AMIT EGY NŐ BESZÉL EGY LEÁNYNAK

– Ah, a kedves madame Corysande! Comme elle est charmante! Milyen régen kívántam önt már látni. Önt mindenki magasztalja előttem. Szép tudományú hölgy. Vous êtes mariée? Jamais? Annál jobb. Csakhogy elhoztad őtet hozzám, te „aranyfácán”. Az Isten áldjon meg, hová nősz még? fel az égbe? Hajolj le egy kicsit, hogy megcsókolhassalak! Bohó! Most meg letérdel. Térden is majdnem oly magas, mint én. No jól van. Elmehetsz. Veled nincs mit beszélnem. Te nem hallgatsz oda. Eredj zongorázni. Jó volt a zongorát feltalálni azoknak a számára, akik nem szeretik a gondolatokat. Eredj, verd agyon az eszméidet a billentyűkön. Eredj. Eleget megbámultalak. Majd ha ebédelni akarunk, hívatlak. Itt marad a kedves madame Corysande. Nos, hogy tetszik önnek ez az ócska kastély? Ugye milyen mesebeli vár? A négy donjonnal a négy szögleten, a falai mind végig befuttatva repkénnyel. Nem lepte önt meg, hogy az ablakok mind nyitvák, most szellőztetik a szobákat? A cselédek az udvaron a szőnyegeket most porolják. Nálunk most van reggel. Mikor ott a hársfák közül a lemenő nap ide veti sugarait. Ön bizonyosan megteszi a maga jegyzeteit, kedves madame Corysande. Ön okos, figyelmező hölgy. Nálunk este kelnek, s reggel feküsznek. Ez így van jól. Az éjszakai élet jobb, mint a nappali. Télen úgysem nagy a különbség. Akkor az ember nappal sem lát mást, mint egy alvó természetet. De nyáron nappal a hőség kiállhatatlan, az ember izzad, egyik kezével mindig a napernyőt kell tartania, csak naplemenet után lehet szabadon lélegzeni. Ha egész nap szél fú, pedig nálunk mindennap fú, éjjelre lecsendesül. Nappal tele van léggyel minden szoba; éjjel azok is alusznak. Nappal az ember az egész világot megkapja ráadásul az ébrenléthez. Minden ember jön, megy, kiabál körülöttünk, akire semmi szükségünk nincsen, aki csak alkalmatlankodik; éjjel nincs körülöttünk más társaság, csak amit magunk válogattunk össze: a többi lefeküdt. Nappal az ember az egész láthatárt körül látja, s arról, amit lát, százféle gondolat tódul kedélyére; olyan gondolat, amivel nem örömest foglalkozik; éjjel pedig csak azt látjuk meg, amit szándékosan meg akarunk lámpánkkal világítani. Aztán meg fordítva: aki éjjel alszik, az mintha el volna temetve. Nem elég, hogy nem lát: még sötétség is van körülötte. Mikor e sötétségben az ember fölébred, olyan nyomasztó azt tudni, hogy most az egész világ alszik. Számlálni az ébrenlét alatt az óraütéseket, s elborzadni annál a gondolatnál, hogy most éjfél az idő. Gondolkodni az ismerősről és az ismeretlenről. Eszébe jutnak az embernek a rémmesék és Pitaval bűntörténetei. Azoknak az ideje van most. S nem találni meg az elveszett álmot többé a nyugtalan szívdobogástól. Míg nappal az alvásnál oly megnyugtató érzés, hogy most az egész világ ébren van; zsibong, munkál, örül, s ha üt az óra (az én hálószobámban öt ismétlő óra van, mindegyik három perccel elébbre igazítva, úgy, hogy minden óranegyedet ötször hallok elkondulni), akkor a tizenkét óraütéssel is, ha fölébredünk, az jut eszünkbe: most ül le jól megszolgált ebédéhez az emberiség munkás része; most áldják milliók az Istent, ki asztalukat megáldotta; s valahányszor álmunk félbeszakad, mindig megtaláljuk annak folytatását az ablaktáblák hasadékain beszűrődő napvilág vékony sugarainál. Ön meg fogná ezt az életet szeretni, madame Corysande, ha gyakran eljönne hozzám. Én kérem, hogy gyakran jöjjön el hozzám. Itt is marasztalnám, de tudom, hogy nagy szüksége van önre ennek a nagy gyereknek. Valóságos nagy gyerek! Ez az aranyfácán. Olyan túlhalmozott minden szépségekkel, mint egy aranyfácán, és éppen olyan semmire egyébre nem való, mint ránézni. Ennek az arca még hetven esztendős korában is olyan lesz, mint most. Ilyen semmit se kifejező szépség. Akarja ön látni, milyen voltam én az ő korában? Jöjjön velem, megmutatom az arcképemet. Barabás festette tizennyolc éves koromban. Semmit sem szépített rajta: még a termetet egy kissé vaskosabbra vette. Műértők azt mondják, hogy ez csak látszat, a fehér öltöny a festményeken a derekat vastagabbnak tünteti fel. No nézzen ön ide. Ugye mennyire nem hasonlít a mostanihoz? Ne mondjon semmit bókot. Én jobban megvénültem, mint koromhoz illik. S ennek tudom az okait. Sok fizikai szenvedést álltam ki. Egy gyermeket szültem és szoptattam. Egy másikat elvesztettem. Az rettentő szenvedés egy nőre nézve. Avez vous des enfants? Ah, ah, pardon. Hisz ön nincs férjnél. Elszóltam magamat. Bocsánat, oly feledékeny vagyok. De az arcvonások elváltozásának egyéb okai is vannak. Az arcnak minden izomszalaga egy-egy különnemű indulat behatására jön önkénytelenül mozgásba, s ez fejezi ki az érzelmet. Akinek arca nagyon fogékony az indulatkifejezésekre, s érzésein nem tud uralkodni, annak arcán idő jártával egészen megosztoznak a szolgálattevő izomszálagok, s megannyi jellemző kígyóvonalt örökítenek meg rajta. Jöjjön csak, kedves madame Corysande, ide a tükör elé: hadd mutatom meg önnek, hogy lesz a fiatal arcból az indulatok befolyása által vén arc. Nézze ön, itt a homlokán, ha erősen figyel valamire, s homlokizmait felvonja, támad három paralel fekmentes kígyóvonal. Ha haragot fejez ki, három függélyes vonal fut alá. Ezeket mind diagonálban érinti az a ránc, mely a fél szemöld integető felhúzásától ered. A jókedvű nevetés, s még inkább a kritizáló hunyorgatás támasztja a szemszögletből kiinduló négy legyezőforma redőt. A gúny támasztja ezt a hármas karéjt az orrcimpák fölött, s a kínszenvedés ezt az állkapocsszeglettől az ajkszegletig húzódó redőt, a duzzogás a felső ajk fölött képezi ki az összetörekvő redőcskéket, míg a tetszelgés mély bevágásokat támaszt az ajkszegletek körül. A fitymálás kifejezése az egyik arcgödröcskét alakítja át mély árokká, s azzal egyúttal félképűvé teszi az arcot, míg a sok sírás koncentrikus ívekkel fogja körül az áll környékét, végre a gőg megkettőzteti a tokát. Lássa: ez az én arcomon mind megvan. Mind láttam őket támadni, kifejleni; magam is siettem az öregbítésükhöz azáltal, hogy indulataimon nem tudtam uralkodni. Ezért mondta azt a párizsi híres művész, kivel le akartam magamat arcképeztetni, hogy lehetetlen az arcomat eltalálni, mert az minden ülésnél más. Vigyázzon ön magára, madame Corysande. E tekintetben tanuljon Rafaelától. Más egyébben őneki kell öntől tanulnia. Mert az egy tudatlan és tudvágy nélküli teremtés. Akar-e ön felvilágosítója lenni, édes jó madame Corysande?

