XX. FEJEZET
A phéna

Arra ébredt fel György, hogy egyszerre csak a pokolban álmodta magát. Az elkárhozottak ordítását hallotta, akiket az ördögök égő szurokba mártogatnak.

Ébren még jobban hallotta azt a kétségbeesett kínordítást.

A kemence szája előtt látta Miriklót a padkán ülve. A leány felhúzta a lábszárait, s fejét a két karjával átfont térdeire nyugtatá.

– Eressz ki! – mondá a leánynak, fektéből fölemelkedve.

– Ott maradsz? Aluszol! – acsarkodott rá a leány, a szemeit karikára felnyitva s fehér fogsorait rávicsorítva. Ezek a szemek, ezek a fogak világítottak a sötétben.

S aztán, hogy a rossz gyermek nem fogadott szót s nem akart tovább alunni: Mirikló odaugrott, rátérdelt, hanyattvágta, s egy perc alatt úgy bepólyázta a bundába, amin feküdt, mint egy babát. A fiú még tehetetlen volt a mély álomtól; a leány pedig olyan erős volt, mint egy párduc.

– Csitt! Meg ne mukkanj! Mert elvisz a devla!

Azzal megint kiült a pestes szájába.

Az a bőszült ordítás egyre hangzott: valami olyan őrületes keveréke volt a kacajnak és a jajgatásnak, hogy György féltében eltakarta a füleit, hogy ne hallja.

A leány pedig egész gyönyörűséggel hallgatta. Tetszését azzal fejezte ki, hogy egyik öklét a másikhoz ütögette.

– Úgy kell! Jólesik neked! Molsamer!

Egyszer aztán vége lett a kínordításnak.

Akkor valami mormogó tanakodás következett: férfi és női hangok keveréke, melyből a Malach gordonkahangja vált ki. Mikor ő beszélt, akkor a többi hallgatott.

De mindebből a beszédből nem értett György semmit. Olyan zagyvalék volt az, amit csak a csavargók értettek.

Egyszer aztán azt kérdé a Malach:

– Hol a Jiló?

– Aluszik – felelt a Mirikló.

– Keltsd föl.

– Náné!

A Malach többször odakiáltott a leányra parancsoló hangon, de a leány mindig azt kiáltotta vissza: „náné”.

Odaküldték a Sosojt, hogy költse hát az fel a Jilót. Azt meg úgy rugta mellbe a leány egyszerre mind a két lábával, hogy hanyatt bukfencezett tőle.

Rátámadtak öten-hatan.

Mint a saskeselyű a fészkét, úgy védelmezte a pestes odúját. Éles körmeivel osztotta a pofont jobbra-balra.

– Hagyjátok! Ácsi! – szólt a Malach. S aztán csendes, halk hangon beszélt a leányhoz cigányul, szépen, hízelkedően, ahogy csak a cigány dádé tud enyelegni a maga aranyos kedvencével. A leány csak közbe ümmögött: „ühüm; majd, majd! Jó, jó”.

– Hozok neked négy sor piros klárist! – Ez volt az utolsó szava a gyügyögtetőnek.

Azután elcsendesült minden. A csoszogások megszűntek.

– No már most kijöhetsz. Mind elmentek – monda Mirikló az ifjúnak, s felkötötte neki a lábaira a szandáljait. (György az egyiptomi Abrekh jelmezében jött ide.)

Akkor aztán a leány kinyújtózta magát, nagyot ásítva. Olyan hajlékony dereka volt, hogy hátrafelé csavarodva, visszafelé fordított arccal csókolta meg a phrálját. Ez volt a jó reggelt. Aztán meg egy korty alamázia.

– Mondsza csak – kérdé György –, miféle ördöngős ordítozás volt itt az elébb?

– A Molsamert büntették meg, aki a Csercsent elárulta az iltiseknek.

– Hogy tudták meg, hogy ki volt az áruló?

