XXIX. FEJEZET
A jéghajó

György bizonyára nem számlálta a napokat, amik ezután következtek.

A földön kívül nincsen idő. S akik szerelmesek és boldogok, azok nem élnek ezen a planétán.

Az a sziklai barlangkastély, a maga csodálatos függőkertjével, az volt az ő egész világa.

Az uccelaio, a gesztenyék, a fügefák, a cardik, az articsókák kiszolgáltatták a mindennapi lakomájukat, amelyet Io tündérkeze ízletessé tudott varázsolni. Mindig fedezett föl hol egy spárgatelepet, hol egy csiperkefészket, amivel a lakomát változatossá tegye. A narancsfák, a gránátalmák, meg a hulló forrásvíz: aztán meg a hulló csókok. Mi kell a szomj eloltására több?

Milyen derék dolog egy olyan kicsi kis aszteroidban élni, mint Szicília szigete! Annak egy akkora kis tartományában uralkodni, mint a Val del Bove! S ott egy akkora kis mennyországot fogva tartani két kézzel, mint aminő Iónak az istennői termete, a kondor hajátul elkezdve a rózsaszínű körme hegyéig. – Hajh, milyen geográfia!

És amellett mindennap más nő. Egyszer sem az, ami tegnap volt. Mindennap új meg új alak. Olyan a szenvedélye, mint a csodás tengeri medúza színei: öt percig rózsa, azután liliom, majd arany; éjszaka világító fény! A szivárványnak hét színe van, a szerelmes nőnek hétszer annyi.

Egy fejedelem nem gondolhatott volna ki nászörömei számára pompásabb menhelyet, mint amilyen Io sziklafészke volt.

Magasan túlemelkedve a ragályos gőzkörön, a tömjénillatú havasi növények mondhatlan illatárja között, egy Heszperidák kertje, s annak a háta mögött egy óriási barlang kupolaboltja, melynek párkányzatáról folytonos csergéssel hull alá a jégolvadás permetege, átlátszó kárpitot képezve a nagy alkoven előtt. Nappal ez a biztos menedék. Künn rekkenő meleg van, a délszaki fák kövér leveleiről csepeg az izzatag harmat; a mannafán jegeccé válik a gyógyerejű mézga. Ez az álmok ideje. A vízkárpit mögött hűs levegő van.

Emberhang nem téved e helyre; de az ezernyi énekes madár zenéje nem szűnik. A délvidék vándorai most húznak nagy csapatban a tengeren át, s Szicília a pihenőhelyük. Itt találnak tápszert az arbutus erdők mindig érő szamócáiban. S adót is fizetnek a madárfogó tőrökben.

Este van a lakomázás ideje. Akkor jó a házba bemenni. Naplement után egyszerre hideg lesz a lég, s csak később enyhül fel újra; de a házikót langy melegben tartja a solfatarától elpárolt víz a pinceodúban. Itt már fel van találva a gőzfűtés.

A jó etyepetyével[1] elköltött lakoma után jön a tündéri éjszaka, amit a lapos háztetőn szoktak eltölteni. Fölöttük a mélyen sötétkék boltozat, tündöklő csillagaival. Majd feljön a félhold az égre, s behinti ezüsttel a komor sziklákat.

Io meséket mond a szerelmesének, miket dajkájától, anyjától, leánytársaitól hallott. A mesevilág e népnek a története, a vallása, a poézise.

György áhítattal hallgatja az új Seherezádét, míg mind a kettőnek a szemeit lezárja az éjfél, s fut a hold csónakja fölöttük odább; a fülemülék versenyeztek egymással, egyik csalitból a másikba. Fölébresztik őket a rigók, meg a pacsirták: a hajnal énekesei.

György észre sem vette, hogy átalakult szicíliaivá. E csodálatos föld és e csodálatos ég befolyása alatt minden nyugtalan vágy, minden erőteljes ösztön elaludt lelkében: a szerelem édes örömei folytonos mámorban tartották egész idegzetét. A legszebb halál neme – a kéjben elolvadni.

