XXVII. FEJEZET
Az éjjeli pávaszem

A kolostorhoz visszaérkezve, György legelébb is misét szolgáltatott a szerencsés megmenekülésért a pokol tornácából. Azután rende szerint meggyónt páter Olofernónak. Majd kihallgatást kért a kolostor perjelétől, s közölte vele a jégkereskedés tervét; amit az nagy készséggel fogadott. Úgyszinte a hajóbérlésre szánt kétszáz scudit is.

Ezzel a fiatal úr el lett bocsátva, hogy menjen haza, és várja be otthon az utána küldendő értesítéseket.

„Haza!” – „Otthon!”

Hát létezett ilyen fogalom rá nézve?

Hol van az ő otthona? A Del Contrasto villájában? A feketecukor-gyártó Calzolaionál, s annak a csontváz feleségénél meg a gugás nyakú szolgálójánál? – A malandrinik között? Azon az adományozott birtokon, melyet egy régi nemestől koboztak el, aki maga most a hegyszakadékok barlangjaiban él? S akinek ő most bitorolja a nevét és címét, míg az igazi nevét és fejedelmi címét viselő apa valahol a hitetlenek földjén számlálja a napok jöttét és lementét!

El volt keseredve a jóltevője iránt, aki őt ennyi kitüntetéssel elhalmozta. Két uradalmat és gazdag apanázst adott neki. Hagyta volna inkább a csodatanya koldusai között! Hisz az a bécsi csőcselék még válogatott társaság ehhez a szigetlakóhoz képest! Az legalább kedélyes, tréfás, mulatságos és amellett jószívű, ez pedig unalmas és kegyetlen.

Folyvást az Etnát látni maga előtt, folyvást a brigantikat tudni maga körül, folyvást a háborgó földet érezni a lába alatt. És soha egy mosolygó nőarcot nem látni!

Ez az utolsó volt a legszomorúbb gondolat.

A szicíliai leány is bizonyosan szép és kedves fiatal korában, csakhogy azt a rideg féltékenység rostély mögött tartja. Amiféle némberrel György még eddig találkozott, az mind csámpás, csipás, gugás volt, durva bőrű, mintha pácolva volna, a haja fakó, molyette, a szája széles, fekete fogú, melle lapos, háta domború, a hangja olyan, mint a lúdgágogás, mint a megmerített korsó böfögése.

Ezek között töltse ő el az ifjú életét? Amikor a szív tele van követeléssel.

Eszébe jutott a szép Mirikló!

Micsoda alak volt az? Arany testben gyémánt szív! A kisujjában több volt a nő, mint az ittenieknek az egész testében. A császárnak mind a négy országában nincs ahhoz fogható bűbájos teremtés.

És őt most idedobták ez idegen szigetre, mint a mese hősét, Klimius Miklóst, aki egy más planétán csak majom alakú nőket talál vagy olyanokat, akik faderekúak meg egylábúak.

A taorminai romokig nem volt szüksége kalauzra. Az út folyvást a tengerpart mentén kanyarodik, bekerített nyaralók, narancskertek közé határozva, csak a nagy görög városon túl kezd szerteszét elágazni.

Itt sem fogadott kalauzt. Rábízta magát az öszvérének a tájismeretére. Az aztán vitte őt a saját hajlandóságai szerint, az úteltérőnél azt az ösvényt választva, ami neki inkább tetszett.

Dél lehetett, mikor György a taorminai árkádok alatt ellovagolt, s amíg a nyeregben ülve egyet szunyókált, egyszer csak arra ébredt fel, hogy már lement a nap.

Lehetetlen, hogy nyeregben ekkorát bólinthasson az ember.

Úgy volt az lehető, hogy az ösvény egy mély útba vezetett, melyet mind a két oldalán magasra felnyúló meredek sziklafalak szorítottak össze. Ott már délután három órakor is éjszaka van.

Nem emlékezett rá, hogy idejövet ehhez hasonló sziklafolyosón jött volna keresztül.

