XXV. FEJEZET
Egy más planétán

Manapság a földet körülhajókáznánk annyi idő alatt, amennyibe került Györgynek Bécstül a palermói alkirályi palotáig eljutni. No de végre mégiscsak eljutott.

Az alkirály azóta megkapta már, Olaszországon keresztül, a bécsi kormány utasításait, s rangjához illő tisztességgel fogadta a fejedelemfiút.

Serenissimének címezte, ami a mediatizált hercegeket megilleti. Az alkirály palotájában volt elszállásolva, s annak a hintaján járta be a várost. Miután mindent megszemlélt, ami látnivaló volt: az alkirály megismertette őt a helyzetével.

– Serenissimének két domíniumot ajándékozott a római császár őfelsége; kit a békekötés Szicília uralkodójává tett. Az egyik uradalom a Giunchi grófság, amelynek nevét egy ideig viselte is a serenissime. Ez itt fekszik Palermo közelében: dúsan termő földje ontja a gabonát, jó szüretet ád borbul és gyapotbul, szorgalmas, munkás népség lakja. Hanem egy nagy maleficiuma van. Az idegent, amint letelepül azon a vidéken, rögtön felkeresi a szigetláz. Makacs, hosszas betegség, amelyből a keleti fajok még csak kilábolnak valahogy: a spanyol, görög; legfeljebb, hogy egy sárga fakó szín marad meg az arcukon örökre; hanem akiben egy csepp német vér folyik, az okvetlenül halállal végzi a szicíliai patécsot.

Márpedig Györgynek meg kellett vallani, hogy az ő ereiben felesen lüktet germán vér: anyja német hercegnő volt. Aztán az útitársa, a Künzli Péter pedig telivér helvéta.

– Akkor maradjunk a Del Contrastonál. Az is igen szép vidék. Búzatermeléssel ugyan ott már nem foglalkoznak; gyapotot és cukornádat sem mívelnek; mert ahhoz sok emberkéz kell: hanem vannak rajta ahelyett egész erdők gesztenyefákból: a szentjánoskenyér, a gránátalma, a narancs, citrom vadon terem, egész pagonyszámra, az egész mezei munka az ingyen termő gyümölcs leszedéséből áll; amelyet aztán zsákokban szállítanak el a kikötőig, ahol biztos piacuk van. Egy rendes, megbízható bérlő gondozza az egészet, aki szintén fekete cukrot is főzet a bozótszámra termő édesgyökérből. Legbecsesebb jövedelmi ága azonban a birtoknak az olajfatelep, mely fallal van körülvéve, amely fal felmegy egész a várkastélyig; amelynek teraszáról felséges kilátás nyílik a hegyszakadékok által környezett völgyre.

– Tehár vár is van a birtokon?

– Még pedig ősrégiség. Még a görög uralomból való. Gyönyörű dóriai oszlopcsarnokkal. Egykorú a taorminai romokkal. Lakásra azonban a legközelebbi tulajdonosai sem használták már régóta, hanem odalenn laktak a völgybe épített villában.

– S miért nem laktak fenn a várban?

– Azt majd megtudja serenissime, ha ott lesz. Látta serenissime a tengerrül az Etnát?

– Láttam. Pompásan füstölög.

– Most csak füstölög: egy idő óta nyugodtan viseli magát. A Del Contrasto birtok ott fekszik az Etna tövében.

– Ah! Az nekem nagyon kedves fog lenni.

– Nagyszerű látvány lesz mindenesetre: kivált ha egyszer kitör. Kevésbé kellemetes lesz serenissimére nézve a Malandrinik és a Fuggitivik közelsége, kik a körülfekvő erdőségekben tanyáznak.

– Kik legyenek azok?

– A Malandrinik olyan uraságok, akik maguk nem dolgoznak semmit; hanem amit más ember összegyűjtött, azt erővel elveszik. Szokásaik közé tartozik az utazók kifosztogatása: nevezetes embereket el szoktak ragadni magukkal, s nagy váltságdíjért szabadon bocsátani. Ha meg nem kapják érte a váltságdíjat: elébb a füleit vágják le, utoljára a fejét, azt küldik be a késedelmező rokonoknak. – A Fuggitivik pedig olyan menekültek, akik nincsenek megelégedve az idegen kormányzattal; akik összeesküvés, pártütés miatt proskribáltattak, a jószágaikat elkobozták, s akik szintén ott tanyáznak az Etna környékén, a hegyszakadékok között, ahol sok az elhagyott ház, a hozzájárulhatlan barlang, s időnkint onnan törnek elő jól fegyverzett csapatokban vásári népet, bérlőket megadóztatni, kormány postaszállítmányait elrabolni, s egész harcokat vívnak a kísérő katonasággal. Ezek nem olyan kegyetlenek, mint a malandrinik; hanem vitézebbek.

– Talán az én birtokom is egy ilyen elkobzott jószág?

– Természetes dolog. Üres föld lehet Amerikában, de Szicíliában nincs. Ha itt a császár egy domíniumot el akar ajándékozni a híveinek, azt csak úgy teheti, hogy egy hűtlentől elveszi azt a birtokot. Mind a két uradalom, a Giunchi völgyi éppúgy, mint a Del Contrasto völgyi egy proskribáltnak a hűbére volt: különbség csak az a kettő között, hogy a Giunchi völgy birtokosa már meghalt, a Del Contrasto völgyié pedig még él.

György nagyon magába szállt e felvilágosításra.

Az alkirály félreértette a fiatal herceg megilletődését.

– Ne legyen serenissimének aggodalma emiatt. Ezekkel minekünk bizony számolnunk kell. Mind a két elődje megkísérti az új birtokost az ágyában megfojtogatni: a mi dolgunk, hogy megvédelmezzük őt ellene. Csakhogy az, amelyik már meghalt, veszedelmesebb: az, aki láthatatlan alakban mint malária lopózik be a hálószoba ajtaján, s csontujjaival összeszorítja az áldozata torkát, vámpírszájával szívja ki a vérét. Ez ellen nem tudjuk az új hűbérest megvédelmezni. De a másik ellen igen. Tizenkét jól fegyverzett zaffo fogja önt az uradalmáig kísérni, s azok ott maradnak a serenissime körül mint testőrség. A zsoldjukat a kormány fogja fizetni. Serenissime csak az élelmezésükről gondoskodik. Ez legfeljebb kétszáz scudiba fog kerülni évenkint, az olcsó élelmiszerek mellett.

György egyre hallgatott mélyen elmélázva.

Eszerint ő egy száműzöttnek a birtokát kapta meg adományul. Egy nemesemberét, akit kivertek ősei kastélyábul, azért, mert a hazáját szerette!

– Ha kevesli ön a tizenkét fegyverest – monda az alkirály –, megduplázhatom: adhatok huszonnégyet.

Az a gondolat, hogy gyávának tartják, felkölté Györgyben a dacolást.

– Ellenkezőleg. Sokallom a tizenkét zaffót. Elég lesz hat.

– Nem lesz elég. Mert mikor serenissime kisétál a pagonyban, két zaffónak kell előtte járulni puskával, kettőnek pedig illő távolságban követni a lépteit. Négy zaffónak ezalatt otthon kell maradnia a kastélyban, mind a négy oldalon egynek; alattomos megrohanás ellen őrködve. Négynek pedig kell fenntartva lenni az éjszakai szolgálatra.