Ez volt az első pihenő, ahol madame Corysande-nak alkalma nyílt szóhoz juthatni.

Madame Corysande oly megzsibbasztva érzé magát, mint mikor egy primadonna assoluta meghall énekelni egy másik művésznőt, aki őt egy egész olymppal felülmúlja. Madame Corysande eddig azt hitte, hogy ami az előadásí tehetséget illeti, abban ő az utolérhetetlen nagyságok közé tartozik, s íme most talált egy vetélytársra, akivel szemben a párbeszéd nem lehet más, mint az egyik fél által tartott, s a másik által „oui”-val és „non”-val megszaggatott monológ.

– Jawohl, duchesse.

A beszélgetés németül folyt, franciával vegyest.

– Ön igen okos hölgy, madame Corysande. De ugyebár, az okosságot nem adják ingyen? A férfi késő vénségeig tanul, az adja neki a fölényt a nő fölött, akit gyermekkorában megtanítanak egyre-másra félig-meddig, s amint egyszer bemutatják a világnak, be van zárva a háta mögött a propylaeum: azontúl nem tanul semmit. Könyvtára regény- és travellerirodalom. Kitől tanuljon még valamit?

– Igen hercegnő. Hanem auto-

– Az autodidaxie, akarta ön mondani? (A hercegnő nem engedett neki egy egész szót végigmondani.) Csakhogy az tízszeres fáradságba kerül, s nem is olyan egyéneknek való, akik vagy házi munkával vagy mulatsággal vannak elfoglalva. Ehhez nagy és erős belső ösztön kell, előszeretet valamely szakmához, különben a ferde választás egyoldalúvá, a mindent összetanulás kiállhatatlan tudákos polihisztorrá teszi az asszonyt. Isten őrizzen a tudákos asszonytól; ahol az leül, onnan férfi, asszony, gyerek úgy szalad szét, mintha a pestist hozta volna magával. – Uti figura docet!

A hercegnő elnevette magát, önmagára mutatva. Olyan kedves volt egyszerre az arca, mikor nevetett, a szétkuszált redők mindegyike harmóniába törekedett jönni egymással.

– Még a leányom is elszalad tőlem, pedig én neki csak javát akarom. Borzad a praelectióimtól. Igaz, hogy nekem kissé brusque előadásom van. Nem vagyok cicomázó. Nem szeret egy helyben ülve maradni mellettem.

– Hercegasszonyom! Talán peri…

– Igen, peripateticus módon (dehogy engedte neki a szót egészen kimondani). Ez a legjobb tanrendszer. Két hölgy, teszem föl, együtt sétálgat a parkban. Egy pókháló ötlik szemükbe, melynek központját egy superbe nagy keresztespók foglalja el. Ott megállnak. Kis idő múlva a kerekre kifeszített háló egyik szélén egy felényi nagyságú pók jelenik meg. Félénken közelít a másik felé. Az lábait összehúzva mozdulatlanul vár reá. A kisebbik pók egyre közelebb jön, tartózkodó rukkolásokkal. Kétszer-háromszor körültáncolja spirálkörben a nagyot. Annak pedig nyolc szeme van; mindenütt rálát. Most egészen közelébe ér. Akkor a nagy pók hirtelen szétpeckeli a lábait, mire a kis pók ijedten szalad le a hálóról, és siet elbújni a falevelek közé. Ekkor ön megmagyarázza a tanítványának: „Nézze kedves, ez egy jelenet a pókok házaséletéből. Férj és nő. De itt korántsem a férj az erősebb, hanem a nő. Ez a hatalmas nagy pók, akié az egész selyempalota, az asszonyság; az a félénken közelítő pedig, akinek a kuckóban a helye, az az úr. Ha rossz kedvében találja az úr az asszonyságot, az őt elkergeti, sőt ha megkaphatja, meg is öli”. Erről aztán áttér ön a corollariumokra és applicatiókra!

– Ah!

– Vagy pedig együtt ülnek a hímzésnél. Két légy a levegőből egyszerre lecsapódik a kartonra eléjük. Arról ön alkalmat vesz magának elmondani a „légy fiziológiáját”. Csak nem mosolyog ön azon, madame Corysande, amit mondok? A légy alkotása a legfenségesebb tanulmány. Az egy kiváltságolt lény a világon. A teremtés remeke! – Ha az ember azt mondhatja magáról, hogy ő a világ „ura”, úgy a légy elmondhatja, hogy ő a világ „úrnője”. – S ezt ön megmagyarázza neki.

– De hercegnő! Én nem tudok semmit a légy fiziológiájáról – kiálta fel elszörnyedve madame Corysande.

