AZ ELKÉSZÜLT ZÁSZLÓ

Az utolsó éjszakát Sipotán azzal töltötte Dumka úr, hogy levelet írt Etelváry Madelaine hercegasszonynak. Leírta a nehéz nap élményeit, a sűrű küzdelmeket, az életveszéllyel járó táborozást. Nagyon megdicsérte Leon ügyességét és páratlan hűségét pártunk és jelöltünk iránt. Különösen kiemelte gezetleni vakmerő hadi fortélyát, hol, mint egykor Imre király, egyedül és fegyvertelenül bátorkodott bemenni az ellenséges felfegyverzett táborba, s annak ellenkirályát hívei közepéből a históriához híven kiszakította. Princ Alienor is igen bátran viselte magát, minden strapáciát vitézül kiállt, sőt még csárdást is táncolt Bátokon, s ami nem kisebb virtus: programbeszédét igen szépen elmondta Sipotán ötszáz főnyi díszes közönség jelenlétében. A nép szíve meg van számára nyerve. Híveink lelkesültek, ellenfél fel sem meri ütni a fejét, minél fogva a diadal egészen bizonyos, s ha Isten is úgy akarja, mint magunk, holnapután este a győzelemhírrel és a kiérdemlett koszorúkkal a princ Etelváron leend, átveendő a győzelem legdrágább koronáját stb.

Ezt a levelet lovaslegény által el is küldte még azon éjjel Etelvárra.

Két órával később kapta aztán a princ levelét.

Első gondolatja az volt, hogy utánamegy és visszahozza.

Leonnal azonban közölnie kellett a princ levelét, mert annak szólt. Azt már nem gondolta meg, hogy ennek rossz hatása is lehet. Ő csak a princcel törődött. A félbankjegyek varázshatalmában nagyon bízott.

Úgy gondolkozott, hogy ha a princ Dancsháza felé vette az utat, akkor ott nyomja őt az állomásnál; ha pedig Etelvár felé ment, akkor a vasúton eléje kerül, s a peronnál csípi el, mikor fel akar ülni.

Mint láttuk, a princ túljárt az eszén.

A hercegnő kastélyában tehát készültek a diadal hősét nagy pompával fogadni.

A hercegnő ismét követte régi életrendjét, az éjszakát téve nappallá, s gyöngéd figyelemnek vette azt a gondoskodást, hogy az alkotmányos harc hőse az esti órákban fog megérkezni kastélyába.

Az ő reggele délután öt órakor kezdődött.

Ispánok, kasznárok teljesíték az udvarmesteri hivatalt rendezve az ünnepélyi pompát; a tűzijáték sikerét Stuwer maga és a szép csendes, derült idő biztosítja; madame Corysande-nak pedig tökéletes elégtétele van huszonnégy kis földészleánynak hófehérbe öltöztetésében, kik a nap hősének útját virágokkal fogják behinteni, egy kis murillói kövér pofájú angyalka pedig egy akkora rózsacsokrot fog neki átadni, mely valóságos rózsalavina már.

Az úrhölgyek is teljes díszben várnak az érkezőre. Lívia rádisputálta Rafaelára, hogy fehérbe öltözzék, amit a hercegnő csak oly feltétel alatt fogadott meg, ha mindketten egyformába öltöznek. Olyanok voltak a zöld ciprusbozót között, mint két villi.

– Különös érzés – mondá Rafaela – arra gondolni, hogy az a férfi, akinek a kedvéért most ez a nagy nemzeti diadalpompa készül, egyúttal azzal a szándékkal jön ide, hogy nekem férjem legyen.

– Igen, igen.

– Milyen nagyon kapsz rajta! Mintha te örülnél rajta legjobban, hogy férjhez adhatsz, s valahára megszabadulsz tőlem. Látod: pedig énnekem úgy jön ez folyvást, mint egy kinevetni való tréfa, amiből végre semmi sem lesz. Ez a mi mára várt vendégünk nem lesz az én vőlegényem soha. Vagy ha vőlegényem lesz is, de odáig nem fogja vinni, hogy engem elvegyen.

