TÁNC A VULKÁN FELETT

Leon Párizsba megérkezve, legelőször is hivatalos küldetésében járt el.

Ott talált már egy csomó táviratot, amiknek titkos írása az általa elhozott kulcsra várt, hogy megoldható legyen: azok mind megerősíték azon nézeteket, amiket ő már élőszóval is elmondott, s amiknek összessége oda megy ki, hogy az osztrák s magyar monarchia komolyan békét akar, háború esetén semleges marad, s háborúra nem is készül.

Azt azonban mindenütt vehette észre, hogy olyan képpel hallgatják, mint akiről azt hiszik, hogy ő az a valaki, akit valaki jónak látott rászedni.

Csak azután került rá a sor, hogy számot adjon magának arról a nagy benyomásról, amit a Szajna-parti világváros gyakorolt rá. Egy város, amelynek minden részecskéje él, melynek soha sincs éjszakája, mely mint a virágzásnak induló áloé, szemmel láthatólag nő, melyben még ami kőből van, az is újjáalakul. Egy város, mely uralkodik ellenség és jó barát felett, szellemeivel meghódítja, ízlésével adófizetőjévé teszi az egész világot. Egy város, mely diktálja a divatot és a nemzeti rokonszenveket, melynek szeretetét bírni elég, hogy egy holt nemzet feltámadjon, s elég általa nem ismertetni, hogy egy élő nemzet el legyen temetve. Iskolája a dicsőségnek, klasszikus földe a szabad eszméknek, ábrándja mindenkinek, akiben fiatal vér lüktet. S az egész város egy nagy szív, mely ha hevesen kezd dobogni, minden benne lakónak a vére sebesebben dobog egyszerre tőle. Most éppen ilyen szívdobogás ideje volt.

A tavaszi meleg éjszakák reggelig forrongásban tartották a boulevard-okat. Ma Bonaparte Péter peréről vitatkoztak, mely akkor folyt le a tours-i törvényszék előtt, s egy hétre az oecumeni zsinat és a Daru gróf jegyzéke fölötti lármát háttérbe szorította. (Az is egy jelensége volt e kornak, hogy egy császári herceg tanúkat esketett sorba annak a bebizonyítására, hogy ő kapott egy pofont, s egy republikanus vezér minden ékesenszólását elővette annak az eltagadására, hogy ilyesmi adva lett volna annak. Ha egy csepp caesari vér lett volna az egyikben, s egy csepp cassiusi chylus a másodikban, éppen megfordítva kellett volna allegálniok.)

Ez is hamar lekopott a színpadról: következett a nagy „tömegszínjáték” a plebiscitummal, senatus consultummal, baloldali manifesztummal. A szerepek mind jó kezekben voltak, az előadás összevágott, a karok dicséretesen működtek.

A közönség megunta ezt is.

Egypár napig megtette a hatását az a hír, hogy a császár megint beteg. Harmadnapra csak mégis meg kellett neki gyógyulni.

Előkeresték az ócska darabokat a repertoárból. Hátha nem ismer rá a közönség más név alatt, hogy kétszer-háromszor is volt már adva? Fogtak egy összeesküvőt, aki robbanó granátokkal akarta a császárt megölni a longchamps-i lóverseny alkalmával, s hogy változatosság legyen a paródiában, ezúttal a bombák új mintára voltak öntve. Az összeeesküvés feje volt Flourens: azt természetesen el hagyták szaladni – nagyon természetesen: Londonba, hanem fogtak helyette egy csoport stereotip összeesküvőt, akiknek kenyérkeresetük volt a gyanúból befogatás címe alatti ingyen kitelelés.

De összesküvést néplázadás nélkül becsületes vaudeville író nem csinál. Erről is gondoskodva lett. Egyik nap a Fauburg du Temple-ban döntöttek fel két omnibuszt, barikádépítéshez, másik nap a rue St.-Martinban állt elő egy ouvrier, s a revolverét kilövöldözte a levegőbe, sőt a Château d’Eau mellett több ablakot be is vertek, mire a chasseurs d’Afrique ezrednek egy, providentialis véletlenből éppen közel levő escadronja megjelent a helyszínén, s az émeute-öt szétverve, s a mouchardok segélyével egy csoport ácsorgó statisztát összefogdosott.

