A KINN REKEDT FÉRJ

Nornenstein Octavian fejedelem sajátszerű játékkal mulatta magát egyes-egyedül. Az asztalán hevert egy csoport guttapercha fő: a kor hírhedett emberei, Napóleon, Pius pápa, Bismarck. Ha a ruganyos főt felül és az állánál nyomta össze, akkor az elkezdett örülni, mosolyogni, ha pedig oldalt szorította, ujjai közé, ijedt, siránkozó arcot öltött. – Octavian a nagy emberek fejeit kényszeríté egymásra grimace-olni, midőn nagy robajjal ront be az ajtaján valaki.

– Ah! Kihez legyen szerencsém? Csak nem az én trónörökösöm, Nornenstein Alienor ez a torzonborz alak, ezzel a serteszakállal, ezzel az elsült arccal, vörösre égett orral, fodrozatlan tüskehajjal, aki most nyakamba esik? – Tehát az én Achillesem csakugyan nem kapott a kard után!

– Könnyen beszélsz te! De én háromszáz mérföldnyi kerülőt tettem, hogy visszakerüljek, hegyeken, sziklákon, mocsárokon keresztül, hogy a németek kezébe ne essem valahol – szólt Alienor; megnézve magát a tükörben, s visszaijedve saját arcától.

– Hát nem tudtál tengeren Triesztnek jönni?

– Majd, hogy a német cirkáló hajók elcsípjenek.

– Ej, de rád ijesztettek a németek – mondá Octavian az egyik rugmézga főt Alienorra vigyorogtatva –, ugyan jó, hogy ide menekülhettél Ausztriába: itt nincsenek németek.

– Hát ti mik vagytok?

– Neutrális nemzet.

– Történt valami azóta, hogy én bujdosóban vagyok?

– Csekélység! Rómát elfoglalták az olaszok, Napóleont elfogták a németek, s Párizst ostromzárolják.

– És a franciák?

– Azok két hadsereget már elvesztettek, s most három újat állítottak ki, hogy Párizst felmentsék. Nem vártak rád!

– És a mi szövetségeseink Németországban?

– Azok mind vaskeresztrendet kaptak már harci vitézségeikért.

– Hát a Welfek?

– Azok egészen a te instrukcióid szerint cselekszenek.

– De hisz én nem vittem nekik semmiféle instrukciókat.

– Hát hisz ők is éppen aszerint cselekszenek.

– És ti magyarok, mit csináltok?

– „Mi magyarok?” Nornenstein Alienor fejedelem, honfitárs! Mi örülünk rajta, hogy fázunk.

– Hogy fáztok?

– No igen. Akinek nincs köpönyege, az fázik.

– Az világos.

– Nekünk nincs köpönyegünk. Köpönyeg nélkül pedig nem lehet háborúba menni. És így örülünk rajta, hogy fázunk.

Alienor még most sem értett belőle semmit.

– És a szent liga?

– Alszik és imádkozik.

– Hát Falbenheim altábornagy?

– Mikor nem alszik, káromkodik.

– És Pompeia?

– Micsoda Pompeia?

– A feleségem!

– Úgy! a feleséged? Most azt gondoltam, valami Vezúvtól elborított városról beszélsz.

– Itt van nálad, vagy az atyjánál?

– Nálam vagy az atyjánál? – Octavian meg is tapogatta a zsebeit, hogy nincs-e hát nála? – Nálam ugyan nincs.

– Hát hol van?

– Bizonyosan Párizsban.

– S mit csinál ott?

– Valószínűleg azt, amit egész Párizs: ostromoltatja magát.

– A kék öreg Istenre Bajorországban!

– Hagyd el, fiam! Nincs az már Bajorországban.

– De hát mért nem hoztad Pompeiát magaddal, mikor hazajöttél?

