilált hullámokban hagyja leomlani, hogy lássák, miszerint nem mesterkélt színű. Mennyi elevenség arckifejezésében! Báj, humor, kötekedés egymást felváltva gyorsan, s néha bűvszerű összekeveredésben. A szellem egyesülve a szépséggel. Akarja ön, hogy bemutassam neki? Most éppen végződött a francia négyes, s ő helyére ment.

– Kérem, magasság!

– Hanem aztán vigyázzon a szívére!

– Nem nagy kár érte, ha elvész.

Ezzel karon fogta Nornenstein fejedelem Leont, s odavezette a magas társaságon keresztül Falbenheim Pompeiához, bemutatta őt, s aztán utána dobta az úszókötelet, evickéljen ki a partra, ahogy tud.

– Igen örülök, hogy önt megismerhetem – szólt Pompeia Leonhoz. – Nornenstein megígérte nekem, hogy alkalmat ád rá önnek bemutatásával. Én vártam önre.

Leon úgy találta, hogy Pompeiának a fekete szeme is épp oly szelíd, szende ragyogású, mint a kék. (Ez veszedelmes asszó volt első fogadásra.)

– Bárónő, tekintse, hogy én a gyenge nemhez tartozom.

– S bánjak önnel irgalommal, nemde? Sajnálom, hogy nem tehetem. Annak bizonyságául, hogy milyen bizton számítottam önre, nézze táncrendemet. Itt a füzértánc helye betöltetlen van hagyva. Akarja ön, hogy odaírjam az ön nevét?

– Soha fényesebb lapra ne legyen írva a nevem.

– Én ezt is meggondoltam, hogy nem kockáztatok-e vele valamit. Ön lehetett volna a füzértáncra már más valakivel foglalkozva. De én kiszámítottam azt is, hogy nincsen. Én ügyeltem rá, hogy mely hölgynek mutattatja ön be magát. Láttam néhány szót váltani Rafaela hercegnővel és elválhatlan barátnőjével, Lívia kisasszonnyal, azontúl senkivel sem. Princ Alienortól viszont azt tudtam meg, hogy ő foglalkozott a hercegnővel a cotillonra, s így bizonyosan számítottam önre.

Leon úgy tapasztalá, hogy Pompeiának a kék szeme is éppoly csábító, oly csalfa, mint a fekete.

Kettészakítá a társalgást a rázendülő polka, melynél Pompeia bárónőt a táncosa sietett elrabolni; arra aztán Napóleon is elszédelgett a társaság közé.

Akinek egy hölgy a cotillonrovatot hagyja fenn, annak nagy oka van e dicsőségével elbizakodni. A két óráig tartó füzértánc alatt több idő van az ellenőrzetlen társalgásra, mint a keringőre. A kedélyes zűrzavarból mindig visszatér mindenki a maga párjához, s két órai megszokás egymást a maga párjának tekinteni: már egy darab együttlét.

A füzértánc csak a nyugóra után kezdődött, mikor egy lelkesítő vacsora behatása vállalkozóbbá teszi a kedélyeket, mikor a mellbokréták már el vannak hervadva, a hajfürtök lelankadtak, s a csipkefodrok gyűrődöttek, mikor már azt mondja az ember mindenre: bouquetra, hajfürtre, csipkére és – szívre: hadd pusztuljon, ha elkezdett!

Nornenstein Octavian fejedelem mérgesen jött ki a férfibüféből. S fennhangon gondolkozott, úgy, hogy akárki meghallhatta:

(„Átkozott flamand vér! Nem hiába almaboron hízott mijnheer volt az anyai ősöd! Három pohár pezsgő leüti a lábáról. Én csap alul tanultam inni a bort, nem folyondárvirág tölcséréből. De azért se fogod csúffá tenni a Nornenstein-címert!)

Azzal fölkereste Rafaela hercegnőt, s így adta neki elő a bajt.