Ezt el kellett fogadni Györgynek föltétlenül.

Az alkirály kategorikus beszédéből azt is megértheté, hogy a tizenkét zaffo, akik közül négy minden sétájában kísérni fogja, arra is nagyon alkalmatos lesz, hogy a serenissime maga is valahogy el ne szökhessék a szigetről.

Palermótul Messináig hajón is lehetett volna utazni Györgynek; de az alkirály utasításában az volt, hogy a szárazföldi úton szállítassa oda. Egy negyedévre kifizette neki az apanázsát, s aztán a tizenkét fegyveres zaffo kíséretében útnak bocsátá.

Az út unalmas volt egész Messináig; nem a tengerpart mentén visz az, hanem a hegyek között, emberlaktalan, növénytelen vidékeken keresztül, hegynek fel, hegynek alá. Két öszvér hátára kötött zsöllye volt a jármű.

Mikor a Scala hegy ormait eléri az út, ott aztán egyszerre megnyílik az igazi szicíliai tájkép. A dúsgazdag keleti növényzet, minőhöz európai szem nem szokott, az aloék, kaktuszok mint sövénykerítés, a virító oleander mint útféli bozót, a pálmák, a mandulafenyővel összekeveredve, a gránátalmák és narancsfák sötétzöldje felváltva az olajfaligetek szürke lombozatával, maguk a kopár sziklák benőve kápribokrokkal és babérfával. És ez óriási kert teleszórva az ezredévek építési remekeivel; amik között az a legszebb, ami már rom.

Bécs után Messina!

György kezdett hálát érezni azon jóltevő kéz iránt, mely őt ide átvarázsolta.

Ez az egész tájék úgy tűnt föl előtte, mint egy ébren látott álom. Az embert az a gondolat fogja el, hogy milyen jó lesz ezt tovább álmodni, még tovább álmodni, s aztán végképp elaludni.

A messinai népet is nagyon kedve szerint valónak találta. Vidám, gondtalan faj az, összekeveredve göröggel, arabbal, normannal, spanyollal, franciával, amelyik felváltva uralta a várost. S e városnak harci eseményekben gazdag története van. S arra minden lakosa visszaemlékezik.

Györgynek nem volt szabad ebben a városban soká mulatni, ott semmi jót nem tanult volna. Azzal siettették, hogy ebben az időszakban eső szokott esni Szicíliában, s ha a Fiumárák megdagadnak, nem tud majd eljutni a kastélyába, ami Messinához még jó két öszvérjárta napi távolban esik.

A sirokkó csakugyan meghozta az esőt. Zivatar, menydörgés, villámhullás következett be György utazására. Volt abban jó is, meg rossz is. A jó az volt, hogy Messinából kivonulása alkalmával elmaradt a nyakáról az a csoportos koldushad, mely az országutakat megszállva tartja s valóságos plágája az utazónak; csak egy csuklyás barát maradt meg állandóul az üldözésében, aki szamárháton ülve árult szent szobrocskákat, s még a megáradt Fiumárát is átúsztatta, s nem tágított addig, amíg az alamizsna-dénárt meg nem kapta.

Lucskosan, agyonázva jutott el a karaván a Del Contrasto völgy villegiaturájáig. A zaffóknak a puskacsövei színültig voltak vízzel; azok ugyan egyet sem tudtak volna lőni, ha megtámadta volna őket valaki. György az egész bevonulás alatt semmit sem látott a tájékból a zápor miatt.

Megérkezésekor a bérlő fogadta, ki előreküldött futár által értesítve volt az új földesúr megérkezte felől.

A bérlő az urasági villa földszintjét lakta: az emelet fenn volt hagyva a magas uraságok és a denevérek számára.

Esős időben roppant nagy tűz volt rakva a kandallóban. Úgy látszik fa van itt elég; a tűz közepén volt láncra akasztva a nagy bogrács, melyben kecskehús főtt csicsókagyökérrel. Akörül telepedett le az uraság, a katona meg az öszvérhajcsár jó egyetértésben.

A bérlő maga is csak afféle bennszülött szicíliai nép fia volt, aki hetenkint egyszer borotválja le a bajuszát, szakállát, s kecskebőr harisnyát hord.

A rengeteg nagy földszinti teremben jó friss páfrán volt kiterítve a fal mögé: az volt a fekhely. A terem szögletében volt egy nagy sziklába vágott verem, abban állt a bor. Becsületes szicíliai veres karcos. Ősszel beletöltik mint mustot a verembe, letakarják egy nagy lapos kővel, s aztán meregetik kobakkal, amíg benne tart. Pince is, hordó is, egy személyben.

Amint az utazók és a házbeliek lassankint elfeküdtak a jó puha harasztágyba, s a bérlő és György egyedül maradtak a kandalló hamvadó parázstüze előtt, a fittajuolo szincerizálva ismerteté meg a földesurát a birtoka előnyeivel és hátrányaival.

A Del Contrasto uradalom, jó gesztenyeterméskor, behoz kétezer ötszáz scudi jövedelmet. (Scudo = római tallér.)

Ennek fele illetné meg szerződés szerint a földesurat, másik fele a bérlőt. Azonban vannak múlhatlan kiadások, amelyek e jövedelmet megrövidítik. A bérlő és a földesúr kénytelenek megosztozni testvériesen a birtok jövedelmén, egyfelől a nagyon tisztelt malandirini urakkal, másfelől pedig a becsülésre méltó fuggitivi uraságokkal; mindegyiknek kiszolgáltatván a birtok átlagos jövedelmének egy negyedrészét. Ilyenformán a földesúrnak és a bérlőnek marad tiszta jövedelemképpen ezerkétszázötven scudi. Ebből hatszázhuszonöt jut egy-egy részre. Eszerint, ha az új földesúr még tizenkét gesztenyefogyasztót is hozott magával, fegyveres zaffók alakjában; miután ezek kizárólag az ő becses személyének a védelmére vannak rendeltetve, s annálfogva azoknak az élelmezése őrá tartozik, marad neki magának az egész Del Contrastói domínium jövedelméből négyszázötven scudi.

Hát ez bizony nem valami hercegi jövedelem. Azonban olyan helyen, ahol nincs mire elkölteni a pénzt, ez is elég sok.

Reggelre megszűnt a zápor. György, amint kitekintett a szőlőlugassal befuttatott veranda alól, egy mély üregbe látta magát bezárva, melynek boltozatát egy sűrű, lomha szürke felhőtömeg képezte. A kastély körül óriási vén gesztenyefák, sötétzöld lombjaikkal, miknek némelyikét még a szaracénok ültethették. Koronáikat az átvonuló felhő seperte.

Később a felhőkárpit emelkedni kezdett: a panoráma tágult; a szemközti hegyoldalból vidámzöld szentjánoskenyérfa-liget kezdett előtűnni, vegyítve haragoszöld ernyős píniákkal. A felhő még feljebb vonult, elfoszladozva egy felfutó bástyafal fölül, mely ezüstzöld olajfaberket látszott körülfogni. A fal egyre följebb vonult, az olajfák egyre emelkedtek egymás fölé, végre előtűnt nagy magasságban egy párkányozott bástya, afölött egymás fölé hágó teraszok, végre egy oszlopcsarnok; egy egész vár. Ez a Del Contrastói várkastély. Mögötte sötétzöld háttér örökzöld cser- és ilexerdőkbül. Ég nem látszik még sehol.

A felhőkárpit vonul fölfelé.