Talán úgy elmúlt volna itten, hogy a történetíró fel sem jegyezte volna a nevét.

Egy éjjel, mikor ott az égmennyezet alatt feküdtek, arra ébredt fel György, hogy Io karjait a nyaka köré fűzve elkezdi őt a lapos háztetőn végighengergetni magával együtt.

Szoktak így mulatni pajkos gyermekek, hogy a földön fekve összeölelkeznek, aztán legurulnak a pázsitos lejtőn; hol az egyik van felül, hol a másik. S a szerelmesek is a gyerekek sorába mennek.

A háztetőnek magas párkánya volt; nem eshettek le róla. Legfeljebb, hogy György jól odaütötte a hátát a falhoz.

A másik percben aztán ő hengergette vissza a túlsó oldalra Iót, akkor meg az érintkezett gyöngédtelenül a mellvéddel.

De erre ismét még sebesebben gurigázta vissza Györgyöt Io, s annak a feje is nagyot koppant ezúttal a falon.

– Hallod-e, ezt a játékot én nem szeretem – panaszkodék György.

– De én még kevésbé szeretem – válaszolt rá Io.

– Hát akkor minek csinálod?

– Nem én csinálom; hanem te!

– Dehogy csinálom; hiszen én aludtam.

– Én meg álmodtam is. Ott jártam veled az égben.

Erre mind a ketten fölnéztek az égre.

– Nézd! Nézd! – suttogá György. – Hát ki lopta el a holdat az égről?

– Aztán meg a csillagokat?

Azért mégis világított az ég: csakhogy az a fény tűzveres volt.

Egyszer aztán megszólalt az, aki ezt a játékot csinálta velük: egy erős, taszító dördülés a föld alatt, mely úgy megrázta alattuk az egész házat, hogy minden idegük elzsibbadt bele.

– Mi ez? – kiálta fel György, elijedve.

– A hegy háborog – monda neki Io. – Sokszor megjön ez.

Ami az égről letörülte a holdat és a csillagokat, a Monte Frumento kráteréből kitóduló füstfelleg volt, megvilágítva a tűzhányó aknájábul kitörő tűzoszlop által.

– Ne félj! – biztatá Io Györgyöt. – Ez csak a Monte Frumento.

Ez csak a kisöccse az öregnek. Nem ő maga haragszik.

De Györgynek ez is elég volt.

A háztetőről láthatá, hogy abból a tátongó sziklahasadékból, mely a völgyi utat elnyelni látszik, valami rózsaszínű fény kezd felderengeni, mely egyre jobban tért foglal, majd izzóvá lesz. Onnan egy lávafolyam tör elő.

Sietett magával levinni Iót a háztetőrül.

Az egész ház recsegett, ropogott: de ellenállt. Akik azt építették, már akkor számításba vették, hogy ez a szikla él és mozogni szokott.

De azért mégsem lehetett a házban megmaradni. A solfatára kürtője oda alant a pincében olyan erővel veté föl a gáztömeget, hogy kidobta az elzáró üstöt, s azzal az egész épületet megtölté fojtó kéngőzzel. Ezt a pokolpárát nem lehetett embernek kiállani.

Vége volt a paradicsomnak; itt volt az angyal a lángpallossal az ősembert kiverni a maga boldogságából.

Az a csendesen hulló csermelysugár ott a barlang előtt szintén átalakult harsogó zuhataggá, s az aláomló víz fekete volt.

És aztán elkezdett hullani valami eső. De az nem enyhített, áztatott, hanem égetett. Hamueső volt. Azon forrón, ahogy a tűzokádó gyomrából kikerült, hullott alá a tűzveres égből. Fekete eső.

– Fussunk innen – kiálta Io, megragadva György kezét. – Meneküljünk Taorminába, míg a láva utól nem ér.