– Hát tudod fiam, az úgy volt – mondá Octavian, s elkezdett mind a három kaucsukfejjel egyszere labdázni –, hogy amint én megérkeztem Párizsba, s láttam, hogy ott semmi baj, siettem Brüsszelbe a kölcsönt megkötni, de ezalatt te, meg egy második, meg egy harmadik szeleburdi meggyújtottátok a tűzaknát, mikor még mind rajta voltunk, s mindnyájunkat a levegőbe kalimpáztattatok. Már nyolcadnapra nem tudtam visszamenni Párizsba, hogy tenálad „pro aris et focis” hősileg helytálljak. Örültem, mikor hajóra ülhettem.

– De hát miért nem írtál Pompeiának, hogy jöjjön haza?

– Megtettem én azt fiam atyai kötelességem szerint.

– S mi lett a válasz leveledre?

– A válasz – valószínűleg egy borsóhurka volt, amit a németek beletakartak. Nehéz most innen Párizsba correspondeálni.

– De hisz az lehetetlen, hogy az ostromlók ki ne eresszék az ostromlott városból a nőket!

– Sőt nagyon is kieresztik. Most olvasom éppen, hogy a párizsi katonai kormány negyvenezer fiatal hölgyet (máskor a világváros igen kellemes néposztályát) egybegyűjtött, s mint ezúttal igen fölösleges elemet, egy tömegben kitoloncozott a városból. Nem hinném azonban, hogy a te Pompeiád is azok között lett volna. Nem akarod ezeket a karikatúrákat nézni, amik most érkeztek Münchenből? Te is köztük vagy, meg én is!

– De mit fog ő csinálni, ha Párizst csakugyan ostromolni fogják? – sopánkodott Alienor.

– Meg fogja enni a lovaidat.

– Kétségbe akarsz-e ejteni a tréfáiddal?

– Ha ezek tréfák, úgy akasztófahumor a nevük. Hát mit akarsz, hogy csináljak? Vigasztaljalak, mint egy lábadozó beteget, vagy tanácsokat adjak, mint szegények prókátora tönkrejutott kliensnek?

– Mit tegyek most?

– Alakíts egy szabadcsapatot, és törd keresztül a zárvonalat.

– Tudod, hogy még a pezsgődugó lövését sem szeretem hallani.

– Hát akkor fogadj magadnak egy léghajót, ez most az egyedüli közlekedési módszer Párizsba és vissza, s hozd ki azon a feleségedet.

– Így két diák szokott egymással beszélni, nem egy Nornenstein fejedelem a másikkal, nem egy apa a fiával!

– Ah! Kezdünk haragba jönni? Sohase hittem volna. Ami a fejedelemségünket illeti, arról bizony hegedült szent Dávid! S te tartottad neki a kótát! Hanem ha azt kívánod, hogy mint apa és fiú beszéljünk egymással, arra ráállok. – Talán emlékezel a drezdai suszter levelére a fiához (benne van minden kalendáriumban), mely így kezdődik: „Kedves fiam, te nagy szamár vagy: én pedig vagyok a te atyád”, ez igen szép mondás, és ránk illik. Énrám, amiért azt a tanácsot adtam neked, hogy bontsd fel az eljegyzésedet Etelváry Rafaela hercegnővel, terád pedig, amiért azt megfogadtad. Most íme a herceg meghalt. A roppant nagy örökség egyetlen leányára szállt. Oroszországon innen nem volna gazdagabb ember náladnál a kontinensen, ha elvetted volna.

– De hát minek mondod ezt most nekem?

– Eső után köpönyegnek. Te azonban nem azt tetted, ami e lépés következése lett volna, hanem ahelyett elrontottad az egész tervet, amit én és mások oly remekül fogalmaztunk. – Legveszedelmesebbek az ilyen akarat nélküli lények, mint te vagy, mert ezekről sohasem tudhatja senki „ma”, hogy „holnap” kinek az akaratát fogják végrehajtani. Ezen mármost a pap sem segít! Azazhogy mégiscsak a pap segít. Hát akarod, hogy komoly tanácsot adjak, mit tégy a mostani helyzetedben?