Mindegy volt neki, akárhova vezet az út. Másutt sem várja a megérkeztét senki. A félelemhez pedig teljesen hiányzott a fogékonysága. Különben is nála volt a bandita sípja, aminek csodaerővel kell bírni; s a saját jó öklében és az ólmos botjában is bízott valamelyest.

A sziklaút pedig, dacára annak, hogy egyre fölfelé vitt, mégis mindig mélyebb kezdett lenni. Egyike volt az az Etna mély repedéseinek, amelyek utoljára egy megfagyott lávaréteg torlaszánál végződnek. A napvilág már ennek az útnak a fenekét nem éri soha.

Nemsokára megtudta György az öszvér eszejárásának az etikai alapját.

Ebben a mély útban van az Etna-vidék gyér hegyi forrásainak az egyike. Olyan kis forrás, hogy útközben, amíg lefelé halad a forró sziklákon, elpárolog. De a felbugyogó forrásfőnél tágas völgyet nedvesít meg, s az tele van édes bogáncs- és bojtorjánfélével. Erre emlékezett vissza a teherhordó állat.

Amint a forráshoz ért, nagy röhögéssel odavágtatott, s beleállt a kristálytiszta vízbe a négy lábával, úgy kezdte azt mohón szürcsölni, azután pedig nekiállt a bogáncsbozótnak, s nagy lakomát csapott belőle.

Hasztalan nógatta, ösztökélte a lovasa, nem mozdult ki onnan. Régi dolog az már. Bálám óta mindig, valahányszor egy szamár meg egy próféta vitába keveredett egymással, mindig a próféta lett a vesztes.

Utoljára is azt kellett tenni Györgynek, hogy leszállva a nyeregből, otthagyta az öszvért, a kantáránál fogva hozzákötve egy tamariszkbokorhoz, s maga elindult gyalog, tovább az ösvényen valami éjszakára való tanyát felfedezni.

Egy kanyarodásánál a sziklafolyosónak egyszerre megnyílt előtte a hegy vápája, magasan fenn az Etna füstölgő csúcsát mutatva, alant pedig az út mentében egy amfiteátrumszerű félkört tüntetve fel, mely olyan képet mutatott, mintha nagy kőkoloncokbul volna összerakva egy lépcsősorozat, mely utoljára elvész egy tágas sziklaboltozat sötét odújában.

A hegynyíláson át besütött a nap a sziklabörtönbe. Ismét nappal lett. S a nyirkos hideget felváltotta a fülledt forróság.

A körönd keleti oldalán volt egy kis házikó. Fekete falai lávából összerakva, a házacska ablakában megtűzött a napsugár, s az mint egy tűznégyszög világított alá a magasból. És a fekete ház egy kis kertecskével volt körülvéve, a meredek sziklapárkányon oleanderbozót és gránátalma hajlott alá, a ház teteje papiruszsással volt födve. Az útról a házig egy, a sziklába vágott keskeny lépcsősor vezetett fel meredélyben.

Amint közelebbről nézte ezt a sziklafészket, egyre nagyobb talány lett az előtte.

Legelőször maga a hozzá felvezető út. Egy lépcsősor, mely a meredeken csapinós sziklafalba van vágva. De annak a lépcsőnek minden egyes foka olyan magas, hogy emberderékon fölül ér; arra az ember nem lép, hanem szökell. Egy hosszú kötél van legfenn megerősítve, s alant egy vaskarikába csomózva, ennek a segítségével lehet feldobálni magát az embernek. Ha odafenn azt a kötelet elvágják, akkor már két ember kell hozzá, aki egymást felsegíti egyik kőpadrul a másikra, mint az egyiptomi piramisok megmászásánál.

Aztán az egész egyenes vonalú lépcső nem megy a ház ajtajának, hanem az utolsó foknál megtörik. Úgy, hogy ott egy ember, aki bízik a jó két öklében, egyedül visszaverhet százakat, s sziklákkal agyonzúzhatja az ostromlókat, anélkül, hogy azok őt célbe vehetnék.