Általános volt a közvélemény, hogy a császárság kénytelen háborút kezdeni, hogy a belforrongást lecsillapítsa. A nyughatatlan kedélyek szabadságvágyát csak egy népszerű hadjárat csendesítheti le; melynek csatakiáltása alatt az „engesztelhetlenek” manifesztumai, az orleansok petíciói, a börze lamentója a Szent Gotthard-i vasút miatt, sőt még a püspöki kar encyclicája is mind egy általános lelkesedésben fognak egyesülni.

Leon nem késett a jelenségekről élethű vázlatokat küldeni megbízóinak, s egyúttal azoknak megbízását is híven tolmácsolni a diplomáciai körökben.

A külügyminisztériumnál volt egy úr, aki Leonnal egyszerre benső barátságot kötött, vicomte de Brancardier-nek hítták, épp olyan bizonytalan hivatalos minőségű celebritás, mint Leon a maga részéről. Eleven, ruganyos alak, mindig jókedvű és jó barát, lelkesült és fellobbanó: amellett hiszékeny és könnyelmű. Mellesleg: abban a hírben állt, hogy az ő reszortja a külügy tekintetében éppen Magyarországról szerezni információkat, mint ahogy voltak mások, akik Dániát, a skandináv országokat, Romániát és Szerbiát tanulmányozták: igaz, hogy térkép nélkül.

Mikor legelőször bemutatták őket egymásnak, s vicomte de Brancardier meghallotta Leonról, hogy ő „hongrois”, sietett őt szívélyesen üdvözölni, és megrázta a kezét.

– Így ni! Mi így üdvözöljük a barátainkat. Szokták-e a magyarok is megszorítani egymásnak a kezét üdvözléskor?

Leon eleinte nagyot bámult erre a kérdésre, de új barátja hirtelen kimagyarázta magát alaposan.

– No, mert a köszöntésmód minden nemzetnél különböző: az oroszok köszöntéskor megcsókolják egymás ajkát, még a férfiak is a nőkét, a lengyelek meghajtják a térdüket, s a kezüket leeresztik a földig, a törökök egyszerre mind a két kezüket adják egymásnak köszöntéskor, az olaszok megtaszítják egymást könyökkel, ha találkoznak, a berliniek azt mondják „morjen”, ami azt teszi, hogy „majd holnap!”, a bécsiek pedig azzal inzultálják egymást találkozáskor, hogy „nekem van becsületem” (Ich habe die Ehre), – a szamojédek az orrukat értetik össze…

Mikor már a szamojédekre került a sor, Leon ugyan sietett beavatkozni.

– Óh, minálunk pedig a „karikás parola” járja. Megfogjuk az üdvözöltnek a kezét így, a tenyerével fölfelé, a mutatóujjunkkal egy karikát rajzolunk a tenyerébe, aztán a könyökünkkel beleütünk, s akkor csapunk bele kézszorításra.

– Ah! Ez naiv! A könyökükkel ütnek bele! Ah, ezt Ollivier legközelebbi estélyén produkálni fogom. – Ön „hongrois” vagy „magyar”? Mert én tudom jól, hogy ez nagy különbség. A hongrois-k az arisztokraták, az uralkodó faj, a „magyarok” pedig: az a nép, az elnyomott faj. És ön micsoda?

– Úgy: valami a kettő között, olyan mesztic.

– Ah! Ez naiv. Egy fehér mesztic! Én nagyon jól ismerem Magyarországot, utaztam benne sokat. A magyar nők igen szépek. Kár, hogy mind szőkék és kék szeműek. Eggyel utaztam a gőzhajón Galacig, s attól megtanultam, hogy a „dix” magyarul is „tíz”, hanem mikor azt kérdeztem tőle, hogyan mondják magyarul azt, hogy „je vous aime”, az nagyon rosszul hangzik, azt mondta hogy „nix tájts”!

– Azt nekem is mondták már.

– Ugyan mondja csak: önöknél minden ember kardot hord most is, ugyebár? Különben hogy jutott volna eszükbe Liszt Ferencnek is ezüst kardot ajándékozni?

– No, mert egy ezüst zongora tetemesen többe került volna.

– Ah. Ez naiv! De hát ennél fogva önöknél minden ember katona. Háború esetén talpra áll legalább egy millió?

– Különösen reggel, mikor fölkel.

