VIII. FEJEZET
A paradicsomi kísértetek

Wammána kitűnő pedagóg volt, aki a gondjaira bízott fejedelmi tanítványban felismerte a rendkívüli nagy észtehetséget, ennek méltó kimívelésére éppen a l’hombre játékot szemelte ki.

Mert a l’hombre nem is játék már, hanem tudomány. A puszta alapelveinek megtanulásához is nagyobb lelki fogékonyság kell, mint az egész sublimior matéziséhez.

Négy örökös tromf van benne: a Spadill (pikk ász), Manill (a coeur hetes), Baste (treff ász) és Ponte (coeur ász). Ezen négy örökösödési jogon uralkodó „matador”-on kívül van a választott adu. A veres színekben a kártyák felülről lefelé rangfokozódnak; a király uralja a dámát, a dáma a lovagot, a lovag a Knabét, a fekete színekben alulról fölfelé, a hármas üti a fölötte levőket, valamennyit: az ászt kivéve; ez a kettős.

Francia kártyákkal játsszák, amelyekből ki van dobva minden színből a tízes, kilences és nyolcas.

Rendesen három játszó kell hozzá: azok közül az előkezes a „l’hombre”.

Minden játékos nyolc lapot kap, a többi talonnak marad, az alul levő szín határozza meg a tromfot.

Eddig nagyon hasonlít a klabriászhoz.

Hanem hát a l’hombre-ben vannak olyan nagyobb mesterkedések, melyek mellett a mai kort jellemző klabriász csak az „orronverőcske” színvonalán marad alant.

A l’hombre-játszáshoz hadvezéri talentum kell! Diplomatai lángész kell hozzá. A l’hombre-nek nyolc ütés közül ötöt kell megnyerni, s hogy ezt kifurfangozza: ott van számára az „oscuro”. (Ha rossz kártyája van, mind eldobja, s felvesz új nyolcat a talonbul.)

Ha nagyon jó kártyája van egy színből, akkor „solo”-t mond; de ha ellenfelének „solo couleur”-je van: több színből biztos ütés s matadorokkal, akkor azé az elsőbbség. De ennél az esetnél csak a két fekete matador a tromf, a veresek nem azok.

Ha valakinek üthetetlen öt kártya van a kezében, az „grandissimot” mond a talon fölvevése nélkül. De ha ezzel szemben az ellenfél „nullissimot” jelent ki, akkor az a nyertes. Ritka eset, hogy egy játékossal szemben a másik kettő tizenhat kártyát úgy dobálhasson el, hogy eggyel se csináljon ütést.

Hanem aztán valamennyi esélyeit a l’hombre-nek túlszárnyalja az, mikor valaki „unot”-t jelent be. Hogy „egy” ütést fog csinálni és többet nem.

Ennyi játékfurfanghoz járul még a vakmerőség is. A szerencsének éppen annyi jó és bal fordulata van benne, mint egy hazárdjátéknál. A merészség túljár a rafinált észen.

De legnagyobb virtuozitást követel a l’hombre, ha azt nem hárman, hanem csak ketten játsszák. Akkor a veres színből kidobnak nyolc lapot; csak a tromfok maradnak benn. Ekkor a „l’hombre”-játszó elesik attól az előnyétől, hogy az ellenfél ütéseit megossza; egyiket a másikkal felül üttesse, s vaktában hibás kihívásokra számítson. Csupán a saját eszére, kombinációjára, sejtelmére és szerencséjére van utalva.

Ilyen kettős l’hombre játékra invitálta meg a nagymester Giorgiót.

Elfogadta a fiatalember.

Pedig rá nézve az a hátrány is volt, hogy amíg ellenfele az ő arcvonásaiból olvashatott – s ez kártyánál erős fegyver, – addig ő a nagymester arany lárvájától nem lehetett okosabb.

Wammána ugyan figyelmezteté, hogy tegye fel a játékhoz az ezüstsisakját: de annak azt felelte, hogy melege van, izzad a feje alatta. Majd a nagymester is lovagiasan megkínálá, hogy a viadal egyenlő volta végett borítsa a fejére azt a kondért; ennek már éppen hetykén válaszolt:

– Kell az nekem az aranyakat hova tenni. Még fér a sisakomba.

Így szoktak hetvenkedni a fiatalemberek játék előtt. Csak meg ne bánják!

