AZ ELLENFÉL TÁBORÁBAN

Alienor úgy érezte magát, mint akit gyöngén kerékben törtek.

– Te, Leon – panaszkodék egyik tagját a másik után próbálgatva, hogy az övé-e még, bajtársának, ki amint ébredt, egyszerre ugrott is ki az ágyból, s első dolga volt a hideg víznek menni és kegyetlenül megmosakodni. – Te, Leon! Mindennap így fog ez menni?

– Óh, nem. Most egy kis változatosság áll be a dologba. Ma az ellenpárt vidékét fogjuk meglátogatni. Ott minden egyéb lesz, csak fáklyászene nem.

– No hála a magas égnek! Csakhogy már a jó barátok közül kiszabadulunk. Vágyom már az ellenségek után.

Alienor azt hitte, hogy a tegnapi nagy dáridó után a csatatért rakva találja csatában elesettekkel, hogy úton-útfélen fognak heverni, akiket a bor lábaikról levert. Nem ismerte a kortes természetét. „A gárda iszik, de meg nem adja magát”! Évkönyveinkben nincs följegyezve olyan eset, hogy egy kortes egy nap annyit ivott volna, hogy másnap újra ne tudta volna kezdeni.

Mire a két hős kilépett a paplakból, már szekéren, lovon találta tegnapi kísérő seregét, mely harsány üdvriadallal fogadta ünnepeltjeit.

A tisztelendő úr még egy búcsúztatót zokogott az eltávozók fejére, azzal hintóikba ültek, s vágtattak seregestül, és énekelték Alion úr nótáját és közben lövöldöztek, amint illett. Nehány ember ingadozott, de a lováról le nem esett senki.

– Szeretném én ezt a tábort valahogy elveszteni magamtól – mondá Alienor nyílt bizalmassággal Leonnak.

– Ne búsulj, mindjárt elmaradnak.

Amint kikaptak a gyepre, s elértek a hármas halomhoz, ahonnan meglátszott a legközelebbi falu tornya, ott egyszerre, amint kétfelé válik az út, a domb előtt felállt a lovas bandérium szép katonás rendben. Itt aztán a szekerek is megállapodtak, s ki-ki leszállt a kocsijáról.

– Itt búcsút veszünk a híveinktől – mondá Leon Alienornak, aki aztán odament a lovasokhoz, megdicsérte lovaikat, megkérdezte tőlük, hogy nem fáj-e valamijök így szőrin ülni a lovat. S még egyszer kezet szorított a notabilitásokkal. A kísérettel asszonyok is jöttek: azok fenn maradtak a szekéren; ott volt a darázsderekú menyecske is.

– No, Alienor – biztatá Leon védencét –, nem adsz egy búcsúcsókot a szép táncosnénak?

De köszönte az szépen a ráadást, s örült nagyon, mikor már fenn ülhetett a hintóban, s egészen megkönnyebbült a lelke, mikor azt látta, hogy elmarad és visszafordul az egész szekérvár. S nem verik már a port a szemébe, s nem kiáltják a fülébe a keresztnevét.

Egy kocsi sem kísérte már. Még Dumka úr is hazaküldte a magáét a díszköntössel és az ezüstös karddal együtt, egészen civilbe öltözött, s átült a jelölt úr hintójába a szemközti ülésre. Még aztán Csajkos uram csatlakozott hozzájuk a nagy nemzetiszín szegélyű fehér zászlóval: a kocsis mellé ült fel. Többen nem voltak.

Mikor mind fenn ültek, akkor azt a kérdést intézé a kocsis Leonhoz, hogy melyik úton induljanak el.

– Hát csak arra, ahol az a falu tornya ragyog.

– Az ott „Gezetlen!” – mondá a kocsis, aggodalomteljesen mutatva ostorával arrafelé.

– Az ott Gezetlen! – ismétlé Csajkos uram a bakról és Dumka úr a szemközti ülésből duettben.

– Hát hiszen tudom, hogy Gezetlen, elégszer voltam benne adót egzekválni. Szeretnek ott engem nagyon. Éppen azért megyünk belé, mert ő Gezetlen.

A három polgártárs nagyon csóválta a fejét, még a lovak is csóválták a fejüket, azonban csak nekiindultak Gezetlennek.

Nagyon csendesek lettek azonban valamennyien.

Leon biztatni kezdte őket.

– No, Csajkos uram, most danoljuk már a nótánkat: magunk vagyunk hozzá! – S ő maga kezdte rá: „Füge legény a Karakán! Kendermadzag van a nyakán!” – De csak nem akart neki senki kontrázni. Nagyon szolíd életet kezdtek el folytatni. Aztán meg Dumka úrba kötött bele: – No, kedves urambátyám, Gezetlenben vannak ám még szép menyecskék, azokkal táncolunk ám még nagyot! – amire Dumka úr nagy mogorván azt felelte, hogy a Lucifer táncoljon az egész Gezetlennel!

Fele útján Gezetlennek, mikor a nagy tábla kukoricaföldek közé jutottak, jött rájuk szemközt valami egylovas szekér, az az egy ló az első lábára sántított, s a hátulsóra meg volt merevedve, egy ökölnyi kis gyerek hajtotta, ahányat ütött rá az ostorral, annyit rántott a száján a gyeplővel, s így igen jó taktusban tartotta. A hátulsó ülésben pedig egy növendék leány ült bekötött fejjel.

Amint az uraságokat megpillantá, a szekéren ülő leány megállíttatá a lovat, mely kívánatnak az sokkal könnyebben tett eleget, mint a szekér, mely szeretett volna még a lejtőn egy kicsit odább menni.

– Álljanak meg! Álljanak meg!

Az urak is megálltak aztán.

– Ez a Jakab korcsmáros leánya – monda Csajkos uram. – A Száli.

– A biz a Száli! – bizonyítá Dumka úr.

– Csakugyan a Száli! – erősíté a kocsis.

– No mi baj, Száli? – kiálta rá Leon.

– Jaj, rettenetes nagy baj van, tekintetes, nagyságos uraim – jajveszékelt a Száli, mindjárt a síráson kezdve. – Bele ne menjenek ma Gezetlenbe, az Isten szent szerelmiért; tele van a falu gyilkosokkal, haramiákkal. Amint tegnap este a tátele kitűzte az odaküldött fehér zászlót a házhiuba, egyszerre odarohantak, voltak legalább ezeren, késsel, baltával, fokossal, csúnyául káromkodtak, az Istent szidták, minden ablakot bevertek, az ajtót bedöntötték, minden iccés poharat összetörtek, rontottak, a tátelének a fejét három helyen beszakították, most megyek be a tilógusért Sipotára, hogy jöjjön ki visum repertumot meg flastrumot adni a szegény tátelének. Van legalább ötszáz forint ára kárunk. Ki tudja, ki fizeti meg? Ha ma éjjel mind meg nem ölnek bennünket, hát sohase érjem a holnapi napot. Be ne menjenek ma Gezetlenbe tekintetes, nagyságos uram, a gyilkosok ott állnak a falu végén, s mind valamennyit gulyáshúsnak felaprítják!

A megszeppenés nagy volt. Csak Leont nem hagyta el a jó kedve.

– Hahhó, húgám! Korábban kelj fel, ha engem bolonddá akarsz tenni. Rá se hallgassunk, uraim. Ismerem már ezt a fogást. Régi kortestempó: eleibe küldenek a közeledő jelöltnek egy ijesztő postát vérengző rémhírekkel, s ha aztán a gyönge szívű visszafordul, megszalad: nagyot nevetnek rajta. Mondd meg nekik, húgám, akik elejbénk küldtek ezzel a hírrel, hogy nem veszek belőle: magam is azzal kereskedem. Hajtson, kocsis!