– De igen, hercegnő, igen!

– No hát fogadjunk. Szakíts tíz fűszálat, én meg összekötözöm a végeit; ha lánc lesz belőle, te nyertél; ha nem lesz, én nyertem.

– De hát mibe fogadjunk? nekem nincs semmim, ami nem Rafaela hercegnőé volna.

– De igen van: a szíved, s én arra akarok fogadni. Ha én vesztek, akkor én megyek nőül ahhoz, akit te szántál nekem, ha te vesztesz, akkor te mégy ahhoz, akinek én szántalak.

– De ez nem jól van föltéve, hercegnő! Inkább megfordítva tán, a férjhezmenés a nyeréshez van kötve.

– Nem, kicsikém, a férjhez ment nő szíve elveszett tárgy: lehet, hogy a becsületes megtaláló megőrzi azt; de az bizony csak a ő kegyelmétől függ. Tehát maradunk az elébbinél: ha én vesztek, én – ahhoz –, akit te nekem: ha te vesztesz, te – ahhoz –, akit én neked…

A fűszálakat aztán kötözte, kötözte, mikor mind megvolt, szétbontotta: nem lett belőle lánc.

– Én vesztettem.

Rafaela elszórta a jósló fűszálakat. Lívia pedig örvendve tapsolt.

Ha tudta volna, hogy minek tapsol.

A legzajosabb ünnepélyi előkészületek alatt nem is igen ügyelt rá senki, hogy egy poros, sáros alak, alázatosan lehúzott fővel, lomhán csámpáskodó léptekkel settenkedik keresztül a díszes népcsoporton, s mint aki nagyon jól tudja itt a járást, egyenesen megy a korridorra, s nem kérdezősködik senkitől. Az anyahercegnőt látszik keresni, ki nyugtalan tevékenységgel jár fel s alá, s oszt százfelé parancsot, hangja folyvást hallik magyarul, németül, franciául, most éppen a két leányt zaklatja, kik azzal mulatják magukat, hogy madame Corysande bokrétanyújtó pofók angyalkájával valami felköszöntőt igyekeznek betanítani, „mért nem végzik mar toalettjüket?” – (Mi van még hátra? Még kesztyűt nem húztak.)

– Hisz arra ráérünk akkor is – mond Rafaela –, mikor az őrök jelt adnak, hogy a princ közelít.

– Jaj, de azok nem fognak jelt adni – sóhajt fel a díszbokrok közül egy gyászosan búskomor hang, melyre mindannyian meglepve tekintenek oda, s ensemble kiáltanak fel a csodálkozás hangján:

– Dumka úr!

– Hát mi az? Dumka úr? Ön csak egyedül? – kérdi a hercegasszony.

– Én magam egyes-egyedül – nyög a bánatos férfiú.

– És princ Alienor?

Dumka úr úgy tett, mint mikor az ember egy legyet akar lecsapni a kezével a légből, ami azt jelenti, hogy „hol van az már?”

– Megbukott-e?

– Azt nem tudom.

– Hát mit?

– Csak azt, hogy megszökött a választás elől.

E percben eldördült az első mozsárlövés a Bátok felé néző domb tetejéről, s utána még két dörrenés.

– Hát az mit jelent?

Bátok felől az útkanyarulat végig látható volt a kastély korridorjáról, ez úton egy hosszan elnyúló lovascsapat kezdett kibontakozni az alkonyfény aranyozta porfellegből; kilátszottak a zászlók hegyei.

– Hát ott ki közelít?

Dumka úrnak nyitva maradt szeme, szája a bámulattól.

– Nem tudom én.

A lovasság hosszú sora után megint egy egész szekértábor közeledett, melynek nem akart vége szakadni. Azok is mind fellobogózva.

– Mi ez, Dumka úr?

– Nem tudom én.