A játékhoz való kártyák még le voltak pecsételve a harlemi kártyagyár billogával; a borítékot a játszók szeme láttára bontották fel, s legelébb is kiterítették a kártyajátszmát az asztalra félkörben a hátával felfordítva, hogy mindenki szemügyre vehesse. Tiszta fehérnek kellett lenni a kártya hátlapjának, hogy azon semmi áruló tűszúrás, vagy egyéb jel ne lehessen.

Azután – mind az asztalnál, mind a játszásnál kötött selyemkesztyűket kellett a játszóknak használni először azért, hogy az ujjaik nedvességével a fényes kártyaháton homályfoltokat ne csinálhassanak, másodszor, hogy a középujjuk hegyével a kártyát fel ne ismerhessék. Mert ahogy a vakokat be lehet tanítani arra, hogy az ujjaik hegyével betűket elolvassanak, a kártyások is ki tudják tapintani, hogy mi van a kezük alatt.

És végül az a szabály, hogy a keverésnél nem szabad a kártyát kétszernél többször egymásba tolni, akkor is nem a hosszával, hanem a szélével. – Mivelhogy lehetnek preparált kártyák, amelyeknek a hátlapjára láthatatlan jegyek vannak felróva foszforral. A sokszoros és erős keverés által ezek fénylővé lesznek s a beavatott megismeri róluk az ellenjátékos kezében a foliamentumokat.

Innen maradt fenn mind a mai napig az a mondás, ha valaki sokáig keveri a kártyát: „bizony meggyullad!”.

A harlemi gyár l’hombre-kártyái, melyeket Giorgio és a nagymester használtak, a világhírű La Maître készítményei voltak.

Hát bizony nemcsak az a világhírű mester, aki a vatikáni loggiák freskóit festette; hanem az is, aki a kártyákon remekelt. Lehet rá fogadni, hogy több prelátus ismerte Le Maître képeit, mint Raffaelléit.

Ezeken nem voltak színek, hanem remek fametszetű alakok a vademberek világából, azután a vadállatokéból, majdan madarak, végül virágok. Hja bizony ehhez kellett nagy jártasság az etnográfiában, a zoológiában és a botanikában; a jó játékosnak, mint egykor Julius Caesarnak, személyenkint kellett ismerni a katonáit.

Az asztalkát úgy helyezték el, hogy Giorgio arccal fordulva ült a dómot elrekesztő fekete kárpit felé.

Mindenkinek félre kellett vonulni a játszók közeléből. (A l’hombre-nél nem tűrik a bibickedést.)

– Ötszáz zecchinoban megy a játszma – monda a nagymester.

– Áll! – viszonza Giorgio, kitéve a sisakjából tíz tekercset az asztalra.

A nagymester osztott először.

Giorgio a saját nyolc kártyájából azt látta, hogy ha ő „l’hombre”-t mond, akkor az ellenfele „solo”-t fog mondani: egy színből nem látott semmit. Az éppen az adu volt.

Ilyenkor az ember tanácsot szokott tartani magával: mit tegyen? Lecsapja-e mind a nyolc kártyát, s új nyolcat vegyen föl a talonbul?

Mikor a kártyajátszó keresi a helyes megoldást, olyankor fel szokott nézni a plafonra. Az a semleges terület, mely gondolatait nem befolyásolja. Giorgionak az a kedvező helyzet jutott, hogy egy nagy fekete kárpit volt vele szemben: a valóságos tabula rasa.

Ekkor megszólalt a Szent-István toronyban az öreg harang: a Bummerin. Mély, búgó hangja ringó zúgásával úgy nyomja az embernek a szívét. Az első kondulásánál végigjárja a testét a leküzdhetetlen borzadály. Talán a lelkében is megmozdul valami. Giorgionak az arca mind jobban fölfelé emelkedett.

– Hehej! Athletes Abrekh! Tán a szenteket hívod segítségül? – dörmögé gúnyosan a nagymester.

Az ifjú nevetéssel felelt rá.

– Haha! Méte segíts! „Oscuró”.

S azzal lecsapta mind a nyolc kártyáját, s nyolc újat vett föl a talonbul.

S akit hívott, meg is segíté.

– „Solo couleur.”

