XXVIII. FEJEZET
Io lakodalma

A sziklalépcsőkön hangzott a felhágó alakok lármája. Hárman voltak; mind népies viseletben, kecskebőr mellényekben, lábszáraikon szíjjal körülcsavart irhabőr; fejükön nagy karimájú hegyes kalap, körültűzködve szentképecskékkel. Derekukon széles öv, abban tőrmarkolat, pisztolyagy, elefántcsontbul; vállukon hosszú csövű puska, gyöngyházaggyal, arany veretű betűkkel.

Az egyik közülük volt Domenichino; a másik kettő szintén valami futó nemes.

Io bebocsátá őket a csapóajtón.

Nagy lármával mentek be a házba. Olyan fennhangon beszéltek, hogy György minden szavukat meghallhatá a pinceajtón keresztül.

– Elszalajtottuk a madarat – szólt az a vékony tenorhang, mely Iót mint hugát üdvözlé.

– Bizonyosan elvert benneteket! – kötődék vele Io.

– Ahá! Elárulta a kelepcét előtte valaki; visszafordult a fickó feleúton Taormina felé; de ott meg a Satturno kezébe fog esni. Egérfogóban van már.

– Hát a többiek hol maradtak?

– Odalenn a völgyben pecsenyét sütnek a lakodalomhoz.

– Ti lőttetek valami vadat; hallottam a lövést.

– Igen. Én lőttem meg.

– Tán marmota?

– Nagyobb.

– Talán vadkecske.

– Annál is nagyobb. Egy vad öszvér.

– Vad öszvér?

– No igen; gazdátlan legelt a forrásnál; tehát vadnak kellett neki lenni. A pajtások most darabolják fel és megsütik. Pompás lesz a lakodalomhoz.

(No, ez derék sógor! Mondhatom – gondolá magában György. Meglövi a háztűznéző vőlegénynek az öszvérét, s azzal tartja ki a lakodalmat.)

Io nagyon jót nevetett a vadászkalandon.

– A sülthöz való polentát a Satturnónak kell magával hozni – beszélte Domenichino, s azt is elmondta, hogy milyen nehéz ahhoz hozzájutni. – Az átkozott görög nem akar már hitelbe adni lisztet; a zecchinok pedig az utolsóig mind elfogytak.

– Még ma megkapjátok a pénzeteket, s aztán lesz minden elég.

– Kitől kapjuk meg?

– Hát kitől mástól, mint az én vőlegényemtől.

– Ha a Satturno el tudja csípni.

Ismét lövés hangzott a völgyben. Ezúttal a Satturno bátya érkezett meg a maga csapatjával.

Annak basszus hangja volt. De csak eleinte. Mentül tovább beszélt, annál vékonyabb lett.

– Hoztál polentát? – kérdé Domenichino.

– Én? Azt gondoltam, hogy ti hoztok.

– Hát egy tömlő bort?

– Azt útközben megittuk.

– Hát a contét elfogtad-e?

– Én? Hiszen ti lestetek rá.

– Hát akkor mit hoztál?

– Egy barátot.

– Hát azt hol hagytad?

– Odalenn van a henteseknél; kolbászt tölt.

– Testa di madonna! No ez szép dolog! Pecsenye van; de polenta nincs hozzá. Pap van az esketéshez, de vőlegény nincs hozzá!

Io nevetett a bátyjai kétségbeesésén.

Mikor két szicíliai egymással beszél, akkor az nem párbeszéd, hanem párdal (nem dialóg, hanem duett). Egyszerre beszél mind a kettő. Mire a füle meghallotta, már a nyelve felelt rá. S ha az egyik elhallgat, akkor a másik is elhallgat.

Egy ilyen pauzát felhasználva, közbeszólt Io.

– No ha ti olyan élhetetlenek voltatok, hogy tizedmagatokkal nem tudtátok elfogni a principét: én ügyesebb voltam; mert én elfogtam őt egymagamban.

Azzal felnyitotta a pinceajtót, s lekiáltott Györgynek.

– Hercegem, jöjj elő.

A két bátyának tátva maradt szeme-szája a bámulattól, amint ezt az idegen alakot meglátták a süllyesztőből kiemelkedni.