– Dumka úr? Ön négy éjszaka nem aludt. Nagyon ki volt fáradva. Önt előre küldték hírhozónak. Az úton elnyomta az álom. Aztán azt álmodta, hogy princ Alienor megszökött.

Dumka úr ezt maga is kezdte elhinni. Az csakugyan igaz, hogy négy éjszaka nem sokat aludt; az is igaz, hogy tegnap óta egy harapást sem evett, csak minden állomáson egy kupica szilvapálinkát hajtott fel; az is igaz, hogy ő a princet szökni nem látta: de meg az a levél is eltűnt (talán nem is volt soha?), amelyikben a princ azt jelenté, hogy ő szökik. De legigazabb, hogy íme itt jön az egész bandérium és tengernyi választó népség, amint szokás megválasztott képviselőt diadalmenettel kísérni egész a vasútig. Ő azt a másik dolgot bizonyosan mind úgy álmodta.

– Kedves madame Corysande, legyen olyan jó, gondoskodjék a számtartó úrról.

És Dumka úr engedte magát jól ismert vendégszobájába vezettetni, s ott hajdú által lehúzatni a csizmáit, s fennhangon pirongatta magát.

– Ejnye, te vén tökfej! Már micsoda bakot lőttél mostan! Csak hiába! gyöngül az embernek az elméje, ha vénül. Nem bírjuk már ki a négy napi tivornyázást… a hazáért.

S a jó becsületes ember el hagyta magát altatni csak azért, hogy a hercegasszonynak legyen igaza.

Mikor Dumka úr azt a szót kiejté, hogy Alienor megszökött, Rafaela diadalmas örömmel ragadta meg Lívia kezét, s nagyot szorított rajta, mikor aztán a lövések dördültek, kedvetlenül taszította el a kezet magától.

A hercegasszony előhozatta három lábon álló messzelátóját, hogy a közelgő menetet a távolból is szemlélhesse, s elnézte azt sokáig oly feszült figyelemmel, hogy az egész körüllevő világ nem létezett rá nézve.

Rafaela türelmetlen lett.

– Ugyan mit nézesz rajta olyan nagyon? Az egész arcod csupa redő lesz a távcsőbe bámulástól.

– És mégsem tudok kivenni semmit. Az alkonyég verőfényében minden alak feketének tűnik fel, csupa merő sziluettek.

– Hiszen majd itt lesz egy félóra múlva, s akkor aztán láthatod színről színre.

De ez hosszú félóra lett. A lovas csapatok csaknem lépésben jöttek, s már ott volt az égen mind a két fényes planéta, ami ez évben az alkonyt látogatta: a Venus és a Saturnus, mikor az első csoport a kastély elé megérkezett.

Nyomukban jött egy teljes lovasezred, szakaszonkint különválva, ahogy a külön helységekben alakultak. Az egyik csoport lovasai sastollas süvegekkel, panyókára vetett mentékkel, a másiké piros mellényben, fehér lobogó ingujjal és lábravalóval, a harmadiké hegyes csalmákkal, kifordított gubákban, a negyedik tarka szőnyegekkel beterített lovakon, kalapjaik mellett lengő szalagokkal, csizmáik szárába apró nemzetiszín lobogók tűzve. Közel nyolcszáz lovas. Nem vasárnapi lovagok, huszárviselt legény mind vagy annak készülő, s nem rúd mellől kifogott gebék, mind gyönyörű paripák.

Azok felálltak szép hadirendben a kastély homlokzata előtt. A hercegasszony előhozatta a hímzett zászlót, s kibontva annak lobogóját, maga tartá azt kezében, a zászló arany bojtját meglebbenté a szél, hogy a nemzeti címer kivillant egy percre; az a pillanat egy rögtöni éljenriadalt költött a lovas sorban, s a riadal közepett érkezett meg a négylovas kocsi, mely a nap hősét hozta.

Két férfi szállt ki belőle: Nagy János uram és Leon.