S azzal gyorsan, ahogy csak a rémület sokszorozta a testi erejüket, rohantak alá a hosszú lépcsőgádoron a háztul a völgybe, beburkolva fejüket kendővel, hogy a hamuzápor meg ne fojtsa.

Az égre emelkedő tűzoszlop megvilágítá a völgyet.

Veszedelem volt a futás: mert a sziklaoldalakról óriási koloncok rohantak alá, miket a földrengés ledöntögetett.

Io csakhamar elfáradt a futásban, lábait égette a forró homok.

– Hagyj engem magamra itt a forrásnál – lihegé, midőn a sziklaforrást elérték. – Te menekülj magadban.

De ez a forrás is iszapot okádott most tiszta víz helyett. György nem szólt semmit, csak az ölébe kapta a szerelmesét, s úgy futott vele odább.

A hamuesőtől azonban olyan sűrű sötétség volt előtte, hogy a sziklás úton maga is csak bukdácsolva tudott előrehatolni. Azt sem tudta, hol jár?

Ha világos lett volna, találhatott volna valami hegyi ösvényt, amely a lankákra fölvezet: de ebben a vak sötétségben kénytelen volt találomra botorkálni előre.

S a hamueső kezdett már borsó nagyságú kősalakkal vegyülni.

– Dobj el, és hagyj itt vesznem! – nyögé Io.

György annál jobban szorítá magához.

Most egyszerre egy minden érzéket megbénító zuhaj hömpölygött végig a föld alatt, s egyszerre tűzfény borítá el a vidéket. Maga az öreg szólalt meg: a Monte Gibelló, s azzal együtt egy égostromló tűzoszlop lövellt fel a magas kráterből.

Ezzel a hamueső megszűnt: a sötétség is elmúlt.

A szűk sziklavölgy végetért, s kiszakadásánál lehetett látni a régi csinált utat, mely Taormina felé visz.

– Az úton vagyunk már! – rebegé György – ne félj, megmenekülünk.

– Várj csak – mondá Io. – Majd megtudod nemsokára, hogy minő menekülés ez?

Ahol a forró hamutalaj végetért, ott már Io leszállhatott György öléből, s a maga lábán futhatott tovább.

Mind a kettőjüknek fekete volt az arca, mint az ördögé. Iszonyat volt egymásra nézni!

Nemsokára bekövetkezett az, amitől Io tartott.

Fenn a légben elkezdett valami tompa bőgés, búgás támadni, mely nem hasonlít a villámsugár dörgéséhez, annál huzamosb. Az Etna által az égbe felhányt kődarabok kezdtek visszahullani a földre. Még tüzesek voltak, mikor leestek. Lehetett őket látni, mint ív alakban lehulló vérveres csillagokat. Ahová leestek, sziporkázva ásták be magukat a földbe.

György két karját tartá Io feje fölé. – Mintha védelem volna az egy ilyen pokolbeli meteor ellen!

Az izzó kövek egyre sűrűbben hullottak.

A szép viadukt mellett (római időbül való volt) volt egy csinált kút. A sziklába volt vágva egy fülke, s annak a közepéből folyott a tiszta víz egy medúzafőn keresztül egy kagyló alakú márvány medencébe.

Ennél a kútnál megállítá Györgyöt Io.

– Nem futunk tovább. Meg kell halnunk. Így is jó lesz. Itt mossuk meg az arcainkat, hogy ne menjünk ilyen ördögpofával a mennyországba.

Azzal letérdeltek a kútmedence elé, s megmosták az arcaikat szép fehérre, pirosra.

Törülközőjük nem volt: felszárították egymásnak az arcát a csókjaikkal.

Akkor aztán nem féltek többé.

Amint az ki volt mondva, hogy „meghalunk”, csodamódra elmúlt a szívükből minden rettegés. A nagy kataklizma nem volt rájuk nézve többé más, mint egy felséges látvány.