– Hercegnő! Az én Alienoromon az a baj esett, hogy elcsúszott egy narancshéjban, s kificamította a lábát. Sebaj, minden jó lesz. Én jövök magamat felajánlani a fiam helyett táncosul, s ígérem, hogy becsületére fogok válni a cserének.

A hercegnő kecsesen nevetett, és kezet adott rá. Octavian fejedelmi rendúr élére állt a colonne-nak, s az egész társaság egyértelmű véleménye az lett, hogy soha még elmésebb, ügyesebb cotillonvezér nem működött a küzdtéren, mint aminőt a véletlen ajándékozott. Octavian délceg és ideges férfi volt, könnyen táncolt, s táncosnéi repültek inkább, mint lejtettek vele. Az egész mulatságnak új érdeket, verve-t adott az a körülmény, hogy az öreg gárda lépett a sorompóba, s bizony megszégyenít minden fiatalt, Nornenstein hangja, alakja uralkodott az egész teremben.

Azalatt fesztelen beszélgethetett egy ifjú táncosnővel, annak széktámlájára támaszkodva.

– Én mindent elolvasok, amit ön ír. És az mind úgy jön nekem, mintha mindazt a gondolatot ébresztené fel bennem, ami eddig csak álomban élt nálam. Mások is írnak e tárgyakról, de azokon meglátszik a kényszerített buzgóság. Az ön mondatain áttündöklik az egyszerű meggyőződés. És aztán nemcsak azt olvasom, amit ön ír, hanem azt is, amit ön ellen írnak. A „Mene, Tekel, Fáresz” minden füzete megvan nálam. Az egy rendkívüli ember. Nem is ember, hanem démon. Ötletei elkábítók, világnézete képes a gyönge fejűt elszédíteni, megrémít vakmerőségével, s dühbe hoz kegyetlenségével, mellyel ellenfeleit megkínozza, gyanúsításai úgy hasonlítanak az igazsághoz, hogy szinte fájnak az olvasónak. Mondja csak, hogy tudnak az írók egymással ily kegyetlenül bánni?

– Biztosíthatom róla, báróné, hogy az nekünk nem fáj. Úgy vagyunk már trenírozva, mint az angol öklözők; egy ökölcsapás, amitől más ember szerteszét hullana, számításba sem jön.

– Jól van, azt elhiszem, hogy annak, aki kapja az ütést, nem fáj az, de hogy nem fáj annak, aki adja? Hogy nem érzi az ösztönszerű visszaborzadást saját tettétől egy mívelt, becsületben, erkölcsben nevelt ember, mikor egy pályatársát lelkileg megsebesíteni, kínpadra vonni, megölni törekszik?

– Bárónő! a kannibálok nem azért eszik meg egymást, mintha haragudnának egymásra, vagy rossz erkölcseik volnának, hanem: mert egymást megenni először is hőstett, másodszor pedig delicia.

– És ön azt mégsem teszi soha. Az ön viszonzásai mindig oly nyugodtak, oly hideg méltósággal vannak tartva. Ez, ami önre nézve nyert üggyé tesz minden vitát. A hidegvér meghódít. Én nem jó volnék az ön helyében. Én dühbe jönnék, s mindent elrontanék, mikor mindent megtámadva látok, ami előttem szent. Így aztán nem tudok más bosszúállást kitalálni, mint hogy előveszem a gombostűt, s összeszurkálom a „Mene, Tekel, Fáresz” minden lapját: azt hiszem, hogy azt mind megérzi az, aki írta.

– Ah, a bárónő tehát egész harcot folytat mellettünk.

– És azonkívül, ahol önt támadja meg, ott ollóval kivágom a sorból az ön nevét. Szidja a semmit! – Aztán tömjénfüst fölé tartom, s ráteszem a fülemet: úgy hallgatom, hogy sírnak benne a rossz szellemek!

Egy újabb cotillonfigura félbeszakítá e társalgást.