De nemcsak segélyt hozott új hívének a Méte; hanem meg is jelent az invokációjára. Amint az éjfélt hirdető harangszó elzúgott, egyszerre csak föl kezdett emelkedni a Györggyel szemben levő fekete kárpit; s azzal egyidejűleg valami csendes méla zene harmóniája hangzott át a termen.

Az ifjú előtt egy tüneményes látvány jelent meg. Kitalálhatatlan eredetű világításban egy keleti pagony, pálmákkal és banánfákkal, melyeknek vigályos lombozatán keresztülcsillámlik az orgona ezüst sípjaival, ahonnan a melódiák jönnek. Az egyik oldalon egy rózsalugas, a másikon egy szökőkút, melynek vízsugára locsogó hangjaival belejátszik az orgona összhangjába. A fény valahonnan felülről jön e tündéri tájképhez. Az egészet egy emelvény tartja, mely nem színpad, hanem kórus, – aminő templomokban szokott lenni.

Majd az orgona hangjai közé énekelt dal is vegyül: valami szívetbújtó, érzékandalító dallam; nem tudni: föld alatt lakó angyalok vagy égbe lopózott démonok csábszava-e az? Egyike azoknak a varázsdaloknak, amiket az embernek minden érzéke hall; amik siettetik az ér verését, mert belevegyültek a vérébe, valami kéjes lázt idézve elő egész testén, lelkén.

– Abrekh! Hívj ki!

– Hívok. Coeur dame!

– Az a tied.

És ekkor megmozdultak a bokrok, s kilépett közülök egy paradicsomi alak.

Az „első” coeur dame a földi világon.

Éva.

A tilalom gyümölcsfáját meglopó Éva.

Az a kép, amit annyiszor látott abban a nagy könyvben lefestve. Most elevenen állt előtte.

Amilyennek alkotá az Úr az asszonyt, a maga jó kedvében. Mosolygó piros arca, nyitott, bámuló, kíváncsi kék szeme, domború homloka, megcsattanó ajkai! Dúsgazdag gesztenyeszínű haja, melyet öntudatlan mozdulattal húz maga elé, mint egy fátyolt. Csupa lágy domborúság, egymásba folyó kígyóvonalak: az egész alak egy testté vált dal. S ez élő költeményen valami meleg rózsaszín ömlik át: az életöröm, a vágyak, az ösztönök hő zománca; minden mozdulatában, minden lépésében tökéletes asszonyi állat: az első valóságos szívhölgy.

Giorgionak a lélegzete elállt: úgy bámult.

– Nos Abrekh! Hát mit hívsz tovább?

Egyszerre e paradicsomi kép előtt egy denevér repült végig tétova zegzugos libegéssel: autochton lakója az ódon templomoknak.

– Manill! – mondá György; s aztán nem nézett többé máshova, mint a kártyába.

A zene és a dal tovább folyt. Előjött a csalit közül Ádám, s Éva csalogatására a tiltott fa alá húzódott. Virágos bokrok félig eltakarták őket.

A denevérnek párja is került: most már ketten cikáztak a fényes képlet előtt. A két alak nem beszélt; hanem helyettük énekelt a láthatatlan kar: mint az ős hebraeusoknál az „alamóth” hangokat (leányhang) csak a mélyebb oktávában kísérték a férfihangok, az orgonaszóval egyezőleg.

Giorgio odaszegezte a tekintetét a kártyáiba. Az a férfiredő ismét ott volt a homlokán. A szempillákat azért adta a teremtő, hogy tetszése szerint lásson az ember keveset, sokat vagy semmit.

Most megjelent a kígyó is a paradicsomban. Ügyes automat állat, démoni ember-fejjel, remekül utánozva az élő boa minden tekergéseit. Bámulatra méltó művészi mutatvány volt. – S hogy ölelte egymáshoz azt a két emberalakot!

De ez sem kápráztatta el Giorgiot.

Szépen nyerte meg a játszmát: öt ütéssel három ellen.

Egy fehér felhő eltakarta a paradicsomi tüneményt: a dal és zene megszűnt.

A játszma után Wammána odajött a tanítványához egy pohár habzó borral.

– Köszönöm. Nem szomjaztam meg.

– Azt gondoltam, hogy égsz. – Láttad?

– Láttam; de nem néztem. – Ez nem a „Méte”.

– Ez „csak” az Éva.

– Folytassuk a l’hombre-t.