Az isteni tűzbálvány, mely siet elfoglalni a helyét a bíborral bekárpitozott égben; a rózsaszínű jégkúp, a skarlátpiros sziklák s a tűzfelhőkbül alászálló aranyveres csillagok: – és mindez visszaragyog két szempár tükrében! Az ember nem tudja, melyik felségesebb? a valóság-e vagy a tükörkép.

Átölelve tartották egymást. Szeretve, csókolózva meghalni! Hát lehet ennél nagyobb gyönyörűség? Mikor egy-egy óriási olvadt kőtömeg a közelükben lecsapott, szikraözönt szórva maga körül, brávót kiáltottak neki, s ha jött egy kéngomoly, olvadt érctömeg, hosszú fényfarkat húzva maga után, sisteregve vonult el a fejük felett: azt megtapsolták.

Melyik van hát nekik szánva?

És aztán közben elmondták egymásnak, hogy milyen boldogok voltak. Elmesélték újra a tündéri örömöket, a szerelem százféle bohóságait, s újrakezdték a szerelmi esküdözést: milyen szép vagy! szeretlek, imádlak! Provokálták a bömbölő Etnát a dévaj kacagásukkal, inzultálták a mennydörgő felhőket csókjaik csattogásával.

Hahaha! Ha ti csókolóztok, hát mi miért ne csókolóznánk? S az égbül alázuhanó kövek, az égő meteorok, a lángoló kéngomolyok szépen kikerülték őket leestükben. Itt két szerelmes ölelkezik: – oda nem eshettek.

Még a vén földisten is hozzájárult a tréfáikhoz. Ők ott ültek a kútmedence párkányán: a föld egy lökést adott nekik, s azzal leestek a kút mellé. Akkor aztán csak úgy is maradtak. Jó az ember fejének a földön.

– Hallod ezt a morajt? – monda György Iónak. – Ez egy corricolónak a dübörgése.

– Oh te bohó! A földrengést a kétkerekű talyiga görgésének veszed.

– De bizony corricolo gördülése ez, jól hallom.

Amint aztán felemelték a fejüket a földről, s kikémleltek a kútfülke alól, akkor látták, hogy csakugyan kétkerekű jármű döcög ez egyenes úton feléjük, melyet két szamár vontat; az ülésben egy barátforma alak ül; csuklyája a fejére húzva. Az égi tűzfényben ember és állat feketének látszik, hosszú éles árnyék vonul utánuk az úton.

– Nézd! Ott jön az ördög, aki elvisz bennünket! – szólt dévaj nevetéssel Io.

Csakugyan a földalattiakkal kellett szövetségben lenni annak az élő teremtésnek, aki ezen a réméjszakán kétkerekű laptikájával meginduljon fölfelé azon az úton, mely az Etna felé vezet. Aki Istennel van, az menekül innen inkább, ahogy a szamarai futni bírnak.

Ez pedig közelebb jön.

Már odaért a kút elé. A szamarak érzik a víz szagát, s ösztönbül is odafutnak corricolostul a vízmedencéhez.

Az a csuklyás alak pedig, a szekéren, amint meglátja az ifjú párt, leugrik a kocsirul, s mély, dörgő hangon szól:

– Ah! Io! Giorgio! Értetek jöttem!

Annak még fekete az arca a hamuesőtől: csakugyan olyan, mint Belzebub.

– Ki vagy, mit akarsz velünk? – kiált György, merészen eléje állva a félelmes alaknak. – Mi neved?

– Páter Oloferno.

– Padre Oloferno! – kiálta kétségbeesetten Io. – Mondtam ugye, hogy a sátán jön értünk, aki elvisz bennünket.

– Legyen eszed! Hiszen Pater Oloferno nem a sátán.

