XVI. FEJEZET
Hölgyek, akik a bibliát magyarázzák

A népzaj legjobb takarója a titkolózásnak.

A Méte-ünnepélyhez ezúttal az a szemfényvesztés sem kellett, hogy az asphaleia tagjai elébb végignézzék a páholyaikból a Hanswurst komédiáit. Azokat a páholyokat elfoglalták mar mindenféle becsületes hentesek és kefekötők a feleségeikkel együtt; a vacsorájukat is odavitették maguk után. Azok meg nem fognak onnan mozdulni, amíg a Bummerin rá nem kondítja az éjfélt. Akkor aztán egyszerre vége szakad a népünnepélynek, utcai, kocsmai, színházi mulatozásnak. A Scharwache tisztára portyázza az utcákat, aki azontúl dalol és kiabál, azt becsukják.

Az asphaleia szövetségesei a nappali álarcukban mehettek fel a Bafomet-templomba. Korax nem volt, aki utánuk bezárja az örök lakatot, maguk zárták el az ajtót belülről.

A csikóst is magukkal vitték.

Azzal sem csináltak semmi hókuszpókuszt, nem esették át a tűzkeresztségen, nem mondattak vele rettenetes esküt a Jaldabahothra, a Métére meg a Bafometre.

A barbután sisakokat sem tették fel a fejükre, hogy ismeretlenek maradjanak a jövevény előtt.

Meg voltak felőle nyugodva.

Ez az ember nem fogja őket elárulhatni.

És semmit azokból a titkokból ki nem fog beszélni, amiket ez éjszaka megismertet vele.

Úgy intézkedtek felőle…

Pelargus volt a Rákóczy-hadjárat legifjabb és legbátrabb csapatvezére. Őt használta fel a fejedelem a legvakmerőbb hadi kalandokra, amelyeket a többi vezérek lehetetlenséggel határosnak tartottak. Még a háború alatt megkísérté a fejedelemfiak elszöktetését Bécsből. S azóta is folyvást körülöttük lappangott mindenféle álruhában. Rendkívüli testi ereje és ügyessége mellett szellemileg is rá volt teremtve a forradalmi kalandor hivatására. Beszélt minden európai nyelven, törökül is, cigányul is. A tolvajzsargont is ismerte. Bejárta Európa fővárosait, s azoknak a koldusaival éppen olyan jó ismeretsége volt, mint a puszták betyárjaival. Néha azokkal tartott, máskor a vándor komédiásokkal. És minden alakoskodásnak az volt a célja, hogy a fejedelemfiak valamelyikét kihozhassa. A menekültek a lengyel határon arra vártak. Forrongott az egész ország, mindenki elégedetlen volt, csak egy ifjú vezér kellett, akinek nagy neve és nagy szíve van.

József nem volt arra való. – Ez már képtelenné volt téve. Gyermekkorában jóllakott már az élet minden gyönyöreivel. Mellbeteg volt a korhely életmódtól s ez a lelkét is eltompítá.

Csak Györgyre lehetett még számítani az emigránsoknak. Végre eljutott Pelargus a céljához. Találkozott Györggyel. Bizonyosra játszott. Olyan nevezetességet, mint a vad ménes, meg kellett ennek az ifjúnak látni, akinek a lovakban telt legnagyobb öröme.

De az első találkozásnál nem vihette keresztül a merényletét Pelargus. Azok a fegyveres urak, akik Györgyöt kísérték, nem akadályozták volna őt a fejedelemfi elragadásában, de igenis az asszonyi szép szemek.

Ezt is ragadta már magával ugyanaz a forgatag, amelynek örvényébe a bátyja alámerült. A szibariták szövetsége erősebb börtön volt rá nézve, mint az, amelyben az utolsó Zrínyi elsorvadt.

Pelargus tudta azt jól, hogy minő hely az, ahová most őt meghívták. Azt is tudta, hogy mi sorsot szántak őneki.