A tölgy- és ilexrengeteg az égbe látszik felnyúlni, míg lassankint helyt ád a lúcfenyőnek; azután következik a törpefenyő, a veres bogyójú boróka, a tiszafa. A hegy még egyre tart.

A felhőkárpit tovább göngyölődik; a sziklaoldalakat már csak az őszbe csavarodó rozmarinok, gyopárok takarják. Azoknak is vége szakad; következik a nagy fekete sivataggörgeteg, melyen semmi tenyészet nem látszik; a láva uradalma. Egymásra torlódott formátlan tömegek, likacsos, szivacs alakú kolosszok.

De az ég még mindig nem látszik sehol.

A felhőkurtina egyre följebb emelkedik; csúcsos sziklakúpok tűnnek elő, párázó odúkkal; gránitbástyák, melyek összefutnak, vápáikban hóval fedve (odafenn a záporbul hó lett) utoljára egy nagy széles körönd, zegzugokra tépve, oldalai kénsárgák, veresek, hamuszínűek; közepéből lenyomott füsttömeg gomolyog alá; nagyobb, mint egy templomégés füstje, ami a felhőivel összevegyül.

Ez az Etna.

Ez is a György uradalmához tartozik.

György úgy el volt merülve az „élő hegy” bámulatában, hogy meg sem hallotta a házigazda unszolását, aki a reggelit elkészítette számára.

– Én oda fel akarok menni – mondta György a gazdának.

Az a szeme közé nevetett egész tele torokkal.

– Oda? Fel? A pokolba? Az volna derék!

– Hát ön talán még sohasem volt odafenn?

– Amilyen igaz, hogy a nevem Bonaventura Calzolaio.

– Hát mért nem ment oda fel?

– Először, mert semmi keresetem sincs odafenn a pokol torkában; másodszor, mert nem lehet. Szebb azt innen alulról nézni.

György hozzálátott a reggelihez. Volt finom póréhagyma, tatárka-polenta tejjel és lépesméz.

Azután megint rátért a kedvenc tárgyára: az Etna hegyére. Ezúttal a zaffókhoz fordult.

– Ti fogtok engem kísérni párosával a sétáimon?

Kérdésére rögtön előállt négy zaffo, és fogta a kezébe a puskáját.

– Velem fogtok jönni oda fel a hegy tetejére.

Erre mind a négy zaffo visszatámasztotta a szögletbe a puskáját, s megint elnyújtózott a lehevert alomban.

– Hát nem fogtok kísérni?

– Oda nem!

Signore Bonaventura aztán olyan szépen elmagyarázta neki, hogy nem érdemes az az egész Etna arra, hogy az ember a csizmatalpát elszaggassa miatta; sétálnivaló hely van itt sokkal szebb elég; végig a gesztenyefaerdőkön; szebbnél szebb kertek, ligetek váltogatják egymást, egyik villa és mulatóhely a másikat éri; a tűzhányóhegy úgy van körülfogva házakkal, kertekkel, mint egy szép nimfának a dereka virágból font övvel. Csak sétáljon őhercegsége itt a puha gyepen, az árnyékban; ez sokkal egészségesebb mulatság, s ha már éppen szép kilátást akar élvezni, ballagjon fel a saját várkastélyába, a gyönyörű Del Contrastóba. Annak a teraszáról el lehet látni Taormináig; ott nem is tarthat semmitől; mert a vár, az olajfák kertjével együtt, magas kőfallal van körülkerítve.

György belenyugodott a jó tanácsba. Két fegyveres zaffo elöl harminc lépésnyi távolban, kettő hátul kísérte a sétája közben.

Mint egy rabot.

A Péternek semmi hasznát sem vehette, mert annak az egész életszervezetét összezavarta az olasz konyha.

Először is végigjárta azokat a csodálatos gesztenyeerdőket, miknek fái olyan terebélyesek, hogy egy század lovas elférne alattuk; a kérgeikbe görög és arab betűk vannak bevésve, évszámokkal, amik a szaracénok uralkodására emlékeztetnek.

A völgy lapályos részeit narancsligetek, fügefagesztek szaggatják kockákra, ahol a fák összevissza vannak vegyítve píniákkal, pálmákkal, mandulákkal, a mély televény talaj el tudja táplálni valamennyit, s minden liget körül szőlőlugassal befuttatott házak kandikálnak elő: a legtöbbnek nincsen födele, sima teteje csak esővízfogásra való.

Az emberek, akikkel sétájában találkozott, többnyire szamáron jártak: csupa férfi; asszonyféle nem mutatta magát. És mindegyiknek oda volt a nyergébe fektetve keresztbe a hosszúcsövű puska. Mintha az egész világ mind vadászni járna.

Pedig itt a vad ugyan nagy ritkaság: az őzet, nyulat még tán a görögök lenyilazták; a vadkannak pedig jó dolga volt itt a gesztenyeerdőkben, meg odafenn a makkosokban, de az is régen kipusztult már innen. Nem ismernek itt más vadat, mint a vándormadarakat, amik Európa felé húzásukban a szigeteken megpihennek. Itt nem is élnének meg, mert ennek a paradicsomkertnek nem jutott a kertek átkábul, a kártevő hernyókbul, ami az énekes madár tápláléka. A szicíliai kertész csak azokat a bogarakat ismeri, amik hasznot hajtanak, s azokat gondozza, tenyészti: a méhet, a selyemhernyót, a cochenillát, a cantharidest.

Dolgozó embert sem látni sehol, se igavonó barmot.

Itt nem szántják, nem ássák, nem kapálják a földet: terem az magátul; a szőlőkben a kecske a vincellér: az lelegeli a gazt, a fákról a fattyúhajtásokat; a magtermő növénynek ahol elhullott a szeme, ott újra kikel s jószántábul ismét aratást ád. Húst az itt lakók csak ünnepnap fogyasztanak: akkor gödölyét ölnek; mészáros, hentes ismeretlen mesterember itten. Hanem hal van elég. Azt ontja a tenger, s azzal minden ház el van látva bőven.

Ez első sétájában útitársul szegődött hozzá signore Bonaventura.

Elmagyarázta neki, hogy meddig terjed az uradalma. Elvezette a majorsághoz, ahol apró tehenkék és tyúkok vannak. Ott tartották az öszvéreket is. Kettőt felnyergeltetett a bérlő, s aztán azokon folytatták a sétát a hegyi úton, fölfelé a várkastélyig.

Egy magas tömör fal vette körül a kastély kertjét, mely százados olajfákkal volt tele: tornyos kapu, felvonóhíddal vezetett a kertbe. Ott is szabadjára volt hagyva minden. Ide még a kecskéket sem bocsátották be, s annálfogva a tarka levelű akantusz s az árticsóka dúsan burjánzott a fák alatt mindenütt, a vadszőlő keresztül-kasul nőtte az utakat. A kastély ravelinja előtt leszálltak az öszvérekről, s folyvást a négy zaffo kísértében felmentek a hosszú egyenes lépcsőzeten az első mellvédig. A második mellvédhez vezető lépcsők már össze-vissza voltak düledezve. A földrengés rongálta így meg. De a lépcsők közül olyan buján sarjadzott elő a babérfa, hogy könnyű volt rajtok felhatolni. Ott következett azután a nagy terasz, körülölelve egy gyönyörű árkáddal, melynek üres fülkéiben valaha márványszobrok álltak.