A Domenichino egy nyurga, keskeny vállú legény volt, hosszú nyaka, kiálló ádámalmacsutkával, sápadt arca, ritka szakállal, de nagy szemekkel és szemöldökkel, a haja simán borult le a két fülére. Derékban elég hosszú lett volna, de a lábai voltak rövidek; mikor állt is, úgy nézett ki, mintha ülne. – A Satturno ellenben tömzsi legény volt, széles vállakkal és hosszú karokkal; s úgy be volt az arca nőve szakállal, bajusszal és szemöldökkel, hogy amíg meg nem szólalt, nehéz volt kitalálni, hogy melyik a képes fele?

A két előkelő nemes, amint tudomására jutott annak a nagy gyalázatnak, hogy a nővérének a budoárjában egy férfi volt elrejtve, éktelen haragra förmedt, s rárohant címerének meggyalázójára. Domenichino puskát fogott rá, Satturno pedig a tőrét rántotta ki. Csakhogy az a puska olyan hosszú volt, hogy a csőnek a vége túlment Györgynek a fején, s a szűk szobában nem lehetett vele hátrább menni. Satturnónak pedig György egy csavarintással kivette a kezéből a tőrt, s a háta mögé dobta, s aztán fél kézzel megkapta a kecskebőrénél fogva, s úgy odaültette a kőpadra, hogy fájhatott neki, mert mind a két kezével odakapott.

– Maradj veszteg! – monda neki György. – Te meg ne hadonázz azzal a puskával, mert kiütöd a fogadat az agyával. Én lovagias szándékkal jöttem a várkastélyotokba. Üdvözöllek Abulfeda di Giunchi grófok.

A várkastély, a grófi cím megtette a hatását. Aztán meg Györgynek a két hatalmas ökle.

– Én mint kérő jöttem ide a jegyesemért – folytatá György. S ha a móringon megegyezhetünk, azonnal fizetek, s hozhatjátok a papot.

A „fizetek” szó éppen varázshatással bírt. A puskákat szegletbe támasztották.

György adta a grand-seigneurt.

– Azt tudjátok, hogy én ki vagyok. Nővéretek, az én jegyesem, jól ismeri fényes eredetemet. Atyám után fejedelem, anyám után rokon a francia királlyal és a római császárral. Nevem principe di Rákóczy. Nem szorultam rá, hogy a ti grófi címetekkel ékeskedjem. Nem is egyébért fogadtam el a ti családotoktul elkobzott uradalmak donációját, mint hogy annak a jövedelmét tinektek, akik száműzve vagytok, átadjam. Ami a bérlőtül s a malandrinoktul megmarad: az legyen a tietek. Azonkívül móringolok az én menyasszonyomnak ezer scudit, amit a kincstáratokba deponálok.

De már ekkor mind a két bátya a nyakában volt.

– Ti többiek pedig ne tátsátok itt a szátokat, hanem lássatok utána, hogy becsületes lakomát készítsetek. Itt a pénz! Hozzatok a görögtül ami jó és drága.

Azzal odadobott egy marék pénzt a kőasztalra, amin a fuggitivik röptiben megosztoztak, s futottak nagy versenykiabálás közt ki a házikóból, futtában címezve az ínyencségeket, amikkel a mai lakodalmat gazdagítani szándékoznak. „Cannelloni! mortadella! prosciutto! susamiello! formaggio! cipolle!” Nagy vendégség lesz ma itten. Az albergo csak egy futamodás, ahol mindezt megkaphatni, csengő pénzért. S éhes embernek gyors a lába.

– Küldjétek fel a barátot! – kiálta utánuk Satturno bátya.

Akkor aztán csak négyen maradtak a házban.

– Az eljegyzéshez azonban két gyűrű is kell – mondá Domenichino.

– Nekem van egy – monda György; – de ez az apámrul rám hagyott címeres gyűrű, amelyről megfogadtam a Boldogságos Szűznek, hogy soha más kézre nem adom, amidőn visszaváltottam az uzsorás zálogából.

– Jó lesz ahhoz az én két függőm – monda Io, lecsavarva a füléből a nagy karikafüggőket, amiket gyűrűnek is lehet használni.