Mikor visszakerültek helyükre, Pompeia, még a tánctól lihegő kebellel, újra fölvevé az elejtett fonalat. Tudniillik azt a fonalat, amiből a hálót szövik.

A bókok, a hízelgések már bevégezték szerepüket, következett a bizalmasság második stádiuma: az ismerősök megszólása.

– Mily hévvel vezényel a fejedelem őmagassága, s maga is átugrik a kifeszített fátyolon, s kapkodja a felvetett zsebkendőt, és pihenés közben elmondja minden összetalálkozónak, hogy neki most Alienort kell helyettesíteni, aki szegény kificamította a lábát, s aztán mindenki hasonló komoly arccal sopánkodik rajta, s ajánlja a jeges borítékot.

– Ezt valóban én is baráti kötelességemnek tartottam emlékezetembe hozni.

– És amellett mindenki gondolja magában, hogy „az ám: megártott neki az, amit a ,fehér lapból’ tanult”.

Pompeia nem akarta azt mondani, hogy megártott neki a bor: elég volt a „carte blanche”-ra céloznia.

– Szívdobogást kapott tőle – menté Leon.

– Nem igaz sem az egyik, sem a másik. A princ csak teszi magát gyöngélkedőnek. Ki akarta magát húzni a cotillonból. Ez az egész. Ő kényelmes, önző és lusta. Azt nem bánná, ha az egész hölgytársaság őt mulattatná; de hogy ő mulattassa azt, ahhoz rest. Valami más oka is lehet. De a restség az alapok. Semmi ambíció nincs benne, még csak a cotillon-előtáncosi dicsvágy sem. Készebb azt a szégyent eltűrni, hogy borszédítettnek higgye az előkelő világ, mint hogy kényelmes helyét odahagyja.

– Cotillon! – hangzék a fejedelmi vezényszó, s arra Leonnak kötelessége lett hölgye karcsú derekát rögtön átölelni, magához szorítani, s nekieredni vele a világnak; az ezüstszőke fürtök röptében arcához verődtek, az egymásnak ellenmondó szempár szemeibe tüzelt közvetlen közelből: a tündéri zűrzavarban el-elhagytak egy táncoló párt, a táncosnőben Leon Líviára ismert. Az nem látta őt meg. Lesütött szemmel táncolt.

Ismét visszatértek helyükre.