– Nagyon ravaszul. Összeterelték a Csercsen cimboráit, akik neki a templomrablásnál segíteni szoktak. Azok közül kellett egynek a Molsamernek lenni. Tagadta valamennyi. A Malach szidta, átkozta őket. Egyszer aztán azt mondta: „hogy a devla növesszen rókaszőrt az orrán annak, aki áruló volt!” S erre egy a cimborák közül egyszerre az orrához kapott. „Te vagy a Molsamer!” kiáltott rá egyszerre minden ember.

– Hát aztán mit csináltak vele? Megölték?

– Dehogy ölték! Minálunk vért ontani nem szabad. Hanem azt tették vele, hogy felakasztották a lábainál fogva oda arra a keresztvasra, s aztán a bajuszát, meg a szakállát szálankint húzogatták ki, s azalatt meg a talpait csiklandozták. A fickó kacagott is, meg ordított is egyszerre. Úgy kellett a csórnak![1] Rászolgált.

– De hát a Csercsennel mi történt?

– Azt viszik akasztani. Nem használt semmit a hamis igazság. Ki lett mondva a fejére a szentencia.

– S nem tesznek semmit a megszabadítására?

– Dehogynem tesznek! De nagyon is tesznek. Minden kavarodás el van már csinálva. A mi fajtánk maga nem verekedik, hanem tud verekedést csinálni. Ma reggel elhíresztelték a péklegények között, hogy a veres barátok elraboltak egy apácát, most azok fellármázták a többi mesterlegényeket, s meg akarják ostromolni a klastromot. A vásárpiacon meg azt tették az embereink, hogy egy medvetáncoltató medvéjét megölték, levágták a fejét, lehúzták a bőrét, s aztán a nyúzott medvét felakasztották egy hentesnek az ajtajára. Akkor aztán nagy lármát csaptak, hogy a hentes emberhúst árul, azzal készíti a híres virstlijeit. Most az egész vásáros nép fel van dühödve a hentesekre, s rombolja szét a bódéikat.

– Ebben a zavargásban meg lehetne szabadítani a Csercsent, mikor a szekéren viszik.

– Az a szándék. De oda is legény kell a gátra. Mink magunk nem vesszük kezünkbe a khandót. Nekünk nincs khandónk. De van a diákoknak. Van itten sok diák: magyar, lengyel, cseh. Azok mind kardot hordanak. Elhíresztelték közöttük, hogy a Rákóczy fiát viszik veszteni. Azok nem engedik, mert közülük való. Összeröffentek, hogy elállják az utat a csatorna hídjánál, s mikor jön a hídra a szekér, odarohannak. A lovaskatonák elé hegyes háromszögletű vasgáncsokat szórnak, amitől a lovak megsántulnak, s aztán a Csercsent kiszabadítják: beledobják egy csónakba, s elmenekülnek vele a Dunára.

– Ez nagyon jó terv.

– Csak egy hiba van benne. A diákok pennás emberek. Nem hagyják magukat olyan könnyen fellovalni, mint a parasztok. Azt mondják, hogy ki áll annak a szónak, hogy akit veszteni visznek, csakugyan a Rákóczy fia, s nem valami zsivány? Ki ismeri a Rákóczy fiát?

– Ismerem én.

– No hát éppen így főzte ki a dádé. Azt kiabálta nekem. Azért mondtam én, hogy „náné”, „náné”.

– De hát mért mondtad, hogy „náné”.

– Mert nem akarom, hogy odamenj.

– Miért?

– Hallgasd csak, mit akarnak? Hogy te eredj oda a hídhoz, ahol a diákok gyülekeznek. Téged már ismernek. Láttak a lovasjátékban. Mind rád mutogatnak. „Ez az egyik.” „Ez a kisebb.” Akkor aztán mikor megérkezik a szekér a hóhérral, a baráttal, meg a szegény bűnössel: te egyszerre felhajítod a tollas süvegedet s elkiáltod magadat: „frater meus!” Arra a diákok mind előrerohannak a kardjaikkal, s megszabadítják a Csercsent.