Az is megfoghatlan, hogy hogyan építették oda abban a sziklaoldalban azt a házat? De még rejtélyesebb volt a házat körülvevő kert. Honnan került ez oda? Egy óriási gesztenyefa egészen ráborul a házra sötétzöld lombkupolájával, két oldalán pedig ezüstzöld levelű olajfák hajlanak keresztül a kerítés párkányán, mely aztán egész hosszában tele van nőve szentjánoskenyér- és fügefabozóttal: a gyümölcstermő cserjék úgy látszanak függeni a szikla oldalában.

Hogy ez nem vendégfogadó ház, azt onnan is sejthette György, hogy az út zsákutcává záródik e tájon. A megfagyott lávatömeg koloncai elzárják kétfelől, s azokon túl egy tátongó hasadék sötétlik.

Ebben a házban olyan ember lakik, aki nem szereti a látogatókat.

Ha rendes észjárású ember lett volna, azt teszi, hogy rögtön visszafordul innen, felkeresi az öszvérét, s míg az éj itt nem lepi, vágtat vissza hegynek alá az útválasztóig, ahol a járt ösvényről letért.

Talán elő is vette volna a jobbik eszét, ha egyszer csak meg nem szólal odafenn a függőkertben egy lélekfordító hang: egy dal, leányhang; csengő, édes hang: valami szicíliai románc. S ugyanazt a dalt háromszorosan adja vissza a sziklateátrum, mintha három leány énekelne egymással versenybe, mindegyik félhanggal előbb, mint a másik.

Nemsokára az alakjából is láthatott meg valamit az éneklőnek. Egy fürtökkel körülárnyékolt fejet, meg két meztelen kart.

A nőalak kimosott fehér ruhákat tereget ki a szentjánoskenyér-bokrokra, száradni.

Akik Szicíliában gyolcsruhát viselnek, azok nem lehetnek banditák.

Amint tovább hallgatta a dalt: feltűnt neki, hogy ez mégsem olasz néprománc melódiája, hanem egyike azoknak a madrigáloknak, amiket valamikor Bécsben hallott a Méte-ünnepélyen.

Hát ha hétfejű sárkány őrizte volna a házat, nem tört volna-e fel azokon a szédületes lépcsőkön, hogy meglássa ennek a dalnak az éneklőjét?

Az Etnában sem ég akkora tűz, mint egy tizennyolc éves fiú szívében.

Fokrul-fokra felhajigálta magát a lépcsőzet legmagasabb párkányáig.

Ott azután látta, hogy hiába volt minden fáradsága.

Az utolsó lépcsőfoknál, derékszögben következik egy sziklába vágott gádor, melyet megszakít egy mély verem, aminek az oldalába kaszák vannak verve. – A vermet még csak át lehetne ugrani, de ami azon híd gyanánt átvezet, a vas csapóajtó fel van húzva, s elzárja a ház bejáratát.

A dal a kertben azonnal elhallgatott, amint György elkezdett a lépcsőkön felmászni.

Eszébe jutott, hogy hiszen van őneki egy varázssípja, amelyet a malandrino vezértül kapott. Hátha itt vehetné valami hasznát? Megeresztett rajta egy éles füttyöt.

S a sípszónak csakugyan volt hatása. A csapóajtó rögtön elkezdett aláereszkedni, s csendesen keresztülfeküdt a mélységen. S tárva hagyta a bejáratot.

De György óvakodó volt. Hátha ez csak fortély? A vasajtó lebillenik oldalvást a rálépő terhe alatt, s azt aláküldi a kaszaverembe. Egy jó szökéssel átugrott a vasajtón a küszöbig.

Nem látott semmi élőlényt maga előtt, aki üdvözlését viszonozza.

Ideje volt körülbámulni a rejtélyes kertet és házat.

Egy óriási boltozat domborult azok fölött: hasonló a szicíliai „latomiákhoz”, mint valami nagy barlangnak a szája; de elől szabályosan ki volt vágva félkerekre. Ugyanezen sötétkék sziklákból volt építve maga a ház is.

De az a nagy gesztenyefa felhatolt a lombjaival egész az üreg boltozatáig, onnan terült ki a ház fölé.

