XXIV. FEJEZET
Szicíliában

Két végtelenség

György még sohasem volt túl Bécs város határán. Testi és lelki látköre oda vala összeszorítva egy város sáncai közé. Van-e még e szűk utcákon, a sok emeletes házon, a bástyakapukon túl valami más világ és abban más népség, mint az a „palackhordó” kedélyes polgárság? Arról még csak álma sem volt.

A szándékosan elferdített nevelés miatt magábul Bécsbül is csak azt ismerte meg, ami az oda összesereglett idegen kalandvadászok bizarr ötlete volt: a titkolt orgiákat, a karusszeleket; – aztán meg a koldusok csodatanyáját; de a nagy császárvárost a maga komoly nevezetességeiben, udvari és diplomatai körével, tanintézeteivel, császári ritkaságtáraival, kereskedelmi forgalmával, katonai rendszerével sohasem ismertette meg vele senki. Nem volt sem az aulában, sem a kaszárnyában. Csak annyit tudott, mint minden nyárspolgár, hogy „nincs több, csak egy császárváros, nincs több, csak egy Bécs!”

És most egyszerre áttették őt Szicíliába.

Mintha csak egy más planétába tették volna át. Egyszerre történt: mert tengeren szállították oda.

Erre jó oka volt a bécsi udvarnak.

A szárazi út Olaszországon visz keresztül, s Olaszországban könnyen el lehet tévedni annak, aki – maga is hajlandósággal bír az eltévedésre.[1]

Minden császári, királyi és atyai kegyosztás mellett is György csak egy becézett fogoly volt. A hajó a legbiztosabb börtön, s a tenger a leghívebb porkoláb.

Arra is szükség volt, hogy mielőtt György Szicíliába megérkezik, a császári staféta őt megelőzze, a palermói vicekirálynak küldött utasításokkal. És azután még „valaki más”.

Hogy az akkori közlekedési eszközök mellett hamarább lehetett a szárazföldi úton Szicíliába jutni, mint hajón, az nem annyira az olasz delizsánsz kitűnőségében keresendő, mint inkább a hajózás természetében. A Triesztből kiinduló kereskedelmi hajónak az egész keleti olasz part hosszában minden kikötőnél meg kellett állani, árucikkeket kirakni és felvenni, s friss ivóvízzel ellátni magát. Mikor aztán Olaszországnak végét érte, akkor nem vitorlázott a hajó egyenesen Messinának; hanem lelódult Máltába, mert oda volt irányozva a legfőbb rakodmánya: a styriai vas és az istriai bútorfa; csak azután került fel megint nyugatnak, míg szerencsésen megállapodott a sziget északi oldalán, Palermo kikötőjében. Ott pedig tizennégy napig vesztegzár alatt kellett maradnia, amért Máltát érintette, ami már a Kelethez tartozik.

Györgynek ez út alatt bőséges ideje jutott ezt a két végtelenséget tanulmányozni: a tengert – és az atyja végrendeletét.

Tengert sem látott még soha. Volt alkalma rá, hogy megismerje ez istenarcot jókedvében és haragjában: a sima tengert, mely a napot eltemeti, s a holdat megszüli, s a háborgó tengert, mely a zivatarral harcol, s e harc közben a nyomorult gályát hullámboltozatok alá temeti: az alvó tengert, melyen teljes szélcsend alatt a lomha járómű egyik oldaláról a másikra dülöng s a világító tengert, mely csodás éjjeleken illuminációkat rendez oda alant az azúrkék mélységben, millió fantasztikus alakú medúzáival, salpáival, vénusöveivel.

Egy kísérőt adtak mellé az eddig ismeretes világból: egykori lovászát, Künzli Pétert. Az „alter ego” nemigen volt „másik én”-je az urának, akit az iskolában képviselt. A tenger és a szél irgalmatlanabb examinátorok, mint a bécsi mixta commissio urai voltak. A Péter minden erősebb hajómozgásnál tengeri betegséget kapott, s akkor nem lehetett szavát venni: csak jajgatott és a szenteket invokálta. Györgyre pedig semmi hatása sem volt a hajóingásnak. Tűrte mint egy gyakorlott tengerész. A legnagyobb zivatarban az volt a gyönyörűsége, hogy felmászott az árbockosárba s ott hintáltatta magát – és kacérkodott a villámokkal.

A csendesebb napokon aztán, mikor a Péter a rendes emberi állapotba visszazökkent, elővették az a-bé-abot, s amit Wammána elmulasztott, Péter igyekezett helyrepótolni: Györgyöt írasjegyek formálására tanítá.