A kastélynak nem volt már sem ajtaja, sem az ablakain redőnyök. A vas drága a szigeten: az ajtókat értékesítették, s az ablakfák elrohadtak. Most szabadon repkednek keresztül a termeken a denevérek.

S milyen pompa, mennyi fennkölt ízlés látszik még most is e meztelen falakon! A csigás koronázatú dóriai oszlopok, körülfogva babérfüzérekkel, akantuszlevelekkel: az ökörkoponyás homlokzatok, a rovátkolt pillérek. „Hja, akik ezt építették, azok még nagy urak voltak!”

Az utódjaik már nem bírták a monumentális épületet fenntartani, s leköltöztek a völgybe, egy téglaépítménybe, melyben egy tető alatt van a raktár, a pince, az istálló a szalonnal.

A Del Contrasto vár háttal fekszik az Etnának: a szemközti kilátás a völgyre nyílik.

Észak felé, az erdőség közül emelkedik ki valami hosszú oszlopsoros építmény, közepén egy óriási, piramis alakú híddal.

A bérlő elmondá az új földesúrnak, hogy ez a roppant építmény a hajdani birtokos herceg, duca di Arragona műve, egy vízvezeték, mely az Etna hóolvadékait a tengerbe ereszti alá. Ma már úgy híják, hogy Ponte di Carcacci.

Minő úrnak kellett annak lenni, aki az Etnától a tengerig épített egy aquaeductot, melynek minden oszlopa nagyobb egy templom tornyánál.

Az utódja egy pajtában tanyázik, együtt a fegyvereseivel, s osztozik az erdei zsiványokkal a gesztenyetermésen.

A delet az egész vidéken jelenté a harangszó. Minden falu, zárda harangja megszólalt, azzal az egyes kongatással, ami az olasz harangozás sajátsága.

Lefelé elég gyorsan jutott el György a kísérőivel a villához, ott várt rájuk már a halleves, meg a tatárkakása, rizikegombával összefőzve. Mindnyájan egy közös asztalnál ebédeltek: úr, bérlő és zaffók.

Hanem a Pétert nem lehetett előkeríteni. Az úgy jól tartotta magát fügével meg szentjánoskenyérrel, tetejében meg méhsert ivott, hogy aztán elfeküdt tőle, úgy összehúzódva, mint a tüskés borz, s nyomorultnak vallotta magát. A bérlőné főzte neki a mindenféle ezerjófű herbatékat, de azoktul még nyavalygósabb lett.

Az ebéd utáni időt minden ember alvással tölti. Egész estig okosabbat tenni nem lehet. A nap forrón süt s a múlt napi zivatar után minden szikla úgy párolog, mint a befűtött kemence.

Ez lesz itt a mindennapi mulatság.

Amint aztán a nap eltűnik a hegyek mögé, akkor egyszerre harmattá válnak a forró ködök, s rögtön hideg lesz a völgyben.

Akkor megint a hűs levegő miatt van tiltva az idegennek a szabadban ácsorgás. A természet rabja az, akit ide küldtek.

Mivel lehet itt eltölteni az időt?

A kecskepásztor tud dudálni, s a béresek értenek valami tánchoz. De a zene éppen olyan csúf, mint a hozzávaló tánc.

Női alak is mutatja magát: egy szolgáló, de annak olyan nagy golyvája van a nyakán, hogy irtózat ránézni.

György rendbe hozatta magának az emeleten a kiszemelt hálószobáját, mely azideig fokhagymaraktárul szolgált.

Hozott magával szarvasbőr-terítőt és pokrócot, két szapulóbakon keresztülfektetett tragácsbul hamar össze lett állítva a nyoszolya.

Hanem amíg az erkélyen bámulta az ezernyi ragyogó csillagot, s az azokat el-elfátyolozó vulkánfüstöt, azalatt az ágyát úgy ellepték a kakerlakok (vulgo: svábbogár), hogy mikor visszatért a szobájába, azt hitte, medvebőrrel van leterítve az ágya: fekete volt az egész terítő. Persze: odaszoktak a sok fokhagymátul.

Megpróbált velük harcba keveredni. Hasztalan küzdelem: ha egy lepedővel kiszórt az ablakon ezret, jött helyette másik ezer. Hozatott vizescsebreket, azokba állíttatta bele az ágya lábait; hát akkor meg felülről a gerendákrul potyogtak le hozzá. Végre készítettek a számára négy rúdra kifeszített mennyezetet gyékényből, akkor aztán a folytonos bizsergésből a feje fölött értesült a nagy számú hálótársai ébrenléte felől.

Ezt bizony meg kell szokni: ez együtt jár a paradicsom gyönyörűségeivel.

Mikor végre nagy nehezen elnyomta az álom, akkor meg egyszerre puskaropogásra riadt fel.

Felöltözötten, ahogy feküdt, kisietett az erkélyre, s kérdezé az udvaron sétáló Bonaventura úrtól, hogy mi van odakinn?

– Semmi baj – mondá az. – Csak a malandrinik bolondoznak.

Hanem a lövöldözésre előrohantak a földszintről a zaffók. Mindenik hozta a puskáját magával.

Nagy vitájuk volt a bérlővel: követelték, hogy nyissa ki nekik a kaput, hadd menjenek malandrinit fogni.

Signore Bonaventura váltig csitította őket: hogy nem kell emiatt oly nagy indulatba jönni. Majd ő maga beszél azokkal az urakkal, ha idejönnek. De hát nagy volt a zaffókban a vitézség és a kötelességérzet. Ők erőszakosan kirontottak a kapun, s mentek az erdőnek zsiványt fogni.

Arra aztán nemsokára keletkezett a gesztenyeerdőben egy hatalmas puffogtatás: keverve lárma, káromkodás hangjaival. Azt lehetett hinni, hogy nagy ütközet van ott.

Rövid idő múlva aztán tömeges lépések hangja hallatszott a lávatalajon, melyből a vén gesztenyefák kinőttek, s a szép holdvilágnál nemsokára kibontakozott az egész harci társaság. Elől jött a tizenkét zaffo, hátul ugyanannyi malandrino. A zaffóknak hátra volt kötve a keze: az ő puskáikat is a malandrinók hozták. Mindegyiknek két puska volt a vállán.

– No hát nem megmondtam ezt előre? – dünnyögé Bonaventura úr. – A malandrino csak malandrino, s a zaffo csak zaffo.

S azzal sietett kinyitni a kaput az idetartó uraságok előtt.

– Ah! Ő az, maga a Fra Barbarigo! – monda feismerve a brigantik vezérét. – Csak tessék nyugodtan maradni a szobájában serenissime. Majd elvégzem én magam a signorikkal az elvégzendőket.

– De én akarom látni azt a tisztelt haramiavezért, magam akarok vele egyezkedni.

– Egyezkedni? Az, uram, nem lehet. A malandrinóval nem lehet alkudozni, mert az kegyelen szerzet. Az csak úgy értekezik az emberrel, hogy a puskacsövét a mellének szegezve tartja.

– No majd én megpróbálok vele másképpen értekezni; csak hozzon ön fel ide hozzám bort és poharakat.

– No ez már okos gondolat.

A rablók nagy diadallármával jöttek be a villa udvarára; maguk előtt hajtva a lefegyverzett zaffókat, akiket menten bezártak egy üres gesztenyeszárítóba.