Hogy egy idegen, aki az asphaleia szövetség szaturnáliáinak közvetlen tanúja volt, többé onnan a világba vissza nem tér, az világos volt előtte. És mégis odament velük, s mint minden eddigi kalandjainál, előre kifőzött terv volt az agyában. És az nagyon egyszerű volt.

Megkezdődött a belzázári lakoma a Bafomet-templomban.

Ezúttal a fekete függöny sem rekeszté azt el, az orgona és a karzat látható volt. A denevérek repkedtek a viaszfáklyák körül.

Minden férfi mellett ült egy hölgy, s azokat a bibliai neveiken hívták. Volt Héva, Dina, Delila, Judit, Abigail, Eszter, Szulamit, Thamar, Szalómé, Herodiás, Anaisz, Koleikháb, Zsuzsanna. A férfiak voltak Holofernes, Herodes, Iskariot, Sámson, Dávid, Ahasvér, Ammon.

Abrekh mellett ült egyfelől Zsuzsanna, másfelől Koleikháb (Potifárné).

A lakomának most is zajtalanul kellett éjfélig maradni. Odalenn még a színház tele volt közönséggel.

De addig is találtak ki valami paradicsomi mulatságot. A nagymester (cigányvajda) volt Dávid király.

– Mes dames les diablesses – kezdé Dávid – a pezsgőszekt után. – Ne szenteskedjetek. Minden okos ember tudja, hogy amit a bibliában írnak rólatok, az mind csak a köznép elámítására való tréfa. Tegyétek le az álarcokat, a fátyolt, s mondjátok el igazán, hogy történt? Lássunk benneteket lelkileg meztelenen.

Megkezdte a sort Héva.

Elmondta, hogy volt, mint volt, azzal a kígyóval, meg az almafával? Szegény Ádám, sehogy sem akart beleharapni, de Héva letört egy hajlós ágat az almafáról, s jól végigverte a hátát az urának, erre aztán engedelmeskedett a jámbor. Biz azt papucs alatt tartotta Héva asszony azontúl is. S mikor a paradicsombul kikoptak, egyre hajszolta, hogy lásson dolog után, keressen élelmet a gyerekeknek. S míg az ura az erdőn járt, azalatt Héva látogatásokat fogadott el. Voltak bukott angyalok, Sátánnak a kadét öccsei. Azok igen vidám mulattatók. Azonban Ádám sem maradt adós. Ő meg azalatt, amíg a hivatalba kellett volna járnia, beült szép Lilith asszonyság barlangjába. Tudniillik, hogy a sátán a saját oldalbordájából alkotott egy másik hölgyet. Ebbe meg Ádám lett szerelmes. S így élt az első emberpár példás boldog házias életet – egyik erre, másik arra, százharminc esztendőkig – amikor a közös jó barát, Gábriel angyal, megsokallva ezt a botrányt, ismét visszavezeté Ádámot Hévához, s összebékíté a házastársakat. Mind a kettő fátyolt borított a múltakra, s éltek azontúl jámborul és kegyesen, s lamentáltak együtt a világ romlottsága fölött. – Így van ez az arab tudósok irataiban megörökítve.

– Mintha csak az idén történt volna – jegyzé meg rá Dávid.

De még jobban hasonlított Eszter története Ahasvérrel a modern chronique d’oeuil de boeufhöz, ahogy maga Eszter királyné előadá. Milyen ravaszul fonta be a szép zsidó leány a pogány királyt, hogy választotta el a régi asszonyától, s hogy buktatta meg a mindenható miniszterét. A franciák darabot is írtak róla s mindjárt sanszonettet a darabra:

Dölyfös Hámán neve alatt
Louvois úr szökik, szalad.
Vásthi úrnő: a kegyvesztett,
Aki trónra hozta
Esztert,
Senki sem más mint Montespán.
Eszter lesz az úrnő eztán,
Aki maga is királyvér.
Azért vevé el
Ahásvér.
A zsidóknak üldözése:
– Hugonották kergetése.
Ahasvér alatt találjuk
A mi erényes királyunk,
Maintenon varázshatalma
Lett a zsidó nép oltalma.
Csak egy dolog, mi nem talál
A hajdani legendánál.
– A zsidók és jezsuiták
Egymást meg nem károsítják.

