A JÓTÉKONY BAZÁRBAN

Egy emberbaráti intézmény javára jótékony bazárt rendeztek Budapest előkelő és hírneves hölgyei: szépségek a főúri és művészi körökből. Az emberiség rosszabbik fele (mint tudva van, a férfinem!) sietett e bájos adószedő hivatalba, tartozását leróni. Egy hideg sültekkel és likőrökkel kereskedő trónmennyezetben egyike volt a bájos Hébéknek Falbenheim Pompeia bárónő, breton pincérnőnek volt öltözve, tarajos csipkefőkötővel, kurta nagyvirágos szoknyában, mely alól kikandikáltak a rózsaszínű selyemharisnyák. Asztala leglátogatottabb volt, nagy gráciával tudott kiszolgálni, s remek talentummal bírt a boltja előtt elsunnyogó urakat odacsalogatni.

Akinek nem kellett nagy csalogatás, az Leon volt.

A választás óta nyomta valami olyan gondolat a lelkiismeretét, hogy ő Pompeiának egy „csókolom a kezét”-tel tartozik, de nem volt könnyű kitalálni a módját, hogy azt miként adja át neki.

A benső viszonynak, ami közte és a „társaság” közt azelőtt oly szépen virágzott, egyszerre vége lett a képviselőséggel, az urak igen feszesen fogadták a köszöntését, s ha Nornenstein fejedelemmel vagy Falbenheim tábornokkal találkozott a kaszinóban: azok rendesen úgy ejtették a dolgot, hogy éppen akkor egy harmadik emberrel beszédbe eredjenek. Tehát otthon nem tehette tiszteletét Pompeiánál.

Most azonban, hogy a bárónő felcsapott pincérnőnek, ezáltal édes mindnyájunké lett, s egy forintért ád mindenkinek sonkaszeletet és jó szót.

– Bizony mégiscsak rám ismert – feddőzék enyelgő szóval a bárónő. – Ezer éve, hogy nem láttam.

– Pedig mutogatnak engem mindennap.

– Hol?

– Nem az állatkertben, hanem abban a nagy kiállításban, ahol a haza bölcsei vannak összegyűjtve. Én is egyik viaszfigura vagyok ottan.

– Még nem is kívánhattam önnek szerencsét hozzá. No ezt a pohár sherryt ingyen kapja: a választási diadalára.

– A másodikért aztán majd duplán fizetek.

– Sonkaszeletet is adok, de ne falja be egyszerre, hogy tovább tartson.

– Óh, majd kérni fogok még többet is.

– De akkor igen hosszú lesz a számla. – Mondja csak: mikor tartja ön a „szűz beszéd”-ét? Akkor elmegyek az országház karzatára.

– Úgy igen sokáig fognak epedni a bárónő tisztelői, szónoklatra lelkesítő megjelenése után, mert én azon kevesek közé tartozom, akik „szűz hallgatással” igyekeznek kiérdemelni a képviselőház elismerését.

– De hát mi okból?

– Mert annyi ragyogó lument látok ottan magam körül, hogy átallom közöttük meggyújtani a magam mécsecskéjét.

– Ezzel traktáljon ön meg mást: mi nagyon jól tudjuk, hogy ön jó hallgató az országházban, de az értekezleteken mindenkit meglep találó észrevételeivel, a szakbizottságokban felismerték, mily kincset bír tanulmányaiban, s el is halmozták munkával, ami legfőbb foka a méltánylásnak. Sajnálom, hogy olyan rövid ideig marad ön itt.

– Kevés ideig maradok „itt” bárónő! Inkább megeszem azt az egész sonkát, ha tudom, hogy ittlétemet tűrheti.

– Az „itt” alatt nem értettem az én boutique-met, s az egész sonkát sem adom, mert ebből nekem éppen ötven forintot kell beárulnom, amire önnek tíz napi diurnuma felmenne. Hanem azt értem alatta, hogy kevés ideig fog ön az országházban maradni, mint képviselő.

– „Kikérnének” talán valami kriminálitásért?

– Hasztalan igyekszik ön védeni a vágásaimat élcekkel. Én találok. Önt rövid időn elviszik diplomáciai hivatalnoknak a külügyminisztériumhoz, s akkor el kell hagynia Budapestet, a Sándor utcai palotát és minket is.

– A bárónő mindent tud.

– Vannak nekünk „Dionysius-füleink”.

– A nőknek sok közös tulajdonuk van a királyokkal.

– Ön a karrierjét már nem is vaspályán, de repülő gépen teszi meg. Diplomáciai állásra jut.

– Őszintén megvallva, bárónő, ezt az egész szerencsét annak köszönhetem, hogy a magyar ember három dolgot nem szeret: angolul tanulni, külföldön utazni és levelet írni; én történetesen mind a hármat megszoktam, a külügyminisztériumnak szüksége volt egy hivatalnokra, aki magyar is legyen, az országház tagja is legyen, s akit aztán Ponciustól Pilátusig lehessen küldözgetni, s akinek ha azt mondják, „hau du ju du?” azt ne felelje, hogy „meg ne üss német; mert visszaütlek!” Ilyen több nem volt, csak én: faute de mieux kiszemeltek diplomáciai commis voyageurnek.