– Ah, menjen ön! Ön tudja azt nagyon jól! De hát miről beszélünk? Lehet-e botanikát tanítani a hím és nő ismertetése nélkül? Van valami haszna az ismeretlenségnek? Tudatlanságban kell-e nevelni a leányt, hogy jó erkölcse legyen? S csak addig kell-e tartani a jó erkölcsnek, amíg az ismeret megjön? Ez a tan érhet valamit a munkás polgárosztály leányainál, kik, ha szépek, sok csábnak vannak kitéve, s azért nekik jobb férjhezmenetelükig nem tudni semmit, ami női hivatásuk fiziológiai oldalát illeti; férjhezmenetelük után pedig őrizheti őket a férj, kihez az élet minden fázisában hozzá vannak varrva. De miért tartják rejtve a természet megtudásra méltó titkait azon körök leányai előtt, mikben a rang, gazdagság, megszokás a mindennapi csábokat lehetetlenné teszi, s akiknél az ismeretlenség nem biztosítja örök időkre a női erényt, mert később a férj és nő egészen külön szférában élnek; s a nőnek mégis mindig minden esetben szilárdnak kell maradnia? Mit használ egy hercegkisasszonynak nem tudni azt, amit megtudni veszedelmes egy polgárleánynak? És elvégre is a női erényt nem az ostoba ártatlanság őrzi, hanem a bennszületett szívbeli büszkeség. Egy polgárleány is lehet diadalmas minden csáb ellenében e szívbeli büszkeséggel, s ennek hiányával lehet egy hercegnő is luxuriőz. Daphne, a nimfa, meg tudta védeni női büszkeségét az erdőn maga a „Nap” ellenében; míg Danae, a királyleány, a zárt kastélyban, még csak az eső ellen sem.

Madame Corysande mégiscsak kíváncsi volt rá, hogy mi lesz mindennek a vége.

– Madame Corysande, kérem önt, nehogy azt higgye, hogy én itt száraz pedagógiai vitát akarok önnel előidézni. Én, mint anya beszélek önhöz, saját leányom fölötti aggodalmaimban. Nem vagyok én túlfeszített agyú. Ámbár nem volna csoda, ha az eszem összezavarodott volna azok miatt, amiket szenvedtem. Mert nem a csapás nagysága teszi a szenvedést naggyá, hanem a fogékonyság annak átérzéséhez. Gondolja meg ön, hogy a legnagyobb boldogság küszöbén álltam, ami egy nőt idvezít, s akkor egy könnyelmű, oktalan tett: egy pohár hideg víz, egy nyitott ablak, talán egy fölhevülés, örökre megfosztott egész várt paradicsomomtól. Mert engemet is tanítottak táncolni, zongorázní, festeni, öt nyelven beszélni, öltözködni; hanem arra nem tanítottak, ami a nő életében a végcél: hogyan kell nem lenni gyermekgyilkosnak.

Madame Corysande homloka kezdett verejtéket izzadni. Sejtette már, hogy hová megy ki ez az értekezlet.

– Avez vous des enfants?

– Még mindig nincsenek, hercegnő – felelé madame Corysande ecetesedni kezdő kedéllyel.

– Az baj. Mert így nagyon körülményesen meg kell önnek mindent magyaráznom. Lesz ön szíves velem az olvasószobámba jönni?

Kénytelen volt vele.

Az olvasószoba az emeleten volt, éppen azon terem fölött, amelyben Rafaela zongorázott. Felhangzottak onnan alulról a változatok, amiket Chopin ábrándjaiból játszott.

A kastélyban már meggyújtották a lámpásokat, minden terem ki volt világítva. A legtöbb szobának nyitva volt hagyva az ablaka, s azon keresztül az éjjeli lepkék minden fajai tódultak be körülrepkedni a lámpásokat; néha egy-egy denevér is besuhant, a maga zegzugos röptével bekalandozva a világos termet. A hercegnő nem félt attól. „Ezek az én fecskéim”, mondá.

Künn a ligetben hangversenyeztek az éj dalnokai: a csalogányok.

Gyönyörű éjszaka volt, a hold végigsütött a szobákon, a lámpáktól vetett sárga árnyékokat ezüstkék árnyékokkal kettőztetve.

A hercegnő rendeletet adott komornyikjának, hogy a reggelit mindkettőjük számára vigyék fel az olvasóterembe. Rafaelának nem kell: ő nem szokott reggelizni (ti. este).

Madame Corysande is elengedte volna azt a reggelit, mert elébb is egy tojást kellett meginnia nyersen, azután meg teát kapott, amiről nem tudta kitalálni, hogy ambra van-e benne vagy ánizs; azután egy csigahéj alakú csészében valami gyanús rezgő anyagot kellett leküzdenie, ami alighanem héjastól összetört kerti csigák kocsonyája lehetett, s mellé pirított kenyérszeletkék vártak reá, mik meg voltak kenve valamivel, ami erősen gyanús volt arról, hogy azt valaha tengeri pók rejtegette csontkarjaiban.

A hercegnő leeresztette az ablakok elé a függönyöket. A tudományos értekezéshez nem volt szükség az éjjeli lepkékre.

Gyönyörűen berendezett könyvtár volt ott: de ijedelem fogta el madame Corysande szívét, amint a könyvek sarkán a címeket kezdé olvasgatni. Ez neki igazán „étrange” irodalom!

A hercegnő legelső ismertetésül kiválasztott számára egy bonctani atlaszt, melynek a legelső felnyitására madame Corysande-ot az ájulás kezdte kerülgetni. Nem! Soha rézmetsző vésűje rettentőbb működésre nem használtatott fel, mint ezeknél az ábráknál.

A hercegnő magyarázott. Madame Corysande kékült-zöldült.

– Mert, lássa ön, madame Corysande – szólt a tudományos magyarázat közben a hercegnő –, a mi nőnevelésünknek halálbűne az, hogy a leányoknak csupán a szellemi kimívelésére gondolunk, s a testet, az állatot elmulasztjuk rendeltetéséhez megfelelőleg kifejteni. Ezen mulasztás következményei aztán a boldogtalan házasságok. A fizika erősebb az etikánál. Erény és erkölcs vele születik a nővel: azt nem kell neki tanítani, de az életszervezet ismeretét: a belső organizmus csodálatos összműködését kell vele megismertetni. Látja ön, mivé lettem én amiatt, hogy az ismereteket annak idejében megszerezni elmulasztottam? A világból száműzött halott. Hasonló sorstól szeretném megmenteni egyetlen leányomat. De neki hiába beszélek e tárgyról. Ő egy rigó! Figyelni sem tud előadásomra, mindig kacag rajta, s ha öt percig magyarázok neki valamit, felugrik és elszalad. Azért nagyon szeretem, hogy önnel beszélhetek. Én önnek magyarázok meg mindent, s ön aztán enseigne-olja Rafaelát. De talán nem is kezdtem eléggé a dolgok alfáján? Ismeri ön a nőalkat struktúrájának alapzatát? Nem? Akkor én mutatok önnek egy nőalakot a maga primitív valóságában.