– Hallja csak ön: ez önt személyesen is érdekelni fogja. Nornenstein Octavian gyakran eljár atyámhoz, s előttem fesztelenül beszélgetnek. Természetesen: én vagyok a háziasszony. Egyszer azt mondja a fejedelem atyámnak: „Ennek az én trónörökösömnek mégis kellene már valami állást szerezni a világban”. „Miért nem küldöd a hadsereghez?” – mondá rá az atyám, ki előtt egyedüli rang a katonai. Őelőtte az, aki kard nélkül jár, lehet akármilyen nagy herceg, de nem lehet férfi. Erre azonban a fejedelem dühbe jött, s arra fakadt: „Tán markotányosnénak küldjem oda?” Akkor aztán elmondta, hogy micsoda bizarr ötlete volt nemrég a princnek. Felöltözött hölgyruhába, egészen journal szerint, s úgy ment el egyikébe azoknak a báloknak, ahova a hölgyek kíséret nélkül is beléphetnek, s mulatta magát azon, hogy egypár fiatalembert elbolondíthatott. A rendőrség azonban felismerte, s nem látszott tréfára venni az ötletet. Octavian fejedelemnek sok fáradságába került a dolgot elsimítani, hogy botrány ne legyen belőle. Harcias hajlamai nincsenek. Tehát a fekete frakkos világban kell neki valami fényes állást szerezni, hogy számot tegyen a társaságban. „Lehetne belőle képviselő a magyar országgyűlésen” – vélte a fejedelem. Atyám nagyot nevetett rá. „De hát ért ő valamit a magyar törvényekhez, alkotmányhoz?” – „Annyit, mint a ház háromötödrésze. Vannak ott poéták, sportsmanok, papok, kereskedők, vannak világ karikatúrái, vannak, kik a tanácskozás nyelvét nem értik, vannak, kik a büfén túl nem is keresik a helyüket; mért ne lehetne Alienor is ott?” – „Az már igaz – mondá az atyám –, de hát tulajdonképpen mi haszon lenne őrá nézve, s mi változás állna be a világban, ha Alienor princ (megelőzvén a nagykorúsíttatás) fiadból atyáddá emeltetnék?” – „Oh, Alienor nagyon jó helyen volna ott – mondá Fürst Octavian –, ő nevezetes celebritás fogna ottan lenni. Nem a szószéken: az rá nézve pitoyable début lenne, hanem a kulisszák között. Nincs olyan cselszövő a világon több, mint Alienor. Ez az asszonyi tulajdon nagyon nagy tökéletességre van benne fejlődve. Pártokat aláaknázni, kormányférfiakat kitúrni a helyeikből, vakon rohanó töredékeket eszközül felhasználni, frakciókat összeboronálni nagyon jól értene ő. S a miniszteri székek nagyon közel vannak a képviselői padokhoz.” – „Tán még utoljára miniszter is lehetne belőle!” – szólt atyám felkacagva. – „No hát mi nevetni való van ezen? Egy magyarországi nagy birtokú dynastából? Hiszen úgyis olyan kevés válogatásuk van már a mágnásokban, hogy kénytelenek a professzorok közül szemelgetni minisztereket. Mi teszi a jó minisztert? A jó államtitkár, meg a jó miniszteri ebédek. Csak arra kell ügyelnie, hogy az osztálytanácsosainak a dolgába bele ne szóljon, s valódi pezsgőt adasson fel. Tán nem láttunk már ilyen minisztereket még különb országokban is? Bismarck az iskoláit sem végezte, Persigny nem tudott helyesen írni, s Gladstone fiatalkorában a kakasviadalon kívül egyebet nem kultivált.” – Az atyám erre egyre kacagott. – „De hát mégis miféle reszortot szántál Alienornak?” – „Hát akármelyiket. Legkönnyebben a honvédelmit.” – „De hiszen magad mondtad, hogy nem való katonának.” – „Katonának nem, de honvédnek igen: olyan katonának, aki csak tartalékul szolgál, hadgyakorlatoknál vaktöltéssel lövöldöz, háborúban ágyúdörejtávolra campíroz, s akinek a minisztere végre is csak akkor köt kardot, amikor névnap van az udvarnál. Mindez pedig nem tréfa. Te tudod, hogy mik a végcéljaink. Azokhoz minden eszközt fel kell használni. A magyar parlament is egyik eszköz. Amerre az megindul, viszi magával Ausztriát is…” – De most vegyen karjára: a vezér cotillont kiáltott, rajtunk a sor.

Leon ezúttal nagyon kicsinyre szabta az ellipsoid kört, hogy mentül előbb helyére érhessen Pompeiával.

– Szóljon közbe ön is valamit. Aki ránk ügyel, észre fogja venni, hogy mindig én beszélek önhöz.

– Igazolni fogja azt az önzésemet, hogy önt örömest hallom.

– Tehát azután az atyám azt kérdezte a fejedelemtől: „De hát hogyan fogsz hozzá, hogy fiadat a házba behozd? Úgy tudom, hogy a publikumot olyankor haranguirozni kell: pohárral és szóval.” – „A pohár meglesz – szólt Pratz Octavian –, pénzt szántam rá eleget. Szónoklatokat a fiam nem tud tartani, hanem van neki egy igen jó barátja, aki ért hozzá.”

– Az bizonyosan én vagyok.

– Szeretem, hogy kitalálta ön. Aztán mondá: „Különben is le vagyunk ennek a fiatal gentlemannek kötelezve.”