Ezúttal Giorgion volt az osztás: a nagymester volt az első kézbül játszó.

Ismét ötszáz zecchino volt a tétel. Új tüneményes látvány kezdődött.

Amidőn a vékony felhőkárpitok egymásután felhúzódtak, már azalatt elkezdődött a zene.

Üvegfuvolán utánozták a madárdalt. Az éjszakák dalnokának, a fülemülének hangját minden bűbájos változataival.

Az üvegfuvolán játszást mindenütt tilalmazzák, ahol csak civilizált világ létezik: annak a csengésében valami olyan kínzó bűbáj van, hogy aki azt hallgatja, idegrohamokat kap tőle. Képes őrültté tenni az embert. Egy vestaszűz elcsábul a dalától s letépi a mirtusz virágát.[1] Az üvegfuvolának a zenéje tele van kielégíthetetlen vágyakkal; előérzetét kelti a pokoli gyönyöröknek: az ember a szívét érzi kacagni tőle, mintha azt csiklándoznák. Kicsalja a virágot a hó alól, feltámasztja a megholt érzelmeket a moha alól, elcsábítja Magdolnát az imakönyvétől s az özvegyasszonyt a halottja hamvvedrétől; sír, zokog bele, aki hallja, de csak azt siratja, hogy a szerelem gyönyöre nem tart örökké.

A látvány is hozzá való volt.

Az utolsó felhőkárpit felvonultával egy ó-egyiptomi gineceum tűnt elő, lobogó naftaláng rózsaszínű fényétől bevilágítva. A nyitott oszlopcsarnokon keresztül pedig besütött a hold.

S e kettős világításban ült gazdag patyolatos kerevetén az ó hitregék csábalakja: „Anais”, a fáraók főtanácsosának, Putifárnak felesége.

Halavány, aranyzománcú, olajbarna arc, sűrű, rendetlenül szétzilált göndör haját drágaköves diadém szorítja hátra; de annak minden szála rebellál az abroncs ellen.

Lázadás van az arc minden vonásában, a kígyóhajlású szemöldökökben, a nagy, fekete, ragyogó szemekben, a lüktető orrcimpákban, a felvetett piros ajkakban, mik közül az összeszorított fogsorok gyémántvillogása jelenti az ölni kész szenvedélyt. Egy percig sincs nyugta; minden íze, minden tagja mintha külön önmagának élne, úgy mozog, s mégis „egy” érzést személyesít meg együtt.

Azt az érzést hirdeti a fuvolahangon utánzott madárdal. Azt az érzést, mely összekeveri a poklot és a mennyországot, s úgy idvezül egyszerre mind a kettőben.

– Nos! Athletes Abrekh, hát nem veszed fel a talont?

– Engedd meg, hogy gondolkozzam rajta.

– No hát gondold meg, hogy mit tégy?

A gineceum ajtajánál egy férfi alakja jelent meg; aki azonnal visszahúzódott, amint a nőalakot meglátta.

– Nehéz az eset – dörmögé Giorgio.

– Megengedem, hogy vidd oda a kártyáidat a mesteredhez, s kérj tőle tanácsot.

Giorgio felkelt a kártyaasztaltól, s odament Wammánához, ki az ivóasztalnál pokulálgatott több vitéz lovaggal.

– Nos, Adelphos! Hát mit akarsz a kártyáidon mutatni?

– A kártyámon semmit. Hanem mást akarok tőled kérdezni. A hetairához tartoznak azok a férfiak, akik ott a kóruson megjelennek?

– Igen. Azok mind testvéreink. Különben nem is jöttek volna ide a zárt ajtón keresztül.

– És azok a nőalakok?

– Azok is testvérek a hetairában.

– De hisz akkor azok hiába viselték mindeddig azt az alkalmatlan sisakálarcot a fejükön; ha most így jönnek elénk. Holnap mindenki rájuk fog mutatni: ez volt az!

– Ne tarts te attól. A hölgyeket így, ahogy most, sohasem látja a világban senki. Ott az alakjuk selyembe, vasabroncsba, halcsontba van szorítva, a hajuk púderrel fehérítve, csigákba fodorítva, toronnyá bogozva, az arcuk kifestve, fátyolba bugyolálva. Ilyen igaznak, mint most, sose látja őket senki. S ki merné annak a grófnői alaknak, mikor az ünnepélyes recepciónál a tizenegy ágú diadém van a fején, amíg hímzett uszályát egy apród viszi utána, s hideg márványarccal úgy tud nézni, hogy senkit sem lát meg: ki merné neki azt súgni: „szép Héva! Láttalak!” A férfiak pedig álcázva vannak. Ádámnak, Sámsonnak ál-szakáll az állán, ál-haj a fején: ki ismerne azokban a simára borotvált arcú, allongeparókás kegyelmes urakra?