– Kérlek nagyon.

– Hát ne tégy semmit. Hagyd Pompeiát ott, ahol van. Bizonyos lehetsz felőle, hogy megcsal, nem egyszer, de százszor. Mire Párizs felszabadul, akár így, akár amúgy, egész archívumával fogsz rendelkezni az ő hűtlensége bizonyítványainak. Egy olyan asszony, mint Pompeia, egy olyan városban, mint Párizs, egy olyan időben, mint a mostani, egy olyan férjnek, mint te vagy, híven nem maradhat. Indíts ellene válópert, a curia elválaszt benneteket a „si clandestinus” alapján. Aztán – nem mondom, hogy vedd el a rút fejedelemnőt – semmi szükséged neked arra többé, – de térj vissza Rafaela hercegnőhöz. Ő most egyedül áll, büszke atyja nem él többé: nyerd meg újra és vedd nőül!

– De hisz én szeretem nőmet! Ne akarj dühbe hozni! – kiálta Alienor, mérgesen toppantva.

– Ah, tehát szereted nődet? s ilyenformán szerelemféltő vagy a dühöngésig? Ez megint más diagnózis. Ebben a bajban is szolgálhatok jó tanáccsal, ha be akarod venni. Ez is nagyon komoly lesz. Emlékezel arra az alakra, aki Zárkány Napóleon név alatt került nehányszor az utadba? Igen! Tehát ezen ember a legveszedelmesebb alakok egyike, akire valaha fiatal feleséggel megáldott férjek görbén néztek. Ez most itt van Bécsben.

– No hát akkor mi bajom nekem vele?

– Tudom, hogy szeretnéd, ha semmi bajod se volna vele. De hát lesz. Ezt az embert küldi a kormány Párizsba rendkívüli poltikai megbízással, s ott marad Párizs egész ostroma alatt.

– Hogy tudod ezt?

– Ő maga beszélte el azt valakinek, s az a valaki egyenesen hozta a hírt nekem.

– Akkor én megbolondulok!

– Ne azon kezdd. Ha mármost csakugyan olyan nagyon szereted Pompeiát, s csakugyan oly őrülésig szerelemféltő vagy, akkor ezt fogod tenni. – Felkeresed Zárkány Napóleont s azt mondod neki: „Uram! Ön abba a városba fog menni most, ahol az én nőm lakik, s ahova én nem mehetek. Intézzünk el előbb egy csekélységet egymás között. Ide a kalapomba beletesszük a névjegyeinket, s aztán megrázzuk s leborítjuk a kalapot, amelyikünk névjegye alul esik, az egy bizonyos határnapon főbe lövi magát. Ezt úgy hívják, hogy amerikai párbaj.” – No akkor aztán kétféle esély van számodra. Vagy a te neved esik alul, s akkor átesel rövid úton minden bajodon. S igen szép temetésed lesz. Vagy pedig Zárkány neve esik alul. Akkor az aztán hadd menjen szépen Párizsba. Arról bizonyos lehetsz, hogy az minden vetélytársát el fogja riasztani Pompeia mellül, míg saját maga – a harangozópénzzel a szájában – nem lesz veszedelmes udvarló, s a kitűzött napon kívánatodra főbe lövi magát. – Ennél több komoly tanácsot nem tudok. Ha nem tetszik, azt még jobb szeretem. Akkor a baj nem olyan veszedelmes, mint te állítod. Akkor nem vagy se szerelmes, se szerelemféltő, s én megnyugszom benne.

Alienor odanyújtá atyjának a kezét (olyan hideg volt a keze, mint a márvány s olyan lágy, mint a tapló), s azt mondá neki:

– Én megfogadom a tanácsodat.

Azzal vette a kalapját, s sietett Zárkány Leont felkeresni.


VisszaKezdőlapElőre