Hogy tudott ez a fa itten ily nagyra megnőni? Azt csak azok értik meg, akik látták a szicíliai gesztenyeóriásokat a meztelen lávarétegből kiemelkedni, ahol egy fűszál nem talál földet a maga számára. Csodatenyészet van az Etna körül, aminek a titkába ember nem képes lehatolni. A füge és narancs úgy díszlik a kopár sziklán, mint másutt a televényben.

A barlang padmalya még több ölnyire bemélyed a sziklafalba, ahol már fák nincsenek s ennek a boltozatáról hull alá szakadatlan esőcseppekben az Etna jegének olvadéka, mely a talajban elszivárog. Talán ez a titka a mesés tenyészetnek.

Azoknak a folyton hulló esőcseppeknek a sugárai olyanok, mint egy nagy tündérhárfa ezüsthúrjaival; s most, midőn éppen a hanyatló nap rájuk süt, egy lángoló szivárványt támasztanak a sötét barlang előtt, melynek kápráztató színpompája megrettent. Itt istenek laknak!

A régi görög mítosz istenei!

Amint ott elámulva állt, egyszer csak megtörik a tündér húrszőnyeg, a szivárvány széttágul, s előlép a vízsugarak közül nem egy istennő, hanem egy szép leány.

Prózai dolgot végzett: egy muszlin szövetet mosott ki: azt hozta vissza kiteríteni. – Ehhez a munkához volt vetkőzve. Amint azonban meglátta maga előtt Györgyöt, nagyot sikoltott, s hirtelen körülcsavarta a termetét azzal a nedves muszlinnal. Aztán egy percig bámultak egymásra mind a ketten; aztán pedig elkezdtek kacagni, s kitárt karokkal rohantak egymás elé. – „Io!” – kiálta elragadtatással György.

– Én vagyok az „Io”! A te Iód! S végre te is az én Abrekhem vagy!

Többet aztán nem mondtak egymásnak. Egyik sem kérdezte a másiktól: „hogy kerültél ide?” – Mint ahogy két éjjeli pávaszem pillangó: a „papilio Io” ráismer egymásra, mikor a geszt mélyéből összehozza őket a „mirabilis jalappának” az illata.

Egy darab paradicsom volt a számukra kiemelve a föld közepéből, beleépítve a szikla keblébe, beárnyékozva halhatatlan fák lombjától, beillatozva a rozmarinfák, narancsok, mirtuszok ámbrájától.

Nem gondoltak ezek mostan se az életre, se a halálra, se ami azután következik.

Csak a csókban kifáradt sóhajtás suttogta: „te vagy az én Iom! Te vagy az én Abrekhem. Te vagy az én szerelmem!”

Ilyen nagy utat kellett nekik tenni, hogy ezt egymásnak megmondják? Nem tehették ezt a Méte-ünnep misztériumai alatt? Tündérálomnak, varázslatnak tetszett ez a találkozás. A vad fantázia véletlene-e ez? Misztikus romanticizmus? Az olympi istenek fenséges tréfája? Cythere szeszélye? Talizmán? Fátum? Kizmet?

Egyik sem.

A legegyszerűbb megoldása volt ennek a találkozásnak. Ezúttal a földiek tréfálták meg a – magasban lakókat.

– Ne kérdezz semmit, mindent elmondok, én sem kérdek tőled semmit, mindent tudok – mondta a lány. – Elébb láss lakomához.

– Lakomához?

– Hát étlen-szomjan csak nem hagyom a vőlegényemet, akit vártam.

– Te engem vártál?

– Ma estére vártalak. Ha magadtul nem jöttél volna, hoztak volna. Ki utasított ide? Oloferno? Akkor okos ember volt.

– Nem. A szamaram hozott ide.

– Akkor a szamár volt az okos. Eressz, hadd öltözzek fel!

– Így szebb vagy.

– Hallgass!

Adott neki egy fricskát az orrára. S elfutott toalettet csinálni a házba. Nemsokára visszajött. No ugyan nagy toalettet csinált! A muszlin fölé egy veres kendőbül övet kötött a derekára.

Aztán felkapta a két karjára Györgyöt, úgy vitte be a házba, mint egy ölbeli babát.