– Azonban a házassági szerződést is meg kell írni! – erősködék Domenichino.

– Jó lesz – mondá György. – Írd meg te, sógor Domenichino.

– Én tudok jól írni, de csak szemüveggel, azt pedig eltörtem – menté magát az ifjabb bátya.

– Hát talán te, Satturno?

– Hah! Énnekem meg éppen csoda írásom van! De most éppen írógörcs van a kezemben; nem tudom a tollat fogni.

Io közbenevetett.

– No akkor éppen ki van egészítve a társaság, mert a principe meg éppen nem tud írni, ahogy én sem.

– No majd megírja a barát.

– Ha van tintája, papirosa?

– Hogyne volna? Anélkül nem oszthatna gyónócédulákat.

Jött már a barát. Lehetett hallani a kőlépcsőkön a facipője csattogását. Olyan könnyedén ugrált, mint a kecske.

György örvendetesen volt meglepetve, mikor a barátot meglátta. Az etnai vezetőjére ismert benne: Páter Olofernora.

– Hát téged hoztak ide erővel, szentatyám?

– A gondviselés ujjmutatása volt ez, fiam.

György tudatta vele, hogy most rögtön egybe akar kelni ezzel a grófkisasszonnyal, egyházi szertartás szerint.

Oltárt rögtön lehet minden olasz háznál felállítani. Viaszgyertya is volt.

– De elébb a házassági szerződést kell megírni.

A barát arra is készen volt. A csuhája zsebéből előszedte a papirost, tollat, kalamárist. A két bátya kétoldalt diktálta neki, hogy mi legyen a házassági szerződésben.

Akkor aztán következett, hogy a vőlegény és a menyasszony írják alá a szerződést.

A barát nem kérdezte tőlük, hogy tudnak-e írni. Hanem megfogta a vőlegénynek a kezét, a három ujja közé szorította a tollat, s úgy vezetve a kezét, odarajzoltatta vele az írás alá szép öreg betűkkel: Giorgio di Rákóczy de Felsővadász.

Azt senki sem tudta (Io sem), hogy György a tengeri utazás alatt megtanult Pétertől írni.

György azalatt, amíg a barát a kezét vezette a papíron, elolvasá az okiratot.

Egy szimpatetikus recept volt az a sáskák ellen.

György furcsán nézett erre a barátra.

Az pedig őutána a menyasszony kezét fogta meg, s azzal íratta alá a nevét – a sáskareceptnek. A barát kiverte a tollát, s átadta az írást Satturnonak.

Io az egész műtét alatt folyvást nevetett.

Györgyöt bosszantotta ez a nevetés. Egy menyasszony! Mikor a házassági szerződést aláírja. Mi nevetnivaló van azon?

– Mit nevetsz ezen az íráson? – kérdezé Iótul német nyelven.

– Nem az íráson; hiszen nem tudom olvasni; hanem ennek a barátnak a pofáján. Nézd csak ezt az arcot!

– Én nem találok semmi nevetnivalót rajta.

– Nézd meg jobban, te golyhó. De jól megnézd!

– Akárhogyan nézem, én ezt a barátot egy tisztességes, jámbor arcú férfiúnak találom – monda György.

– Hát hisz „azon” nevetek éppen!

S nem bírt magával a menyasszony. Mentül ünnepélyesebbé vált a menyegzői ceremónia, annál nagyobb lett a csiklandozó inger nála a nevetésre. Mindig félreforgatta a fejét.

– Az ördög látott ilyen menyasszonyt – káromkodék Satturno bátya. – Más jámbor menyasszony sír, mikor esketni viszik. Ez meg röhög!

Io, még akkor is, mikor a szerzetes elé letérdepelt György mellé, csak úgy tudta a nevetés vágyát leküzdeni, hogy a fél öklét a szájába sajtolta; mi végre a két grófi bátyát olyan felgerjedésbe hozta, hogy a tőreiket emelték föléje, gyilkoló halállal fenyegetve, ha egész illendő komolysággal nem mondja el a pap után az esketési formulárét.