A társaság kordialiter kacagott e gúnyversre, mely a francia eredetiben lett felolvasva. – Giorgio elég naiv volt megkérdezni Eszter személyesítőjétől, hogy miért nevezi a vers Maintenon asszonyt királyvérnek? Megmagyarázták aztán neki, hogy Scarron poétának szép felesége unokája D’Aubigné Agrippa márkinak, aki abban a hírben állt, hogy Bourbon Antalnak, IV. Henrik király apjának volt a fia – balkézre.

Következett Abigail. No, ettől a szép hölgytől csinos dolgokat hallott a fejére olvastatni Dávid király. Az a bizonyos látogatás a Faróni pusztában! Hát hiszen Nábál felesége igen tisztességes céllal jött ki Dávidhoz, hogy kiengesztelje Dávid haragját a férje iránt. Ki is engesztelte szépen. S e kibékülés után tizednapra a jámbor Nábál megtért az Ábrahám kebelébe. Nagyon meg találta valaki fűszerezni a borát. Hogy Dávid egészen ártatlan ebben a dologban, annak legjobb bizonyítéka az, hogy harmadnapra feleségül vette a gyászoló özvegyet.

– No no! Talán nem is így volt egészen! – szabadkozék Dávid.

– Csak te ne mosd a kezedet! – kiálta fel Bethsába. – Hát én velem hogyan bántál? Hogy ölted meg a szegény Uriásomat?

– Ami igaz, az igaz. De százötven misét szolgáltattam a lelkéért. Egyébiránt minden esetben ti vagytok a bűnösök, asszonyok; mért vagytok olyan szépek. Amit én vétettem, azt én százötven zsoltárban leénekeltem. De a ti zsoltáraitok, a szent Dávidné zsoltárai után megnépesült a pokol országa.

Mindenki nevetett a szókimondó Dávidnékon és a mentegetőző Dávidon. Csak az a csikós ott az asztal alsó végén maradt mogorva arcú.

Talán nem értette, mit beszélnek franciául? Ez volt a társalgás nyelve.

Jól értette azt Pelargus. Volt többször követségben is a versailles-i udvarnál.

De a harag forrt a szívében, mikor ily csúfolkodást hallott a bibliai történet fölött. A protestánsoknál a biblia szent könyv. S a zsoltár a mindennapi vigasztalás.

– Ejh! Beszéljünk másról – monda Dávid. – Beszélj, Judit! Hogy bántál el azzal a perzsa generálissal? Nem hiszem én, hogy az olyan imádkozva történt volna, ahogy a te könyved írja. Három napot, három éjt eltölteni a perzsa generális sátorában a legszebb özvegyasszonynak! És aztán visszatérni Bethuliába a levágott fejjel s elhitetni az atyafiakkal, hogy özvegyasszony maradtál! Ez megjárta a bethuliaiaknál, de én Tamás vagyok benne, hogy egy perzsa ingyen adja oda a fejét.

Judit személyesítője aztán elmondá, hogy Holofernes gyönyörű férfialak volt, szénfekete haja és szakálla gyöngyökkel átfűzve. Bizony megcsókolta ezt a szép arcot Bethulia hölgye azelőtt is, azután is, hogy a levágott feje a kezében maradt. Egyik kezével az üstökét tartá, másikkal a szakállát. A szemeit úgy kellett egyenkint lecsókolni, hogy álomra hunyjanak.

A regélő szépség orosz nő volt.

György azt vette észre, hogy a mesemondás alatt a szép Juditnak könny gyűlik a szemébe, s a hangja reszket.

Odasúgott a jobb oldali szomszédnőjének:

– Igaz történetet beszél ez a dáma?