Egyetlen szobábul állt az egész lakás. A falak simára csiszolt kőbül voltak rakva. Asztal, nyoszolya, székek mind kőbül voltak, letakarva gyapjúszövetekkel. Zsákok, bőrtömlők, fa- és cserépedények voltak a szögletekben elhelyezve. A hátulsó falból egy ólomcső nyúlt ki, s annak a nyílásán csorgott folytonosan egy vízsugár a szobába, mely a padlatba vágott kőmedencét színültig tölté, de azon túl sohasem csordult.

Négy sült madárféle volt egy cseréptálban, hozzá sült gesztenye. A madarak olajban voltak kisütve.

György esküdött rá, hogy ennél fölségesebb lakomát soha életében nem evett. Szerette volna tudni, hogy jutott ehhez Io?

– Te csak egyél. Én tudom, hogy mire gondolsz. Mindenre felelek, mielőtt kérdeznél. Azt akarod tudni, hogy hol veszem én a pecsenyének való madarakat itt a sziklaodúban? Hát láttad a kövek közül kinőve azt a sok borókabozótot meg a medveszőlőt. Az egész esztendőben rakva van bogyókkal, folyvást terem. S a madarak mindig rájárnak. Azok ott megfogják magukat a kiakasztott tőrökben: s mikor szükségem van rájuk, csak kimegyek a bozóthoz, s behozok belőlük, amennyi a konyhámon kell. Ez minálunk a baromfiudvar. Az olasz úgy híjja a kerítését, hogy „uccellaio”. S onnan éldegél tisztességesen.

– Eszerint most is megtörténik az a csoda, hogy fürjek hullanak az égből?

– És manna: gesztenyealakban. És olaj csordul ki az özvegyasszony kifogyhatlan korsójábul. Azt ez a szép olajfa adja. – De mármost azt szeretnéd tudni, ugye, hogyan sütöm én meg a fürjeket és a gesztenyét, mikor itt nem kapni tüzelőfát sehol? Hát hiszen itt van a tüzek atyja, a „Gibello”. A fejünk fölött csurog le a forrás vize, az olvadó jégből a sziklahasadékon keresztül, a lábunk alatt meg füstölög a Solfatara. Egy sziklarepedés van e házikó alatt, aminek katlant csináltak, s azt lezárták egy agyagkondérral: onnan jön fel a földalatti hőség. A katlan fölötti cserépkondér megolvadna a hőségtől, ha folyton nem csorogna belé az a felülről jövő vízsugár. Gyere, tekintsd meg.

Io felemelt egy csapóajtót, mely a padlattal egyenlő volt, s onnan kőlépcsőn szállt alá, maga után vezetve Györgyöt a ház alatti pincébe. Másutt a pince hideg: ez itt meleg volt. A tűzhely környékén olyan forró volt a szikla, mint a puzzuoli solfatara körül. Az üstben folyvást forrott a víz, s felülről folyvást ömlött bele annyi hideg víz, amennyi elpárolgott belőle. Ha az olajjal telt serpenyőt föléje tartották, az olaj is forró lett, s lehetett benne pecsenyét sütni, a gesztenyét pedig csak a katlan párkányára kellett rakni, hogy megsüljön.

– Már most látod, ugye, hogy micsoda fejedelmi várkastély ez itten. Ezt bevenni egy hadsereggel sem lehet. Én magam: egy leány, az alkirály valamennyi katonáját mind agyonverem kövekkel. Kiéheztetni sem lehet ennek a várnak az urát, mert itt egész esztendőben friss eledel terem. Ital is van elég, ugye, jó volt az a narancssorbet, amit a számodra készítettem? Hát még a gránátalmabor?

– De hát ki ennek a várnak az ura?

– Hallgass! Ne kérdezz! Ha megszólalsz, mindjárt bezárom a szádat: – egy csókkal.

Az ilyen fenyegetés hasonlít a jutalomkitűzéshez sűrű közbeszólásokra.