– Megvannak még azok a régi harcos osztályok: a gouillachok, a chiquauchok és a cannasse-ok, akik a fejszéjükkel, mint a bumeranggal úgy tudnak hajítani? Én láttam egyet.

Leon rettegett, hogy most mindjárt a „mamelukokról” fog tudakozódni, s az több lesz, mint tréfa.

Szerencsére a magasabb politikába szárnyalt át érdemes kollegája.

– Micsoda különbséget talál ön a bécsi, berlini és a párizsi benyomások között? Nem Baedekert akarom elmondatni magamnak, hanem azt, hogy a nép hangulata mint hatott önre, mert ezt egy idegen, akire nézve mind a három város újdonság, legjobban megítélheti. Mi véleménye van egy háború eshetősége iránt?

– Hát én így találtam: a bécsi azt mondja, „minket okvetlenül megvernek, akárki ellen háborúba megyünk”, s ezt mondja derült jó kedvvel. A párizsi azt mondja: „mi megverünk akárkit, ha hadba kezdünk”, s ezt mondja keserű lelkesedéssel. A berlini nem szól semmit a háborúról, s ezt teszi igen nagy flegmával.

– Hát a magyarok?

– Azoknak két világhírű tábornokuk van: az egyik vasutat épít, a másik csatornát ás, a többi meg ezeknek segít. Vicomte de Brancardier megrázta a fejét hitetlenül, s vállára veregetve Leonnak, mondá:

– Mon ami, „az embernek azért adatott a szó, hogy a gondolatait eltitkolja vele” – ezt mondja Talleyrand.

– Ki az a Talleyrand? – kérdé Leon ártatlan képpel.

Barátja végignézett rajta, furcsa tekintetet vetve rá oldalvást.

– Az egy udvari szabó a palais royalban.

– Holnap szabatok vele magamnak egy frakkot.

A vicomte erre ruganyos léptekkel körültáncolta Leont, s aközben védnöki oktatással mondá neki:

– Mon cher ami, még egy históriai dátummal akarom önt gazdagítani. Az első francia forradalom idején egy tábornok azt jelenté, hogy a hadsereg szűkölködik, s emiatt zúgolódik, küldjön neki kenyeret, csizmát és pénzt. Ekkor egy valaki azt válaszolá: „se kenyeret, se csizmát, se pénzt nem küldhetünk, hanem küldünk tízezer darab Marseillaise-t, osztasd ki azt a katonák közt és győzzetek”! – Hanem ehhez a valakihez ne menjen ön mértéket vetetni magáról, mert az meg szokta kurtítani az embert. A neve Robespierre. Önöknek is van egy olyan híres zeneszerzőjük, mint a franciáknak volt Rouget de l’Isle, ez a nagyhírű Rákóczi, aki azt a Berlioz-féle marsot írta: szólítsák fel Rákóczit, hogy írjon még egy olyat, s ha a magyarokat fel kell lelkesíteni, ossza ki azt közöttük egy magyar Robespierre.

– Csakhogy minekünk nincsen Robespierre-ünk, nekünk csak „schwarzer Peterünk” van.

– Farceur va! Hisz ön itt engem folyvást persiflál! s én csak most veszem észre. N’en parlons plus! Ne beszéljünk többet politikáról: egyikünk sem ért hozzá! Ma együtt menjünk a Closerie des Lilas-ba, ott tartsuk készen a tilburymat, s ha valami émeute talál kiütni valahol az éjjel, együtt kocsizzunk oda. Szép lenne, ha valamelyikünket meglőnének ottan.

– Farceur va! – adta vissza neki Leon. – Hiszen nincsenek azok a puskák golyóra töltve.

     

Egyszer úgy éjfél után a Closerie des Lilas mulatozó köreinek csakugyan meg lett szerezve az a várt élvezet, hogy egy lázadási hírrel riaszták fel őket asztalaiktól, s a hír ezúttal nagyszerű volt „fél Párizs tűzlángban áll”.

Vicomte de Brancardier és Leon futottak ki a lámpafény közül az utcára, s amit láttak, az meglepő volt. Az ég déli részén erős veres fény emelkedett fel, mint egy tűzhajnal, megvilágítva a házak tűzfalait és a tornyokat.

– Nos, mon ami! – szólt vicomte Brancardier Leonhoz –: ez csak nem komédia többé?

– Nem. Ez csak kivilágítás.

– Jön velem oda?