Leon fedetlen fővel volt. Az út pora haját, szakállát behajporozta. Olyan volt, mintha egy éjszaka megőszült volna. Saját maga – harminc év múlva.

S arckifejezése is olyan komor volt hozzá. A gondolkozó ember számvetése az, ki azt számítja, hogy a túlvitt népszeretet árát valaha meg kell fizetni! Lehet-e az?

Az üdvriadal közepett csendesen haladt fel kísérőjével a veranda lépcsőzetén, hol a hölgyek álltak, s ott megállt előttük némán, lehajtott fővel.

Hová lett a mindig tréfára kész bohó, a nők kedélyes udvarlója, az ötletgazdag szónok? Elveszté-e minden erejét, mint Sámson, hogy haját levágták?

Tudta jól, hogy ez a pompa e kastélyban mind nem őreá várt, ezek a virágpiramidok nem az ő számára lettek emelve, ez a kivilágítás nem az ő örömére lett meggyújtva, ezek az úrhölgyek nem az ő szép szemeiért öltöztek villiknek, tündérasszonyoknak, ez a zászló nem az ő diadalára lett hímezve, és mégis kötelessége lett ide eljönni és megmutatni: „íme ez a poros arc az, ami titeket képviselni fog, három évig én hordom a ti neveteket”.

De mondani annyit sem tudott

Kísérőjének kellett azt helyette megtenni.

Nagy János uram régi ismerős volt a hercegasszonynál, sokszor járt közbe a család és a jobbágyok vitás ügyeinél, békés egyezséggel szüntetve meg régi villongásokat. Szívesen látott alak volt Etelváron.

– Kegyelmes hercegasszonyom. Engedje meg, hogy bemutassam önnek az etelvári választóközönségnek egyhangúlag, egyesült örömmel megválasztott képviselőjét.

Rafaela ajkáról egy önkénytelen „hah” kiáltás csattant fel, melyben bámulat, diadal és dac, öröm és harag volt kifejezve, egyszerre összefonta két karját mellén, s úgy tekintett az ifjúra, ki lesütött fővel állt előtte s gondolá: „és én mindezt loptam, és tőletek loptam el”.

A hercegasszony pedig fél kezével a zászlót hátrakapva, önkénytelen kitörő eréllyel tevé másik kezét Leon vállara, mintha meg akarná állítani ezt az embert, – aki olyan nagyokat tud lépni.

Percekig nézett így reá. Amit e percek alatt gondolt, azt nem tudta meg ember soha. Éveit járta be azalatt a lélek a múltnak és a jövőnek a fény gyorsaságával.

Vére megszólalt a hercegasszony, halk, szelíd hangon.

– Üdvözlöm önt, Etelvár képviselője. A győztesnek mindig igaza van. Öné a győzelem. Ez a zászló Etelvár képviselője számára készült. Vegye ön kezemből e jelvényt, s emlékezzék meg arra, hogy e zászlót négy hölgy hímezte, akik közül három kívánta azt, hogy ön legyen Etelvár képviselője…

(– Óh, mind a négy! – mondá magában az a negyedik, s kezeit szíve fölétette, hogy az el ne árulja dobogásával ezt a nagy titkot.)

E szónál aztán mondott valamit a megszólított: nem az ajkaival, hanem a szemeivel! Megjelent bennük a könny.

S egy könnyező szem annyit csinál, ahány belenéz.

Nagy János uram úgy látta, hogy jó lesz ennek a jelenetnek véget vetni. A kérges tenyerű embernek gyöngéd tapintata volt.

– Kegyelmes hercegnő – szólalt meg –, rövidre van szabva képviselőnk gyönyörűsége, amit vele kegyelmességtek éreztet. Ezernyi meg ezernyi nép kísérte őt idáig. Ennek egy része messziről jött, napi járó utat tett, azokat békében vissza kell bocsátani, más része tovább akarja őt kísérni egész a vasútig. Kezdeni kell a búcsúzást, mert az sokáig fog tartani, sokan vagyunk hozzá.