– Egymás után meg fogsz tudni mindent, de várd sorára. Te ostoba vagy, semmit sem tudsz. Ugye, mondtam, mikor legelőször találkoztunk, hogy én is olyan ostoba vagyok, mint te. Egymáshoz illünk, mert semmit sem tudunk. De én már akkor tudtam azt, hogy szeretlek; de te még nem tudtad. Te még akkor azt sem tudtad, hogy kinek hínak? Azt mondtad, hogy te vagy Giunchi gróf. Hogy nevettem rajtad! És aztán haragudtam is rád! Hisz ez a Giunchi név az én családomnak a birtokneve. Minket hínak Abulfeda di Giunchinak. Akkor teneked az én bátyámnak kellene lenned. Én pedig nem akartam, hogy te az én bátyám légy. Én tudok valami még lenni terád nézve, mint húgod. Azt is tudtam, hogy a Giunchi nevet a birtokkal együtt elvették az én családomtul, azért, mert a császár ellen rebelláltak a férfiaink. Azokat mind száműzték: engem pedig felvittek Bécsbe, s ott rábíztak olyan jó gondviselő kezekre, mint Lodoiszka grófnő. Gondolsz még rá? Most is szebbnek találod még, mint én vagyok? Találhatod már! Levágták annak a haját, s bedugták a karmelitanők kolostorába. – No már megint kérdezni akarsz? – Cupp! – Várd sorára! Mindent megtudsz. – Én hamarább megtudtam, hogy ki vagy te igazán, mint te magad. – S nem találod ki ezzel a te kondor fejeddel, hogy kitől tudtam meg? – Pedig olyan közel volt hozzád. – A testvérbátyádtól, akit viszont marchese di San Carlónak címeztek akkor, mikor te a San Christina nevet kaptad. – Attól tudtam meg, hogy ő Rákóczy József fejedelemfi, te pedig Rákóczy György vagy. – A római császár udvaránál összekerültek mindazoknak a tartományoknak az előkelő fiai és leányai, amelyeken ő uralkodik. Annyi neki a trónusa, mint más császárnak a nyerges lova. Spanyolországban, Németalföldön, Ausztriában és Magyarországon, a két szicíliai királyságban lobognak az ő kétfejű sasai. S mikor ezek a minden országból összejött idegenek, spanyolok, belgák, magyarok, olaszok egy helyen összegyűlnek s találnak egy olyan nyelvet, amin egymást megértik, tudod, hogy miről beszélnek azok valamennyien egymás közt? – Cupp! – Most igazán ne szólj semmit.

Io úgy találta, tüzet oltani tűzzel igen rossz metódus. György nem bánta, akármi történik a római császárnak mind az öt trónusával. – Hűsítőt kellett a számára készíteni gránátalmából.

– Mikor te még nem tudtad, hogy ki vagy, mi már akkor azt mind tudtuk. Minden nemzet a magyarokra gondolt. Mikor azok elkezdik a láncot törni, a többié is lehull. – De hát ki fogja kezdeni? – A fejedelem öreg ember, lemondott a világról. Messze is van, s ott igen jól őrzik. De van két fia. József az öregebb. Az már férfi. Hanem egy baja van. Az, hogy halott. Korán kezdett élni s elvégezte. Mihelyt lovagol, mellvérzést kap. A tábori élet megölné. Ő maga is tudja, hogy veszni indult, s ettől ellágyult a lelke is. Hanem annak van egy öccse: a György. Még gyermek, de egész dalia. Mennyit emlegették a nevedet! – De nem lehetett hozzád férni. Wammána őrzött, s a Péter szolgád kémkedett. Minden szavad, minden gondolatod fel volt jegyezve. – És a bátyád, József látta, hogy téged is ugyanarra az útra visznek, mely őt ifjan megvénítette. – Ki akart ragadni kezeik közül. Mindent tudott, ami a Méte-ünnepélyen történt. Kitől tudta meg? Hát kitől mástól, mint éntőlem. – Szerettelek. – Nem akartam engedni, hogy a rossz tündér elvarázsoljon. Attól voltál megigézve: engem meg sem akartál látni. Mikor azt láttam, hogy csókolod az ajkát, olyan közel voltam hozzá, hogy ezt a tőrt az oldaladba fúrjam. Még most is szeretném ezt a szívedbe döfni, ha rágondolok.