– Ön nagyon érti ennek a hivatásnak a fontosságát!

– Miért?

– Mert kicsinylőleg beszél róla.

– Tehát annyira diplomatának hisz már a bárónő, hogy minden szavamnak az ellenkezőjét kell elhinni?

– Óh, nem. Mindig és mindenkinek az igazság ellenkezőjét mondani: ez csak „udvarlónak” való erény, nem „udvaronc”-nak. Aki mindig és mindenkire nézve Machiavelli, az rossz Machiavelli. A diplomatának nem szabad mindenkit megcsalni: annak kell valakit tartani, akihez igazán hű. Annak kell néha igazat is mondani. Néha igazat mondani annak, aki utána kémkedik: azért, hogy el ne higgye, máskor hazudni annak, akit szeret, azért, hogy megnyugtassa.

– Hisz a bárónő engem nagyobb bölcsességre tanít, mint valamennyi professzorom.

– Ott nőttem fel, ahol ezt mindennap tanítják. Férfi, asszony közreműködik ebben. Az udvaroncoknak már a gyermekei is intrikálnak. Komornát, komornyikot és fodrásznőt nagyon megbecsüljön kegyed az udvarnál, mert azok nevezetes személyek.

– Eddig is nagyon tiszteltem őket.

– Lassan szürcsölje azt a sherryt, s egyék meg egy pogácsát közben. Valamit akarok önnek elmondani. Én ismerem azt a pályát, amire ön most elindul. Olyan gyors benne az emelkedés, mint a léghajóval fel, de olyan gyors benne a bukás, mint a léghajóból le. S az egyszer megbukott diplomata holt ember örök időkre, kivált ha alárendelt egyén volt. Sok ilyen halottal fog ön találkozni a maga útján, akik intő például maradoznak el mellette. Különösen egy feltűnő alakkal fog ön találkozni mindjárt az első napokban. A nevét? (az igazat) nem mondom meg: a leírás után ráismerhet. Meg fogja önt lepni: az új hivatalnokokat rögtön körül szokta fogni. „Vaskakadu”-nak gúnyolják. Valaha szénfekete erős haja volt, melyet feje közepén felviaszkolva viselt, mint egy kakadubóbitát, most már megvénült, képe ezer ránc, de azért minden ránc most is mosolyogni törekszik, s a régen megőszült haj viaszkenőccsel most is kakadubóbitának van a feje tetején feltarajozva.

– Találkoztam én ezzel már valaha!

– Ez egy igen nevezetes diplomata volt egy időben, s a monarchiának teljhatalmú képviselője egyik al-dunai fejedelemségben. Kilátása volt egykor konstantinapolyi nagykövetté lehetni. Azon országnak nyughatatlan népe van, minduntalan elégedetlen a fejedelmével. A vaskakadunak határozott utasítása volt kormányától a fejedelmet gyámolítani az elégületlen pártok ellenében. Híven és buzgalommal járt el benne. Egyszer hírül hozzák neki az ügynökei, hogy egy osztrák főtiszt jár a fejedelemségben, aki a népet erélyes mozgalmakra buzdítja. A diplomata jelentést tesz miniszterénél, s kérdést intéz az iránt, hogy kettőjük közül melyik képviseli a kormány politikáját? Hiszen ha szükséges a fejedelmet elejteni, s az elégületleneket pártfogolni, hát azt a vaskakadu is megteszi. Azt a választ kapta, hogy csak maradjon az utasításai mellett, s gyámolítsa a fejedelmet. A főtiszt azonban csak folytatta az alattomos izgatást. Egy napon aztán felzendült a fejedelem ellen a népe, s annak választania kellett, hogy leverje-e a forradalmat tűzzel-vassal, vagy elfusson előle? A vaskakadu éppen akkor érkezett a fejedelmi palotába, mikor erre a kérdésre csinálták a választ. A fejedelem aranyát éppen akkor öntötték viasz közé; úgy szállították hajóra. Ő maga álöltözetbe rejtőzött, s a vaskakadu szerencsésnek érezte magát, ha vele egy hajón, matróznak álcázva menekülhetett. Sietett fel miniszteréhez nagy méltatlankodva, s elmondá, hogy ő azt tette, ami neki parancsolva volt. „Igaz – felelé neki az államvezér –, s ha a fejedelem leverte volna a forradalmat, ön nagy kitüntetésben részesült volna, de mert a forradalom került felül, ama főtiszt foglalandja el az ön helyét, ön pedig nyugdíjba lép, és diplomáciai pályáját befejezettnek tekintheti.”Attól a naptól fogva ez az ember egy halott, akit etetnek, de akivel nem beszélnek. Kegyvesztettnek „kell” lennie: azért, mert hűséges volt. Minden miniszteri bureau-ba feljár, panaszkodik, szorgalmaz, nyűgösködik, ajánlja magát mindenféle szolgálatra. Hasztalan: semmire sem alkalmazzák. El van temetve. Hazajáró lélek, akit szemtől szembe megtagadnak, akit a tükrén kívül, senki sem akar észrevenni, S ilyen ember van igen sok, nagyobbak is, csakhogy azok megnyugosznak sorsukban, s nem járnak ki szarkofágjaikból. Ez az egy ráncos képű, fehér hajú diplomata azonban folyvást szaladgál, és mutogatja példájában a nagyravágyó udvaroncnak, hogy mi lesz a diplomatából, akit elgázol a véletlen. Ha a fejedelem verte volna le a forradalmat, akkor a főtiszt ment volna sáncra.