Csak páter Oloferno arca maradt nyugodt és hivatásának megfelelő. Folyvást következetes ájtatossággal végzé a szent szertartást, úgy olvasá fel a breviáriumból a benedikciót, úgy köté össze a kopulált párnak a kezeit a kordájával, szemeit ég felé forgatva, s arcának megnyúlt kifejezést adva. Igazi mintaképe volt egy misszionáriusnak, aki a vademberek között hirdeti az igét. Mikor fejét lehajtá, lehetett látni a tarkóján a kopasz pilist, melyet a tonzúra képezett.

Megáldá az ifjú párt, s kötelességükké tette, hogy egymást szeressék.

– No! A nyakában van már a princnek a gúzs! – monda Satturno Domenichinonak; amint vége volt a ceremóniának. – Legyen neki az ő hite szerint! – dörmögé Satturno.

Akkor aztán sietett kezet szorítani a boldog vőlegénnyel és gratulált neki a menyasszonyhoz.

Domenichino bátya mindjárt megismerteté a süvét a szicíliai menyasszonyok szokásaival.

– No most sógor, magadra hagyunk a mátkáddal. Egyedül maradsz vele. Mi megyünk le a völgybe a lakomát vezetni, mert az a násznagyok kötelessége. A te dolgod a menyasszonyt megszelídíteni. Nem tréfadolog ám ez. Előre megmondom. A szicíliai mátka, mikor a nász estéjén a vőlegénye hozzá akar nyúlni, először is felszalad előle a háztetőre; aztán elbújik a pincébe, bemenekül a sütőkemencébe, onnan kell előhúzni. Akkor pedig rúg, harap és körmöl. Nagy szerencséről fogsz beszélhetni, ha holnap reggel mind a két szemedet felnyithatod. A hajadat jó volna előre tőbül levágatnod. Különösen az Io hugomnál nagyon kell vigyáznod. Mert ez amilyen vad erényes, megteszi azt, hogy leugrik a párkányról a mélységbe, ha nagyon szorongatod. Egy tigrist kaptál feleségül, szegény Giorgio! Egy párducnőstényt. Kést ne hagyj a közelében, mert megöl. Ha le talál verni, csak nekem kiálts, én majd fölszedlek.

Most már aztán Giorgio volt az, aki nem állhatta meg, hogy féktelen kacagásban ne törjön ki. Amit a két bátya nem vett jó néven. Ez a legnagyobb sértés. Kételkedni abban, hogy a menyasszony kikaparja a vőlegény szemét.

Szerencsére a barát felfogta a helyzet komoly természetét. Őtet nem zavarta az meg, hogy a menyasszony folyvást nevet az esküvő alatt, sem az, hogy a vőlegény nevet az esküvő után. A csuklyájában volt egy nagy zseb, az tele volt amulettekkel, aminőknek a hatása az ilyen alkalmaknál mindig bebizonyult. Egyet azokból a menyasszonynak a nyakába akasztott, másikat a vőlegényébe. Az első arra szolgál, hogy a menyasszonynak engedelmességet, a második pedig, hogy a vőlegénynek szeretetre való erélyt kölcsönözzön. És íme a szent jeleknek a csodája azonnal nyilvánult, mert azoknak az erejétől a menyasszony szelíden borult a vőlegénye keblére, s elszívelte, hogy az egy hosszú, forró csókot szívjon az ajkairól.

– Oloferno! Te csodatevő férfiú vagy! – monda erre Domenichino, s azzal a két bátya, a baráttal együtt magukra hagyá az egybekelt szeretőket. – Talán mégsem fogják egymást legyilkolni.

A cimborák ezalatt nagy tüzet raktak odalenn a völgyben; azonkívül szurokfáklyákat gyújtottak meg, s elkezdtek a dudaszó mellett szilaj kecsketáncot járni. A lakomához valót összehordták, a tömlőket megnyitották, nagy danolást és lövöldözést míveltek egész reggelig; a völgy világos lett a tűz- és fáklyafénytől, a sziklák visszhangzottak a daltól és fegyverropogástól.

A szerelmesek mind nem láttak, mind nem hallottak abból semmit.

…Hanem egy kérdésre mégsem tudott György választ kapni Iótul.

– Miért nevettél te olyan bomlottul az esketés alatt?

– Azt majd megmondom neked egyszer; – de már akkor sírni fogok.


VisszaKezdőlapElőre