– Tehát annálfogva én vagyok az ő adósuk.

– Várjon csak, Nornenstein fejedelem nagyon sok jóakarattal van önhöz, csakhogy abban a hitben – mondom: tévhitben él, hogy jóakaratot tanúsítani gazdag embernek leginkább pénzzel lehet. Az ő terve princ Alienort az etelvári kerületben választatni meg, a herceg befolyásával – és az ön vezetésével.

– Ah, tehát már emelkedem a sors létrafokán, már kortesvezérré kandidálnak.

– Teljhatalommal az affér pénzügyi kérdéseiben.

– Ami a kortesvezérre nézve felér egy szindikátussal.

– Azután elmondtak előttem mindenféle cselfogást, amikkel választások idején a választókat megnyerni, elfogni, elijeszteni szokás. Ezeket, úgy hiszem, sokkal jobban ismeri ön, mint én, és azok az urak, akik azt mondják, hogy ők nagyon értenek a cselszövéshez. Hanem mi nők mégis jobban értünk hozzá. Ugyebár, azok után, amiket önnek elárultam, valódi megbántás lesz az, ha önt fel fogják szólítani, hogy vigye el princ Alienort az etelvári kerületbe megválasztani: „Coûte que coûte”. És én azt mondom önnek mégis, hogy fogadja el e megbízást. – (Vigyázzon! Ránk ügyelnek.) – Tegyen úgy, mintha egy szál jácintot kérne a virágcsokromból, s én azt kínálnám önnek. Nos? Elfogadja?

– A jácintot nagy triumfussal, hanem a megbízást…

– Azt még inkább. Mondok önnek valamit. Ha beleviszi princ Alienort a választási mozgalomba, ahogy én a színészt és a színpadot ismerem, ő a fele játék alatt megszökik az előadásból, s akkor ön marad ott a helyén, kitűzi a saját zászlóját, s maga hozza el az etelvári kerület babérjait.

– Mivelhogy a tábornok őnagyméltósága nincs jelen, aki erre az obligát nevetést ismételje, engedje meg bárónő, hogy azt magam teljesítsem.

– Rossz helyütt alkalmazná ön azt. Ön ismeri jól saját értékét, s annak a helynek a nagy becsét is, amelyet a képviselői mandátum megszerez. Ön nem menne oda cselt szőni, áskálódni, hanem nyíltan és lelkesen küzdeni egy eszméért, aminek még most oly kevés előharcosa van, és amely nekem és sokunknak egész lelkünket betölti. Mi a nem közönséges embert látjuk önben. S ha önnek mondják azt, hogy a képviselői padhoz a miniszteri szék nem messze van: az nem hiú szólásforma. Lehetnek, akik önben vélik feltalálni azt, aki egykor maga után viszi Magyarország vitéz légióit: nem azokat, kik ágyúdörejtávolban táboroznak, hanem azokat, akik előremennek az igaz ügyért harcolni. De vigyázzon ön! Forduljon meg! A hölgykeringő járja, a hercegnőt látom közeledni: az önért jön.

Rafaela hercegnő valóban Leonért jött. Megszégyenítette. Ő egy fordulóra sem kérte fel a hercegnőt. Azért is egy hálósipkás cotillonrendet akasztott mellére.

Mikor helyére ért vele, meg is feddé.

– Ön észre sem veszi hajdani ismerőseit. Nagyon elveszté magát az ezüsthajú tündér szép szemeibe.

– S az ország nehéz gondjaiba.

– Visszaadom önt napjának.

– Még nem, hercegnő.

Azzal Leon meghajtá magát a hercegnő előtt, s egy lépést tett Lívia felé.

A leányka elérté a közelítést, s karjára támaszkodott. Leon vitte őt magával. Most már szemébe nézett. A tánc szilaj lejtése közben azt súgá Leon: „szeretsz-e még?” Lívia visszasúgott: „örökké”. – Senki sem hallotta, mit sugdostak.