A Száli még ezután is esküdött mennyre-földre, hogy de biz a tátele fejét nem pro forma szakasztották be három helyen, de már arra nem hallgatott senki, az urak a jelölttel robogtak tovább Gezetlen felé.

Az a biztos derült kedv, amivel Leon ezt a hírt fogadta, egészen megnyugtatá Alienort, kinek számtalan hasonló fogást mesélt el a kortesvilágból, amikor a küzdő ellenfelek egymást rászedni törekszenek.

Ő maga ugyan meg volt győződve róla, hogy amit Száli elbeszélt, az mind egy szálig igaz, de nem akarta elrémíteni embereit, attól tartott, fele úton visszafordulnak. Így pedig még ők nevettek nagyobbat.

Csak akkor győződtek aztán meg a valóságról, mikor egy nyárfaerdőből kibukkanva, maguk előtt látták Gezetlent. Gezetlen „kulcsos” város volt: amennyiben körös-körül lévén szőlőkertekkel befoglalva, abba akárhol csak az egyenes úton lehetett bejutni, mint egy avar körsáncba. Dűlőúton, „kertek alól” megkerülni sehol nem volt rá mód.

Az az egyenes bejárás ugyancsak meg volt szállva az ellenségtől.

Roppant népcsoport, asszony, férfi, gyerek hemzsegett a két szőlőgarád között, s hogy minő szándékkal, ezt tanúsíták a botok, csákányok, miket a levegőbe emeltek, midőn a kibukkanó hintót a fehér zászlóval a bakon megpillanták, valamint az üvöltő riadal felzendülése, aminek magja is volt, egy hatalmas kőzáporban, mely nem érte ugyan el a hintót, de a jó szándékot legalább kimutatta.

– Jó lesz visszafordulni – véleményezé a kocsis.

– Jó lett volna becsavarni a zászlót, s nem mutogatni messziről.

– Csendes vér, urak – mondá Leon, széttekintve a csatamező területén. – Nem eszik a levest olyan forrón, ahogy főzik.

– De én nem akarom magamat a magyar alkotmányért skalpoztatni – tiltakozék Alienor.

– Ne félj semmit, míg engem látsz.

– Én visszafordulok.

– Nem fordulsz vissza. Én vagyok a kortesvezéred. A vezérnek engedelmeskedik minden ember. Most én kommandírozok. Nem vagyok én vándorsáska, hogy engem nagy lármával el lehessen kergetni. Másforma pereket is láttam én már! Mi az egy határigazítási per ítéletének végrehajtásához képest? Ott igazán csatát kell vívni. Ezek mostan jó emberek, jókedvük van. Odamegyek, s ha beszélek velük, lebeszélem a szűrt a nyakukból.

– Az Isten szerelméért, oda ne menjen ön – kiáltá Dumka úr.

– Leon, én nem bocsátlak – heveskedék Alienor.

De már akkor ő le is ugrott a kocsiról, s a kocsisnak azt parancsolta, hogy álljon félre addig a lovakkal a nyárfa árnyékába, míg ő visszakerül.

Hogy pedig semmi kétség ne legyen az utat elálló népcsoport szándékai iránt, az úton fölfelé egy lovas legény jött száguldva, aki amint hangtávolba jutott, fokosát megrázva a levegőben, ezt az izenetet adtá tudtul:

– Be ne próbáljatok jönni, aki rézangyalatok van! mert a kutyák isszák meg a véreteket!

– Ejnye de szép kancád van, Bandi – szólt Leon, odalépve a legényhez –, meg sem ismernéd a lóhátról a szegény embert.

A lovas herold abbahagyta addig egy kicsit a káromkodást.

– Hát addig, amíg a kutyák meginnák a vérünket, nem adnál egy kortyot abból a kulacsból? Szörnyű meleg van ám ma.

A szilaj legény csak leakasztotta a kulacsot a nyakából, s odanyújtotta Leonnak. Az jót húzott belőle.

– Magad bora van ebben ugye, Bandi? Érzik rajta, hogy nem a Jakab mérte. Hát termett-e sok?

Ezzel aztán belekeveredtek a diskurzusba. A lovas legény szép csendesen léptetett Leon mellett, az kikérdezte minden otthon levő pereputtyának állapotját, katonaviseltségét, vőlegénységét, azt a szép bokrétát kitől kapta a süvege mellé, s az a nyeresége volt belőle, hogy a kölykek nem hajigálhatták meg a szőlőgarád mellől, a kísérő lovas legény miatt.

– Hát ki a pártvezér? – kérdé végre Leon. – Ugyebár Tukmányi úr?

– Az: a vadpalatinus! Disznó túrja ki a tövéből!

– Szeretitek, ugye?

– Mint az ördög a malacot.

Leonnak nem nagyon kellett tudakozódni a pártvezér holléte iránt; mert amint odaért a népcsoport zöméhez, hol egy pár trikolor zászló is díszelgett, ő maga jött eléje.

Azaz, hogy nem egyedül maga, hanem feleségestől együtt. Igenis; az alkotmányos izgalom csodákat képes előidézni. Etelvárott kényszeríté az éjjel élő hercegnőt a fényes nappal előtt is kinyitni ablaktábláit, s a parlagi házban kibékíté a férjet és feleséget: most együtt járnak korteskedni, s ha a férj kifogy a szónoklatból, az asszony soha.

Most is karöltve jönnek Leon elé. A barlanglakón csak az a különbség van azóta, amint legutoljára láttuk, hogy jól kiette-itta magát a faluzásban, s tökéletes kiegészítő részére talált visszakerült élete párjában. Még a vonásaik is hasonlítanak egymáshoz, két veszekedő élettárs arckifejezése rendesen egymáshoz idomul. A delnő öltözete épp oly piszkos volt és sasoktól tépett, mint a férjeé, lábain két felemás cipő, fején horgacsolt főkötő volt, de abból mint szeg a zsákból, törtek elő minden lyukon a fésületlen fakó hajpamatok, hanem aztán mindent jóvátett egy irgalmatlan nagy veres haraszból készített rózsa, ami a feje búbjára volt feltűzve. A karján hosszú szalaghurokra akasztott ridikült hordozott, mely gyöngy helyett tökmagokból volt hímezve, s tartalma súlyos lehetett.

– Szervusz, kedves cimborám, Palkó – üdvözlé a nagy férfiút Leon, tenyerébe csapva kordiálisan. – De megnőttél, amióta nem láttalak. Üdvözlöm szép nagysádat, tekintetes asszony. Ejnye, de jól néz ki! Csókolom a kezét.

S meg is tette, amit mondott. Kezet csókolt a vadpalatinusnénak. Amivel azt rögtön annyira lefőzte, hogy amint egy pákosz kölyök Leonra a nyelvét öltögette, azt a derék amazon úgy becsületre tanította, hogy rögtön megeredt az orra vére.

– Hát mért nem akartok minket beereszteni, kedves cimborám? – enyelgett Leon a félelmes ellenségi főnökkel. – Úgy megijesztitek az embert, még a vére is meghűl.

– Hát mit kerestek itten! – förmedt rá Leonra a vezér, kirángatva a kezét annak a markából!

Erre aztán Leon a karja alá ölté a kezét, s hamiskodó arckifejezéssel súgott oda neki.

– Te, pajtás, hát olyan sok pénzetek van, hogy magatok kibírjátok a választást, nem kell ellenjelölt?

– Van az ördögnek! A zászlókat is úgy kértük össze az asszonyoktól, egyik a fehér szoknyáját adta ide, a másik a vöröset a harmadik a zöldet: abból csináltunk trikolort.

