XXII. FEJEZET
„Yo, el Re”

Az udvari kancelláriában első műtét volt, amin Györgynek keresztül kellett esni, hogy a diáköltözet helyett egy eddig soha nem látott jelmezt adtak rá, mely egészen a termetére volt szabva.

Azután két Hofcharge közé fogva felvezették a Schweizerstiegén keresztül az uralkodók arcképgalériáján végig a nagy gobelinek termébe, melynek falait remekbe készült szőnyegek fedik; a nagy Savoyainak diadalait megörökítő képekkel. Egy kép Erdély meghódolását ábrázolja a Habsburg-ház királya előtt: az akkori időbeli boncsokos, kaftányos magyar főurak korhű alakjaival.

A teremben csak egy ülőhely van: az a mennyezetes trón. A király számára. A többiek állnak.

A teremben díszruhás főurak, mellvértes katonák, hermelines főpapok voltak együtt, halkan suttogva egymás közt.

A két udvaronc odaállítá Györgyöt a trónnal szemközt.

A kamarások botjának kopogtatására mindenki rendbe állt félkörben a trón előtt: az oldalajtó megnyílt, s belépett, kancellárjaitól kísérve – a király.[1]

Komoly, halavány, indulat nélküli arc; szürkülni kezdő szakállal és bajusszal; viselete egyszerű, fekete selyem spanyol öltözet, rövid gallérpalásttal, fején lapos barét, nyakában az aranygyapjas rend lánca.

A főurak fejüket mélyen meghajtva álltak, míg a király trónján helyet foglalt.

Az uralkodó alig emelve föl szempilláit, tekinte az előtte álló ifjúra, ki az udvaronc sereg közül délceg magatartása által kivált, s halk, melankolikus hangon szólt hozzá.

– Lépj közelebb, hívünk, Giunchi György gróf.

Erre a szóra merészen emelte fel a homlokát az ifjú, s halkan, de hallható hangon mondá:

– Én, György, Rákóczy Ferenc fia vagyok. Atyámat: a koldusok fejedelmét meg nem tagadom.

A képtelen elszörnyedés hangja zúgott fel egyszerre a magas gyülekezetben.

A király egyet inte csillapítólag, keskeny, lágy hajlású kezével; arra csend lett, s aztán három ujjával az ifjúra mutatva így szólt:

– Úgy van. Rákóczy György vagy. Fia Rákóczy Ferenc fejedelemnek. De nem annak a Bécs városi koldusok királyának, aki e fényes nevet bitorolja. A te atyád Erdélyország nagyfejedelme volt; aki a nevét a történelem legfényesebb lapjaira írta fel. Mint őseimnek ellensége, nyílt csatában harcolt ellenünk: Isten úgy akarta, hogy mi győzzünk és ő bukjék el. De amidőn minden fényes címét elveszté is, megtartá a legfényesebbet: a „jó keresztény” címét. Távol e világrésztől a Fekete-tenger partján él a te atyád, egy maroknyi hívével együtt, kiket isteni félelemben egyesít. – És te igaz fia vagy a te nagynevű atyádnak, velünk anyai ágról vérrokon: kedvelt hívünk, kit születésének kitűnő fénye s jeles lelki tulajdonságai felette ajánlanak s kit már gyermekkorától fogva felséges házunk gyámságába s pártfogásába vettünk, s ki hűséges magaviselete, engedelmessége s jóakarata által kegyelmes indulatunkat magára vonta – s akinek mi kiváló érdemeiért két hűbért adományozunk, mint Szicília királya, melyek egyikét Del Contrasto, másikát Valle di Giunchinak nevezünk. Ez utóbbit szicíliai grófsággá tesszük, s adományosát a szicíliai grófok minden előjogaival felruházzuk: s ez adományt annak minden törvényes utódaira kiterjesztjük. Azonfölül 2500 scudi évdíjat adományozunk a birtokhoz, mely hívünket, Rákóczy Györgyöt Di Giunchi grófot s minden utódait elidegeníthetetlenül megillesse, s az alkirály engedelme nélkül még ideiglenesen is zálogba ne vétethessék.[2]

A király szavainak elhangzásával örvendező suttogás támadt a főúri hallgatóság közt.

Az egyik udvaronc, a konziliárus, Györgynek a vállára tette a kezét, lefelé nyomva az ifjút.

De a fejedelemfinak vasból vala a térde, nem tudott meghajolni. Ennyi kegyosztás után sem!

Pedig odatették már a kezébe a huszonnégy pergamenlapra terjedő donációs levelet.

Ekkor a király még egy pecsétes levelet vett elő. Ezt már a palástja zsebéből.

– És azonkívül én mint nevelőatyád, még egy ajándékkal bocsátalak el. Íme atyádnak a végrendelete, melyet hozzánk küldött, azzal a kérelemmel, hogy azt fiának adjuk át, vedd kezünkből. Ez az atyai örökséged.

Most azután nem volt többé vasbul a térde Rákóczy fiának.


[1] Címei között volt a „római császári” is: de okiratain Yo, el Re (én, a király) nevezi magát.

[2] Thaly Kálmán okirataiból szó szerint átvéve: „Yo, el Re m. p.” aláírással, Dominus Rex mandavit mijhi Andreae de Molina stb. Lásd: Századok II. 586.


VisszaKezdőlapElőre