A NŐ SEGÉLYE

– Mi történt? – kérdé Leon, megfogva Csajkos uram gallérját két kézzel, hogy tovább ne rohanjon.

– Hát tudom én? Reggel, mikor az utolsó tanyán elvégeztem az inspiciálást, mentem haza szépen a „Ló”-ba, a kapuban majd összeütöttük az orrunkat az aranysasi házszolgával: egy levelet hozott Dumka úrnak. Mondtam, hogy én majd átadom neki, azt mondta, hogy ő maga akarja átadni neki, erre én azt mondtam neki, hogy jól hátba vágtam. Erre ő azt mondta, hogy elszaladt. Akkor beviszem a levelet Dumka úrnak. Dumka úr, nem tudom én, részeg volt-e, álmodott-e valamit, amint a levelet elolvasta, kiugrott az ágyból, hasba lökött, azt mondta, hogy szaladjak mindjárt, fogassak be, elszökött a princ! ő szalad utána. Akkor én kifutottam az istállóba, nagyot ütöttem a kocsisra, hogy mért nem fog már. Aztán segítettem neki felszerszámozni, Dumka úr ezalatt felpofozta a pincért, hogy mért nem siet a számadással, azután kijött, megpálcázta a kocsist, hogy mért nincs készen, a kocsis aztán végigverte a lovakat. Nagy verekedés volt ott! Mikor már ment a szekér, akkor dobta le nekem ezt a levelet a számtartó úr, hogy hozzam el a tekintetes úrnak, olvassa el, de pofon ne üssön aztán maga is!

Leon átvette az összegyűrt levelet, s kisimította annak ráncait a térdén.

S aztán olvasta a levelet fennhangon.

„Uram!

Négy nap óta hagyok már magamból önök által bolondot csináltatni, olyan nagyot, amilyen valaha a Bedlamen kívül szaladgált. Járok nyaktörő utakon részeg parasztok táborával, szorongatok piszkos tenyereket ezerszámra, eszem és iszom egy vályúból mosdatlan vadállatokkal, olyan méregkeverő szakács készítette ételekből, amikkel valahol rabokat vallatnak.”

– De uram! Az én magam főzte paprikásom!

„Táncolok kemencevastag, csúf, hájszagú boszorkányokkal.”

– De uram! Az én feleségem!

„Hallgatom a sok botozni való parasztnak a sápítozó panaszait.”

– Mink: botozni való parasztok!

„Nekimegyek a halálveszedelemnek a banditák táborába: le hagyom magam szidatni egy bitang kalandor által majomnak, szamárnak, tolvajnak, s rá hagyom magam vetetni, hogy szavaljak a pecsenyégek és kalmukok előtt angol verseket.”

– Mink pecsenyégek és kalmukok!

„Engedem magam lenézetni egy nálamnál nagyobb arisztokrata, egy parasztgazda által. Sorba látogatok boltost, szabót, csizmadiát, gelencsért, borbélyt, cirógatom őket, koldulom a barátságukat. Leckét tanulok és mondok fel, mint egy diák, lapáttal meríthető emberbűz közepett, sőt még csizmadiamesterré is meg hagyom magamat tétetni. De ami még most akar bekövetkezni, az már több az elégnél! Hogy én kolerabetegeket menjek látogatni, s onnan húzzam ki a ragályos ágyból a szavazókat! S hogy én, Nornenstein Alienor princ, akinek az ősei a zsidókat csak a gettóban tűrték meg, most elmenjek újszülött zsidógyereket felavatni, annak keresztapjává lenni, a sakterrel meg tizenkét más hitsorsosával egy pohárból inni: azt nem teszem meg, nem az önök rongyos képviselőségeért, de a spanyol királyi koronáért sem. Csinálják önök a választást, ahogy tudják. Mondják meg, mennyi pénz kell rá. Vegyenek meg annyi gazembert, ahány csak eladó, ami áron csak kapható! de tőlem se egy jó szót, se egy kézszorítást, de legkevésbé zsidókkal való komázást nem kaphatnak többé. Én itt hagyom önöket.

Közölje ön e levelemet a másik két úrral is.

Princ Alienor Pratz von und zu Nornenstein.”

– Tyhű, aki áldotta! – kiáltá el magát Csajkos uram. – S én ezért az emberért egész éjjel ittam! De ezt nem viszem haza.

– Mit csinál, Csajkos uram?