– Hát akkor mi a patvarnak akadályozzátok meg, hogy az ellenjelölt bejöjjön a faluba, aki pénzt hoz, meg enni-innivalót? Hát szárazon akarjátok dicsérni az urat? Azt gondolod, hogy én ezt a majmot azért hordom a hátamon, hogy megválasztassam képviselőnek? Van eszemben! De hát hadd költse a pénzét a bolond: úgyis annyi van az apjának, hogy felveti, mint nagypéntek estén az elásott pénz. Aztán tudod, nekem is csak marad belőle egy kis „psóres”. Az ilyen szegény legénynek, mint magam, tíz-húsz ezer forint is jólesik. De bolond volnék, ha el nem venném. Hahaha.

– Hehehe! – már ennek a troglodyth is nevetett.

– Ugye, Palkó, hiszen emlékezel rá, hogy még eddigelé minden választásnál megtette Gezetlen azt a tréfát, hogy engedte az ellenjelöltnek megnyittatni a tanyáját, kitűzetni a zászlóját, eljárt oda meginni a borát, hazahozta a mészárszékből az ingyen vágott húst, táncolt neki, ivott neki a választás napjáig, akkor meg aztán ellene szavazott mind egy lábig, de csak írmagnak se kapott az egy votumot soha. No, nem úgy volt?

– A biz úgy volt.

– Hát mit akarsz mostan, új rendet csinálni; mit állod el a bornak az útját, ami a szomjasokat enyhíteni jön? Csak nem hiszed tán, hogy ha behozom hozzátok azt a fancsali feszületet, az egész táborod mind hozzá áll, s pápistává lesz a kedvéért?

– No már attól nem félek; hehehe! A viaszbábtól nem szoktam félni. Olyan mézeskalács huszártól nem ijedek meg.

– Hát akkor szépen beeresztesz bennünket a faluba.

– Tudod, nem félek, az ördögtől sem félek. A pénzetektől sem félek. Hozzátok ide! Nem vesztek meg rajta senkit. Hanem tetőled magadtól mégis félek. Te átkozott calefactor vagy! Ha tégedet beszélni hagyunk, befűtesz nekünk, attól félek.

– Palkó, ugyan legyen eszed! Hisz ismered a programunkat. Lehet azzal valakit Gezetlenben eltántorítani? A „Jerichói Kürt” elveivel meg lehet ingatni valakit Gezetlenben? Meg biz a botot! De olyan bolond sem leszek ám, hogy azt én itt elprédikáljam a piacon, s beveressem a fejemet. Hanem mindössze is annyit fogok mondani, hogy édes atyámfiai, itt hozok nektek hat tulkot.

– A hetedik a jelölt.

– No, ne gorombáskodj! Mert hátba váglak itt a táborod közepén! Csókolom a kezét, kedves nagysád, hogy megadta neki a hátbavágást helyettem. Ugyan szedje ráncba kérem, ezt a rakoncátlan kópét! Hát az lesz az egész, hogy itt a csapszék, itt a mészárszék; ahol a zászlónk kitűzve, minden embernek ingyen mérnek a választási szent napig. Adja Isten egészségetekre, szeretett pogártársaim! S azzal „ámen!” Ha pedig valami veszedelmes dolgot találnék mondani, ami ellenetekre volna, hát hiszen ott leszesz te, ott lesz Tarifás rektor uram (már akkorra az is odafurakodott, s a két beszélő közé dugta a veres orrát), majd megcáfoltok rendén. Hát hiszen intelligens emberek előtt beszélünk, akiket nem lehet elbolondítani. Először szóltok ti; kifejtitek programotokat, azután szólunk mi, s végül megint a tietek az utolsó szó. Te! hiszen az valami gyönyörű komédia lesz, mikor ez a német elkezd magyarul beszélni, aki nem tudja az „r”-et kimondani, aztán az orrán át nyekeg, – hogy akarod ettől a mulatságtól megfosztani a publikumot?

A vadpalatinus már nevetett, de Tarifás, a rektor keményen tartotta magát.

– No, én csak félek az urakat beereszteni a városunkba.

– Micsoda? – kiálta fel Leon – hát magyarok vagytok ti? Háromszázan vagytok, s féltek egy szál némettől? Még csak közel sem meritek magatokhoz ereszteni?

– No, hát nem félünk, azért sem félünk! – kiáltott közbe türelme hagyottan Tukmányi nagyasszony, karjára gyűrve a fűzős oldaltáskát. – Jöjjenek elejbénk! Nézzenek a szemünkbe. Halljuk a szép szót. Itt is van ész elég. Nem félünk a nagy uraktól. No hát tessék besétálni.

– Köszönöm, óh tisztelt honleány, tekintetes asszony! kegyes pártfogását. Bátor leszek további kegyességét magam és társaim számára kikérni.

Az asszonyság aztán megtette érette azt a barátságot, hogy a gyermekeknek megparancsolta, hogy ne merjenek az eltávozó után hajigálni, úgy látszik, ennek a falanxnak ő volt a commendánsa.

A kocsin maradtaknak nagy volt az elbámulásuk, hogy Leont épkézláb visszatérni látták, de még nagyobb lett, mikor elmondta alkudozásai eredményét, hogy nemcsak akadálytalanul bemehetnek Gezetlenbe, sőt a zászlójukat is kitűzhetik a tanya fölé, s azt onnan senki le nem fogja tépni. Sőt mindezek fölött még az is megengedtetik nekik, hogy programjukat a népgyűlés előtt a vásártér közepén elmondják.

– Ön ezermester! – nyilatkozék Dumka úr.

– Valami spiritussa van – véleményezé Csajkos uram, megint kibontva a zászló lobogóját.

– Utoljára mégis csak az lesz a vége, hogy itt agyonvernek bennünket – sóhajtá Alienor.

– Te pedig legkevésbé sóhajtozzál. Te mondtad, hogy barcsak már ellenséget látnál. Hát itt van.

– Ellenséget látni! igen, de nem verést kapni.

– Mais c’est la guerre, monsieur.

A hintó tehát megindult a helység felé. Az ellenfél tábora szépen két oldalra sorakozott előtte, nagyszerű gúnyhahotával fogadva a közbül elhaladókat.

Bezzeg hallott most már Alienor egyebet is, mint hízelkedést! Egy csoport a gúnydalt énekelte rá: „Nincs a németnek…” (bizonyos öltönydarabja), másutt meg a póznára akasztva mutogatták fel az élclapban megjelent torzképét, s egy siheder óriási kulacsot vitt a hintaja előtt, nagy meszelőrúdra tűzve, arra volt írva: „In hoc signo vinces”. S a vexillifer egyre süvöltözé: „Éljen Alienor, zászlónk vezére!” (Ez a rektor ötlete volt.) Mire száz meg száz torok bömbölte rivallva: „Éljen Karakán Absolon!” Egy suhanc belekapaszkodott a jelölt hintaja kocsifogantyújába, úgy szaladt mellette, visítva: éljen Karakán, a túlzó oldalon pedig egy cigányasszony futott vele versenyt, egyik kezében egy visító malaccal, a másikban egy ökörkolomppal. Valahonnan egy bógácsból összeragasztott koszorút dobtak a hintajába. Szép változatosság a tegnapi diadalúthoz.

A Jakab kocsmája előtt volt a megállapodás: azt volt a fehér zászlósok tanyája.