– Azt fogom tenni.

– Csitt! Ne kotyogj! Nem fogod azt tenni.

– Ki mondja?

– Én mondom. Nem eresztelek oda.

– Miért nem?

– Miért nem? Hát azért nem, hogy egy arany anguszterint[2] nem adok cserébe egy ezüst anguszterinért. A Csercsen az ezüstgyűrű, te vagy az aranygyűrű.

A vadember logikája!

És György nem volt eléggé jártas a filozófiában, hogy ennek a tételnek a hamisságát be tudja bizonyítani.

– Hát te kit szeretsz inkább, a phrálodat vagy a phénádat – kérdé, hízelgően odatapadva az ifjúhoz a leány.

– Bár ne volnál a phénám!

– Akkor jobban szeretnél? Szebb volnék, ha nem lennék a phénád?

– Csak olyan szép volnál, mint most, de nem volna bűn, hogy szeresselek.

– Bűn? Milyen az a bűn?

– Bűn az, ami rossz.

– Mért rossz a bűn? Keserű a bűn? Vagy büdös? Vagy harap? Ha se nem keserű, se nem büdös, se nem harap: akkor hogy volna rossz?

– Tiltja az Isten.

– A „Devla”? A Devla azért adta a fogat, hogy harapjunk vele, a szemet, hogy nézzünk vele, a szájat, hogy csókoljunk vele. A szívet, azért adta, hogy dobogjon.

– De az én szívem azt dobogja most, hogy a bátyámat ölni viszik, s nem szomjazom most a csókot, hanem a vért!

– Jaj de szép vagy, mikor így haragszol! Haragudjál még egy kicsit. Hadd szeresselek még jobban. Én is tudok ám szebb lenni, mint most vagyok. Nézd: egészen egyedül vagyunk. Senki sincs kettőnkön kívül az egész mirákelpalotában. A tüzek mind kialudtak, csak a kürtőnyíláson át süt be a nap. Oda abba a szegletbe: egy kerek folton. A többi mind sötét. Várj egy kissé. Ne készülj még. Az én akaratom ellen úgysem mehetsz el innen, mert nem tudod a csapóajtó nyitját. Ülj le. Itt a sonka. Itt a karafina. Egyél, igyál. Én majd eljárom előtted a „nángó-nicséri” táncot.

A leány egy alacsony vasajtón át eltűnt. György körüljárta a csodapalotát, s meggyőződött róla, hogy innen csakugyan nem tud a maga eszétől kiszabadulni.

Valami csengés-bongás zavarta ki a fürkészéséből. A „csáj”[3] jött elő.

Amíg a nagy körönd sötétjében járt, alig volt látható, mikor aztán abba a fénykörbe belelépett, melyet a kürtőn át besütő nap vetett a szögletbe, olyan volt, mintha a földbül bújt volna elő. A pokolbul.

Pokolbeli tünemény volt!

Sűrű fekete haja szétszórva s a homlokán egy ezüstabronccsal átszorítva; nyakát és keblét tíz sor ezüstpénzfüzér takarta. Karjait és bokáit kígyó alakú kösöntyűk szoríták; karcsú derekáról domború csípőin kezdve a térdéig száz szalag csüggött alá, ahány, annyi színű, mindegyiknek a végén egy kis ezüstcsengettyű. Ez volt az egész öltözete.

Egy kosár volt a kezében, teli csinált virággal.

Először azzal a kosárral csinált mindenféle játékot. Majd a fején, majd az öt ujja hegyén egyensúlyozta. Odakínálta meg elkapta; karcsú, hajló termete a csábtánc minden mozdulataira alakult egyre. Mosolygásában a kárhozat minden édessége együtt volt.