– A bárónő figyelmeztetése nagy beccsel fog előttem bírni.

– Beszédmód! Ön nem is hallgatott arra, amit mondtam. A szomszédnőm türlütütüjét nézte folyvást.

– Becsületemre! Azt sem tudom, mi az a türlütütü?

– No hát, ha jó barátjának tart, ígérje meg nekem, hogy mikor válságos helyzetekbe jut, efelől engem értesíteni fog. Én meg tudom önnek mondani, hogy kinek higgyen, kinek ne.

– Legnagyobb büszkeségemnek fogom tartani, ha önnel diplomáciai levelezésbe léphetek, bárónő.

– Ez megint façon de parler! No, fogja ezt a pogácsát, aztán tegye el a zsebébe. A papírborítékot ne hajítsa el odahaza.

Leonban nagyon kevés diplomata lett volna, ha azt a papírt, amibe a pogácsa takarva volt, azonnal vizsgálat alá nem vette volna. Elbámult. Ez volt az eredetije annak a levélnek, amely a bátokiakat a félbankjegyek titkáról felvilágosította.

Leon el nem rejthető meglepetéssel hajtá meg magát Pompeia előtt.

– Ismeri ön most már a barátjait?

Leon arcán sajátszerű mosolygás derengett.

– Én tökéletesen értem önt, bárónő.

– Tehát meg fog bizalmával tisztelni ezentúl?

– Mindenkor, bárónő.

(Ha még ennyi hatalmas kegyjel sem elég valakinek, hogy beleszédüljön abba a sötét verembe, aminek nagy költőnk a szerelmet nevezi!)

– Kedves egészségedre kívánom a reggelit meg az ebédet! – szólalt meg a nagy suttogásban levők háta mögött egy mindkettőjük előtt ismerős hang: Alienoré. – Vagy talán még vacsorálni is itt szándékozol?

– Ah! olyan régen itt volnék?

– A perceket nem számláltam, hanem a sonkaszeleteket és a pogácsákat igen. Öt szelet sonka, kilenc pogácsa. Ez még bátoki bankettnek is elég.

– Akkor úgy jártam, mint a nagybátyám, ki szenvedélyes sakkos. Egyszer a kávéházban, mikor el van merülve a gambitpartiban, odamegy hozzá a kis cukrászleány egy kosár molnárostyával: kínálja vele. Vidd tova, nem kell! A cukrászleány azonban csak ott maradt, s az én bátyám a játékdühben egyenkint az egész kosár hohlhippent megeszegette. Akkor észreveszi a cukrászleányt: „Mit állsz itten? Mondám már, hogy nem kell a molnárostyád!”

– Az adomázás olyan némely embernek – mondá rá Alienor –, mint a tintahalnak a festék: ha meg akarják fogni, felleget csinál belőle maga körül, s a ködben elmenekül. Pompeia bárónő hivatalosan meg fogja mondani neked, hogy mennyit fogyasztottál el a jótékony cél érdekében.

Pompeiát pedig ez a hivatkozás egy kis zavarba hozta, mert ő csakugyan nem jegyezte azt, hogy vendége mit és mennyit fogyaszt el a beszélgetés alatt. Hamis adatot mondani pedig kompromittáló lett volna olyankor, midőn itt áll a „coeur roi”, aki ellenőrizte féltékeny szemmel, hogy mennyit kapott a „valet de coeur?”

Zárkány könnyen kisegítette őt a zavarból.

– Urak nem szoktak számlára fizetni, hanem tetszés szerint! – mondá hetyke munificentiával, s azzal kivett zsebéből egy százfrankos aranyat, s ezt Pompeia rózsás tenyerébe csúsztatá. Még aztán kapott tőle egy tüntető kézszorítást is, Alienor szeme láttára.

Leon sietett menekülni a tündéri Abruzzókból. Nem volt több kiadni való százfrankosa. Ezt az egyet valaki más számára hozta ő ide. De az a más nem volt itten.

Rafaela hercegnő Líviával együtt az utolsó nap mondott le a bazárban közreműködésről. Hirtelen elutaztak a herceggel együtt, s nem mondták meg elutazásuk okát.


VisszaKezdőlapElőre