No hiszen, nem fogadták itt Alienort üdvözlő szónoklattal; hanem amint a Jakab meglátta azt a fehér zászlót a bakon, jajt kiáltott ijedtében, s maga felfutott a padlásra, a felesége meg le a pincébe. Csakugyan igaz volt, amit a Száli mondott, Jakab feje be volt kötve, s az ablakai mind beverve. A tanyára betérő urak csak nagy könyörgéssel bírták előcsalni a pincéből az ifjasszonyt, hogy adjon nekik egy kis vizet – megmosdani.

Szívszaggató volt az érdemes hölgy panaszát hallani, kivált midőn az összetört üvegek rémes recsegését elmondta. A rémület ékesenszólását toll nem képes visszaadni. Itt ismét kitűnt az a bizonyos varázserő, melyet Leon gyakorolt a vele érintkező emberekre, s melyről nem tudni, a szemeiben vagy hangának ércében rejlik, vagy delejes fascinatiónak nevezendő-e, de annyi bizonyos, hogy amint az mondta a halálra rémült asszonynak, hogy az eddigi szenvedések ötszáz forinttal kárpótoltatni fognak, s hogy ezentúl Dumka úr számlájára éjjel-nappal mindenkinek, aki érte jön, a székben marhahús és juhhús méretik ingyen, a söntésben pedig idei nyolc krajcáros, amennyi csak el akar fogyni, szintén ingyen: az ideges reszketés egyszerre mintha el lett volna fújva az asszonyság tagjairól, keze nem reszketett, feje nem vacogott többé, a hangja is megjött egyszerre, sőt gyógyulása még a padláson levő férjre is elragadt, annak is csodamódon begyógyultak egyszerre a fején ütött veszedelmes sebek, amint a lépcsőn alásietett e szóra.

– Te Leon, elmehetnél nyavalyatörősöket és betört fejűeket gyógyítani a világba – monda Alienor, ki egy percre elfeledte, hogy maga is a betegek sorába tartozik.

A népség ezalatt felgyülekezett a térre, mely a korcsma előtt volt. A korcsmával szemben a község háza.

Közepén volt a kút: annak a kámváját ez alkalommal befedték egy keresztbe tett pinceajtóval, elmés találékonysággal rögtönözve abból szószéknek való emelvényt. Az ajtó jó vastag volt, a szónoknak nem kellett attól tartani, hogy keresztülesik rajta, s megfürdik a kútban; míg jó volt neki tudni, hogy alatta víz van; ha rosszul beszél, beledobják.

De ki beszélne ilyen helyen rosszul? Beteg ember és képviselőjelölt mind igen szépen szokott beszélni.

A Jakab korcsmájában levő uraságok nemsokára, lelkes éljenzések szűnni nem akaró vihara közepett látták megjelenni ellenjelöltjük személyét, a nép vállain emelt Karakán urat.

Dehogy „urat!” Zseniális gondolat volt tőle egészen parasztnak öltözni, lobogós borjúszárú ingben, meg abban a másik öltönydarabban, ami a németnek nincsen; pitykés mellénye volt, túri süveg a fején, meg tulipános szűr a nyakában. Sohasem mondta volna senki, hogy nem most szalajtották el a Bakonyból a disznókonda mellől.

A lelkes szónoklat is egészen abból a szűrkelméből volt szabva.

„Szeretett testvéreim! Látjátok, hogy én nem vagyok úr. Szegény paraszt vagyok, miként ti is. Szüleim alacsony származásúak voltak: magam is tenyerem törésével keresem hazánk véraztatta földéből verítékkel sózott kenyeremet”.

(– Sohasem volt kártyán kívül más szántóvető eszköz a kezében – jegyzé meg rá Leon, közbevetőleg.)

„De hát miért kell minekünk, tinektek, a népnek, hazánk véráztatta földét verítékünkkel kövérítenünk? Azért, hogy az urakat hízlaljuk, akik bennünket kirabolnak, lenéznek, kicsúfolnak, eladnak, mészárszékre hordanak”.

A többit elnyomta a tetszésnyilvánítas.

Alienort kezdte a hideg lelni. A fogai vacogtak össze.

A szónok azután áttért egyenesen az ide most megérkezett urakra. Azokat ugyan szépen learcképezte. Az egyik: a számtartó, az nem más, mint fáraónak a tiszttartója, aki a szegény néppel téglát vettet, s még polyvást sem ad hozzá, a sarcoló, commassáló, szegény zselléreket telkeikből kibecsülő vén gonosztevő, kinek több a bűne, mint fején a haja szála. (No, nekem kijutott szépen; monda Dumka úr.) A másik, az ifjú óriás, az a Napóleon: no hisz ezt ismerheti Gezetlen, mint hajdani kegyetlen adóegzekváló, újoncbehajtó, tömlöcbe csukató, közmunkára elhajtó istentelen törvényszolgát, ki most ifjú és férfi létére nem szégyenelte eladni magát, beállani rabszolgának, a papok és főurak zsoldjába, tányérnyaló kutyának.

– Hüh! – szörnyedt fel Alienor.

– Hahaha – kacagott fel Leon.

A szónok folytatá: „Íme most pedig, hogy gyalázatosságait megkoronázza, még beáll majommutogató komédiásnak, s idehoz közétek egy orángutángot, hogy válasszák meg képviselőnek.”

Ekkor aztán következett Alienor.

No, ha tegnap nagyon megcsömörlött a magasztalásoktól, hát ma megkapta mindannak az antidotumát. Borzasztó csodaszörny volt, aminek most leírták, párosulva benne az irtózatos a nevetségessel.

Alienornak most már melege volt: még izzadt is. Sohasem hitte volna, hogy jöhessen egy olyan helyzet, amelyben ilyen dolgokat mondhasson el valaki füle hallatára.

Nem jutott azonban eszébe a harag, hanem a félelem. A hallgatóság fenyegető helyesléskiáltása megrémíté.

– De hát nincsen itt katonaság, finánc vagy pandúr, aki az ember életét megvédelmezze? Hisz ez felakasztat itt bennünket sorba.

– Csigavér! – csitítá Leon. – Fél óra múlva mind megváltozik az, csak hagyd te azt énrám. Vagyok én olyan legény, mint Karakán. Két vége van a botnak.

Miután az ellenfeleit olyan szépen helybenhagyta, áttért Karakán barátunk saját becses személyére, hogy ki ő, és minő alapelvek nyomán szándékozik Gezetlent a paradicsom központjává varázsolni, ha megválasztatik.

„Az adó természetesen leszállíttatik, s azt is csak akkor fizeti az ember, mikor már kiszakad a tarisznyája a sok pénztől, az adóegzekúció neve még a szótárból is kitörültetik.” (Lelkesült éljenzés.)

„A katonáskodás megszüntettetik: minden ember nemzetőr lesz, aki az ellenséget puszta megjelenésével elkergeti.” (Zajos taps, tetszéshangok, különösen a hölgyközönség részéről).

„Dohányt termeszteni szabad lesz mindenkinek, a trafika eltörültetik”. (Általános helyeslés.)

„Az államadósságokra egyszerűen kimondatik, hogy azokat nem fogadjuk el.” (Zajos tetszés.)

(– Mi van még? – szólt alá a szószékről a szónok. Kétfelől ott álltak mellette pártvezérei, Tukmányi és Tarifás, a rektor.)

(– A vasút – súgá neki Tukmányi.)

„Igenis. A potyománd-gezetleni vasút országos kamatbiztosítás melletti létrehozatala első feladatunk legyen.” (Lármás helyeslés.)

(– Nevelésügy – súgá Tarifás uram.)

„Igen. Fő súlyt kell fektetnünk a népnevelésre, különösen az ütenyrendszernek az iskolába behozatalára.” (Erről sokat beszélt neki a rektor, annálfogva nem tudta tisztán, hogy mi az.) „És a felnőttek oktatására.” (Mit felejtettem még el?)