– No hát döfd oda! – mondta György, szétnyitva a mellényét a szíve fölött.

– Kétszer ne mondd, mert megteszem.

– Döfd oda.

S a leány fogta a tőrt, s elkezdte azt az ifjú bőrébe lassan benyomni a hegyével; – de aztán csak eldobta a kezéből, s más módját találta ki a bosszúállásnak.

Azzal tovább folytatta a regemondást.

– Az a kutyás ember a bátyád szövetségese volt. Ő hívta azt fel a bécsi vásárra. Az volt a tervük, hogy téged odacsalnak a vad méneshez, s akkor a szilaj lovakkal együtt elragadnak magukkal Magyarországba. Minden jól ment terv szerint. Csak egyet nem tudtak elszakítani: azt a láncot, amivel téged a szép Zsuzsanna a lábaihoz kötözött. Annak a foglya voltál. Mennyi tervet koholtunk, hogy ebből a hálóból kiszabadítsunk. És Wammána sejtette a terveinket. Azzal hiúsította azt meg, hogy téged összeveszített a testvéreddel; párviadalra hívtátok egymást. Ekkor mi viszont azt találtuk ki, hogy amikor összejöttök a Spinnerin am Kreuz mellett, ott ragadtatunk el téged a kurucokkal, kik a közelben rejtőznek éjjel-nappal. Azoknak a vezére volt a csikósgazda: a bécsiektől kutyás embernek gúnyolva. – Wammána ezt az embert akarta ártalmatlanná tenni. – Ezért volt a népies maskaráda a vásárban; a csikós-látogatás, a fogadás egy párviadalra kard bot ellen. Azalatt, míg a tündérnő csókjai téged vakítanak meg, Wammána tőrhegye a csikós szemeit szúrja ki. A te kiáltásod: „magyar, üsd” fordítá meg a rémkomédiát. A csikós agyonüté bottal az ellenfelét. Maga is híres bajvívó volt.

– Tudom. Atyám vezére volt. Pelargus a neve.

– Tehát ezt megtudtad?

– Igen. Az általános zűrzavarban néhány szót tudott velem váltani. Ő mondta meg, hogy San Carlo marchese az én bátyám. S aztán sietett, hogy fussak onnan az ablakon át leereszkedve a kötélen. Ő addig védni fogja a karzat feljáratát. – Mi lett Pelargusból?

Erre a szóra elkezdett hangosan kacagni Io.

– Hogy mi lett Pelargusból? Oh te majom! oh te szajkó! te bibas! Azt kérded tőlem, hogy mi lett Pelargusból? Te kérded éntőlem, hogy mi lett Pelargusból? Hát engem ismersz-e? Hogy hínak?

– Te vagy az én Iom.

– Bizony mégis megvan a két szeme. Azt hittem, bagoly vagy, aki csak éjjel lát.

– Nos, mi lett Pelargusból?

A leány még jobban kacagott: „no ne csiklandozz ezzel a kérdéssel, mert kikacagom a lelkemet”.

– Csak annyit mondj, hogy nem ölték-e meg a Bafomet-lovagok?

– Eszükbe se volt. A rendőrség fel volt lármázva már: az egész Méte-ünnepély denunciálva volt egy, a császárhoz intézett levélben.

– Az a levél az én nevemben volt írva. De én azt nem írtam, mert még akkor nem is tudtam írni. Pedig azért nyertem jutalmul ezt a két grófságot Szicíliában.

– Nehéz kitalálnod ugye, hogy ki volt az a nagylelkű ember, aki helyetted és nevedben tette a följelentést, s aztán neked engedte át a jutalmat, kitüntetést? Hát nem súgja meg a szíved, hogy az a bátyád volt: József?

– S miért tette azt, hogy engem ide juttatott?

– Hát rossz helyen vagy? Háladatlan kígyó.

– Most egészen jó helyt vagyok. De mégis tömlöc ez a sziget.