– Dieu! – rezzent fel galvanizáltan madame Corysande: Une dame sans habits?

A hercegnő egy szekrény elől félrehúzta a függönyt.

Attól aztán, amit abban látott, nem elpirulni, de elsápadni volt oka madame Corysande-nak. Az az asszonyság egy csontváz volt.

E látvánnyal találkozni különben sem minden emberre nézve kellemetes: de ami madame Corysande-ra nézve még behatóbbá tette az élvezetet, az, hogy neki a női csontváz minden egyes porcikájának rendeltetését, előnyeit, hátrányait apróra végig kellett tanulmányozni, s ha elfordította a fejét, akkor azt még egyszer megmagyarázta neki a hercegnő. Született bonctanár volt!

Soha még harangszó oly szívből üdvözölve nem volt, mint a tízórai, mely a misére jelt adott, s félbeszakítva az előadást, madame Corysande-nak e spanyol inkvizítori tortúra alól felszabadulást hozott. A hercegnő ájtatosságát a tudományos szenvedély sem csorbítá meg.

– Menjünk most a kápolnába – szólt helyre téve természettani könyveit, s imakönyvét keresve elő, ami azon gyönge reményt gerjeszté madame Corysande-nál, hogy talán már most a praelectió be van fejezve.

Rafaela hercegnő nyitott be az ajtón; de csak a fejét dugta be rajta, előrebocsátva a tudakozó kérdést.

– Csak ketten vannak önök vagy hárman?

– Csak ketten! – mondá a hercegnő, a csontváz elé húzva a szőnyeget. – Te Loripapagáj! Csak két szót tud, s azért azt hiszi, hogy beszélni tud.

Rafaela bejött s maliciózus nyájassággal kérdé madame Corysande-tól

– Nos, hogy tetszik önnek anyám könyvtára?

– Rettenetes szép.

– Mit értesz te hozzá? Te aranyfácán! Neked ha nem regény, hát nem könyv. Nesze, hozd az imakönyvemet. Ez legalább közös olvasmányunk. No nyújtsd karodat. Te óriásnő. Milyen gránátos lett volna belőled, ha férfi volnál. Jer. Imádkozzál, hogy teremtsen az Isten egy hozzád való embert.

A kápolna a kastély bal szárnyán volt, az egyik donjont foglalta el. Belseje fejedelmi pompával díszítve. Művészi remekképek és szobrok a falakon, az oltár körül. De madame Corysande itt sem tudott ájtatos hangulatába beletalálni, a képeknél, szobroknál is mindig az kísértett fejében, hogy ez itt a „musculus buccinator”, ez a „musculus masseter”, ez a „serratus magnus”, ez a „pronator”, ez a „flexor”, et caetera! et caetera!

Fél óra eltelt az ájtatos szertartással.

A kápolnából visszajövet azt mondá a hercegnő Rafaelának:

– Most eredj tőlünk. Ránk nézve hasznavehetetlen vagy. Tudom, hogy te nem szereted azokat az ételeket, amiket én eszem. Pedig azok specialiter a női rendeltetéshez vannak alkalmazva. Te a magad különc ételeidet szereted. No hát, rendeld meg a szakácsnál, hogy mit készítsen neked külön! Ne koplalj nálam. Eredj, te szép páva.

Rafaela megköszönte az engedélyt, s trillázva futott végig a folyosón.

– Mi pedig menjünk a múzeumomba.

Madame Corysande könnyebbülten sóhajta föl. Tehát nem a könyvtárba. Mégis használt hát Szent Rókushoz folyamodni. Már ahogy vesszük. A „használás” relatív fogalom. Madame Corysande a „hercegnő múzeuma” alatt képzelt magának egy ritkasággyűjteményt, antik ékszerekből, becses festményekből, régi hímzetekből, viseletekből, bútorokból; porcelánokat, majolikákat, vén emlékeket, ahogy ezeket fel szokta az ember találni előkelő nagyúri családoknál.

Rettenetes csalatkozás várt reá.

Az egy anatómiai múzeum volt. Összeállítva mindazon borzasztó szép remekmintázásaiból a – természetnek, amiken, ha egy kíváncsi laikus végighalad, egy hónapra elmegy a kedve ételtől, italtól, minden felebarátjától és saját magától.

S e borzasztó múzeumban másfél óráig kellett madame Corysande-nak hallgatni és nézni a hercegnő felvilágosításait patológiai misztériumokról, az emberi belső részek titokteljes működésének revelációiról, hipochondriaköltő felfedezéseket, amikkel a jószívű előadó annyira megtölté a madame minden érzékét, hogy az valamennyi megismertetett bajt és nyavalyát érzett már testének minden belső részében.

– No, lássa ön: az igen jó, hogy önnek elmondhattam – szólt a hercegnő nagyon elégülten. – Azt a nagy aranyfácánt hasztalan hozom ide, mert az felkapja a szoknyájáról a volant, az arcára teríti, hogy ne lásson semmit.

De bizony madame Corysande szerette volna az egész esőköpönyeget a fejére borítani!

– És lássa ön: ezek azok, amiket az előkelő családok leányainak mindenekfelett megtanulniok kellene. Ezen ismeretek hiánya az alapja minden családi szerencsétlenségnek, oka annak, hogy a férfiak nejeiket elhanyagolják, hogy a nők boldogtalanok. Megjegyzett ön magának mindent? El tudja majd mondani a tőlem hallottakat Rafaelának? Nem felejti ön el ezeket?

(„Tartok tőle, hogy nem”, mondá magában madame Corysande.)

Most értette már, hogy mi volt az értelme annak a szónak, amit Líviától hallott a hercegnő felől; azt is kitalálta már, hogy Rafaela miért nem hozza el anyjához Líviát soha?