– Csitt! Bolond! Ne kérdezz ilyeneket, mert megfojtanak! Hisz a magad csepp eszétül is kitalálhatod, hogy amit most bibliai legendákul hallasz, az mind az elmesélők életéből van véve.

– Eh! Ez szomorú história! – sóhajta fel a vajda. – A strelicekre emlékeztet! Hol az a bor? Éljenek, akik élni tudnak! Bolond, aki meghal. Vidámabb történetet halljunk! – Nos, szép húgomasszony, Koleikháb! Hát hogy volt az a tête-à-tête a szép zsidófiúval, a Józseffel? Igazán otthagyta a köpönyegét s maga elmenekült?

A felszólított hölgy mérgesen ütötte a kését az asztalba.

– Ez igazán infámia, amit Mózes elkövetett egy asszonysággal szemben. A legnagyobb indiszkréció. Sub titulo ótestamentom, feltárni egy úrhölgynek a budoár-titkait. S bár mondaná el az egészet úgy, ahogy van. – De elhallgatá a javát. Csak azért, hogy a kedvenc Józsefkéjét úgy dicsérhesse fel, mint egy jámbor, istenfélő ifjút. Hát az a fatális eset az elszakított köpönyeggel csakugyan megesett. De az én rabszolgám nem azért futott el, mivel erényes volt, hanem azért, mert szerelmes volt a szép szomszédnőbe.

Minden szem egyszerre György felé fordult.

– Ah! Igaz volna ez? – hangzott több oldalról a gúnyos csodálkozás szava. – Abrekh! Így van a dolog?

Abrekh egész zavarba jött, és elpirult arccal tekintett Zsuzsannára, aki viszont hallgatag diadalérzettel süté le szemeit.

– Nézzétek! – szólt nevetve Koleikháb – hogy elveresedik még most is! De halljátok tovább. Én nagy lármát csaptam, s ráfogtam a makacs rabszolgára, hogy merényletet követett el a női erényem ellen. Erre az öreg is előjött, s kérdezte, hogy mi baj? Én elmondtam neki nagy sírás között a mesét, s bizonyítottam a köpönyeggel: az el volt szakadva. Az öreg méregbe jött és fenyegetőzött. De ekkor nagy bajomra odaszaladt a kisfiúnk, aki ott leskelődött a budoárban, s az inasnak fogta pártját. – „Ne hidd papa, amit a mama beszél. Nem a Jóska akarta a mama képét megharapni! Látod, hogy hátul van a köpönyege elszakítva, ahogy húzták!” – A kis locskának a szavára Putifár úr kiengesztelődött. Visszaadta Józsefnek a köpönyegét, s megdicsérte, hogy jó fiú. Nekem pedig azt mondta, hogy nem kell mindjárt mindenért a bíróhoz menni. S ezzel a dolog abban maradt. Dehogy vetették ezért tömlöcbe a Józsefet. Látszik, hogy Mózes nem ismeri az egyiptomi szokásokat. Hanem ez esetből nagy pletyka lett a városban: egész Memphisz arról beszélt, s sok papiruszlevelet teleírtak vele.

Én aztán egy délután meghívtam magamhoz ozsonnára a memphiszi asszonyságokat, akik legtöbbet gúnyolódtak velem, s mikor éppen hámozták a narancsot, akkor behívattam a Józsefet az étterembe. Hát erre valamennyi hölgy úgy elbámult az én Józsefem szépségén, hogy mindannyi belevágott a késsel a kezébe. Nos, hát ki nem vágott a hölgyek közül a kezébe?

E szóval Koleikháb pajkos nevetéssel csípett bele Abrekh piros orcájába.

– Nos. Hát nem a legszebb fiú a világon az én Józsefem?

S odafordította eléje az arcát, a szemébe nevetve dévajul.

– Koleikháb asszony! Ez ellen tiltakozom! – szólalt meg Zsuzsanna. – Ez az én Abrekhem.

S maga felé fordította György fejét, erővel.

– No hát nem az én Abrekhem vagy?