(– Egyházi javak – súgá Tukmányi úr.)

„Igazság! Semmi sem olyan méltányos, mint hogy a papok jószágát vegye el az állam, annak több szüksége van rá. A papok dolgozzanak, ahogy mi dolgozunk. Az apostolok is dolgoztak. Ki vámszedő volt, ki halászott.” (Ez is tetszett nagyon.)

(– No még mi van?)

(– A nemzeti bank.)

„Éppen a nyelvemen volt. Nem kell nekünk német bankó: csináljunk magunk nemzeti bankot; nem kell annak semmi ezüstalap, ha nem fogadja el a külföld, legalább magunknak marad, annál több pénzünk lesz.” (Ezt már csak gyöngén éljenezték meg: ebben az egy kérdésben megszűnik a kedélyesség.)

(– Mi a végszó?)

(– A polgári házasság.)

„Igenis. A polgári házasság. E nélkül hazánk alkotmánya nem tökéletes. E nélkül nincs meg a polgárok közötti tökéletes egyenlőség. A polgári házasság okvetlenül behozandó. (Erre csak sporadice éljeneztek. Bánták is azt!)

Éljenzés nélkül végezni pedig a beszédet öreg hiba volna egy jelölttől. Vette azt észre Karakán, s annálfogva még egyszer rágyújtott arra a lelkesítő témára, hogy minden bajainknak az okozói az urak, ezek nyúztak bennünket századok óta: elkezdve II. Ulászló alatt, amikor Dózsa Györgyöt tüzes vastrónusban sütötte meg Szapolyai János.

Erre aztán megéljenezték a szónokot is, Dózsa Györgyöt is, meg Szapolyai Jánost is.

Végezte. Nagy munka volt. Bele is izzadt erősen. Meg is törlé a homlokát a lobogós ing ujjával, igaz parasztlegény módjára: amiért újra megéljenezték.

(– Mind agyonvernek ma bennünket – szurkolt Alienor, ki mindezt a kocsmaablakból hallgatta és nézte.)

És most következett a szónokok másodika: Tukmányi úr. Ő mászott fel az emelvényre.

Neki nem kellett arra hivatkozni, hogy ő kinek az embere? Látták. Rongyos volt. Azzal bizonyította be a szegény emberek iránti szeretetét.

Hangja rekedt és recsegős volt, s előadása nem kellemetes. Hanem, hogy mára való esze volt több, mint a tisztelt jelöltnek, az bizonyos.

Sietett megmagyarázni az egybegyülteknek, hogy miután meghallottak a jelölt remek programbeszédét, annak buzdító szavait ne akként vegyék ám, mintha már most itt volna az ideje az urakat tettlegesen eldöngetni, mert ennek rossz következései lennének. A képviselőjelöltek és kísérőik személye szent és sérthetetlen, aki azoknak a fejét beveri, a szolgabíróval meg a csendbiztossal jön barátságtalan érintkezésbe, katonaságot küldenek érte, az ellenállókat megszurkálják, s a vezéreket becsukják egypár esztendőre, mert most a zsarnokoké a hatalom. Annálfogva az a lelkes szózat, mit a jelölt úr hallatott, hogy „fennyen villogtassuk ellenségeink feje fölött fegyvereinket”, csak mint bibliai mondás értendő. Csupán alkotmányos fegyvereinkről van szó: szavazatainkról, azokat villogtassuk. Méltó haragunkat pedig temessük keblünkbe, és most hallgassuk ki az ellenpárt szónokait is, igazságunk bevehetetlen várának sáncaira könyökölve, s nagyokat köpve azoknak ostromlóira, kik nem érdemesek arra, hogy botjaink végét beszennyezzük az ő megérintésükkel.

– Ez derék, okos, becsületes ember – rebegé Alienor könnyebbült szívvel. – Ebben van keresztyéni érzés.

– No, énbennem nem lesz annyi keresztyéni felebaráti szeretet – mondá Leon –, mert én megdögönyöztetem a két kedves barátomat, most mindjárt a saját népe által.

– Tehát csakugyan ki akarsz hozzájuk menni?

– Veled együtt.

– Ilyen úri ruhában? Mikor fel vannak bőszítve a fekete kabát ellen.

– Ezt le is vetjük. Hoztam magammal más kosztümöt is. Te felveszed a rókavadász piros frakkot, én meg a francia zuávegyenruhát a múlt jelmezbálról.

– Csak nem bolondultál meg?

– Sőt egészen megokosodtam. A fekete kabátot gyűlölik; de az egyenruha imponál nekik. Meg lesznek lepve. Én csak kiosztom a szerepet. Te angol vagy, én francia. A többit bízd rám. Most siess öltözködni. A közönség már türelmetlenkedik. Siess. A színpadon vagy. Nincs hová menekülnöd, mint a súgólyukhoz. A fejed épsége, az életed függ tőle, hogy jól játsszál. Ha most innen elfutunk, utánunk szaladnak, s kékre-zöldre páholnak. Közéjük kell rontanunk merészen, mint egy operettlibretto eszeveszett hőseinek, s azon lennünk, hogy mi veressük meg velük az ő vezéreiket. Tertium non datur, itt más választás nincs.

Alienor ráadta a fejét a veszedelmes komédiára. Nem mert Leonnal ellenkezni. Ez volt egyedüli védelmezője a szavannák indiánjainak wigwámjai között. Csak felvette a veres frakkot, amint látta, hogy Leon egy fütty alatt felrántja a zuáv kantust a veres bugyogóval. Leon még koszperdrül is gondoskodott a számára, s a kiegészítő háromárbocos kalapról, s hogy tökéletes legyen a kosztüm, feltűzött a mellére egy nagy ezüst cotillonrendcsillagot. Aztán maga is felkötötte a kardját. No mármost „all right” – „vogue la galère?”

Künn rettentően halljukozott már a kíváncsian türelmetlen sokaság.

Az idegen, felötlő egyenruhák láttára rögtön a bámuló meglepetés hallgatásába halt el az eddigi zaj, utat nyitottak előttük, s a legközelebb állók még kalapot is emeltek nekik, amíg a kútig eljutottak. Itt Leon felsegíté előbb Alienort, s maga egy erélyes szökéssel melléje ugrott, s rögtön kezdé a megszólítást.

„Felséges nép!”

(Felséges! Nem: „hallják kentek!” nem: „ti barátim!”, hanem „felséges!”)

„Mert ez a cím illeti meg a szuverén népet, kinek színe előtt szabad legyen nehány szót szólanom.”

(– De micsoda maskara ez? – dohogott Tukmányi a szószék mellett.)

„Nem szükség magamat bemutatnom a népnek, ismert engem a nép: tudja mindenki, hogy én vagyok Napóleonnak az öccse.”

Erre kellemetes morgás támadt, hiszen az egész világ úgy ismerte, hogy „Napóleon öcsém”.

(– Még csak nem is lehet megcáfolni! – dörmögött Tukmányi úr).

„Annak a dicső nagy Napóleonnak, aki Solferinónál legyőzte az osztrákot, s akinek köszönhetjük, hogy nem ül többé nyakunkon a cseh zsandár és mindnyájunkat be nem csuktak Olmücbe, Józsefstadtba, hanem szabadon megválaszthatjuk képviselőinket. Éljen a hős francia nemzet! Éljen az én dicső bátyám és druszám, Napóleon!”

Ezt az éljent lehetetlen volt megtagadni.

No, már egy éljent kicsikart a hallgatóságból.