Ami cseléd, hajcsár volt az udvaron, annak rögtön hasra kellett feküdni, az arcát a két karja közé rejteni és úgy vesztegelni, amíg az urak itt maradnak.

A rablóvezér néhány szót váltott halkan a bérlővel, s aztán kiválasztott még két rablót a társai közül, s nemsokára lehetett hallani a lépteik recsegését a falépcsőn.

Az ajtó nyitva volt előttük: nem kellett betörniök. György ott állt, az asztalnak támaszkodva, összefont karokkal.

Mind a három rabló a mellének szegezte a puskája tölcsérvégét.

György elnevette magát.

– Cospetto! Így szoktak jó reggelt kívánni Szicíliában? Fra Barbarigo!

A nevetés erős fegyver.

A rablóvezér visszanevetett rá. Szőrrel benőtt pofájából csak a két szem meg a fehér fogsor villogott elő.

– Én igenis Fra Barbarigo vagyok, de hát önt kinek híjják?

– Engem pedig Giorgionak hínak: a többi nevem beleveszett a tengerbe.

– Ez tetszik nekem! – mondá a rablóvezér. – Semmi duca, semmi marchese?

– Az mind belefulladt a tengerbe. Csak afféle contadinó! Amit mindjárt megtudnak az urak, mihelyt poharat koccintanak velem. Ilyen bort csak a parasztok isznak.

A pohárkínálásra a rabló urak véleménye egészen megváltozott az új földesúr irányában. Minthogy ő maga ürítette ki elébb a poharát, bizton lehetett utána inni: nincs megmérgezve a bor.

– Eh, ez jól esett! – mondá Fra Barbarigo.

– A mai heves ütközet után! Önök elfogták mind a tizenkét zaffómat.

– Amiért utólagosan engedelmet kérünk.

– Sőt nagyon leköteleztek vele. Igen alkalmatlan fickók. Minden lépten-nyomon elöl-hátul párosával kísértek. Az ember egy kis kalandra se vállalkozhatik. Ki az ördög fog egy szép leány ablaka alatt szerenádot tartani, négy puskással a háta mögött?

– No no! A szép leányok ablaka alatt való gitározástól óvom önt, signore. Az itt nagyon könnyen egy késdöfést jövedelmezhet.

– Hát én is ott leszek akkor. S mit fognak önök most csinálni ezekkel az elfogott zaffókkal?

– Elvisszük őket a hegyszakadékok közé: ott bezárjuk egy sziklavölgybe, s ott tartjuk, amíg a messinai kormányzó megküldi értük a váltságdíjat, fejenkint száz scudit.

– Száz scudit! Az sok egy zaffóért.

– Hát mit akar a signore? Nekünk csak ötven marad belőle. Felét a zaffo kapja.

– Ahá! Értem. Hát közös üzlet?

– No hát a szegény zaffóknak is csak kell élni valamiből. A zsoldját sohasem kapja. Ha hébe-hóba mi nem segítjük egy kis keresethez, éhen döglik a szegény állat.

– Egészen helyeslem a felfogást. Hát tudja mit, signore Fra Barbarigo! Ha a messinai kormányzó megtagadná a száz scudit a zaffókért fejenkint…

– Akkor a zaffók fejeit fogjuk mi a kormányzónak beküldeni.

– Ne kegyeskedjenek ehhez a módszerhez folyamodni. Akkor én kifizetem uraságtoknak az illetékes 50 scudit a zaffókért fejenkint.

– Akkor mi visszahozzuk signorenak a zaffókat.

– Ezer köszönet. Nem kérek belőlük. Tessék őket utasítani, hogy menjenek kapálni. Én örülök, hogy megszabadultam tőlük, s nem taposnak többé a sarkamra.

A rablóknak tetszett ez az utasítás, s már erre csakugyan nagyot ittak.

– És most beszéljünk a saját affárénkról. Signorik valószínűleg az osztalékuk átvételéért kegyeskedtek idefáradni. Mennyi is az?

– Kerek számban hatszázhuszonöt scudi. Egy negyedrésze a birtok jövedelmének. Ebből egy baioccót sem engedünk lealkudni.

Fra Barbarigo nem érte be azzal, hogy a szemeit forgatta dühösen; hanem még a tőrének a markolatát is kezébe fogta.

– Csak hagyja ön azt a kést a hüvelyében, signore Barbarigo.

– No mert a bérlőnek az a szokása, hogy minden idejövetelünk alkalmával újrakezdi az alkudozást, mintha mi komisz szaracénok volnánk, s addig soha sem fizet, amíg a kést a torkára nem tesszük. Megkívánja a természete, hogy annyi ütést kapjon a hátára, ahány erszényt kitesz az asztalra, s amíg leszámlálja a scudikat, folyvást kell egy úrnak a nyakán tartani a kezét.

– No hát ez most mind fölösleges ceremónia lesz, miután én magam fizetem az angáriát; s az még nemesember korombul megmaradt nálam, hogy amit a játékon vesztek, azt zúgolódás nélkül fizetnem kell.

– Eszerint ön nem sokallja az angáriát?

– Sőt kevesellem. Önöknek több részt kellene kapni a jövedelemből.

– No ez már nemesemberhez illő beszéd.

– Hallgassák meg önök az én ajánlatomat. Jelenleg négyen osztozunk a Del Contrasto-i birtok jövedelmén. Önök, tisztelt uraim, én magam, signore Bonaventura, meg a fuggitivik. De hát mi szükségünk van nekünk erre a negyedik osztozó társra? Lökjük ki ezt magunk közül, s osszuk fel a jövedelmet három részre. Akkor önök kapnak hatszázhuszonöt scudi helyett nyolcszázharminchármat: mondjuk kerek számmal kilencszázat, s mi másik ketten is olyanformán kapunk.

Mind a három signore nagyot ugrott erre a szóra örömében.

– Hisz ön nagyobb számtudós Al-Gebernél, a számok feltalálójánál.

– Tehát elfogadják az ajánlatot?

– Szíves örömmel.

– Ezért aztán az önök részéről azt a viszontszolgálatot várom, hogy mikor a fuggitivik alkalmatlankodnak nálunk, azokat kegyeskedjenek innen elkergetni, hogy engemet, akármerre bolyongok egyedül, erdők, hegyek között, se maguk nem bántanak, sem a fuggitivik által bántani nem engednek.

– Itt a kezem rá! – szólt Fra Barbarigo, odanyújtva kérges tenyerét György elé. – Mátul fogva az ön vezényletére állunk.

S hogy ígéretét biztosítsa, kihúzta a kebléből a zsinórra kötött ércsípját, s átnyújtá Györgynek.

– Hordja ön ezt magával, signore. S akárhol jár ezentúl, ha valami veszély fenyegeti, csak ezt a sípot fújja meg, s tapasztalni fogja, hogy egyszerre, mintha a sziklaodúkból bújnának elő, ott teremnek az én veressipkásaim, s megvédelmezik önt akár a fuggitiviktól, akár a zaffóktól.

Egy pohár bor szentesítette a szerződést.

– Most még egy száz scudim volna elajándékozni való – monda György.

Erre a szóra Fra Barbarigo magasra emelte a fejét.

– Kinek néz ön minket, uram? Ajándékozni csak a szenteknek és a kolostornak szokás, nem olyan gavalléroknak, mint mi.

– Pardon! Grácia! Rosszul választottam a szót. Én ezzel egy szolgálatot akarok megfizetni. Az Etnának a tetejére akarok felmenni; le akarok nézni a kráterébe: annak adom a száz scudit, aki engem oda felvezet.