– Természetes! – szólt csípősen Pompeia hazakerült táncosához –, ha a hercegnő elvitte önt, akkor önnek az elválhatlanjával is kellett egy fordulót tennie.

– De kedves gyermek!

– Én mégsem értem a hercegnőt: mit akar vele? Úgy tartja, mint saját magát. Ezzel szerencsétlenné teszi szegény leányt. Főrangú úr nem veszi el, mert tudja, hogy szegény és nem magas születésű, szegény ember pedig nem mer hozzá közelíteni, mert úrnőnek volt szoktatva. Én nem tudom, hogy mi lesz ebből?

– Én sem tudom, bárónő.

A cotillonnak vége lett a legelmésebben szabályozott zűrzavar után. Leon búcsút vett táncosnőjétől, s gomblyukába tűzte a nyert rózsaszín jácintot, az Isten kegyelméből uralkodó bálkirálynők becsületrendjének csillagkeresztjét, s a megfordulásnál szemközt találta magát Octavian fejedelemmel.

Ily nagy munka után a rendúr még csak nem is izzadt.

– Nos? hát? Lehet önnel még prózában beszélni? Ön tökéletes hódítást követett el. Láttam, ügyeltem önökre. Az egész cotillon alatt a többi férfitársaság nem létezett a bárónőre nézve: a cotillonjegyek mind ott maradtak a fauteuiljében heverve, felhasználatlanul. S mily hévvel beszélt önhöz, és milyen közelből! Hogy az ajkaival mit beszélt, az persze titok; hanem hogy a szemeivel mit beszélt, azt érthette, aki rávigyázott. S még ez a virág is a gomblyukban! Tökéletes a hódítás. Mármost csak törekedjék ön minél gyorsabban gazdag emberré lenni. Egyéb nem kell. Akarja ön, hogy bemutassam a bárónő atyjának? Éppen itt jön.

– Zárkány Napóleon úr.

Falbenheim tábornok nem tagadhatta el, hogy Pompeiának édesatyja. Éppen olyan világosszőke haja volt, szemöldei és szempillái hasonló fehérek, s à la Haynau bajusza, mind két halászmadárszárny verte a levegőt röptében. Tíz érdemrend volt a mellén.

A kitűnő hadvezér, miután a bemutatott úr nevének sem előtte, sem utána nem hallott semmi felvilágosító minőségét, csakis olyan fejbólintással vevé tudomásul a bemutatást. Amit Leon rögtön észrevett, s azzal katonásan, ujjai hegyét homlokához emelve, sietett a mulasztást készségesen utánpótolni; előadva minősítését:

– Kiszolgált egyéves önkénytes káplár extra statum a hadseregnél.

Erre megmutatta neki a fogait a bajusza alatt a tábornok, ami annyit fejezett ki nála, hogy elmosolyodott.

– Ön leányom táncosa volt a cotillonban – szólt aztán leereszkedőleg. – Látogasson meg egyszer bennünket.

– Élni fogok ez engedelemmel.

Azzal „jobbra át”-ot csinált, és eldefilírozott.

A társaság oszlóban volt. Leonnak még alkalma nyílt a ruhatárban előkerestetni Pompeia burnuszát és capuchonját, s azokat felsegíteni, azután sikerült neki három kengyelfutó fiatal óriás között a leggyorsabbnak lenni, s éjben, ködben leghamarább feltalálni Falbenheimék bérkocsisát az urasági szekérvár között, s azzal diadalmasan visszatérni, és tartani a hintó ajtaját, amíg a tábornok úr kisasszonyát felsegíti a hintóba, s aztán becsapni az ajtót, jó éjt kívánni, és megmondani a bérkocsisnak, hogy hová hajtson, amik mind határozottan kitűnő előnyök.