– Hogy ne mennék?

Azzal felkaptak mind a ketten a tilburyba. A vicomte maga vette a kezébe a gyeplőt, s Leont oda ültetve maga mellé, hajtott a tűzfény irányában.

Egész Párizs talpon volt már. A pompier-k vágtattak tűzoltó készleteikkel, trombitaszó mellett az utcákon végig, dzsidások, cuirassier-k robogtak zárt falanxban, fegyver a kézben, bérkocsik, úri fogatok űzték egymást, a legtöbb hintóban hölgyeket lehetett látni hevenyészett toalettekben. A kíváncsiság nem ismeri a félelmet.

Pedig a lárma nagy volt. „A Montparnasse ég!” – „A lázadók felgyújtották a rue des gobelines-t!” – „A rue Mouffetard-ban torlaszokat emeltek és harcolnak!”

A vicomte tilburyja a Mouffetard utcai irányt választá. Amint e hosszú egyenes utcába kiértek, azt egész végig bevilágította a tűz.

– Nos, mit szól ön ehhez? Forradalmáraink igazi orosz módra kezdik a zendülést, fél várost gyújtanak fel.

– Azt mondom, hogy ez a tűz legalább félnapi járásra van Párizstól.

– Ah, hisz akkor egy vulkánnak kellett volna kitörni, hogy ennyire ide világítson.

– Miért ne? Hiszen „vulkánon táncolunk”.

Mikor aztán fele útját megtették a hosszú rue Mouffetardnak, folytonos kocsitörés veszedelme mellett, akkor kezdtek valami akadályt érezni maguk előtt.

– A tűz kívül van az erődítési vonalakon – hangzott eléjük.

Lovas csendőrök jöttek szemközt, s kiabálták a kocsikon ülőkre, hogy ugyan ne hevítsék föl magukat. A tűz Fontainebleau-ban van: ott ég ezer acre erdő. Szép tűz, de tizenhét kilométernyire van Párizshoz.

Akinek aztán nem volt kedve hét óráig kocsin ülni, azért, hogy párizsi forradalom helyett fontainebleau-i erdőégést lásson, az gondoskodott a visszafordulásról: ami nem történhetett meg másképp, mint a rue Mouffetard-ból valamelyik mellékutcába befordulni. Arra gondolni is vakmerőség lett volna, hogy az egyenes utcán a folyvást szemközt tóduló kocsiár ellenében kísértse meg valaki a visszatérést.

– Tehát csakugyan nem más, mint kivilágítás – dörmögé a vicomte. – Önnek ezúttal igaza volt! – Akkor aztán hozzáfogott ahhoz a remekléshez, hogy tilburyjával kibontakozzék a kocsik tömkelegéből, s valahogy elérje a rue Croulbarbe-ot, amelyen keresztül könnyebbnek ígérkezett a menekülés. Ehhez ügyesség kellett és művészet. Szemközt jövő, keresztbe forduló, hátulról fenyegető kocsik között kígyóvonalban átcsuszamlani.

Amint egy elegáns landauert így kikerültek, Leon egy hölgyet pillantott meg abban, ki egyedül ült, úgyszólván feküdt a fehér hintóban; fejére rózsaszín bashlik volt húzva, melynek csipkézete egész szemöldökéig lejött, termete sávos beduinba volt burkolva. Szép fiatal hölgy volt.

Amint Leon odatekintett rá, a szép hölgy fejbólintással köszönté, mely ismerős mosollyal volt fűszerezve.

– Nézd, ez a hölgy köszönt neked. Ismerősöd tán? – mondá Leon új barátjának.

– Eh! Érek is én rá most szép hölgyekre ügyelni, mikor arra kell vigyáznom, hogy valami parasztszekér mésalliance-ot ne kössön a tilburymmal.

Leon még egyszer visszanézett az elkerült hintóra, s most már az abban ülő hölgy kezében tartott zsebkendőjével egyenesen őt üdvözlé.

– Tiens! Ez a hölgy nekem köszönget. S olyan ismerősnek tetszik az arca.

– Hát valami hercegnő lesz a quartier Bredából. Azoknál szokás a köszöngetés. Hahó!

– De címert láttam a hintó ajtajára festve.

– Azt is kapni kölcsön. Ohé!

Leon mégis illendőnek találta megemelni a kalapját, mit a delnő leereszkedő elismeréssel fogadott, s aztán egészen lehúzta az arcára a bashlik csipkefátyolát.