– Én tudom, kicsoda padre Oloferno! Meg hogy kicsoda a sátán. Padre Oloferno nem a sátán, hanem mégis a sátán jött értünk.

Páter Oloferno mérgesen kiáltott rájuk.

– Valamennyi szentekre: ne disputáljatok most a sátánról, hanem kapjatok fel a corricoloba; aztán siessünk Taormina felé.

De Io makacskodott.

– Nem! Nem! Én nem hagyom a Györgyömet tőlem elszakítani. Mi megegyeztünk, hogy itt halunk meg. Most akarunk meghalni együtt. Mikor legjobban szeretjük egymást. Ugye, Giorgio?

S olyan erővel csimpajkodott bele, hogy György mozdulni sem tudott.

– Ejh! Bolond gyerekek! – dörmögé Páter Oloferno, s nem sokat teketóriázott velük; hanem felnyalábolta mind a kettőt, ahogy egymást átölelve tarták, s mint két ölbeli babát, odavitte a kétkerekű szekeréhez, behajította, s azzal ráhúzott a két szamárra a fustélyával, s maga gyalog futva mellettük, vitte a kétségbeesett szerelmespárt – igazán úgy, mint akiket veszteni visznek.

Io egyre kiabált és sírt, hogy mért nem engedik meghalni? S biztatta az égből hulló köveket, hogy oda sújtsanak le az ő fejére, de amit azok hallatlanná tettek.

Az Etna lángoszlopa egész felleget támasztott maga körül. Pluto beleártotta magát Jupiter hivatalába. S a pokolbeli felhő is villámokat szórt és mennydörgött.

Egy erős szélroham, mely a tenger felől jött, egyszerre félretaszítá a lángveres füstkárpitot, mellyel az ég be volt terítve, s átverte az Etna déli oldalára.

Az ég egyik felét ismét elfoglalták a csillagok; a hold vékony ezüstsarlója ott úszott a sötétkék boltozaton. Véletlen csillagtalálkozás folytán éppen ott ragyogott a holdsajka fölött a Jupiter fényes csillaga.

Io nagyot sóhajtva mutatott fel az égre.

– Nézd! – monda Györgynek. – Ott van az égi jel, ami teneked szól. Tudod, mi az a félhold, azzal a csillaggal?

– Nem tudom.

– Az Törökországnak a címere.

– Azt meg éppen nem tudom, hogy mi dolgom van nekem Törökországgal?

– Azt sem tudod? No majd megtudod nemsokára.

A corricolo a két szamárral szerencsésen eljutott a taorminai gesztenyeerdők közé, ahol már kevesebb volt a veszély.

Ezen az oldalon tiszta volt az ég, az óriási fák zöld boltozatain keresztülkandikáltak a csillagok, s a bokrok közt repkedtek a fénybogarak.

Mikor hegynek fölfelé vitt az út, a két szamár csendesen cammogott: a kocsivezető szerzetes maga is segített tolni a szekeret. György beszédbe ereszkedett vele.

– Isteni gondviselés volt az, atyám, hogy te értünk jöttél most ezzel a corricolóval.

– Az volt, fiam.

– Honnan jöttél?

– A kolostorból.

– De hisz az nagyon messze van ide.

– Még tegnap este indultam útnak.

– Hogy miértünk jöjj?

– Hogy „teérted” jöjjek.

– De hiszen tegnap este még csendes volt minden a földön. Mi a kaszáscsillag feljöttéig ébren voltunk és beszélgettünk. A tűzhányó nem nyugtalankodott. Csak egyet-egyet mordult; de azt már megszoktuk. Hogyan sejtetted te azt meg, hogy minket a tűz ki fog zavarni a fészkünkből?

– Nem tűz zavar ki téged a boldog fészkedből, édes fiam: hanem a jég.

– A jég? – szólt elbámulva György. – Hát hol van itt jég?

Io értette már ezt.

– Hát nem érzed, hogy itt van a jég a mi szíveink között?