– Mindjárt, mindjárt. Csak a torkomba dugom az ujjamat, aztán egy kicsit a fal felé fordulok. Hát hogy is mondja csak az a levél? „Mosdatlan vadállatok”. – „Méregkeverő szakács.” (Ez én vagyok!) „Kemencevastag boszorkányok!” (Tyhű, ha azt a feleségem meghallja!) „Pecsenyégek és kalmukok” (Ezek meg valamennyien vagyunk), s még „rongyos képviselőség!” No megállj, pirinc! Ha rongyos, nem veszed rád. – Hüj! csak azok a fél bankók ne volnának! – Uram! Szabad nekem ezt a levelet elvinnem? („Önnek is szól.”) Megyek haza! Megmutatom a híveknek. Csak akad ember, aki nem fogad el ötven forintot úgy, hogy jobbról, balról pofon csapják vele. „Vegyenek meg annyi gazembert, ahány csak eladó!” Eladó van, de nem gazember, gazember van, de nem eladó.

– Mit csinál, Csajkos uram? Csak nem akar a falra fölmászni?

– De biz oda akarok. – S addig nem is nyugodott, míg le nem tépte a falról azt a plakátot, ami azt hirdette, hogy „Éljen Nornenstein Alienor képviselőjelölt.” Azt tizenhat felé tépte, s elszórta a szélbe.

– De hát aztán mi lesz ebből, Csajkos uram?

– Hogy mi lesz? Várjon csak, hadd szaladok előre egy kicsit.

Mikor aztán már akkora egérutat vett Csajkos uram, ahonnan gondolta, hogy Leon nem éri többé utol: akkor elordítá magát.

– Éjen Zárkány Napóleon, etelvári képviselőjelölt! – s azzal, ahogy csak a lábai bírták, nyargalt végig az utcán, minden alvót felordítva az álmából a fentebbi csatajelszóval.

Leon nem szaladt utána, hogy a száját befogja, hanem felment a szállására, ahol most már egyedül maradt.

Előkereste bőröndjéből azt a csomagot, mely a fél bankjegyeket tartalmazza.

E bankjegyekhez egy vegytani tintával sokszorozott levél volt mellékelve.

„Polgártársaim. Azokkal a fél bankjegyekkel, amiket önöknek a választás céljából kiosztattak, az urak önöket rá akarják szedni. A szavazás után meg fogják önöknek mondani, hogy minden fél bankjegynek a másik fele ott van a szomszéd faluban. Ha a ,vitéz’-es rész Bátokban van kiosztva, akkor a ,leány’-os rész Máron: két ember ragassza össze a magáét, s úgy lesz belőle egész. Erről meggyőződhetnek, ha a szomszéd helységek összehasonlítják a fél jegyeiket: amit jó lesz előre tudni.”

Az, akire bízva volt a bankjegymanipuláció, el is végezte azt híven, csak azt a perfidiát követte el, hogy mind a két csomagnak megcserélte a felét. Ezt nem is volt eszében Dumka úrnak vizsgálat alá venni. Látta, hogy fél bankjegyek, s kiosztotta azokat, először Bátokon, Kopronon, majd Csiván és Máron; az első két falu kapta a vitézes feleket, a másik kettő a leányosokat.

Ezt tudva, fogadta el a másik csomagot Leon. Biztos lehetett felőle, hogy amint a polgártársak figyelmeztető anonim levelek által értesülve lesznek, kiegyenlítik maguk között a dolgot, s haragjukban fel sem jönnek Sipotára, azt hiszik, hogy félig meg vannak csalva, beérik a nyereség felével, s a másik feléért visszacsalják ők a lélekvásárlót egészen.

A végkatasztrófára is bizton lehetett számítani. Hogy Alienor nem várja be az utolsó stádiumot, arra mérget lehetett venni.

És így ezer szavazat otthon fog maradni.

Leon tehát megtette azt a barátságot Pompeia bárónőnek, hogy Alienort megszabadította az etelvári képviselőségtől, s ezzel a szép Rafaela hercegnő jegygyűrűjétől is.

És Pompeia bárónő elveszíttetett Nornenstein fejedelemmel ötvenezer forintot azért, hogy el ne veszítse – Alienort.

Leon elgondolkodott rajta.

…Milyen nagy a nők szerelme!

…Milyen nagy a nők csalfasága!


VisszaKezdőlapElőre