Gyors esze volt, hamar megtanulta. Nemsokára annyira vitte, hogy amit örökségül kapott a királytól, atyjának végrendeletét elolvashatá. – Franciául volt az írva: megértheté.

Ekkor nyílt meg azután előtte egy új látóhatár: a tengernél is véghetetlenebb.

Maga a cím, mely a végrendeletet megnyitja, oly ünnepélyesen nagyszerű.

„Én Ferenc, a Te kegyelmességedből óh Istenem, Erdély országának Keresztyén Fejedelme, Rákóczi-fejedelem, s a Római Szent Birodalom fejedelme, Magyarország Részeinek Ura, Székelyek Grófja, Munkácsi és Makovicai Herceg, Sáros megye örökös Főispánja stb. stb.”

Tehát nem csavargó gyülevész vajdája! Ahogy a „studium”-ban volt leírva.

És nyomban e fényes címek után következik a még nagyszerűbb lemondás.

„Te adtad e minőségeket és címeket nekem, óh Uram, részint egy szabad nemzet választása, részint születésem által.”

„Távol legyen tőlem, hogy én e hiú minőségekkel és címekkel dicsekedjem: megvallom az én szívemnek alázatosságában, hogy én csak a haragnak gyermeke: por és hamu vagyok.”

S folytatja a porrá és hamuvá változást önvád-szavaiban.

Elismeri, hogy nagy Isten-adományait és tehetségeit Isten ellen és önmaga ellen fordítá: magát a „háládatlanság utálatos szörnyetegének” nevezi. – Isten büntetésének – nem: könyörületességének nevezi azt, hogy tőle elvette a fejedelemséget és a világi javakat, hogy őt meglátogatta mindenféle szomorúságokkal, melyeket a világ nagyjaitól szenvedett. S megköszöni Istennek azt, hogy őt egy olyan országba száműzte, ahol büszkeségét megtörve, lemondva az emberi elme hiú számításáról és a földi hatalmakban való bizalomról, egyedül az Isten irgalmába vesse reményét.

Sohasem beszélt ez ideig senki György előtt Istenről. Azt tanulta eddig, hogy a templom csak a pap kedvéért van; s a pap maga gúny tárgya.

Atyjának a végrendeletéből kezdé sejteni először, hogy mi a „hit”?

Az a hit, mely egy porba hullott nagyságot az égig fölemel. Így látta az atyját égig emelkedő nagyságában lelke előtt megjelenni.

Nem tudott neki élő arcot adni, mégis megismerte: előtt állt.

Bűnbánatot érzett, hogy e fényes alak helyett (hacsak egy napra is), egy olyan fintorképet tudott atyjául elfogadni, mint a csavargók királya.

A következő sorokban egyre emelkedik az ájtatos hangulat. A száműzött fejedelem igazolja magát Isten előtt (csak az Isten előtt), hogy miért írja meg e végrendeletét. A Keleten dúló ragályos mirigy ösztönzi erre, melynek legjobb hívei már áldozatul estek. Aggódik a többi híveiért, akik az ő halála által mind nyomorra jutnak, akiket pedig úgy szeret, mint saját gyermekeit. És azután ezekért a gyermekeiért „Szívemnek ömledezésével szólok hozzád, én Istenem, miután már annyi évekig szólottam az emberekhez, akik meg nem hallgattak engemet!”

„Nem panaszkodom reájok, Uram! és ne vedd olybá, mintha gonoszat akarnék azoknak is, akik óhajták vala, hogy a keresztyén fejedelmek birodalmaiba való belépés el legyen énelőttem zárva: mivel a Te ítéleteid voltak azok fölöttem, s az emberek csak végrehajtók valának. És látod is, én Istenem, hogy én mindnyájatokat szeretem, a Te szerelmedben. Kérlek, bocsáss meg azoknak, akik engem leginkább üldöztek és rágalmaztak, mert bizonyára azt hitték, hogy igazságosan cselekesznek.”

Dávid király zsoltárai nem szebbek ezeknél!

Az ifjú, ahogy szemeivel elnézte a végtelen tengert, melynek láthatára összefoly az éggel, éppen úgy látta lelke előtt elterülni azt a másik végtelenséget: atyjának szellemét. Hát még ha ennek a partjait meg fogja ismerni: ha egyszer jön valaki, aki elmondja élőszóval előtte, mik voltak a tettei a világtörténetben ennek az ismeretlen alaknak?


[1] Ahogy azt később a bátyja, József, be is bizonyította.


VisszaKezdőlapElőre