– El is fog akkor ott olvadni, mondhatom.

– Bizony nem fog elolvadni, kedvesem, akármilyen forró legyen is a mi szívünk.

Mire a corricolo feljutott az út legmagasabb pontjára, már akkor virradni kezdett.

Csodálatos hajnal! Keleten sárgul az ég alja, majd bíborszínbe megy át, a tenger azúrkék, a jóniai hegyek olyan közel látszanak, délnek veres kárpittal van behúzva a firmamentum, melyet tűzoszlopként támogat az Etna kitörő lángja. A hegyrepedésen egy világító sáv kígyózik alá: a kiömlő láva. A sűrű gesztenyeerdő alatt vidám mulatólakok falai ragyognak a hajnalpírban. Alább Taormina felséges romjai tündökölnek a hajnalfénytől. Az öbölben egy kétárbocos gálya áll horgonyon, behúzott vitorlákkal. S fenn az égen még látszik a félhold, közepében a fényes csillaggal. Annak a hajónak az árbocán ugyanazt a jelt lobogtatja a veres zászló.

– Látod azt a hajót ottan? – szól Io, erősen megszorítva Györgynek a kezét.

– Látom. Kétárbocos török schooner.

– Az a jéghajó.

– Hát mi közünk nekünk egymáshoz? Nekem meg a jéghajónak.

– Kérdezd meg csak padre Olofernotól.

Páter Oloferno kérdezetlen is felelt.

– Emlékezzél rá, fiam, hogy amidőn az Etna tölcséréhez felvezettelek, te voltál, aki azt kieszelted, hogy a kúpot ellepő jégnek nagy vásárt lehetne szerezni olyan országokban, ahol a jeget csemegének használják s messze földrül hozatják öszvérháton. Hajóval könnyebben el lehetne szállítani.

– Tudom. A költséget előre át is adtam a perjelnek, amibe egy hajó kibérlése kerül.

– Azt a pénzt most visszakapod, nyereséggel. Egy szmirnai hajós elvállalta a jégszállítást, s megvette készpénzen a jeget. Innen ő azt Konstantinápolyba fogja szállítani.

– Hát az igen derék dolog. A te kolostorod is nyer vele, meg én is.

– A hajó már meg van terhelve az egész jégrakománnyal. S indulásra készen áll.

– Hát csak szedje fel a vasmacskáit, feszítse ki a vitorláit, s aztán induljon Isten hírével, vagy ha török hajó, hát Allah hírével, a maga útjára.

– Azt még ma tenni fogja: csak terád vár.

– Énrám vár a hajó? – Hát mért vár énrám?

– Hogy elvigyen magával.

Ezen meg már éppen nagyot nevetett György.

– Hogy én is elmenjek a jéggel? Hisz nem akarok én sorbetet meg fagylaltot készíteni Sztambulban.

– Hát elfelejtetted már, amit nekem mondtál odafenn a Monte Gibello kúpján?

– Bizony nem emlékszem már semmire.

– Mikor választ követeltél a tűzhányótul ama kérdésedre, hogy mért vagy te itt most?

– Kérdeztem volna? Hiszen nagyon jól tudom.

S azzal hangos csókot cuppantott Io könnyező szemére.

– Nem ezt a választ kaptad a kérdésedre, fiam. Hanem, hogy olvasd el azt a levelet, melyet magaddal hoztál, címzet nélkül: s amit abból a levélből megtudtál, az annyira kétségbe ejtett, hogy bele akartál rohanni az Etna kráterébe.

– Emlékszem rá. Az volt abban a levélben, hogy engem azért küldtek ide, hogy holtig el legyek temetve, hogy ez a sziget rám nézve egy börtön: öröm nélkül, szerelem nélkül.

– És akkor fordultál a másik elementumhoz, a jéghez, tanácsot kérve, s attul jött az a gondolatod, hogy az Etna jegével kereskedést lehetne űzni a keleti tartományokba, s akkor te magad is elszökhetnél innen egy jégszállító hajóval.