Egyszer aztán, mintha véletlenből, ügyetlenségből történnék, kiesett a kosár a kezéből, a virágok szétszóródtak.

Azokat aztán egyenkint felszedegette, ügyes taglejtéssel, a lába ujjai közé csiptetve, s úgy szedve fel a kezébe, s valamennyiből egy koszorút fonva. Mikor aztán az a koszorú készen volt, akkor lekapta a fejéről az ezüstabroncsot, s átkötötte vele a derekát. (Olyan karcsú volt az, hogy övnek viselhette a diadémot.) A koszorút pedig a feje körül fonta.

Akkor aztán nekiszilajult a legörjöngőbb táncnak. Vad szökéseiben csengett rajta a száz csörgő, s mikor sebesen körülforgott, mint az orsó, valamennyi színes szalag mint a virágszirmok kelyhe, szétterült körülötte. Olyan volt, mint egy kinyílt virág.

S aztán a tánc végeztével odaomlott a Jiló ölébe, olyan volt, mint egy elhervadt virág. Ez a „nángó-nicséri” tánc.

Szólni nem tudott, csak pihegett.

György maga is olyan eksztázisban volt, hogy azt hitte, az egész világ abbul a kis kerek szérűből áll, amit a nap e föld alatti boltozat sötétségéből kigömbölyített.

– Hajh! Csak ne volnál a phénám! Hajh! Csak ne várna rám a phrálom.

– Hát mégis itt hagysz? Mégis el akarsz menni? Hát nem tudlak semmivel visszatartani? Pedig úgy fáj érted a szívem. Mert tudom, hogy sohasem foglak látni többet.

– De én visszajövök hozzád, Mirikló.

– Nem te többet. Mesterségem a jövendőmondás. Tudom, hogy sohasem látlak többet. De neked is megjövendölöm, hogy meg fogod bánni, hogy itt nem maradtál. Majd sajnálni fogod, hogy eldobtad azt a poharat, ami most tele volt töltve a számodra avginnal.[4] Mikor meg fogod tudni, hogy nem volt benne méreg. De már akkor későn lesz. Te nem jössz vissza ide többet, mint ahogy nem megy vissza az ember az álmába soha, ha egyszer fölébredt. Hát csak eredj. Nem tartalak vissza.

S azzal ledobta a fejérül a koszorút.

– Hanem így nem mehetsz ki a világba, ahogy most vagy. Ma már nincs maskarák napja. Ebben a kantusban megkergetnének, elfognának. Majd én felöltöztetlek. Diákok közé akarsz menni. Neked is diákruhába kell bújnod.

– Hol vegyem azt?

– Van minálunk mindenféle gúnya. Ne kérdezd: hol vettük? A devla adta. Majd kiválasztok egyet a számodra.

A Mirikló ismét bement a vasajtón. S nemsokára visszatért a keresett jelmezzel. A magyar és cseh diákok viselete volt ez. Gombos dolmány, szűk nadrág, puliderrel; veres süveg fehér lúdtollal. Keskeny, görbe kard hozzá.

Elébb a tarka óegyiptomi maskarátul kellett Györgynek megválni.

A phéna segített neki.

– Oh milyen szép vagy! – sóhajta a leány, kezét feje fölé kulcsolva. – Mért kell teneked elveszned?

S aztán végigcsókolta, a szemein elkezdve a lába hegyéig. Akkor aztán felöltöztette a diákgúnyába. A piros süveget is feltette a fejére, szépen féloldalra nyomva.

Aztán elvezette a csapóajtóig, s azt felnyitotta előtte.

Ott még egyszer eléje állt.

– Legalább hát üss meg egyszer, hogy arról tudjam meg, hogy szerettél!

Dehogy ütötte meg!


[1] Tolvaj – cigányul.

[2] Gyűrű – cigányul.

[3] Leány – cigányul

[4] Méz – cigányul.


VisszaKezdőlapElőre