Leon egész hazáig törte rajta a fejét, hogy hol láthatta ő ezt az arcot valamikor?

Ha a haját is láthatta volna, akkor nem kérdezte volna azt senkitől.

Másnap délben Leon egy aranyszegélyű címeres meghívót kapott: „Mr. le prince et princesse de Nornenstein Pratz” holnaputáni estélyére.

Ez nem lepte meg. Tudta, hogy Alienor házassága Rafaela hercegnővel ez idő tájra volt kitűzve: a mézesheteket azok természetesen Párizsban fogják tölteni, s így természetes, hogy régi ismeretségnél fogva, de meg hivatalos minőségeért is őt estélyeik vendégkoszorújába illesztik.

Megnyugodott a lelke, arra gondolva, hogy tehát az ő indiszkréciója mégsem rontotta el a házasságot. S bár sajnálta Alienortól e kitűnő hölgyet, akinek az nem fogja ismerni az értékét, de mégis elhitette magával, hogy ez már a világ rendje.

Harmadnap a kitűzött időben sietett a princ hotelét felkeresni.

Alienor fejedelmi szállást tartott, Leonnak várnia kellett, míg kocsijára kerül a sor, hogy a vestibule-be begördülhessen az előtte érkezett vendégek kocsisora miatt.

A termekben Párizs akkori legelőkelőbb világát találta együtt. Magas diplomaták, rendszalagokkal gomblyukaikban s gyémántos úrhölgyek, együtt a szépség és nevezetesség.

A belépő Leont Alienor fogadta. Házigazdai szerepében igen nyájas volt az érkezőhöz, karon fogta, s sietett őt nejének bemutatni.

A szépség és divat pompájától ragyogó úrhölgyben azután ráismert Leon a tegnapelőtti rejtélyére. Az Alienor neje volt: Pompeia.

Múlt este a tűzfény szokatlan világítása, s a takaró burkony okozhatá azt, hogy rögtön nem ismert rá, de leginkább az, hogy Leon éppen nem gondolt arra, hogy őt most Párizsban találja, azt pedig a mesék közé sorozta volna, hogy őt, mint Nornenstein princesszt tisztelje e helyen.

Pompeia vette észre Leon meglepetését, akárhogy akarta is az ezt eltitkolni, s mulatta magát rajta nagyon.

– Minket csak a véletlen hozott össze – szólt Pompeia. – Ha a tegnapelőtti nagy égéskor össze nem jövünk par hasard, én meg sem tudom, hogy ön Párizsban van.

Leonnak tetszett az, hogy Pompeia a férje jelenlétében ily szeretetreméltóan hazudik. Ő nem akar arról tudni, hogy Leon Párizsban van, holott a sürgönyéről, amit ide kellett hoznia, egész történetet tudna elmondani. Hát ő még tódított a hazugságon.

– Magam sem tudom okát adni, hogy kerültem ide. Miután Brüsszelbe voltam küldve valami financiális operáció miatt. De hát az embert a régi szerelme elcsábítja. Párizst nem lehet kikerülni.

– Sokáig fog ön itt maradni?

– Már sietnem kellene innen, de Gounod új operájának az előadását meg akarom várni.

– Mi pedig Biarritzba sietünk, mihelyt a longchamps-i versenyeknek vége lesz.

Úgy hazudtak, mintha olvasnák.

De ez csak addig tartott, amíg Alienor is ott volt. Amint azt házigazdai tiszte elszólította másfelé, Pompeia egyszerre megfordította a beszédet.

– Ugyan az Isten áldja meg, de későn jutott eszébe, hogy tudomást vegyen felőlem! Lehetetlen, hogy ittlétünkről ne tudott volna. Lehetetlen, hogy Alienor útja az önét ne keresztezné. Mi háborút csinálunk itt, ön pedig békét.

– A princcel találkoztam már egyszer, de azt nem tudtam, hogy nejével van itt.

– S mikor megtudta is, akármi egyebet hitt, csak azt nem, hogy az a nő én vagyok. Az igaz, hogy nagyon hamar ment. S mint ön emlékezni fog rá, ezért én önnek nagy hálával tartozom.

– Óh, princessz az ilyen csekélység nem érdemes a köszönetre.