Nem vélünk a világtörténelembe hamis adatot becsúsztatni, amidőn azt állítjuk, hogy ez volt az első eset, amidőn egy élő testtel felruházott ember az éjféli rémes tizenkét óraütést mint szabadulása hangját áhította. Madame Corysande úgy volt értesülve, hogy az etelvári kastélyban az éji tizenkét óra kondulására tálalni szoktak. Ez az órakondulás azonban az egész kastélyban szabályszerűen van berendezve. Ahogy más uraság családi orvost tart a kastélyában, akként a hercegnő egy családi órást. A szakács órája három perccel előbb jár, mint az étterem órája. A nőcselédség azt pletykázta, hogy ez a kísértetek confundálása végett van így: azok nem tudják a sok óraütés közül kiválasztani az igazit; a férficselédség ellenben azt állítja, hogy ez a tálalás rende végett van így, a hercegnő csak teljesen kihűlt állapotban engedi az ételeket feladni: ezért a szakács jeladó csengettyűje s a komornyik „le diner est servi” jelentése között hárompercnyi időköz van hagyva.

És ez a három perc időköz még éppen elég arra, hogy a hercegnő madame Corysande előtt legrejtettebb szekrényét a viaszminta múzeumnak felfedezze, s őt ama borzalmas misztériummal contemplative megismertesse, mely II. Lajos magyar király és Macduff életében az első végzetterhes eseményt alkotta.

Madame Corysande-ot a hideg lelte. Néhányszor el akart ájulni.

Egy kastély, tele kísértetekkel nem kínozta volna így meg, mint e borzasztó tudományos előadások.

Még az ebédre hívás után is, amíg a lépcsőn az étteremig lehaladtak, nem szűnt meg a hercegnő az értekezést folytatni materialisztikus életnézeteiről, s meg-megállt a lépcsőn, madame Corysande-ot nekiszorítva a falnak, s bebizonyítva neki, hogy minden rossz indulat, szenvedély, jellemgyöngeség a testi életműszerek hibáiból ered; ez a baj ilyen lelki állapotot idéz elő, amaz meg amolyant; s aközben ujjai hegyével gyöngéden érinté áldozatának magyarázat alatt levő alkatrészeit.

Az ebédhez csak hárman jelentek meg. A hercegnő nem volt bőkezű azon kegyével, hogy valakit asztalához ültessen. Madame Corysande-ra nézve az valódi kitüntetés volt. És mindazok, akiket e szerencsében „nem” részesített a hercegnő, valóban mély hálára lehettek ezért lekötelezve: mert a hercegnő rettenetes menüt tartott.

Csak annyit bocsátunk előre, hogy számára minden ételt csaknem só nélkül, de igen sok cukorral készítettek.

Aztán minden ételnek célja volt nála. Hiszen célja van a szegény ember ételének is: az, hogy a gyomrot ellássa. De a hercegnő ételeinek nemcsak a gyomor számára volt nemes küldetésük. Azoknak üdvös hatása számítva volt a test minden életszervezetére: az egyik ide, a másik amoda hatott; azokból az ember nem azért evett, hogy jóllakjék, hanem hogy üdítő, zsongító, lágyító, szíverősítő, vértisztító, izzasztó és álomhozó szereket szedjen be magába, s ha valakivel együtt ebédelt a hercegnő, azzal dicsérte az ételeit, hogy ez erről, amaz arról jó: csak az éhségről nem volt jó egy se; s ha aztán a vendég végigkóstolta az egész patikát, akkor csakugyan fölösleges volt neki kedves egészségére kívánni az ebédet.

– No te nagy arckép! Kiléptél a rámádból? – ezzel a szóval köszönté leányát a hercegnő. – Valóságos arckép! Mozdulatlan minden vonása. Szoktál gondolkozni valamiről? Érzesz valamit? Éhséget ugye, semmi mást? Szeretsz valakit?

– Igen. Tégedet.

– Senkit. Magadat. Nos, mit főzettél magadnak ebédre?

– Amit a cselédek számára főztek. Az nagyon ízletes. Burgonyaleves és pörkölt hús, tarhonyával.

– Az pedig egyik sem neked való. A burgonya túlságosan sok fehérnyét ád a vérnek, a sápkórra tesz hajlandóvá, a paprika pedig izgatólag hat a zsigerekre. Ezt majd magyarázza meg neki, madame Corysande.

De nem hallott abból semmit madame Corysande, mert annak a figyelmét más tárgy foglalta el. Egy gyönyörű nagy fülesbagoly, mely a hercegnő karszékének támlányán gubbaszkodott. Madame Corysande irtózott a bagolytól, s nem volt felőle bizonyos, hogy eleven állat-e az, vagy csak kitömött példanya egy bagolynak. Mindenesetre sajátságos díszítménye egy karszéknek.

Végre annyira kihűlt a leves, hogy le lehetett hozzá ülni. Az valami rókaszínű folyadék volt, melyből amint egy evőkanállal bevett madame Corysande, úgy érezte, mintha egy rébuszt vett volna a szájába, amelyet addig nem lehet lenyelni, amíg a nyelvével ki nem találja a tartalmát. Ilyet ő még sohasem ízlelt.

A hercegnő előtt állt egy felnyitott doboz, melyből ő kis aranykanálkával a leveshez hasonló színű – valami süredéket szedett ki, s azt a leves közé keverte, hogy még tartalmasabb legyen.

– Ez kengurukivonat-leves – magyarázá a hercegnő hüledező vendégének, ki azt képzelé e szónál, hogy a kenguru még húskivonat korában is megtartotta ugrási tehetségét, s irigy szemmel tekinte Rafaelára, ki azalatt tele tányérral étvágyingerlő burgonyalevest fogyasztott egész mohósággal.

– Ez a leves az izmok szilárdságát mozdítja elő – igazolá a keserédes főzeményt a hercegnő. – Szükséges azoknak, kik a női idomok plasztikai egyöntetűségét sokáig fenn akarják tartani. Egyék még, madame Corysande.

Lehetetlenséget kívánt a hercegnő. Ételei mind olyanok voltak, hogy azokba csak belekóstolni lehetett, de belőlük enni épp oly erős meggyőződésre volt szükség – minő az övé.