– De ez még nagyobb megbántás! Minket szolgálatért akarni megfizetni! Mi nem szolgálunk senkinek! Mi bérért nem teszünk semmit. Hanem ha az Etna tölcséréhez akar ön feljutni, akkor lovagoljon el a San Nicolosi d’Arena kolostorhoz, ott ajándékozza ön a mezítlábos barátoknak azt a száz scudit. Azok aztán majd rendelnek ön mellé egy biztos vezetőt, aki felsegíti önt a hegy tetejéig, megmutogatja a Monti Rossit, a Val del Bóvét. Vigye ön magával ezt az én tőrömet: ennek a markolatába van vésve a nevem. Ezt mutassa meg a barátoknak. Akkor aztán minden utat nyitva fog maga előtt találni.

A haramiavezér még a kését is átadta Györgynek.

Akkor aztán szép egyetértésben lementek a földszintre, ahol signore Calzolaio főzte a vacsorát az úri vendégek számára. Fra Barbarigo elmondta a bérlőnek, hogy minő új szerződés jött a signori malandrinik meg az új földesúr között létre. A bérlő szeretett volna valami észrevételt tenni rá, de valahányszor felnyitotta a száját, mindannyiszor a nyakszirtjére ütöttek ököllel, megvonva tőle a szót.

Végül az új szerződés értelmében kifizették a malandriniknak a kilencszáz scudit, mire azok a zaffókat maguk előtt terelve, nagy puskadurrogások közt eltávozának.

A bérlő egész a kapuig kísérte őket lámpással.

Mikor visszatért Györgyhöz, kétségbeesetten kiálta fel:

– Tudja ön, hogy mit csinált most, serenissime? Megtette magát a „Maffia” főnökének!

– Hát nagyon jó. Ha az a maffia engem megvédelmez a fuggivitiktól.

– Igen, de ha egyszer kormányváltozás lesz, ami sokszor van Szicíliában, akkor a fuggitivik visszatérnek erőhatalommal, s azok akkor engem felakasztanak.

– Hát azok akkor engem is felakasztanak. Hát nem elég dicsőség lesz kendre nézve, ha ott lóghat mellettem ugyanazon a gesztenyefán?

Györgynek olyan jó kedve volt ez után a kaland után, aminőt csak egy kisdiák érez, mikor azt hallja, hogy bedűlt az iskolának az oldala. Sietett az örömét közölni a Künzli Péterrel.

A Péter azonban még mindig maródi volt, a megitatott keserű herbaték még jobban összehúzták a beleit. A szolgáló már reszelt tormát rakott a gyomrára. De az sem tetszett neki. Mindig azt hajtotta, hogy ő egy skorpiót lenyelt, s most az marja odabelül.

Mindamellett nagy figyelemmel hallgatta végig, amit György elregélt neki az éjjeli kalandról: az elfogott zaffókról és a kedélyes malandrinikról, aztán meg arról a jó alkuról, amit ez utóbbiakkal kötött.

Azt a tervét is közölte vele, hogy legközelebb fel fog mászni a Monte Gibellóra (a malandrino úgy nevezte előtte az Etnát). Csak arra vár, hogy a Péter talpra álljon: őt is viszi magával.

Azután hagyta a Pétert izzadni, s maga felült az öszvérre s elindult egyedül a környékben kalandozni. Nem jártak már a sarkában a zaffók.

Útközben járó-kelő parasztoktól kitudakolta, hogy merre az út a tűzhányó felé: azok megértették vele, hogy csak haladjon végig napnyugat felé, ott majd talál egy várost: az Catania. Ott majd aztán megtudja, hogy merre van a mezítlábos barátok kolostora.

Estefelé hazavetődött a villába.

A Pétert nagy munkában találta: valamit írt.

György előtt ez volt a tökéletes egészségnek a legfőbb kritériuma, az írás. Magáról tudta, hogy már arra is nagy elszántság és duzzadó izomerő kell, hogy az ember a lúdtollat beledugja a kalamárisba: hát még azokat az engedetlen ákombákokat a papiroson megjelenésre kényszeríteni, egyiket a másikhoz hozzátámasztani, hogy el ne dűljenek; egyiknek a szarvát a másiknak a farkához hozzákötni, s végül el tudni olvasni az embernek azt, amit leírt. Vad lovat könnyebb rendes ügetésre bírni, mint azt az átkozott kalamust. Azért nagyon meg volt nyugtatva a hű mindenesének az állapotja felől, mikor azt írni látta.

– No csak mulasd magad, Peti.

Reggelre kelve azonban azzal a hírrel fogadta signore Calzolaio, hogy annak a tedescónak beharangoztak. Az már delíriumban van, s nagy dicsekedésére fog válni, ha az estét megéri. Odament hozzá.

Péter hagymázban volt: félrebeszélt. Nem ismerte már meg a gazdáját. Györgyöt nézte saját magának, s beszélt hozzá, mint Künzli Péterhez; ő maga pedig Wammána személyébe képzelte át magát.

– Hol csavarogsz, te Bärenhäuter! Te Künzli Péter? – rivallt rá Györgyre. – Nem tudsz itt lenni, mikor én hívlak? Megint azzal a gézengúz cimboráddal játszottál? Majd adok én nektek, mind a kettőtöknek! Fogd rögtön ezt a levelet, és vidd a konziliáriusnak. Nem annak! Hanem a nagymesternek. Azért sem annak! A Lodoiszka hercegnőnek. De el ne veszítsd, mert ebben vannak megírva a Giorgio titkai. Tudod, ki az a Giorgio? Azt gondolod, hogy Giunchi gróf? Nem az! Talán azt gondolod, hogy San Christina marchese? Nem az! Annak a Giorgionak a neve felsővadászi Rákóczy princ! De el ne mondd senkinek, mert pórul jársz! A fejedet levágják, ha fecsegsz. No hát fogd ezt a levelet, és szaladj vele. Tudod, kinek szól? A kancellárnak.

– Ez bizony félrebeszél – mondá György.

A bérlő és a felesége nem eresztették közel a nyavalyáshoz: a patécs ragályos. Hanem a levelet elvették tőle. Azt is elébb megfüstölték borókabogyón: úgy adtak át Györgynek.

A levél le volt pecsételve, de a borítékjára már nem volt felírva semmi cím.

György többször kérdezte a lázbetegtől, hogy kinek szól az a levél: az mindannyiszor leszidta. „Hát nem megmondtam?” Csakhogy mindig más nevet mondott. Utoljára a palermói kormányzóhoz utasítá vele.

– Pedig az nagyon fontos levél lehet – bizonyítá a bérlő – mert a német egész délután körmölte, a keze is reszketett, a foga is vacogott bele, mégis csak megírta.

György magához vette a levelet.

Aztán papot hivatott, az meggyóntatta a Pétert, feladta rá az utolsó kenetet: estére csakugyan meghalt a Péter.

Másnap szép énekszóval eltemették.

György ezzel egyes-egyedül maradt az idegen világban.

Amíg a temetési szertartás húzódott, csak elmaradt még a villában: az a halott pajtás odakötötte ahhoz a szomorú helyhez; hanem amint ráhányták a koporsóra a lávadarabokat, akkor elővette az a sivatag egyedüllét érzete, az a vágy az örök futás után: szaladni valamerre, fel a magasba! Még magasabbra! Ki a világba!