„Ez az én tisztelt barátom pedig, kit ime önöknek bemutatok, a nagy nevű princ Alienor, uralkodó fejedelmi sarj, fia annak a hatalmas Angliának, mely a magyar menekülteket vendégszeretően fogadta. melynek hatalmas hajóhada előtt reszket az egész világ, azon hatalmas Angliának, mely minden elnyomott népnek leghívebb barátja, mely Lengyelországot már felszabadította, s most meg Magyarországot fogja felszabadítani a járom alól.”

(– Te! Ezért meg a kormány akasztat fel – szepegett Alienor.)

(– English spoken, mylord! – dörmögött rá a szakálla közül Leon s folytatá:)

„Igen, a dicső Angliának küldötte ő: az angol hajóhad commodore-i egyenruhájaban, mellén a Victoria regia érdemrendével.”

(– Hisz az vízi virág! – kiálta fel tudákosan Tarifás rektor úr.)

„Az ám, mert ha borvirág volna, akkor ő is az orrán hordaná azt, mint Tarifás uram.”

Tarifás úrnak igaz, hogy nagyon veres orra volt, annálfogva a hallgatóság nagyszerű röhejben tört ki a találó visszavágására a szónoknak.

Már meg is nevettette őket. Ez a második bevett sánc.

(– Mondtam, hogy ne engedjük ezt az embert szóhoz jutni! – dörmögé Tarifás úr.)

„De hát mit keres egy ánglus a magyar országgyűlésen, azt kérdi tőlem a felséges nép? Megfelelek rá. Nagyon helyesen mondá az előttem szólott igen tisztelt képviselőjelölt, kinek tehetségei és hazafiúsága előtt én mindenkor meghajlom, hogy az adófizetést végképpen meg kell szüntetni. Én is egy véleményen vagyok vele. De nem mondta el az én nagyon tisztelt barátom, hogy mi módon hiszi megszüntethetőnek az adófizetést hazánkban: pedig ez a nyele a dolognak. No majd megmondja ez az ánglus. Mert tudd meg, óh én népem, hogy mikor dicső nagybátyámat, azt az első Napóleont, a többi potentátok leverték 1815-ben, akkor nagyszerű hadikárpótlást csikartak ki tőle, amelyből Magyarországra is jutott nyolcszáz millió. Ezt a pénzt azonban, ahelyett, hogy akkor kiosztották volna a nép között, ahogy illett, inkább megtartották, és betették az angol bankba. Ez most is ott van. Ez az ország pénze. Ez azóta kamataival együtt felmegy kétezermillióra. Ezt a kétezermilliót kipörölni az angol bankból és nekünk juttatni, leend feladata az általam bemutatott képviselőjelöltnek.”

(– Hüh, hisz ez felségsértés, amit te itt beszélsz. Én elszaladok innen – monda Alienor.)

(– Nye krics, ha angol vagy – dörmögött rá mérgesen Leon, el pedig nem szaladhatott, mert fogta a karját.)

Ez a felvilágosítás pedig rendkívül tetszett a hallgatóságnak. Lám, ezt Karakán úr vagy nem tudta, vagy elhallgatta előttük.

„S ha azt megkaphatjuk, nem hogy mi fizetnénk az államnak, hanem az állam fizet nekünk. Mert legelőször is hadsereget nem fogunk tartani. Ebben én is egyetértek tisztelt barátommal, Karakán úrral. De semmiképpen nem helyeselhetem azt a módszert, amit ő nekünk ahelyett ajánl. A nemzetőrség! Nem kell a nekünk! Itt van Czuppan uram, itt van Dézsás uram; akik negyvennyolcban nemzetőr hadnagyok voltak, tudják jól, mit tesz nemzetőrnek lenni. Familiás embernek házát, tűzhelyét elhagyni. Kenyéren, vízen Nagybányáig gyalogolni, szűr nélkül, kalap nélkül hazaérkezni, itthon a feleségnek hűlt helyét találni. Nem hiszem, hogy még egyszer kedvük legyen a ,bőrseregbe’ beállani.”

(„De nem bizony! De kell biz a kányának!” – kiáltozának minden oldalról a hallgatóság öregebb férfiai.)

A nemzetőrség tehát forma szerint megbukott.

„A mi jelöltünk azonban majd megtanítja az országgyűlést arra, hogyan lehet mind a katonáskodást megszüntetni, mind a nemzetőrséget fel nem állítani. Ezt úgy híják, hogy ,garancia’. Ha Franciaország meg tudja védelmezni Algírt, pedig az pogány nép, Anglia pedig Kelet-Indiát, aki csupa cigány: ketten együttvéve hogy ne védelmezhetnék Magyarországot is, s akkor nekünk nem kell magunknak fáradni vele; ami igazság is: mi háromszáz esztendeig védtük egész Európát, most védjen bennünket Európa. Mi majd csak nézzük.”

Ez igen érthető és természetes megoldása volt a védelmi rendszernek.

„Ami az államadósságok kérdését illeti, arra nézve a tisztelt előttem szólott barátom nézetei ellen semmi kifogásom nincsen, csupán azt szeretném hozzátétetni, hogy mindenekelőtte kimondanók, hogy az államadósságokat nem kell fizetni: fölöttébb szükséges volna, hogy az állam minden egyes polgárának a magánadósságát vállalná el magára, s abból is lenne államadósság. Így legalább addig is, amíg azok eltörültetnének, nemcsak mi szegény adósok nem fizetnők a keserves uzsorát az adósságainktól, hanem a cudar hitelezők maguk is fizetnék a saját követeléseikért járó kamatokat.”

Ez meg már oly világos pénzügyi projectum volt, hogy azt lehetetlen egy hallásra meg nem érteni akárkinek, hangzottak is sűrűn a fölkiáltások: „De jól beszél! Nagyon jól beszél! Halljuk, halljuk!”

(– Te Leon! Ne bolondítsd a népet ily infámis módon! – zsörtölt rá fel a vadpalatinus.)

(– Ha ilyen százmázsás bolondságok alatt le nem szakad ez az ajtó, amin állunk, hát akkor sokat megbír – mormogá Alienor.)

„Halljuk! halljuk!”

„Amit a dohánytermesztésről mondott a nagyon tisztelt előttem szóló: azt az eszmét sem találom egészen tökéletesnek. Mert hogy mi szabadon termeszthessünk dohányt, az nagyon helyes kívánság, hanem, hogy minden ember termeszthessen dohányt, az már csak istentelenség volna. Hát akkor ki veszi meg a mi dohányunkat, amit magunk el nem pipálunk? A mi jelöltünk oly törvényjavaslatot fog behozni a képviselőházban, mely szerint dohányt csak a kisbirtokosnak szabad termeszteni, a nagybirtokos vessen zabot, abból is megél. A kormány pedig ezentúl is vegye meg a dohányt. Tehát legyen szabad dohány, ne legyen finánc, de maradjon meg a trafika.”

Rémséges éljenkiáltás fogadta ezt a törvényjavaslatot.

(– No bizony még elbolondítja a népet a kezünkről – aggodalmaskodék Tukmányi úr. – Elég már a pletykából, Napóleon!)