Az ember nem tudta nála, hogy mit eszik! Tészta boríték alatt gyanús, rezgő, nyúló anyagok lappangtak; százféle fűvagdalék komplikált hospóttá keverve, rejtegetett félelmes, csúszós, mézgás falatokat, miknek lenyelésekor végigborsózott az embernek a háta; majd meg csak akkor vette észre, mikor a foga alatt valami megroppant, hogy most olyan állatot eszik meg, aminek sohasem vétett életében. Megörül valaminek, mikor a villájára kerül, azt hiszi, hogy palacsinta, s mikor beleharapott, akkor veszi észre, hogy kolbász, s mikor lenyelte, akkor kezdi sejteni, hogy az valami csúszómászó állat volt.

A hercegnő menüjében lényeges alkatrészt képeztek a hidegvérű állatok, halak, rákok, békák, kagylók, madame Corysande pedig delejes irtózattal gondolt mindezekre. Ő a halat sem ette soha, de a hülőkkel meg éppen nyílt ellenségeskedésben élt.

S a hercegnő olyan kegyes volt, hogy meg is magyarázta neki, mi előnyük van a vízlakó állatoknak emberi táplálék alakjában, s föltette róla, hogy azokat majd odahaza is meg fogja honosítani, s e célból körülményesen elmagyarázta neki, hogyan kell elkészíteni a békát feketekávé mártással; mit használjon a minestrához, ha azt kínai holothurokból (tengerpuhányok) készítteti; miért kell két tengeri pókot használni egy grancevolihoz; hányféle fű, laboda, paréj vagdaltatik össze a macedoine-hoz; mi mindenből áll ezeknek a kis lilaszínű, uborkába ojtott bogyóknak a tölteléke, amiknek a neve melonzani. Ahogy jó gazdasszonyok szoktak kedveskedni vendégeiknek, mikor azok valami új ételt nagyon megszerettek. A húsneműekből a hercegnő csupán a vadaknak engedett polgárjogot, de azok is olyan csodálatos alakban voltak feladva, hogy az ember inkább hitte volna, hogy az valami csokoládszínű sajt, amit felmetszenek előtte, hogysem nyúlhús, s mikor egy bepácolt mahagónibarna tömegről azt az ajánlatot hallotta madame Corysande, hogy az hódcomb, fogadást tett magában, hogy még a castorkalapját is elpusztítja, ha hazakerül, nehogy erre a tárgyra visszaemlékeztesse.

De ezek az ételek mind különösen női életműszerek üdítésére, zsongítására valók.

E közben a hercegnő egyre zsémbelt Rafaelára, hogy azokból a parasztételekből oly jóízűen eszik, s az övéit meg sem ízleli.

– Ezek az ételek neked valók. Sohasem lesz jó hozzád a férjed, ha ezeket meg nem szokod.

– Mama. Inkább sohase veszek férjet, mint hogy azt a sok csigát, békát mind együtt elvegyem vele.

– Így beszél a „menyasszony kacsa”. Ön nem iszik, madame Corysande? Ön nagyon keveset eszik és éppen nem iszik.

Ital pedig sokféle volt ott: az is mind langyos, mint az ételek. Ez a fogak épségben tartása végett van így rendelve. Bor, ser nincs azok közt, de különféle üvegekben árpavíz, kenyérvíz, édes savó, savanyú cibere, narancsvíz. Ezek közé a komornyik kegyes csalásból egy málnavíz feliratú üvegbe valami könnyű veres bort csempészett Rafaela számára az asztalra. Rafaela megszánta madame Corysande-ot, s abból töltött az ő poharába is: amiért madame Corysande örök hálára lett iránta lekötelezve, e pohár veres bor mentette meg attól, hogy a hideg ebéd után kilelje.

– Ön, látom, hogy más ételekhez van szokva – mondá a hercegnő. – No várjon, most jön valami, ami önnek tetszését meg fogja nyerni. A legnemesebb része a marhának. Ez a kérődző állatoknak egyedüli alkatrésze, mely érdemes nők táplálékául szolgáni.

Ugyan mi lehet az? – Behozták. – Egy roppant nagy marhaszív volt spékelve.

– Az állatok szíve mint eledel erősíti a női szívet. A női szív, mint tudjuk, egynyolcad résszel kisebb, mint a férfiszív. Ezért az ösztön minden ifjú nőnél csirkék s egyéb szárnyasok szívét elkölteni. Ösztönszerű védelem a cardiopalmus ellen. De leghatásosabb erre az ökörszív. Egyék belőle, madame Corysande…

De nem volt a világnak olyan kincse, amiért azt madame Corysande megtette volna! Eszébe jutott a trubadúr szíve, melyet a kegyetlen férj nyújtott feleségének szarvasszív gyanánt elkészítve, mely után a nemes hölgy éhen ölte el magát.

– Te sem? – kínálkozék Rafaelához a hercegnő.

– Nem, mama, megosztott szívet nem fogadok el.

– Úgy látom – szólt elszomorkodva a hercegnő –, hogy az én lakomámat megint nem osztja velem senki más, mint Jakab.

Erre a névre a szék támláján gunnyasztó bagoly meglibbentette a szárnyait, s madame Corysande akkor lett bizonyossá felőle, hogy az csakugyan élő állat. Most aztán annál jobban félt tőle: amióta megtudta, hogy azok a nagy világító szemei nincsenek üvegből, hanem azokkal az emberre ránéz. A pompás éjmadár feltátotta száját a nyújtott falat elé, s lenyelte azt, mint egy gép. A hercegnő nagy gyönyörűséggel rakta a madár szájába a falatokat egymás után.

– Ez a legokosabb állat a világon. Éjjel van ébren, mint én, s megeszi azt, amit én.

Mély szomorúság volt e szavakban. Rafaela könnytelt szemekkel nézett anyjára: kinek egyedüli igaz élettársa – egy bagoly, aki együtt ébred, együtt alszik, együtt eszik vele. – Senki más. – A többi mind kényszerűségből teszi azt, ez az egy rokonszenvből.

A bagoly huhogott. Ez volt az asztaláldás nála. Meg-megrebbenté szárnyait, mintha el akarna repülni, de azért erősen fogta karmaival a szék támlányát, mintha a hercegnőt is magával akarná vinni.

Madame Corysande ájuldozott attól a gondolattól, hogy ha az az ő fejére találna repülni, s titokban megtapogatta a chignonját: elég szilárdul van-e az alapzathoz hozzáépítve?

– Ugye mily pompás állat? – magasztalá őt a hercegnő. – Mily okos arc, mily gondolkozó fő, milyen szép szemek! És minő hatalmas karmok! Képes volna egy férfival megvívni. Csak nőket enged magával bánni.