Így versengtek az egyiptomi hölgyek a fiatal rabszolga fölött.

– De hát minek neked az Abrekh? – felelt Koleikháb, gömbölyű barna karját az ifjú nyaka körül fűzve. – Hiszen te Zsuzsanna vagy.

– Igenis az vagyok.

– Az erényes Zsuzsanna! Akit csak látni szabad, de hozzányúlni nem. Van neked férjed. Joakimod, aki nagykövet Ninivében. Terólad meg van írva Zsuzsanna könyvében, hogy te vagy az erény mintaképe. Dániel próféta mondta rólad ítéletalakban.

– Zsuzsanna könyve apokrif!

– Talán nem is úgy volt, ahogy ott le van írva.

– Nem hát.

A vajda igazságot tett a két perlekedő asszony között, akik kölcsönösen óvták a tenyereikkel Abrekh arcát, nehogy a másik megcsókolhassa.

– Ördögnécskéim! Tartsunk rendet. Most mindjárt azt mondom, amit bölcs Salamon, hogy ha két asszony vitat egy fiút, akkor azt kétfelé kell vágni.

– Bölcsebbet mondok én! – feleselt Koleikháb. – Énrólam azt írják, hogy engem megvetett az ifjú, akit szerettem! De Zsuzsannáról meg azt jegyezték fel, hogy ő volt ártatlan az ifjú szerelmétől, akivel vádolták. Vallja be Zsuzsanna az igazat, akkor én lemondok, és átengedem neki Abrekht.

– No hát bevallom – mondá Zsuzsanna, nekihevült arccal.

– Ezt hallgassuk! – kiáltozák az asztaltársak. – Ez derék lesz! Meghazudtolja maga az erényes Zsuzsanna Dániel prófétát!

A szép hölgy odanézett Györgyre azokkal a zöld tüzű sötét szemeivel, s megszorítá a kezét titokban, s aztán rákezdte, könnyelműen odadűlve az asztalra.

– Hiszen ha elolvastátok az apokrif könyvet Zsuzsannáról, magatoktól is rájöhettetek a valóságra. Joakimnak van egy kertje Babilonban, ahol a fogságra vitt zsidók gyűléseiket tartják. Mindenki odamehet. S mikor eltávoznak, senki sem számlálja meg, hogy mind kijöttek-e a kertből. A sűrű bokrok között akárki ott maradhat elrejtőzve. A kert közepén van egy vízmedence. A férfiak eltávozta után odajön a ház asszonya, Zsuzsanna; nagyon okosan teszi, hogy két szolgálóval kísérteti magát. Védik és vigyáznak reá. Ott azonban eszébe jut, hogy a házban feledte a szappant. Azzal visszaküldi mind a két szolgálót, hogy hozzák el a szappant. Miért küldte el mind a két cselédet? Nem hozhatta volna el egy is a szappant, s a másik ott maradt volna? Mért parancsolta nekik, hogy zárják be a kertajtót? Mért nem várta meg, míg visszatérnek a szappannal a szolgálók? Mért nem jöttek többet vissza a szolgálók? Azért, mert ott volt Abrekh! S a két leskelődő vén bíró igazat mondott. Meglesték a szerelmi találkozót. Meg is fogták ők Abrekhet, de az erős legény volt: leöklözte mind a kettőt s maga szépen elmenekült. A bírák bevádolták s elítélték Zsuzsannát. Ámde közbejött Dániel. Dániel az asszíriai király kedvence, Abrekhnek hű cimborája. Ez megapellálja a bírák ítéletét – saját magához. Azt kérdi a két véntől, milyen fa volt az, amelynek árnyékában e találkozáson Zsuzsannát meglepték? Egyik azt mondja, hársfa volt, a másik, hogy cserfa volt. Ezért az ellentmondásért elítéli Dániel a két öreg asszesszort s ártatlanná teszi Zsuzsannát! Hát nézték is azok akkor a fákon a leveleket! Mért nem kérdezte Dániel azt a bíráktól, hogy milyen volt az a fiatalember, akivel Zsuzsanna találkozott? Azt majd egyformán írták volna le. De ettől bölcsen tartózkodott, s a falevelek miatt a vádlókat verette agyon! Nekem pedig meghagyta az erényes hírnevet és az – Abrekhemet.