Köszönettel tartoztak a derék embernek mindannyian a siettetésért. Közel volt hozzá a játszószemélyzet mindegyike, hogy valami mást játsszék el, mint ami a szerepébe van írva.

Leon megcsókolta a hercegnő kezét. És az ajándékozott zászlót is. Éppen ott, ahol Lívia hímzése volt. És a leány vette azt észre. S mégis azt hitte, hogy ez csak véletlen.

– Atyámfiai! – kezdé el a szót Nagy János, kézen vezetve le az udvaron Leont, kinek úgy reszketett a keze, mint egy újonc szónoké: egy szót nem tudott volna most mondani. A szekéren jött közönség betódult a kastély udvarára, s azt félig megtölté. Egy nagy rész pedig künn maradt. – Képviselőnk most útjára távozik. Emlékezzetek rá, mit mondott, mikor a választási jegyzőkönyvet kezébe adták: „Szegény embert választottatok meg, aki még ígéretekben sem gazdag”. Mert hogy mindaz, ami a gezetleni kút felett mondva volt, csak merő gúny volt, megszégyenítése a nagyszájú alakoskodásnak, azt bizonyosan megértettétek. A haza nem oszt ajándékokat, a haza áldozatokat követel. Ti gazdagok vagytok, az ország a szegény! Aztán elmondta előttetek, mik egy népképviselő kötelességei, őszintén, igazán. „Ha tetszem nektek így, akkor elfogadom megbízástokat. De ha azt kívánjátok tőlem, hogy ámítsalak benneteket fényes ígéretekkel, hogy játékot űzzek a nép hitével; akkor összetépem a megbízást, válasszatok más képviselőt!”. Így beszélt hozzátok. És ti egy szívvel, lélekkel kiáltottátok fel szavára az „éljent”. Ez a mi emberünk. Az ő szavai után ismerünk saját magunkra. Minden ember jobbnak érezte magát, mint azelőtt volt. Mintha álomból ébresztett volna fel bennünket. Kívánjunk neki most egy istenhozzádot a viszontlátásig. Mi adjuk neki szeretetünket, az Úr adja neki lelki erejét, s aztán ne mondja, hogy ő szegény ember. Gazdag az ilyen ember, mert kincse van, amit nem vehet meg semmi pénz, semmi hatalom.

Az egyszerű földmíves szavait dörgő tetszészaj követte onnan alulról.

A tűzijátékosnak utasítása volt: az első szónoklat után megvilágítani a tájat bengáli tűzzel. Kékes, zöldes fény áradt el az udvar és környéke felett, a fény közepett, mint mozdulatlan ércszobor, állt a nap hőse, egyik kezét a másikkal megfogva, érzéketlen a körüle felzendülő riadal iránt; egy alak, mely talán él: de nem érez.

A hölgyek a magas oszloptornácról néztek le reá. Csábító bűbáj van az ily jelenetben.

Amint az udvaron csoportosult nép lecsendesült, a kapun kívül szólalt meg egy hang.

A görögtűznél látható volt Csajkos uram alakja, ki egy szekérre állt föl, onnan beszélt a néphez.

– Atyámfiai! Bátok és szomszédságának népe! Mi is osztozni akartunk a mai nap örömében, s csatlakozni akartunk atyánkfiaihoz, kik Etelvár képviselőjét diadallal kísérték falvaikon végig. Ők azonban elutasítának minket e szóval: „ti nem osztozhattok a mi örömünkben; ti nem jöhettek mihozzánk, árok van miközöttünk, ami bennünket elválaszt”. Micsoda ez az árok? Az a bűndíj, az a lélekvásárra adott foglaló, amit elfogadtunk. Temessük be vele ezt az árkot. Ha a Messiást elárulta Júdás harminc pénzért, ki lesz az a Júdás, aki a mi megváltónkat eladja huszonöt pénzért? Nem vagyunk mi eladó rabszolgák, nem kell nekünk lélekfoglaló, alamizsna. Szedjük össze a közénk szórt pénzt, s mert nincs gazdája, nem tudjuk, ki adta, fordítsuk igazi helyére: építsünk rajta tanyai iskolákat.