Még nem tudta, hogy egy szigeten van. Soha sem beszéltek előtte geográfiáról, sohasem látott mappát.

A temetés utáni nap felnyergelteté az öszvérét, s azt mondá a bérlőjének, hogy ha éjszakára nem talál visszakerülni, ne keressék sehol: Cataniába megy.

A bérlőnek nem volt utasításba adva, hogy a földesura jártára-keltére vigyázzon. Amiért mehetett, ahová akart. – A szigetről el nem futhat. – Legfeljebb agyonüthetik a fuggitivik, s akkor majd jön helyette új földesúr. – Örökké nem tart semmi Szicíliában: még a földesurak sem.

György egy parasztvezetőt fogadott fel, aki jó fizetésért vállalkozott rá, hogy elkalauzolja őt egész Taormináig, de már azontúl nem ismerős a vidékkel: ott fogadhat mást.

Ezek az itteni lakosok egynapi járóföldnél többet nem ismernek az országukból. Az Etna tövétől a tengerpartig: ez a jártasságuk. Hogy mi van a tűzhányó túlsó oldalán? arra semmi gondjuk. A tűzhányó tetejére pedig éppen nem kívánkoznak.[1]

Éjjelre érkezett meg György Taorminába.

A szicíliai éjjel nem éjjel, az csak egy fényes álom. Az alkonyég fényváltozatai belenyúlnak az éjszakába. A csillagok vezérei már odafenn ragyognak, s a firmamentum még folytatja az átborulását a karmazsinból a lilaszínbe, míg utoljára megáll a hasonlíthatatlan sötétkékben, mely tele van szórva milliárd égi fénytől.

Még fényesebb a föld! A felséges Taormina romjai. Halhatatlan emlékei egy kétezer év előtti kornak, amikor az istenek emberekké tudtak lenni s az emberek istenekké.

Egy város romja, mely nagyobb Bécsnél. A még fennálló oszlopok mutatják, milyen nagy lehetett – fölfelé? Az a felségesen nyugodt klasszikus építészi stíl! Azok az emberentúli mértékek!

György az egész éjszakát ott töltötte a szabadban, az amfiteátrum még fennálló árkádjai alatt. Ő pedig bámulta a romokat, a csillagos eget, az Etnát.

Amint besötétedett, a tűzhányó nyugati oldala, mely addig ónfeketének látszott, lassankint elkezdett világítani: egyre sugárzóbb lett, utoljára rózsaszín fényben tündökölt. György felrázta az alvó kalauzt, követelve tőle, hogy magyarázza meg neki, miért világít a hegy oldala.

A kalauz elmondta nagy álmosan, hogy az ott a láva. Valamikor elöntötte egész Cataniát. Húszezer ember ott veszett benne. Még most sem hült ki egészen: éjente világít.

– Mikor történt ez? – kérdezé György.

– Nem tudom. Én még akkor gyermek voltam – monda a kalauz s tovább aludt.

Arra a kérdésére, hogy mi volt ez óriási rom valaha? annyit tudott felelni a kalauz, hogy „teátrum”.

Teátrum!

A bécsi Hanswurst-színhaz után a taorminai amfiteátrum, ahol húszezer görög tapsolt az olimpi versenyek viadorainak! Hátterében a füstölgő vulkánóriással. A márvány boltívek, az oszlopcsarnokok, a gránit talapzatú szcéna! A fülkékből hiányzanak már az istenszobrok, de szellemeik most is itt laknak a mohos falak között.

Az emberek nem építenek már, hanem az Etna még mindig épít. Félszázadonkint eszébe jut valami. Kilódít egy nagy tömeget, tűzzé olvasztott kőből. Új hegyeket épít. Így emelte fel a múlt században a két ikerhegyet: a Monti Rossit. Egy fiókkemencéje, a Monte Frumento most is eregeti ki a hasadékaiból a friss tűzfolyamot, s építi az új köröndöt a kráterénél. A felhő, melyet az ég felé lódít, lángveres, s odavilágít az ősanya-vulkán kúpjára. Az pedig fényes fehér. Ott az örök jég országa van; csak a kürtője sárga a kéntől. De a füst, mely belőle felgomolyog, megint olyan fehér, mint a hófelhő, meg-megvillanva időközönkint a föld alatti tűztől; s ez a fehér füst megáll a csillagos ég közepén mozdulatlanul, mint egy felhő, mely egy oszlopon nyugszik.

György ott virrasztotta végig az éjszakát a taorminai romok között, s csak a pirkadó hajnal figyelmezteté a továbbutazásra. Taorminán túl nem volt szüksége többé kalauzra. E dicsőséges romoktul kezdve egész Cataniáig egy szakadatlan gyöngysora következik a nyári palotáknak, kolostoroknak, melyek csodaszép délgyümölcskertek között feküsznek. Egyik falunak a végénél kezdődik a másik. Azok be sincsenek kerítve. A fákon annyi a gyümölcs, hogy minden arra járónak jut belőle: meg sem látszik rajta. Egy baioccoért válogathat belőle, aki lopni szégyenl.

Az első város, melyet Taorminán túl talált György, volt Aci Reale. Az egész város hét réteg lávaomladékon épült, amiknek óriási rétegeit ki lehet venni egy hosszú lépcsősoron, mely a városból a mélységbe vezet.

Ebbe a mélységbe rohan alá a kék Acys vize, melynek partjain egykor a ciklopsz Polyphem bámulta félszemével a nimfák táncait.

Aci Realén túl emelkedik az út az Etna felé, folyvást gazdag termésű kertek között, melyeknek fényes lombozatából a kolostorok rézkupolái villognak elő. Az út maga fekete. Csupa lávatörmelék. S az útféli házak is olyanok, mintha a falaik vasdarabokbul volnának összerakva. Minden kő a láva rétegeiből van kifejtve. A természet nevet, a házak gyászolnak.

Ez a fekete út vezet egy fekete városba: ez San Nicolosi.

Az egész város egy sziget, melyet körülvesz egy folyam. Az Etnábul kitört láva folyama. Alatta száz meg száz épület romjai feküsznek: hajdan viruló kertek mulató-tanyái. A város megmaradt közben. A felső részét ölelő lávafolyamág már kihűlt, azon keresztül lehet járni. Mezítláb még most is éget. A szélesebb folyamág még éjente izzó fényt sugárzik ki, s a facipő talpát elszenesíti, amíg az ember keresztül szalad rajta.

E városka szélén áll a San Nicola d’Arena kolostor. Ide lett utasítva György Fra Barbarigo által.

A banditafőnök tőrének előmutatása után a legszívesebb fogadtatásban részesült, s az igazi vendégszeretet fogalmát itt találta először megtestesülve.

A barátok, megértve a kívánságát, egynapi pihenés után rendelének melléje egy kalauzt meg egy szerzetest. A kalauz az útjárás megmutatására, meg az élelmiszerek cipelésére szolgált, a szerzetes pedig a tájképi nevezetességek megmagyarázása végett lett hozzá csatolva.

Nevelte a barátságot az ajándékul átadott száz scudo, melyet – nagyon valószínűleg – a barátok a malandrinokkal meg szoktak osztani.

Az útitársul kirendelt bencésnek az arca olyan ismerősnek tűnt fel György előtt! Mintha már valaha, valami nevezetes alkalommal találkozott volna vele? Csakhogy annak bajusza volt, szakálla nem volt; mostan pedig szakálla van, bajusza nincs. És mégis úgy emlékeztet rá! – Hisz akkor is csak álca volt az.