– Éljenek a Dániel próféták! – ujjongott az egész társaság.

A Szent István-torony öregharangja zúgta az éjfélt.

A csikós két könyökére támasztva az állát, hallgatott és bámult, mint egy orvos a gyanúba vett beteget, aki a baját titkolja, olyan fürkésző figyelemmel nézte Györgyöt.

Milyen zavarban van a fiú, midőn így vetélkednek érte a szép tündérnők! A fiatal szív még fél az örömtől. Nem akar hinni a boldogságában, nem ismeri az erejét. Fél, hogy a pillangószárnyait elégeti abban a lángörvényben. És mégis vágyik utána. Úgy látja közelíteni maga felé az asszony szerelmét, mint a szél-arát, mint a forgatagot, mely magával akarja sodorni s felemeli az égbe. Nem akarja elhinni, hogy a paradicsom kapuja meg van nyílva előtte, tele ismeretlen üdvösséggel, megölő gyönyörrel. Szégyenkedik. Gyermeknek érzi magát…

Hiszen még az is volt. Félig angyal. Szárnyai vannak. Pelargus öklében behorpadt az ezüstpohár, amint elnézte, hogy tépik ki ezeket az angyalszárnyakat belőle, s tanítják idejekorán embernek lenni!

A hierodulok apró poharakat hoztak, s azokat megtölték fonott üvegekből azzal a bűverejű római likőrrel, amit a bacchanál végén szoktak inni.

Zsuzsanna leszürcsölte Abrekh színig töltött poharáról a színét, piros nyelvével megnyalva utána a száját, mint egy szép panthera, s így nyújtá azt Abrekhnek. Saját kezével tölté a szájába.

Koleikháb is megkínálta a maga poharából, melyet elébb maga megízlelt, de Zsuzsanna nem engedte azt Abrekhnek elfogadni; betakarta a tenyerével a száját.

Erre aztán Koleikháb felfortyant.

– No hát, madame Zsuzsanna, ha ön így exegetálja az apokrifkönyvet, akkor ön az egész hetairiát csúful rászedte eddig. Ön ez ideig a hipokrízisben[1] azt a Zsuzsannát játszotta a hetairia[2] előtt, akit az apokrif leír: a Dániel ártatlan védencét, a Joakim hűséges hitvesét. Emlékezünk a legutóbbi teátrumra, mikor az Abrekh innen a nézőtérről poharakkal hajigálta meg a két incselkedő bírót. Most már értjük a synaphaeiat.[3] Csakhogy Abrekhnek akkor nem itt a nézőtéren, hanem odafenn a színpadon van a helye: Zsuzsanna karjai között.

– Úgy van! úgy van! – kiáltozának mindannyian a convivák. Végül az archon (a vajda) kimondá az egyhangú ítéletet.

– Miután Zsuzsanna maga beismerte és felfedezte a mysterionát, tartozik azt szimbolikussá tenni.

(Az asphaleia saját zsargonjában keverve volt a sok görög műszó a latinnal és héberrel. Az újonc, az idegen nem értette azt meg. A csikós fülelhetett rá! Ámde a régi kurucok a debreceni kollégiumot nem hiába jártak: ott megtanultak görögül, zsidóul. Pelargus mindent megértett.)

– Mit szólsz, Abrekh? – kérdezé Zsuzsanna, szemeinek egész bűvsugárzatával tekintve annak a szemeibe.

Az ifjú már nem volt ezen a világon: ott járt valahol a hetedik égben. A szót nem hallotta, a szemeket nem látta már, csak a tüzét érezte mind a kettőnek.

De megzavarta ez elíziumi jelenetet egy goromba hang.