Lázadó tapsvihar követte ezt az indítványt. Nagy tömegben a lelkesedés ragadós. Az emberek csak egyenként önzők, együtt nagylelkű a nép.

S e lelkesedés áthidalta az árkot, mely a két tömeget eddig különválasztá. A gezetleniek kifelé, a bátokiak befelé tódultak, az udvaron összekeveredtek, és aztán egymás nyakába borultak, ölelték egymást, kezeiket szorongatták, kedves bátyámnak, kedves öcsémnek nevezték egymást, megbocsátották a régi haragot, viszalkodást, őszintén, igazán, egész ivadékokra. Sírtak. Nem lehet az ilyen jelenetet rendezni, nem mondva csinálni. Királyoknak minden kincse meg nem vásárolhatja azt. Perc szülte azt, s évtized viselte méhében. És az egymást testvérül ölelő csoportok odarohantak ehhez az emberhez, akinek varázslatára e csodák végbementek. Felkapták Leont vállaikra, mint a hinduk Brahma bálványképét. Csókolták kezeit, ruháit, amit elérhettek. Nevettek, zokogtak. Óh, azok igazi könnyek voltak! Meggyógyult betegek, feloldott bűnösök, kiszabadult rabok, hazatért száműzöttek igazi könnyei.

Nem jó az ilyen jelenetet hölgyeknek nézni!

A nép szerelme veszedelmes csábító, a néptömeg lelkesült mámorában iszonytató varázs van, a felemelt alakot dicsfény, igézet, bűbáj veszi körül, – ami elszédít.

(– Hát te ily nagy léptekkel közelítsz felém? – gondolá Rafaela.)

(– Hát te vagy az, akit én a fűszálakon elvesztettem? – aggódék Lívia.)

(És büszke volt rá mind a kettő.)

A bengáli tűz most már rózsafényben úsztatta a tündéri jelenetet.

A néptömeg, mint egy hullámzó tenger, továbbvonult. A lovas csapatok kardalt énekeltek, azt a himnuszt, mely vakmerően vitáz az Isten ellen egy nemzet mellett, azt mondva a szenvedésekre, hogy „elég már!”

A zsolozsma közé vegyülnek a fényes tűzijáték robogásai.

A szikrázó színpompánál vonul végig egyik csapat a másik után.

– Fölséges jelenet! – sóhajt fel magánkívül madame Corysande.

A hercegasszony pedig bosszúsan toppantott a lábával.

– És most következik valami, ami a fölségest egyszerre a legdrasztikusabb nevetségbe fogja alárántani, most jön a tűzijáték utolsó része: a név.

Az valóban az egész lelkesedést egyszerre démoni kacagássá átalakító tréfa lesz, amidőn a tűzijátékos, ki az itt történtekről nem tud semmit, e végjelenetnél levegőbe bocsátja azokat a röppentyűket, amikből a csillagos magasban e betűk fognak messze sugárzani: ALIENOR. Így volt megrendelve.

– Erre nem gondolt senki!

– Hátha mégis gondolt rá valaki – suttogá Rafaela. A következő percben már felrobbant a tűzijáték végkitörése, s a szétlövellő röppentyűk e betűket rajzolták a csillagos égre: LEON.

A tűzijátékosnak könnyű volt Alienor nevéből betűket felhasznalni.

Csak Lívia vette észre, hogy Rafaela hercegnő a nagy diadalmámor közepett néhány szót mondott suttogva komornyikjának, mire az sietve távozott a park felé.

     

Dumka úr is felébredt egyszer a nagy diadalzajra, azt mormogta: „hej de nagy szél fúj odakünn”! – s aztán befordult a fal felé, s aludt jó lelkiismerettel tovább.


VisszaKezdőlapElőre