– Hát József? Az csak nem visel álszakállt?

– Ahá! József sorsa érdekel olyan nagyon. Az a druszád. Az Abrekh. No hát csak ügyelj rá, hogy mit csinál, ha egyszer majd rákerül a sor, hogy te játszd a szerepét. Tetszik neked a szép Anais?

– Szép; de ez még nem a Méte!

Azzal visszament a kártyaasztalhoz.

– Soká adta a tanácsot a mestered – monda neki a megvárakoztatott játszótárs.

– De jót adott.

Azzal skartolt, és fölvette a talont.

A fuvoladal magyarázta a némajátékot.

Anais odahívja a fiatal rabszolgát.

József odajön; de köpenyét szemérmesen az arca elé tartja. A hölgy folytatja a szerelmi ostromot.

Két ütést csinált mind a két játszó.

Az ifjú rabszolga védi erényét: arcát még mindig eltakarva tartja palástocskájával.

A csalogány azt énekli: „Szeress! Bolond, ki az isteneket meg nem lopja, amikor alusznak!”

A nagymester kezében még két adu van és a Spadill.

De Giorgio nagy ravaszul átengedi neki az ütést, s azzal a nagymester marad a kihívásban.

Ott a nafta rózsalángjától és a hold kísértetfényétől világított kéjteremben érzékgyújtogató küzdelem folyik a vad szenvedély s a szűzi iszonyat között.

Nem tesz az különbséget! Giorgio a „Ponte”-val negyedik ütést csinál. A játék „remis” marad.

Most aztán futhat József, amerre utat lát, arcát folyvást tenyerébe rejtve, míg a megvetett úrnő, a megtépett palásttal kezében, dühöng és vonaglik, mint a kígyótul megmart leopárd.

A fehér felhő ismét leszáll a karzat elé.

– Ebben a fiúban mesterünkre találtunk! – mondja az odalépő Wammánának a nagymester.

– Várjunk csak, amíg majd az jön, akinek a neve „Métees is!”

A káprázatos tünemények egymást felváltva jöttek: Delila Sámsonával; Bethsába Dávid királyával. Delila lángvörös hajú szépség volt, hamis, hízelkedő macskatermészet, Bethsába valódi keleti eszménykép, mozdulatlan bájak mellett rejtett indulatok. Félhold alakú nagy fekete szemöldei, rendkívül nagy kék szemei, vékony ajkai egyenkint mind a szépség remekei voltak; de egymásnak ellenmondók: s éppen e diszharmónia által megigézők.

Delila megjelenéséhez egy Lully-féle ballabilét játszott az orgona, a legújabban divatba jött eleven, pajkos francia zenét, hegedű- és gordonkakísérettel. Bethsába pantomimikájához pedig a Bécs városában a múlt század elején kedvelt madrigálokat énekelték, aminőket Orazio Benevoli, a Vatikán karmestere szerzett.

Nehéz feladat ilyen színpaddal szemben l’hombre-t játszani. Mikor az egyik játékos egy fiatal suhanc, aki előtt még zárva van ez egész élet titka, s akinek a vére lángra gyúl egyetlen szikrájátul annak az „örök tűznek”, aminek neve asszonyi szem.

Ez volt az examen.

És Giorgio nem bukott meg. Úgy tudta megoldani a maga matematikai feladványait, mint egy professzor. A tündéri kísértések nem zavarták meg a cirkulusait. Nem felejtette ott a szemeit a varázsteljes alakokon: megtartotta a figyelmét a kártyái számára.

Már öt játszma volt leküzdve, s abból hármat György nyert meg, a nagymester csak egyet, egy pedig eldöntetlen maradt.

– Ezt a fickót vagy a szentek pártolják, vagy az ördögök! – fakadt ki a nagymester.

Hja, ebben a korban protezsálja az embert minden szellem. Lassankint odagyülekezett a lovagoknak egész csoportja György háta mögé a játékot nézni.