Most az a neve, hogy Fra Oloferno.

Fra Oloferno alakja egészen elütött azoktól a szicíliai barátoktól, akikkel ezideig György jártában-keltében mindenütt találkozott. Ez egy szelíd, komoly ember volt: több nyelvet beszélt, s jártas volt a történelemben, földrajzban, csillagismeretben. Olvasta a régi klasszikusokat, s a görög és római mitológiát. Györgyre nézve pedig ezek a dolgok éppen olyan ismeretlenek voltak, mint maga az Etna. Elhallgatta napestig a kolostor oszlopcsarnoka alatt a bölcs barát felfedezéseit. Ez neki mind új világ volt. – Két napot kellett ott vesztegelnie a kolostorban. Sirokkó fújt: azt be kellett várni, míg elmúlik, mert olyankor ködös a láthatár: a kilátás elvész. A hegymászót is eltikkasztja a hőség. Még az öszvér sem szeret ilyenkor utazni.

De az idő nem veszett kárba. Először életében akadt György egy emberre, aki „valót” beszél előtte. Egész ifjú életében soha senkitől nem hallott valami igazat. Az mind mese volt: kápráztatás, hamis adat, irányzatos költemény.

Mint az égi malasztot, úgy szítta a lelkébe a tudomány új levegőjét.

Páter Oloferno elmondta előtte rövid vázlatban Szicília rövid történetét. A fénykorszakot, melynek emléke a taorminai romvilág. Egész a legújabb évekig. Hogyan került Szicília a Bécsben uralkodó császár birtokába. Békekötési szerződmény: országcsere útján. Épp olyan ideiglenes birtoka a császárnak, mint az általa adományozott uradalmak az új földesuraknak. Ez a föld mozog a hódítók lába alatt. Lakott már itt mindenféle nemzete a két világrésznek. Mind elmúlt róla. Csak az ős siculus marad meg, aki a lávarétegre, mely a házát eltemette, mikor a láva kihűl, megint új házat épít.

György megtudta, hogy ez a széles nagy völgy, melynek nappal fekete talaja éjjel rózsaszínben világít, még ötven év előtt gazdag búzatermő föld volt, szegélyezve olajfaerdőkkel, narancsligetekkel: ezernyi meg ezernyi boldog ember tanyája. Volt egy hercege, aki annyi kincset gyűjtött a birtokából, hogy saját költségén építteté meg azt a roppant vízcsarnokot, mely az Etnáról a hóolvadás áradatát a tengerbe levezette. Egész hajóraj jött, ment a cataniai kikötőben, mely az itt termett búzát, gyapotot, cukornádat szállítá messze földre. – Egy éjszaka meghasadt az Etna oldala, s a kiömlő láva eltemette az egész viruló paradicsomot, kertjeivel, falvaival együtt. Olyan gyorsan jött a pokoltűz, hogy a lakosok nem bírtak előle menekülni. Keresztültört egy útjában álló hegyen; s két új hegyet torlasztott fel a völgy közepén. Onnan lerohant a tengerbe, s a kikötőt megnépesíté – szigetekkel. A dúsgazdag herceg egy éjszaka koldussá lett. S azóta nem járnak a kikötőbe a gályák, nincs se búza, se gyapot, se cukornád többé.

Amint a sirokkó elmúlt, páter Oloferno felkészíté Györgyöt az útra. Egy darabon öszvérrel, szamárral lehetett előrehatolni: odáig az út erdők között visz el. Ezt az utat éjszaka tették meg. Itt nincs semmi érdekes látnivaló. Hajnalhasadtával bukkantak ki a vigályos erdők és vulkáni sziklaszakadékok közül, az ég skarlátfényétől visszatündöklő Piano del Lago lankás oldalán. Egy tó a vulkán oldalában. – Ez sem volt ott még ötven év előtt.

Ezt is a legutolsó vulkánkitörés teremté meg. Mikor a megrepedt hegy oldalából kiömlött a megolvadt érc- és kősalak, ugyanakkor a kráter kitörő tüzétől megolvadt a hegy ormát borító jégtömeg, s aztán ez a két folyam rohant egymásra! Az lehetett a hősköltemény! az lehetett a gigászok harca, mikor ez a két istenerő egymással ölre kapott. A lávafolyam párafelhővé oszlatta a vízáradatot, s a jeges víz kővé fagyasztá az olvadt salakot. S utoljára is a víz maradt a győztes: medencét vájt magának a lávatömegben, s azt megtölté színültig. Aztán mind a ketten elpihentek, mikor belefáradtak a tusába.

A Piano del Lagon túl következik a Val de Bove, az a fölséges sziklaörvény, melynek széléhez csak hasmánt csúszva mer halandó ember közelíteni. A szédítő mélységben ott tátongnak a tűzhányó kemenceszádái, melyek az óriás ércfolyamot kiokádták a világra. Egy pillantás a föld mélyébe, ahol az örök tűz él. A mélységbe lenézőt úgy húzza valami varázs lefelé!

Itt egy ódon toronyépület következik: római emlék, egy görög tudósnak. Ez a bölcs is addig tanulmányozta az Etna mélységét, míg egyszer nem bírt ellenállani a vágynak, hogy e meredélyről leugorjon. Ez a torony szolgál pihenőül a tűzhányó látogatóinak.[2]

Itt hátrahagyták az öszvért, szamarat, s élelmiszereiket a kalauz vállára bízva, gyalog indultak fel a felséges óriás kráterhez. Itt már az örök hó és jég országa kezdődik.

Ameddig a sziklarepedésekből, a melléktölcsérekből kipárolgó gőzök megolvasztják a jeget: ott sárgul a kénvirággal zománcozott szikla, a többi mind tükörsima jég. A forró déli napsugár apró csermelykéket olvaszt meg belőle, de a jégréteg azért sohasem fogy el: egyre szaporodik. Csak a kráterből kihányt hamu rétegein lehet felhatolni a tűzhányó kámvájáig, melynek óriási kerületéből fenségesen emelkedik ki az örökké élő füstoszlop, fellegüstökös fejét, míg a világ össze nem dűl, folyvást feltolva az égbe. Itt egyedül ő maga az élő: körös-körül minden halott. Az anyavulkán oldalait egész raja fogja körül a leányoknak és dédunokáknak: apróbb-nagyobb nyitott kúpok, amik, ha haragba jönnek, maguk is tüzet okádnak.

Itt, a tízezer lábnyi magasból tekinte szét a fejedelemfi maga körül. És akkor azt hitte, hogy csakugyan egy más planétába jutott. Egy egészen különálló kis világ ez, egy háromszegletű csillag, mely a földtül külön van szakítva, s forog körüle, mint a hold.

Az Etna magasáról mind a három tengert beláthatá, mely a szigetet körülveszi, s még a tengeren túl a távol világ kék előfokait. Arra a tudatra jött, hogy ő itt nem más, mint fogoly. Ez az egész világ csupán börtön őrá nézve, ahonnan nincsen szabadulás.


[1] Ez még manapság is így van: az „angol ház” vendégkönyvében ezerével vannak Európa minden nemzetei képviselve: ezer közt ha van egy szicíliai.

[2] A „casa inglese” későbbi építmény.


VisszaKezdőlapElőre