– Gyönyörű! – rebegé madame Corysande.

– Ha meghalok, önnek hagyom Jakabot, madame Corysande.

– Óh, hercegnő, én mindennap imádkozom, hogy az ég tartsa meg sokáig a hercegnő életét.

Egyszer aztán mégiscsak szerencsésen vége szakadt az úri ebédnek.

Rafaela odament az anyját megcsókolni. Ekkor a hercegnő odavonta őt az ölébe: ezt a diánai alakot.

– No jer ide, te kis ölbeli baba, te parányi. De rég nem voltál az ölemben. Hát mondd el, hogy viselted magadat azóta, hogy nem láttalak. Fűztél-e mar rabláncra férfiszíveket? Hogyan? Egész olvasószámra? He? Vagy még most is babával játszol? A leveledből nagyon keveset tudok meg. Nagyon röviden elbánsz az ifjakkal, akikről írsz. A Jenő jó lovas, a Béla nagy bohó, az Alienor kiállhatatlanul szép ember. Nos, hát mi történt tovább? Mi van a Jenővel?

– Még mindig jó lovas.

– Hát a Béla?

– Valamivel nagyobb bohó, mint azelőtt.

– És az Alienor?

– Épp oly szép és kiállhatatlan, mint eddig.

– Azt szeretem, hogy hidegvérrel tudod megítélni a férfiakat. Minden nőnek van eszményképe. De az nem szükséges, hogy abban az emberben, akihez nőül akar menni, eszményképét keresse. Az nagy szerencsétlenség egy nőre nézve, ha történetesen azt kapja élettársul, akit bálványoz, mert annak rabjává lesz. A középszerűség jellemzi a jó férjeket. Az olyan házasság a legboldogabb, amilyen Zenobiáé volt Odenatusszal. A férj ne legyen se nagyon híres ember, se nagyon eszes. Inkább őseitől örökölt ranggal bírjon, mint olyannal, amit öntehetségével szerzett. A nőn fordul meg a család sorsa. Ép nő csinálhat egy beteges férjből egészséges embert, gyáva férjből nagy jellemet, egyszerű férjből okos embert és megfordítva: egy túl erős férj mellett a nő elcsenevészhet betegessé, nagyon erélyes jellemű férj mellett a nő félénk báb lesz, s fölöttébb eszes férj mellett a nő együgyű, akarat nélküli, gondolkodni nem tudó lénnyé idomul át. – Atyád egészséges-e?

– Most derült volt, hogy eljöttünk. Csókoltat általam.

– Köszönöm. Vidd át neki a viszoncsókot. Mi nagyon gyöngédek voltunk egymáshoz. Azt te jól tudod. De őneki hivatása van, ami nem engedi, hogy egy asszony szeszélyei nyűgözzék. Neki a világban kell élni, nekem a világon kívül. Övé a nappal, enyim az éjjel. Kérdezősködnek-e utánam látogatóitok?

– Üdvözletüket mindig megírom levelemben.

E szónál madame Corysande-nak eszébe jutott, hogy az ő lelkét is nyomja egy átadandó üdvözlet.

– Megengedi hercegnő, hogy én is átadjak egy rám bízott búcsúkézcsókot?

– Kitől?

– Zárkány Napóleontól.

– Ah! Napóleon ott volt nálatok? – Erről az egy emberről nem írtál leveledben.

– Nem jutott eszembe – felelt Rafaela.

A hercegnő odanyújtá kezét madame Corysande-nak.

– Köszönöm Zárkány Napóleonnak a megemlékezését rólam. Ebből az ifjúból nagy ember lesz még valaha. Megmondhatja ön neki, hogy én mondtam. Nagy ember lesz belőle.

– Miért hiszed azt? – szólt Rafaela.

– Azért, mert nem akarják őt észrevenni.

A további magyarázatot félbeszakítá egy villámlás, mely a nyitott ablakon át egyszerre vakító világot terjeszte szét a teremben. A zivatar olyan gyorsan jött, hogy csak az első villámlásra vették észre megérkeztét.

Az ablakok nyitva voltak, a függönyök csak félig lebocsátva, a villámfény teljes pompájában jelenhetett meg a lámpákat elhomályosítani.

– Ah, mily gyönyörű zivatar! – kiálta fel a hercegnő, s egészen félrehúzatta a függönyöket az ablakokról, hogy teljesen élvezhesse e nagyszerű tüneményt.

Madame Corysande pedig szerfelett félt a villámlástól és mennydörgéstől; mikor zivatar közeledett, olyankor ő bezárkózott szobájába, s ha nagyon mennydörgött, bebújt a dunnája alá, s amellett az az előítélete volt, hogy a villám nyitott ablakon át örömest belátogat a házba. A hercegnő pedig megfogta a két másik hölgy kezét, s odavitte őket magával az ablakhoz, hogy onnan bámulják e gyönyörű fénypazarlását a természetnek, e cikázó napsugarakat a fekete éjben.

– Az ilyen ünnepélyes percben rejlik a teremtés titka – súgá a hercegnő a reszkető Corysande-nak. – A kiáradó villanyosság termékenyítőleg hat növényre, állatra, emberekre. A villámlás alatt terem meg a szarvasgomba. Ez a tudósok által elismert tény.

S azután olyan szépen elmagyarázta a hercegnő fogva tartott áldozatának a villanyosság közvetlen teremtő erejét, hogy a jó madame Corysande lassankint kezdett a villámtól olyanformán félni, mint valami garázda férfitól.

– Az ilyen szép zivatarok az én ünnepnapjaim – szólt elragadtatással a hercegnő. – Ez az én koncertem, az én látványom, amiben a nappal élők nem gyönyörködnek. Ezalatt elfeledem, hogy a földön vagyok és ember vagyok. Azért szeretem ezt a vidéket, hogy olyan sok szép zivatarai vannak. Milyen egyenesen csapott le most az a lángsugár az égből! Mily dörgő orgonahang ez utána! Mily fölséges éjjeli zene!

Kár, hogy rövid ideig tartott. A zivatar nagyon hamar elvonult a tájról.

De a hercegnő egészen felfrissültnek látszott utána.

Éjfél után két óra volt az idő.

E helyen ebéd utáni két óra.

– Most lesz legszebb idő sétára, madame Corysande.