Pompeia olyan kedélyesen nevetett azon, hogy Leon csekélységnek nevezi – implicite – Alienort.

– Mondja csak: jó barátja önnek vicomte Brancardier, akivel tegnapelőtt együtt kocsizott?

– Több egy heténél, hogy az.

– Mert Alienornak is jó barátja.

– Köszönöm a figyelmeztetést, princessz, akkor jó lesz előtte nem fedezni fel minden titkomat. Mi Alienorral antagonisták vagyunk, vagy éppen riválisok – a diplomáciai téren.

– A vicomte pedig mind a kettőjük kéme. Oly kedvesen tudja játszani a tudatlant, a naivot, hogy könnyen rászedi vele az embert. Beszélni fog önnek badarságokat Magyarországról, mint egy gimnazista.

– Már megtette.

– És ön nem jött rá tűzbe? Nem sietett azokat helyreigazítani?

– Nem szedettem rá magamat. Még toldottam hozzá.

– Ez kitelik öntől. Ön engem is megcsalt.

– Ah! Ki árulhatott el?

– Az a sürgöny, aminek a titkát annyi mesterséggel lehetett önből kivenni, nem volt az igazi. Önnek a küldetése: a békepolitika mellett izgatni. Látja, hogy kitaláltam a rejtélyét?

– S anélkül, hogy a reciprocitás elvét fenntartaná.

– Ki tudja? Mi két ellenfél vagyunk; de akiket éppen az ellentét elválhatlanokká tesz. Mind a ketten képviselünk egy irányt, amelynek mögöttünk erős tábora van. Egyikünk sincs se megcsalva, se biztosítva. Amelyikünk bukni fog, az egész táborával együtt bukik. Ha az ön iránya győz: ön mint Szent István-rend lovagja, s egyik vármegye főispánja fog hazatérni, ha a mienk győz: én mint fejedelemnő ülök be Nornensteinbe. Amelyikünk pedig veszteni fog, abból lesz a „vaskakadu”.

– Én már kezdem a hajamat hozzászoktatni.

– Ne akarjon újra megcsalni. Az ön áramlata most előnyben van az enyim fölött. Ennyit elárulhatok önnek. – A jó szándok megvolna itt, de nem tudják megtalálni Janus templomának a kulcsát, melynek ajtaja béke idején zárva van. Az utcai zavargások nem akarnak sikerülni. Hiányzik egy szerencsés jelszó. Talán a véletlen segélyül jő. Az egész előadás sehogy sem megy még össze. Sok függ Oroszország magatartásától, ami ismét Ausztriára nézve irányadó, s amire megint ez határozza magát, az dönt a német déli államoknál. Ezeknek az elhatározása a legfontosabb kérdés. Alienornak már régen el kellett volna Ehrenbreitsteinba menni, de egy kényes alternatíva előtt áll, ahol nehéz a választás.

Itt egyszerre félbeszakítá a beszédet Leonnal a princessz, egy újon érkező hercegi pár miatt, akiket el kellett fogadnia, s arra Leon is eltűnt a vendégtömeg között.

Nagy együgyűség lett volna tőle, ha a maga fejétől is ki nem tudta volna találni, hogy micsoda kényes alternatívája lehet Alienornak az Ehrenbreitsteinba menetelnél.

Pompeia princesszel együtt menni oda annyit tesz: mint igen rosszul fogadtatni, nála nélkül menni oda pedig annyit tesz: mint Pompeiát egyedül hagyni Párizsban! Mindenképpen gonosz kelepce! S nem lehet csodálni, hogy Alienornak nincs kedve a választáshoz. Olyan drága kincs, amit magával hordani is bajos, magától elhagyni is bajos.

     

Az estély obligát hangversennyel kezdődött, amint zongora, hegedű és hangjegy elvégezte feladatát, következett egy nagyérdekű előadás.

Vicomte de Brancardier megígérte Nornenstein Pompeia princessznek, hogy az ő estélyén be fogja mutatni egyikét azoknak a gyilkos pokolgépeknek, amikkel a császárt meg akarta gyilkoltatni Flourens, Beary Camill keze által. – Ki tudja, hányan vannak még belekeveredve? Egy valóságos eleven bombát fognak bemutatni, mely hivatva volt a társadalmi rendet felforgatni, Franciaországot lángba borítani. Ez már csak érdekes részlet egy concert spirituelhez. Szoktak ott előadásokat tartani a magasabb bűvészetből is.