A nagymester elkergetett mindenkit, aki melléje állt: ez a játszó joga, nem tűrni a nézőt; de Györgynek tetszett az, hogy bámulják. A hatodik játszmában megint ő osztotta a kártyát.

A nagymester Belzebubot invokálta s a szenteket káromlá.

– Hozzatok bort! Nem megy ez a játék ivás nélkül.

Odahoztak neki két serleget, tele habzó borral.

A két ellenfél áldomásra koccintott.

– Nohát kinek az egészségére?

– Vivát bellissima Méte!

Most hárfapengés hangzott alá a kórusból, mely prelúdiummal szolgált egy ájtatos zsolozsmának. Palestrina zenéje.

György kiosztotta a kártyát.

A felhők felvonultak a kórus arabeszkjei mögé.

Egy babiloni kert volt a színpadon: középen márvány fürdőmedencével.

E fürdő lépcsőin szállt alá egy tündéri alak. Ez már nem asszony volt, hanem istennő.

Oly vakító fehér, hogy szinte világosságot vet maga körül. Tagjain aranyszőke langos hajzuhatag omlik végig, szemérmesen takargatva szűzies termetét, amelyhez hasonlót csak görög mesterek faragtak valaha. Ilyen arcot, ilyen főt csak az eszmények klasszikus világában lehet találni. Le nem írható az, mint más női szépség: mert az egy megtestesült álomkép. Senki más nem versenyez vele. Olyan tökélye a szépségnek, hogy kényszeríti a ránézőt a szemeit eltakarni és csak lopva tekinteni felé.

Csak egy bája marad az emlékezetben: azok a mélyen zöld szemek, amikhez nincsen hasonlat a drágakövek országában. Talán, ha sötétzöld gyémánt volna a világon.

György elvesztette a lelkét. A kártya reszketett a kezében. Hívhatott az ellenfele, amit akart: nem nézte, mit dob bele. Csak ezt az alakot nézte.

Pedig ez nem csábított, nem mosolygott kacérul: félénk volt minden mozdulata, még a napsugár elől is rejtőzködő, mely a falombok közül átlopózott.

– Ez az! Ez az! Ez a Méte!… – rebegé György túlmagasztalt tekintettel.

De az istennői tünemény nem maradt háborítatlan.

A bokrok közül két vigyorgó szatír-pofa bukkan elő. Azok a lator vének, akik fajtalan gerjedelemmel lopóztak Joakim, a gazdag zsidó főúr kertjébe, hogy ők, a fogságban élő Izrael választott bírái, elrabolják annak legdrágább kincsét.[2]

A két bűnös arcátlan ajánlatokkal lép a meglepett Zsuzsánna elé. Még merészebb támadásra is van instrukciójuk az írott szerepben. Csakhogy arra már nem hágy nekik időt Giorgio.

Felugrik a kártyaasztal mellől, s beleordít Palestrina zsolozsmájába:

– Elpusztultok, ti vén gazemberek, ez istennő elől!

S azzal felkapja a két borosserleget, s egyiket a másik után odavágja a szereplőkhöz: az egyiket orron találja, a másikat gyomron üti; azok „oimoit”-t ordítanak görögül, s futnak ketten kétfelé hanyatt-homlok: míg Zsuzsánna nagy szemeket mereszt, majd elkezd szíve szerint nevetni.

Ekkor lesz aztán belőle az igaz Méte! Az észrabló tündér. Zsuzsánna, aki nevet! Egy segélyére rohanó suhancnak a természetadta elszörnyedésére nevet.

Giorgio még azt a kis eszét is elvesztette, amit eddig megőrzött. Háromféle mámor küzdött az elsőbbségért az idegei fölött, a bornak, az aranynak és a kéjnek a mámora. Az utolsó került fölyül.

Felkapta az asztalrul azt az ezüst barbutánsisakot, mely félig arannyal volt telve, s odarohant vele a tüneményes tündéralakhoz. Az magasan állt fölötte, a kórus emelvényén: el nem érheté, csak felemelt két kezével nyújthatá feléje a sisakot.

– Vedd! Ezt mind neked adom! Légy az enyim!

Wammána és a nagymester utánarohantak, és megragadták a két karját.