– Igaz, hogy azt mondtam, mert akkor nagyon el voltam keseredve. De most már nem tartom ezt a szigetet börtönnek: nem akarok innen menekülni. Itt van nekem a mennyországom, az én kis feleségem. Most már boldog ember vagyok, s csókolom a kezét a császárnak azért, hogy ideküldött. Kibékültem minden ellenségemmel. Senkivel sem vagyok haragban. Egészen itthon vagyok már. Eszemben sincs, hogy innen elszökjem.

Páter Oloferno most már kemény hangnyomattal szólt.

– De hogyha a hazád szólít?

– Hazám? Hát van énnekem hazám? Hogy híják ezt az országot?

– Magyarország.

– Aha! Ismerem azt a pátriát: onnan jönnek a csikósok, a hajcsárok meg a drótostótok Bécsbe. Nem vágyom utánuk.

– Nem azokbul áll a te nemzeted! Az a délceg, vitéz, nemes faj, aki századokon át védbástyája volt a kereszténységnek, hős lovagja a szabadságnak, s most nyög az idegenek uralma alatt.

– S hogyan segíthetnék én ezen a nemes népfajon?

– Úgy, hogy ha most innen elmenekülsz, felhasználva a kedvező alkalmat, amikor a kémeid nyomodat vesztették, s aztán elvitorlázol oda, ahol dicső atyád száműzetésben él. Az ő neve, a Rákóczy név maga egy tábor. Ha egy Rákóczy a haza földjére leteszi a lábát, a föld megrendül alatta, s ha az ébresztő szót elkiáltja, a halottak föltámadnak: egy egész halott nemzet, s összetöri láncait.

– Hát mért nem megy az atyám oda?

– Azért, mert egész Európa minden hatalmasai kötést csináltak ellene, hogy őt fogva tartsák a pogányok földjén. Atyádnak, a nagy fejedelemnek meg van tiltva bármely keresztény országba belépni. S aki menhelyet, védelmet adott neki, a török szultán, az egyúttal az ő börtönőre, aki vigyáztat rá, hogy menhelyét el ne hagyhassa. De ha te odamégy az atyádhoz, hogy ő átadhassa neked a maga hatalmát örökségül, s rád ruházhassa azt a nagy küldetést, amelytől ő maga el van zárva: azzal te megjelenhetsz Franciaországban, odaléphetsz a király elé, akivel rokonságban állsz, s megújíthatod vele azt a szövetséget, amelyben dicső atyád állt az ő nagyatyjával, s hadsereg élén térhetsz vissza hazád felszabadítására.

– Különös beszéd ez egy paptól. De hát ki hívott engem? Én nem hallom a hívást.

– De hátha én küldelek? Ha én mondom azt, hogy eredj!

Ezt Io mondta Györgynek.

György nagyot bámult kedvesére.

– Te küldesz engem?

– Én Giunchi Abulfeda Io! A mór fejedelmek utóda; aki nem felejtettem el soha, hogy hazám szabad volt, s nemzetségem úr volt e kis hazában. Én mondom, hogy eredj! Vége van a csókolózásnak: kezdődjenek a kardcsattogások. Én, aki szeretlek, aki imádlak! Aki Bécsben is megszabadítottalak ellenségeid hálójából, aki ide is utánad jöttem, itt is elrejtettelek, sziklaodúmba; megkötöztelek a szerelmemmel, hogy látható ne légy, életjelt ne adj. Én mondom neked: most nyitva van a börtönöd ajtaja! Csak egy napra! Fuss innen! És aztán végezd el, amire a sors elhívott. Szabadítsd fel a hazádat! Akkor az én hazám is felszabadul.

– Velem jössz-e?