A hölgyek különösen kíváncsian tolakodtak az asztalka körül; melyen a vicomte a dobozkát felbontá, amibe a valóságos Beary-bomba volt rejte, ki azután elég szeretetreméltó volt mindent apróra megmagyarázni, s a bomba alkatrészeit a hölgyek kezeibe adni.

„Bonbonniè!”

– Ez nem a közönséges Orsini-féle bomba – magyarázá a vicomte –, ez két darabból van összetéve, a két külön darabot ez a csavar szorítja össze, melynek fogantyúja van, aminél fogva a bombát tova lehet hajítani. Ne féljenek, uraim és hölgyeim, most nincs megtöltve durranyaggal. A két félgömbből tizennyolc szög nyúlik elő; amik igen könnyen járnak, de belül a szög feje gátolja a kihullásukat. Roppant elmés szerkezet!

– Mi lesz azokkal a szegekkel?

– Türelmet kérek. Most uraim és hölgyeim, a középcsavart kiveszem, a bomba kétfelé nyílik, s meglátjuk mi van belül.

– A pokol? Egy arzenál? Nem ugranak elő ördögök belőle? – Tessék, négy darab üveghenger. A legvékonyabb és legtörékenyebb üveg. Ezek meg voltak töltve nitromannittal és pyroxylinnal, ami a leghatályosabb két durranyag. Egy ilyen üvegcse tartalma elég volna rá, hogy mindnyájunkat a levegőbe vettessen. Mármost ennek a tizennyolc szögnek az a hivatása, hogy amint e bomba a földre leesik…

– Dieu! Le ne ejtse ön!

– Hiszen nincs megtöltve, madame! – Azonnal benyomul az egyik szög az üregbe, az üveget eltöri, s a vetanyag e törés által elrobban, s a bombát ezer darabra szakítja. Egyetlen ily bomba, az ablakon kihajítva, képes egy utcát ötven méternyire tisztára söpörni.

– Ah, ezt én szeretném ötvenegy méternyi távolból látni!

– Élő ember nem maradna a közelben.

– Valószínű! Mind elfutnának. S nézzék önök rajta ezt a finom munkát! Ezt úgy nevezik, hogy „harmadik öntés”. Kétségtelenül ócska vasat használnak hozzá. A mintáját művészi kéznek kellett készíteni. Alig találni a művön egy karcolást. A bombakéreg lyukai kitűnően vannak fúrva, s a két fél a legnagyobb pontossággal hermetice záródik össze. Ily munkát csak tökéletes műszerekkel lehetett előállítani. – Nézzék uraim, vegyék kezükbe, győződjenek meg felőle.

Vicomte Brancardier-nek különösen nagy gondja volt a küldiplomácia tagjait meggyőzni a Beary-bombák valóságos létezéséről. Leonhoz viseltetett annyi barátsággal, hogy azt is megmagyarázta neki, hogy miből készül a nitromannit.

Leon a kíváncsi falusi ember ájtatosságával vizsgálta összevissza a szem nem látta csodát, s miután minden ember mondott rá valami elmés észrevételt, ő végül ezzel az együgyű kérdéssel fordult vicombe Brancardier-hez.

– S mennyibe kerül egy ilyen bomba, monsieur?

– Ah! Ez nagyszerű! Ez azt hiszi, hogy ezt a bombát én csináltattam!

Hanem ezzel a szóval agyon volt ütve a bomba.

Mint a futótűz terjedt el a fényes társaságban a barbár hongrois aperçuje, s a vicomte-nak nem lehetett többet beszélni a bombájáról. Össze kellett neki azt pakolni és hazaküldeni.

S még a városban is elterjedt a furcsa bon mot, másnap monsieur Grandperret államügyészt minden ember azzal bosszantotta, hogy „mennyibe is kerül egy olyan bomba?” Nem is látta senki az ő expozéját e tárgyról soha. Az egész bombacomplott a lomtárba lett hajítva.

Elég, hogy Nornenstein princessz (la belle hongroise) szalonjában egy esteli mulatságot okozott, s Zárkány Leont egy napra e társaság lionjává tette.

(Szegény apja mégis jót tett vele, hogy Napóleonnak kereszteltette, most a keresztneve is ajánló levél volt számára).


VisszaKezdőlapElőre