„Mi van még? – szólt hozzá fordulva Leon. – Úgy! A potyománd-gezetleni vasút. Hát hiszen, felséges polgártársaim, ha csak vasút kell, az olyan könnyű dolog, hogy azt minden képviselő rázhat ki a kabátja ujjából a maga választóinak. De az a kérdés, hogy kell-e nekik? Hát mi haszna van a népnek a vasútból? Az, hogy a búzának az ára felmegy, s a szegény nép drágábban veszi, a talián napszámosokat behozzák, s azoktól az itthoni munkás nem jut keresethez. (Igaz a!) Százötven derék becsületes polgártárs van Gezetlenben, aki azzal tartja a családját, hogy fuvarba jár; amint ide vasút jön, agyoncsaphatja a lovát, s beállhat vasúti bakternek: vége a keresetének. De legfőbb az, hogy ki nem tudná, mikor tavasszal megáradnak az erek, ha azoknak a lefolyását egy hosszú vasúti töltéssel elzárják, minden kertészgazda ki lesz öntve a házából, mint az ürge. Hát azért kell Gezetlennek a vasút, hogy békát termesszünk a káposztáskertjeinkben.”

(– Nem kell! Nem kell! Vesszen meg a vasútja! Igazsága van neki! – hangzott fel a tömeg közül.)

(– Te asszony, ördög bújjék a sarkadba – nyájaskodék Tukmányi úr gyöngéd élete párjával –, minek szóltál amellett, hogy ezt ide beeresszük? Tudtam én, hogy ez nagyobb akasztófáravaló, mint mi vagyunk. Kilicitál bennünket a helyünkből. Már most eredj, tedd jóvá a dolgot. Eredj, csinálj valamit a kölykekkel.)

Az a valami abból állott, hogy a gyöngéd élettárs felbiztatott egy csoport vásott iskolakerülő suhancot, hogy csináljanak sárból galacsinokat, hozzávaló anyag van az árokszélen elég: jó, szikkadó fekete agyag, azzal aztán, mikor legjobban beszél a szónok, teremtsenek oda a füle közé.

Leon azalatt folytatá a hátralevő témát:

„Helyeslem nagyon, hogy a papok jószágai elvétessenek, de ne az állam által, ahogy tisztelt előttem szólott kifejezé, hanem miáltalunk, nekünk több szükségünk van arra.”

(– Hisz ezért meg excommunicálnak bennünket! – hüledezék Alienor.)

Igyekeztek itt-amott Leonnak közbekiabálni az ellenpárt kortesvezérei, kik vették észre a romboló hatást, amit beszéde költött, de nem bírtak vele, olyan hangja volt, mint a jerichói kürtnek: dűlt előtte a fal.

Még csak a bankkérdést igyekezett megoldani: felvilágosítva a tisztelt előtte szólottnak azt a tévedését, mintha a magyar nemzeti banknak nem kellene ezüstalap, de nagyon is kell, sőt inkább az kell, de hát mire való a kvóta? Ha az osztrák adósságnak harmincas kvótáját hátunkra nyomták, akkor az osztrák bank ezüstjének harmincas kvótája is minket illet, úgyis a mi bányáinkból került az ki. Ez ismét igen érthető és elfogadható propozíció.

(– Te, hisz ez meg éppen kommunizmus! – szörnyűlködék Alienor.)

Eközben vette észre Leon azt a szép törekvést, hogy a kis polgártársak hogy furakodnak a kút közelébe, nyomogatva a markaik közé gömbölyű sárgombócokat, s sejtette a stratagémát. Várt, míg egészen közel jönnek, akkor rátért a nevelésügyre.

„De tisztelt, felséges polgártársaim; merőben kénytelen vagyok ellentmondani egyben a tisztelt előttem szólónak, s ez az, hogy ő a népiskolákba be akarja hozatni az ütenyrendszert. Tehát üttetni, botoztatni akarja a mi gyermekeinket? Ezt a gyönyörű sarjadékot, melyre örömmel tekintünk, e kedves magzatokat, a haza reményeit ismét mogyorófával, virgáccsal akarja, mint a barmot, üttetni. Mit? Hogy nem igaz? Hát nem világosan kimondá-e az ütenyrendszer behozatalának szükségét a népiskolába? Óh, ti ártatlan, vidám gyermekek, hát azért ujjongtok-e ti e mai napon oly örvendezve, hogy ezentúl mindennap tizenkettőig vágjon benneteket a rektor? Ez a ti nyereségtek a követválasztásból? Hej, te Pista, Marci, Gyurka! tapogathatod a helyét előre is.”

A gyerekhad felzendült!

Karakán sem vette tréfára a dolgot.

– Tiltakozom szavaim elferdítése ellen! – rikácsolá, fel akarván kapaszkodni harmadiknak a két szónokhoz az emelvényre, de abban a percben Pista, Marci, Gyurka úgy teremtették nyakon, pofon az agyaglövegekkel, hogy egyszerre látast-hallást vesztett, s visszaesett a párkányról.

– Nesze üteny! – sivalkodék a fiatal „krethi és plethi.” A rektornak is jutott belőle vagy kettő, sőt Tukmányiné asszonynak is letrafálta egy löveg a fejéről a piros rózsát.

Leon úgy tett, mintha nem is tudná, mi történik oda alant, biztos volt már róla, hogy őtet meg nem dobják.

„Nagyon sajnálom – folytatá a szónoklatot –, hogy az érdemes ellenjelölt urat kénytelen vagyok nézeteiben megtámadni, mert én a legnagyobb tisztelői közé tartozom, s teljesen meghajlom előtte, nem tekintve azt, hogy ő csak egy zsidógyerek.”

Ez volt a legnagyobb petárda.

Azt mondani az ellenjelöltről, hogy zsidó! Ez kegyetlenkedés.

Lám, Karakán olyan emberséges volt, hogy az ellenjelöltről nem mondott mást, csak azt, hogy az német, sehonnai, tolvaj, majom és szamár, s ezek elég irgalmatlanok a végsőre vetemedni, s azt fogni rá, hogy ő „zsidó”!

Mármost, hogy cáfolja azt meg?

Az ellenfél pedig felülkerült.

„Igenis, az! hát mi tagadni való van rajta? A zsidók is derék emberek. Ismertem az apját is, becsületes pipakupakoló volt Gyertyámosban, a Jakab szomszéd is mindjárt ráismert, amint meglátta.” (No, a szegény Jakab erre a mondásra rögtön elbújt egy üres kád alá, hogy meg ne kapják.)

– Nem igaz! Hazugság! Gyalázatos, szemtelen hazugság! Le vele! – kiáltozának Karakán főemberei.

(– No, most már végünk van! – sóhajta fel Alienor.)

„Hazugság? – rivallt éles hangon Leon. – No, hát majd én bebizonyítom, hogy ő zsidó. Én bebizonyítom a saját beszédéből.”

„Hát nem hallotta-e az egész közönség, hogy mit mondott utoljára? A polgári házasság okvetlenül behozandó. Hát mit tesz ez? Azt, hogy aki már megunta a feleségét, odamehet a jegyzőhez, leteszi az öt forintot, s az rögtön elválasztja tőle, s akkor aztán másik öt forintért összeesketi valami szép zsidólánnyal: a kapufélfa lesz az oltár. Ez az a polgári házasság.”

Meggondolandó, hogy a hallgatóság vegyítve volt feles számú asszonyokkal, minden korosztályból.

„Ezt éljenezték meg az urak őkegyelmeik olyan nagy lelkesedéssel! – folytatá Leon. – Jó volna ugye a maga öregét oly könnyűszerrel kifiruncvancigolni kinek-kinek a házból, aztán új menyecskét hozni haza? Bezzeg Tukmányi uram is ugyancsak tapsolt két első lábával a polgári házasságnak. Tetszenék ugye a hűséges, jámbor hitestárs helyében a vadaskerti csapláros Rákhelét a házhoz állítani a polgári házasság útján?”