– Hova gondolsz? Ahová neked menni kell, ott nincs szükség szerelmes leányra. Oda nem kell boldog ember. Abban a percben én sem vagyok többé nő: férfivá változom át, s fegyverrel a kezemben megyek ellenséget irtani.

– Hát elhagyjalak hűtlenül? Az esküdt feleségemet? Hisz megver az Isten.

Io most gyöngéden borult György vállára.

– Kedvesem. Első és utolsó szerelmem. Nem ver meg téged az Isten, ha engem elhagysz. Engem se, ha tőled elválok. Nem voltunk mi hitvestársak soha.

– Hát nem esketett bennünket össze az oltár előtt páter Oloferno?

Io mosolygott, de már a szemeiben ott ragyogtak a könnyek.

– Emlékezel, ugye, drágám, milyen nevetés lepett meg engem egyszer, mikor valamit kérdeztél tőlem? Aztán megint, hogy nem tudtam magammal bírni, mikor az esküvőnk szertartása lefolyt: egyre nevetnem kellett, s mikor te unszoltál, hogy mondjam meg, mért nevetek folyvást? akkor azt mondtam neked: „majd megmondom neked egyszer, hogy miért nevettem: de már akkor sírni fogok.”

Zokogott már.

Ekkor meg azt nem értette György.

Végre aztán a sírást kacagással keverve rikácsolt fel Io.

– Hát te vaksi! Hol van a két szemed, hogy nem ismertél rá? Együtt jártál vele a Monte Gibellón: s tőlem kérdezed, hogy hová lett? Hisz ez a Padre Oloferno a te megmentőd, a te védelmeződ, Pelargus.

György ekkor ébredt a való tudatára.

Valóban ő az: csakhogy Bécsben délceg csikós volt, atléta termetű, sodrott bajuszú, hosszú hajú magyar, itt pedig szakállas, bajusztalan olasz barát, görbe hátú, lecsüngő fejű, kurtára nyírt hajjal és kiborotvált pilissel.

A kuruc vezér nagy mestere volt az átalakításnak: hajdanta is megjárta Bécs városát álcázottan, s ő fogta el a híres Ocskayt, Rákóczy áruló vezérét, a tábora közepén, aki az oláh cigány alakjában nem ismerte fel hajdani kenyeres pajtását.

Mikor aztán Oloferno kiegyenesíté előtte összegörnyesztett termetét, akkor ráismert.

És akkor aztán a nyakába borult.

– Én vagyok Pelargus – mondá az álszerzetes. – Atyád vezére egykor: a te őröd, védelmeződ gyermekkorod óta. Engem bíztak meg az ország elégedetlen fejei, hogy téged kiszabadítsalak s atyádhoz vigyelek. Most itt a szabadulás perce. Ne tétovázz. Kövess. Én is veled megyek.

A gályárul felhangzott a hajótülök szava, mely az indulásra készséget jelenté.

– Siess! – kiálta Io. – Nem vagyok feleséged.

De György nem állhatta meg, hogy még egyszer át ne ölelje kedvesét.

Io visszatiltá.

– Vége van! Ez a könny volt rajtam az utolsó, ami asszonyi! Letörültem! – Mátul fogva férfi vagyok.

S hogy erős lelkérül bizonyságot tegyen, kirántá övébül azt a kést, melynek markolata mindkét végén pengével van ellátva. A tőr egyik hegyét a saját szívének, a másikat kifelé irányzá.

– A szicíliai leányok így szokták a csókot visszautasítani.

A hajótülök másodszor is szólt. Oloferno megkapta az ifjú kezét, s vaserővel ragadta magával le a parti lejtőn. Io alakja eltűnt előle örökre. S az egész boldogság szétfoszlott mint egy édes álom.

Perc múlva ott ültek a csónakon, mely őket a hajóhoz szállítani készült.


[1] Azon korbeli szó az „appetitusra”. Lásd „Mikes Kelemen levelei”.
J. M.


VisszaKezdőlapElőre