A csikós felugrott a székéről, s az öklével az asztalra vágva, közbedörgött goromba borízű hangon, amilyenen ittas emberek hőrögetnek.

– No de már urak, asszonyságok! Köszönöm a vacsorát! Engem ide nem azért híttak, hogy én itt nézzem, hogy csókolódik más, hanem, hogy én kapjam meg a szép asszony csókját. Én a jussomat nem hagyom.

Delila belekapaszkodott a karjába, s el akarta csitítani.

– Majd azután, Sámson!

– Deh! Eb ura a fakó! Ha én Sámson vagyok, előttem a Herko Páter sem őgyeleg. Ha én egyszer bort iszom, akkor az a szóm, hogy „ki a legény a csárdában!” Én a szép asszony csókját nem hagyom holnapra. Én nem nyalom a mézet üvegen keresztül.

Erre többen is kezdték neki magyarázni:

– Ezt elébb meg kell szolgálni! Elébb a fogadást kell megnyerni. A viadalban a győztesé a szép asszony csókja.

– No hát jöjjön az a filiszteus, aki meg akar szúrni karddal, ha én a botomat a markomba fogtam! Lássuk, hogy ki a legény a gáton.

Wammána szólalt fel.

– Nagyon jól van! Legyen egy szcénában egyesítve mind a két dráma. Egyszerre a színpadon Sámson és Delila, meg a filisztinek; – és Zsuzsanna Abrekhel.

– Bravó! Chaire! – kiáltá az asztaltársaság. Zsuzsanna tapsolt. Koleikháb pedig irigyen és fogait összecsikorgatva rikácsolt közbe: „démoni gondolat! az ahprodisis és haemothypos[4] egyesítve! A Messalinák, a Poppaeák, a Zoémiások nem találtak ki ilyen orgiát.”

Csak azt sajnálja, hogy nem ő a mima ebben a pokolparadicsomi drámában.

– Menjetek fel a színpadra! – parancsolt a vajda.

Erre felálltak az asztal mellől a pantomímia szereplői. A hölgyek vezették a férfiakat: ők ismerték a járást a Bafomet-templom titkos folyosóin. Elől ment Zsuzsanna Abrekhel, utánuk Delila Sámsonnal.

Egy szűk márvány csigalépcső vezetett fel a folyosótul az orgonához.

A színpad a karzat mellvédjéig volt felemelve, a két szélső oszlop köze öltözőkabinokat rejtett. A háttérben volt az orgona, fényes sípjaival, aranyozott arabeszkjeivel és macskafejű szárnyas angyalkákkal.

A jobb oldalán a színpadnak volt Delila pompás keleti sátora tigrislábú kerevetével, tigrisirhával letakarva, cifra füstölő árasztott kábító ámbraillatot. A bal oldalon volt a hagyományos hársfa és cserfa (ott volt mind a kettő), közöttük a márványmedence, mely fölé egy faragott nimfa tartott két felemelt kezével titoktartó fátyolt.

A két hölgy betuszkolta Györgyöt az öltözőbe, ahol az Abrekh jelmeze el volt számára készítve. A csikóssal egy percig sem hagyták egyedül találkozni. Visszatérett Delila utasítást adott Sámsonnak, hogy hol találja kosztümjét: az orgona mögött, s azzal elfutott az öltözőbe.

Pelargus, az orgona mögé lépve, körültekintett. Ahogy előre tudta: az orgona mögött volt az a nagy gömbölyű ablak, mely a Bafomet-templom hátulján a bástyára szolgál.

Ezt az ablakot felnyitá s kinézett rajta. Onnan a bástyáig öt ölnyi lehet a mélység.

Azt éppen végigéri a pányva. Ott van átkötve a derekán; ez a csikós jelmez kiegészítő része. Annak az egyik végét megkötötte az ablak keresztfájához.


[1] Színjáték

[2] Játszó társaság.

[3] Összefüggés

[4] Kéj- és vérszomj.


VisszaKezdőlapElőre