Tukmányi úr e nem várt orvtámadás ellen gyors és erélyes védelemre készült, de nem volt ideje rá: mert a hűséges hitvestárs ott volt a háta mögött, s az amint Leon eltalálta azt a kulcsot, mellyel szívéhez lehetett férni: se kérdett, se hallott többet, hanem marokra fogta a tökmagos ridikült, s olyat húzott vele Tukmányi úr fejére, hogy az a nyelvébe harapott tőle, s aztán nemcsak egyet, hanem igen sokat azzal a ridiküllel, az pedig nehéz volt mindenféle cókmóktól, és a zenéhez a recitativót is hangoztatá.

– Hah, te vén akasztófáravaló! Hát Rákhel kell neked! Polgári házasság kell neked! Nesze Rákhel! Nesze polgári házasság! (Az pedig mind egy-egy ütés volt a fejére, a hátára.)

S a jó példa nem maradt követetlen. Egy féltékeny asszony százat csinál. Ez a nyavalya a legragályosabb a világon. A sok ifjú és vén menyecske rohant a hallgatóság közé, kiszemelni a maga életpárját, mintha félne, hogy már viszik is polgárházasodni, s húzta-vonta ki onnan, ha megtalálta. És amíg a bőszült zűrzavarban Alienor utolsó óráját hitte már elérkezettnek, addig Leon pokoli gyönyörűségét találta benne, hogy még olajat töltögessen a tűzre, s a dühbe jött asszonyokat még név szerint is heccelje az uraikra.

„Ugye, Siskáné asszonyom, ugye, Bendekné asszonyom nem kell már a parasztházasság, polgári házasság lesz már eztán! Majd lesz itt farsang egész esztendőn át!”

Azok aztán mentek a jussukat keresni tíz körömmel.

De senki sem járt olyan gonoszul, mint maga a legelöl szólott nagyon tisztelt képviselőjelölt, aki a hercehurcából kifelé menekülvén, éppen egy csoport hajlott korú matróna keze közé került. E haragos amazonok bosszúálló tenyerei közül csupán tulipános szűrének hátrahagyásával bírt a bíróház ajtaján bemenekülni, még ott is üldöztetvén a jogaikra féltékeny legitim házastársak felzúdult cohorsai által.

Leon diadala ezúttal tökéletes volt. Ellenfelét sikerült nemcsak kiverni a sakktábláról egészen, de meg is veretni saját emberei, s mi még rosszabb, saját asszonyai által.

S hogy győzelmét, jó hadvezérként, még teljesen fel is használja: amint a helyzetnek kizárólagos ura maradt, ismét felhangoztatá az emberzajt túlkiáltó hangját.

„Felséges nép! Halljad tovább beszédemet.”

Olyan nagy volt már varázshatalma a sokaság felett, hogy csend lett szavaira: abbahagyták a veszekedést szépen.

„Én elmondanám mondandóimat, s hálát rebegek érte a felséges népnek, hogy azt kihallgatni kegyeskedett. Most azonban, uraim és úrnőim, hallgassák meg azon szavakat, melyeket tisztelt jelöltünk fog önök előtt elmondani.”

Most rettent csak meg Alienor.

(– Csak nem bomlottál meg, hogy velem is akarj beszéltetni?)

„Őhercegsége angolul fog szónokolni, melyet kegyes engedelmükkel én bátorkodandom zengzetes hazai nyelvünkön tolmácsolni.”

(– Eredj a gutába! Nem tudok én semmit angolul könyv nélkül egyebet, mint Hamlet monológját Shakespeare-ből.)

(– No hát elmondod azt, de csak hamar, itt nem lehet sokat teketóriázni.)

S Alienornak nem volt más menekülése, mint előállani, nekiköszörülni a torkát, s elmondani a gezetleni kút tetején azt a szép philosophi beszédet „Hamlet”-ből: „To be, or not to be, that is the question”.

Nem sült bele. Elmondta végig, a hallgatóság áhítatos figyelme mellett.

Akkor aztan előállt Leon, és megmagyarázta a beszéd tartalmát, melyet a Shakespeare-commentatorok mind e mai napig hasztalan törekedtek tökéletesen felfogni.

„Uraim és úrhölgyeim. Az elmondott szavakban dicső jelöltünk szentül megfogadta azt, hogy mindazon programtételeket, melyeket én szerencsés voltam önök előtt bemutathatni, az utolsó betűig beváltani kötelességének tartandja. A három nyári hónapot, mikor nincsen országgyűlés, mindig Gezetlenben fogja tölteni, s akkor mindenkit szívesen lát úri asztalánál. Vesztegetni a mi jelöltünk nem kíván, ez nem is szép, s Angliában nem is szokás, de ha valakinek valami titkos kívánsága volna a mi úri barátaink közül, azt Dumka úrnak elmondhatja, aki két szóból is ért, olyan ember. A mi jelöltünk maga is nagy gazda, ő küldeni fog választóinak olyan egyiptomi múmiabúzát, ami százhatvan magot ad, olyan jersey-i káposztamagot, aminek a feje egy lépés, olyan yorkshire-i emsét, aki hat mázsára meghízik, s olyan aargaui tehenet, aki negyven icce tejet ád, a hölgyeknek pedig olyan brahmaputra tyúkokat, amiknek strucctolluk van, mindennap kétszer tojnak, s kakasuk sem kukorikol, hanem énekel: hogy megemlegessék róla. A reményteljes fiatalságnak pedig, míg csak a mandátum le nem telik, kijár minden napra Ábrahám boltjában a medvecukor”.

(Ez mind benne van Hamlet monológjában.)

„Egyébiránt áldást, békességet kíván mind közönségesen, s élete legfelejthetetlenebb napjai közé fogja számítani ezt a mai szent csütörtököt.”

Az általános éljenzés elnyelte a többit, a két ifjú hőst vállaikra emelték a férfiak, s úgy vitték a fehér zászlós tanyáig vissza.

– No, te Leon – monda Alienor –, ha minket ezért a sok veszett bolondért, amit te itt most elmondtál, rögtön perbe nem fog, s be nem csukat az államügyész, akkor ugyan hiába eszi a kormány kenyerét.

– Sose búsulj. Azért, amit a képviselőjelölt és kortesei beszélnek a piacon, épp oly kevéssé szokták perbe fogni, mint Macbeth személyesítőjét, amiért Duncan királyt megölte.

– No de mármost iramodjunk innen, ahogy csak a lovaink visznek!

– De gutát iramodunk! Most jön még a feladat gyakorlati része. Ha elfoglaltuk a csatatért, az után kell néznünk, hogy hadizsákmányt is ejtsünk.

– Hadizsákmányt?

– Igen bizony. Szavazatokat kell gyűjtenünk most hevenyében, amíg melegek az embereink, azért jöttünk ide, nem pedig a te angol szavalatodat meghallgatni, amit a concert spirituelben is hallottam én már tőled. Aztán meg ember az ember. Én legalább annak érzem magamat. Nem tudom, te mi véleményen vagy. Én megéheztem. Most harangozzák éppen a delet. S a legközelebbi falu félnapi járásra van. Én odáig ki nem állom.

– Hát majd ád valami ebédet Jakab.

– No nézd! Ez bizony azt hiszi, hogy én neki kortese vagyok, s Jakabbal akar megtraktáltatni. Kell ez nekem! Menjen csak Csajkos uram Nagy János uramhoz: ismeri ugye, bíróviselt ember, jelentse be az asszonynál, hogy odamegyünk hozzájuk ebédre: négyen leszünk. Mi meg addig vessük le ezt a jelmezt, öltözzünk vissza tisztességes embereknek; mert Nagy János uram nem szereti a tréfát.

– Hát ez nem látott így bennünket?

– Dehogy jön olyan ember, mint Nagy János uram, ilyen helyre!


VisszaKezdőlapElőre