– Talán a folyosón, hercegnő.

– Nem, nem a folyosón. Ki sétálna fedett helyen ilyen időben, mikor élettel, villannyal, ózonnal van tele a lég. Ki a szabadba, a parkban fogunk sétálni.

A hercegnő csöngetett, s a komornyiknak parancsot adott. A leányok készítsék el a lámpákat, a gondolát lássák el.

Tehát mégis gondolán fognak sétálni, vigasztalá magát madame Corysande. Hisz másként nem is lehet. Az utakon most sár van.

De gyanús maradt előtte mégis az a szelíd szemszögletből való félremosolygása Rafaelának, amit e szavak után feléje vetett. Itt még valami következik.

Mikor jelezték, hogy készen áll a gondola, a hölgyek felvevék nagy kendőiket, s a kastély hátsó lépcsőjén leszálltak az oszlopcsarnokig, melynek küszöbét egyenesen a tó habja locsolta. Szép nagy halastó volt, partjai szegélyezve nymphaeákkal. Kövér potykák ugráltak fel a víz színére, a tó felett táncoló szúnyogok után kapkodva. Szép, kedves éjszaka volt, az égen szivárványszikrázó csillagok ragyogtak, a hold eltűnőben volt már a magas fasudarak között, a falevelek hegyén ragyogtak az esőcseppek, mint megannyi gyémánt, minden fű, fa, virág tízszerezve adta ki illatát az eső után, kéjmámorral volt tele a lég.

Négy köpcös leánycseléd kísérte a hölgyeket rúdra akasztott lampionokkal, s feltűnő volt madame Corysande előtt, hogy az evezősök is mind nőcselédek voltak.

A rezgő tó tükre messze veté a lámpák világát, s karcsú hattyúpárok indultak utána a tovasikló csónaknak.

A gondola egy kis sziget felé tartott, mely a tó közepéből emelkedett ki. A sziget tamariszkbokrokkal volt környezve, s e bokrok keretén belül széles pázsittábla terült el, meg-megtörve egy-egy virágcsoport által, melyek rózsákból s ritka délvirágokból voltak összeállítva.

Hanem út nem volt e szigeten sehol. – A zöld pázsit szőnyege szakadatlanul teríté azt be.

– Hol fogunk mi itt sétálni? – súgá aggódva madame Corysande Rafaelának, amint észrevette, hogy a gondola a szigetnél kiköt.

– A fűben – felelé neki Rafaela.

– Vékony brunellcipőinkben? – mondá ijedelmesen Corysande.

– Nem. Mezítláb.

Madame Corysande azt hitte, hogy ez csak tréfa. Hanem aztán rémülve győződött meg a rettentő valóságról, mikor meglátta, hogy a nőcselédek hozzáfognak a hercegnőnek és Rafaelának a lábait megszabadítani cipőiktől, harisnyáiktól, s ruháikat térdig feltűzködni.

Madame Corysande még aludni sem szokott mezítláb, s a lábát soha negyven fokon alul levő vízbe bele nem dugta.

Márpedig ezt a mulatságot együtt kell élvezni.

– Je me meurs! – rebegé az ártatlan áldozat. – Ebbe én belehalok.

– Biztosítom önt – mondá neki a hercegnő –, hogy a női organizmus megerősítésére, idegbajaink eltávolítására ez a legsikeresebb óvszer. Egy séta mezítláb a harmatos fűben, de még inkább a meleg záportól áztatott fenyéren. Ezt mindennap megtegyék önök Rafaelával. Korán reggel, hajnal előtt.

Mit volt mit tenni? Oda kellett engednie magát a halálveszedelemnek, s eltűrni, hogy a szolgálók az ő lábairól is lerántsanak minden oltalmazó hüvelyt, s öltönyeit magasra feltűzködjék.

A hercegnő maga volt az első, aki a gondolából kiszökött, a gyepre. S azután a lámpavivő leányokat kétoldalt bocsátva, sorba elvezette kedves vendégeit a térdig érő fűben, megmutogatva nekik holdfénynél gyönyörű rózsacsoportjait, yukkáit, kaktuszait, jázminbozótjait, fikuszlugasait, keresztül-kasul csatangolva a kaszálatlan vadborsóban: kecskebékák, levelibékák ezrei ugráltak kétfelől szanaszét az éjjeli sétálók csoportja előtt; madame Corysande csak azon imádkozott, vajha egy béka rá ne ugranék a lábára, s lelkét Istennek ajánlotta arra az esetre, ha egy kígyó találna feltekergőzni a bokáján.

A hajnal kezdett derengeni az ég alján, mire a séta be lett fejezve, s a társaság ismét visszakerült a gondolához.

A cselédek itt meleg flanellel ledörzsölték a hölgyek lábait, s ismét felöltöztették azokat a megillető öltönyfélékkel, mely után kényelmes felfrissülés érzete terjedt el az egész testen; hanem azért mégiscsak azt hitte madame Corysande, hogy holnap ilyenkor nem beszél már ővele senki, mert akkorra ő már meg lesz halva, de ha Isten úgy engedi, hogy élve maradjon, már hisz akármilyen bölcs, okos és kedves teremtés legyen is ez a hercegnő, de nem látja az őt többet a kastélyában, ahol a vendégeket éjfélig anatómiai felolvasással, délben kengurukivonattal traktálják, s ebéd után egy óráig mezítláb sétáltatják az ázott fűben.

Most már egészen igazolva volt előtte Rafaela, ki anyjának minden másodnap ír levelet, de csak minden hat hónapban látogatja meg egyszer.

Mikor a gondolából a verandára kiléptek, így szólt a hercegnő:

– Mindjárt reggel lesz; most nálunk mindenki aludni megy. Tudom, hogy ti másként vagytok szokva: ti nappal éltek. Nem tartóztatlak. A hintó előállhat. Csókolj meg, te márványszobor, s add át e csókot atyádnak. Madame Corysande, nagyon örülök, hogy önt megismertem. Ne felejtse el Rafaelával mindazt közölni, amit önnek megmagyaráztam. Látogasson meg minél többször. Zárkány Napóleonnak vigye meg viszontüdvözletemet. Ha útra kel: mondja meg neki, amit felőle hallott tőlem. Egyéb útravaló neki nem kell. Jó reggelt! Ti mondjatok nekem „jó éjt”.


VisszaKezdőlapElőre