– Hogy volna tömlöc, mikor tenger veszi körül? – Hát kérdesz még valamit? Ne kérdezz. Nincs ahhoz való eszed. A Méte-ünnepély hősei mind szétfutottak a katasztrófa után, s megtudva a följelentést, akik bűnösebbnek érezték magukat, siettek menekülni a határon keresztül, mások maguk mentek fel védekezni, s az elfutottakra hárítani a gonoszságokat. A császár nem engedte, hogy a törvényszék elé kerüljön az óriási botrány. Többet a hölgyek közül kolostorba dugtak. Én azok között voltam, akik álruhában Olaszországon keresztül menekültek. De elébb tanácsot tartottam a bátyáddal, aki téged, a Bafomet-templombul megmenekülésed után, nyomrul nyomra követett: a csodatanyáig, ahol a cigányvajdát elfogadtad apádnak, s kicsiny híja, hogy zendülést nem kezdtél a csőcselékkel. Ezt is a bátyád akadályozta meg. – Ő volt a te gondviselésed. Ő volt az, aki azt a dicső nagy szerepet, melyet a sors őrá bízott s melyet ő elvesztegetett, terád ruházta át. Ha még valaha összetalálkoznál vele! – Hát tudod-e már, mért jöttem én ide? Mégsem tudod? – Hát hány ezer csóktól fogod megtanulni? Azért, mert szerettelek, azért mert féltettelek. Te azt a kastélyt, azt a birtokot kaptad hűbérül a császártól, amelyet az én családomtul koboztak el. Téged megölnének itten az én bátyáim, rokonaim az első holdvilágtalan éjszakán, ha én be nem takargatnálak.

S betakargatta az ifjút hosszú aranyba játszó hajának sátorával körös-körül. Ezt nem járja át a tőr!

– Jó szerencse hozta úgy; meg az a viaszgyertya, melyet a bambino képe előtt elégettem, hogy tégedet az öszvéred félretérített a rendes útról; mert a Domenichino bátyám ott lesett rád a gesztenyeerdőben, a Fiumara mellett, a fuggitivikkel, hogy útközben visszatérett elfogjanak. Tudva volt, hogy odafenn jártál a Gibellón.

– De hátha nem hagytam volna magamat elfogni? Én sem vagyok viaszból, azt tudod. S nézd ezt a sípot; ha ezzel jelt adok, a malandrinik minden rejtekből előrohannak a védelemre.

– Ah! s te azt képzeled, hogy húsz malandrino meg mer támadni két fuggitivót? Azok csak alvó embereket mernek megrohanni. De a kard hegyétől csiklandik a bőrük. Kár volt velük azt az alkut kötnöd. Az uradalmad jövedelmének egyharmadát nekik kötötted le. A bátyáim ezért dühösek rád nagyon.

– Sohase legyenek azért dühösek; ott van még a harmadik rész. Azt meg nekik adom.

– Hát neked akkor mi marad?

– Nekem pedig marad ez az egész világ, amit most a két karommal átölelek.

S ugyan átölelte.

– Hát te énvelem is beéred?

– Nem kell nekem az egész Szicíliából egyéb; egyedül te. S már most nem börtön nekem ez a sziget; hanem paradicsom. Soha el nem kívánkozom innen.

– Azért mégis el fogsz menni –, majd ha én küldelek.

Az édes álmokat egy puskalövés a völgyben zavarta fel, melyet sokszoros visszhangban adtak tovább a sziklák.

– Valamelyik megérkezett a két bátyám közül.

– S az ide fel fog jönni?

– Ez a mi közös menedékünk.

– S ha az engem meglát?

– Ki fogja rántani a kését, és rád rohan.

– Akkor meg fogjuk tudni, hogy melyikünknek a kése élesebb?

– Igen; ha én nem volnék köztetek. Mind a kettőtöknek drágább a vére, mint hogy egymás tőre ontsa ki. Te maradj veszteg odalenn a pincében. Ott jól el vagy rejtve. Majd mikor én hívlak, akkor előjöhetsz. Szeretsz-e? Ha szeretsz, akkor most hagyd magad eltemetni, s várd el, míg feltámasztalak.

S az ifjú el hagyta magát temetni, és hitt a feltámadásban.


VisszaKezdőlapElőre