Pompeia, amint hazaérve, éji toalettjét bevégzé, mielőtt nyugalomra tért volna, elővett egy dobozkát: olyanformát, aminőkben műkedvelő entomologok lepkegyűjteményeiket tartják. Azt felnyitotta. Sajátságos gyűjtemény volt az. Kártyából kivágott alakok, gombostűvel a doboz oldalához tűzve. Legtöbb a veres alsó, de makk filkók is feles számmal. Pompeia most elővette a pasziánszkártyát, s kikeresett belőle egy „valet de coeur”-t, azt kis hímzetollójával kinyírta a lapból; aztán hátuljára odaírt egy nevet: „Zárkány Napóleon.”

Tehát csak „valet de coeur!” Csak a „szív szolgája”.

Ezt is odatűzte gombostűvel a doboz oldalához.

Olyan bizonyos volt már felőle.

A sok kártyasziluett között van egyetlenegy, a „szívkirály” is; hanem hogy annak a hátlapjára minő név van írva, azt nekünk Falbenheim Pompeia nem mutatja meg.

Leon is hazatért: ő sem vetette magát az ágyra mindjárt. Előbb kivette a kebléből azt a médaillont, mely annak a védszentnek a képét rejti, akivel ő tanácsot szokott tartani, s amíg ahhoz beszélgetett, az is lassankint elmondott neki mindent szépen.

„Hogy Falbenheim Pompeia téged oly felötlően kitüntetett: az azt jelenti, hogy te egészen közönyös vagy rá nézve, de van valaki más, akit féltékennyé akar tenni teveled.”

„Princ Alienort gúnyolta előtted, leszólta, nevetségessé tette. Tehát bizonyosan ez az, akit szeret. Ez a ,szívkirály’.”

„Nornenstein Octavian bemutat téged Pompeiának, őt magasztalja teelőtted, tégedet őelőtte. Belétek akarja vitatni, hogy szerelmesek vagytok egymásba. Még azzal is biztat, hogy majd valami országos hitelmívelet alkalmával gyorsan szerzett vagyonhoz segít, s akkor semmi akadály sem lesz közöttetek.”

„Ezt Nornenstein Octavian azért teszi, mert fél, hogy Alienor bele talál bolondulni Pompeia ezüst-arany hajába, s fogva marad benne, mint egy légy”.

„Alienor pedig aligha fogva nincs már. Ittasnak színleli magát inkább, csakhogy ne legyen a füzértáncban társa Rafaelának Pompeia láttára.”

„Octavian pedig semmiképpen sem engedi, hogy Rafaela megmeneküljön a játékból; inkább maga áll be fia helyett táncosának. Tehát Rafaelát akarja Alienornak megtartani.”

„Most azután kioldózik az egész cselszövény csomója. Ezért törekszik Pompeia meghiúsítani azt a vállalatot, hogy Alienort az etelvári kerületben képviselővé megválasszák, ami őt a legszorosabban csatolná az Etelváry herceg családjához, míg egy bosszantó megbukás, visszalépés összeforraszhatatlan törést idézne elő közöttük.”

„Te vagy az, aki azt végrehajthatod.”

„És így jössz bele, te, barátom Napóleon, ebbe a credóba, képviselőségeddel, miniszteri karszékeddel, honvédezredesi paripáddal együtt: meg azzal a jácinttal ott a gomblyukadban.”

…Ezeket beszélte az a parányi védszent abban a kis arany dióhéjban Leonnak.

Leon rázárta a képre a födelet, s „azután” megcsókolta azt, ahogy illik a sanctuariumnak csak az ajtaját érinteni halandó bűnös ajkkal, nem magát a szentet, azzal felkacagott egyesegyedül magában, késő éjszakán.

– Hahaha! Főuraim és delnőim! Hahaha! Hiszen én magam is komédiás vagyok!

Azzal elfújta a gyertyát, ágyába vetette magát, és elaludt ringatás nélkül.


VisszaKezdőlapElőre