– Hohó! Fiacskám! – csitítá Wammána. – Ezt nem adják pénzért. Ez Zsuzsánna, akinek a férje Joakim: gazdag és hatalmas világi főúr. Ezt nem lehet megvenni, csak meghódítani.

A fekete kárpit egyszerre eltakará az egész fényes színpadot. A félterem homályában csak a hétágú kandeláber sárga gyertyái pislogtak, körülrajongva három denevértül.

Giorgio a homlokát tapogatta.

– Álmodtam-e most?

– Jer vissza az asztalhoz.

– Nem! Nem kártyázom többet. Adjátok elő az írást! Adjatok kalamust a kezembe. Tanítsatok meg a nevemet leírni. Aláírom a törvényeiteket.

Általános hahota kelt erre a szavaira.

Hahaha! Szegény fiú! Aláírtad te azokat már, kalamus nélkül. Aláírtad a lelkeddel, a szíved vérével.

A hahota még azután is hangzott, hogy a terem üres lett. A lovagok mind eltávozának a terem ajtóin át, melyek a pillérek mögé voltak rejtve: még az ajtókbul is visszafordultak nevetni.

Szegény Abrekh!

– Szedd össze az aranyaidat – mondá Wammána a védencének.

– Mit nekem most minden aranya a világnak? Add oda Iskariotesnek. Adja vissza érte a címeres gyűrűmet.

– Iskariotes eltávozott már, s a gyűrűdet vissza nem adja, amíg egy év le nem járt. Jer öltözni. Siessünk. A Bummerin mindjárt éjfél után egyet fog kongani, s azontúl az utcákon járni tilos.

Wammánán kívül még a nagymester maradt ott a teremben, mely egyre sötétebb kezdett lenni. Ahány lovag eltűnt a pillérek mögött, mindegyik magával vitte a gyertyáját. A hétágú kandeláberen kívül csak öt gyertya maradt még a hosszú asztalon.

– Nos, Abrekh! – dörmögé a nagymester, – jöjj, és számláld össze a nyert pénzedet.

– Mit számlálok rajta? Nem örülök én annak.

– Én sem örülök; hanem a szabályaink szerint minden nyereménynek a tizede az asphaleiát illeti meg. Tehát add meg a dézsmát.

Ebbe meg kellett nyugodni.

– Az utolsó játszmát te vesztetted el.

– Ha csak az ötszáz zecchinot vesztettem volna benne!

– Hát még mit?

– Az egész lelkemet.

– Hajh fiam! Sokan elvesztették már azon a lelküket, hogy a Métét meglátták.

– Fogom-e őt valaha föltalálni?

– Az csak terajtad áll. Számláld a pénzt.

Giorgio nyeresége ötezer zecchinora ment. Abból ötszázat átadott a nagymesternek. Ez a dézsma. Ezerrel tartozik még Iskariotesnek. Maradt még háromezerötszáz aranya. Mit fog ezzel a pénzzel kezdeni?

A pénzszámlálás alatt megkezdődött a kísértetek felvonulása. A kettős oszlopsor mögött jöttek egymás után, egy-egy percre előtűnve lovagok és hölgyek, álarc a képükön, a gyertyát hátuk mögé tartva. Egész hosszú sor vonult el a sekrestyeajtóig, amelyen kilépkedtek.

Ők hárman legutoljára maradtak.

Majd a nagymester is felvette a gyertyáját az asztalról, és eltávozott.

– Jer átöltözni – mondta Wammána, kézen fogva Giorgiot, s maga után vonta azt a sekrestyébe.

Wammána hamar készen volt: neki csak a veres keresztes talárt kellett levetnie, az alatt teljes öltözetben volt, de Giorgionak az egész női maskarádát mind magara kellett szedni, s a sok fűzés, kapcsolás alatt annyi kérdezősködésre volt ideje.

– Te Wammána! Hol voltak azok az asszonyok addig, amíg előttünk a kórusban mint tündérek megjelentek?

– Ott ültek a lakománál velünk együtt folyvást.

– Hogyan? Nem láttam.

– Hát azok a vitézek, akiknek a keresztjén három halálfej volt.

– A halálfejesek? És Zsuzsánna is ott volt? Az isteni Méte?

– Az ott ült melletted az egész lakoma alatt bal felől. Ő szelt le a számodra a pávasültből, s meg is osztotta veled a falatot, amitől te undorodtál.

– Ő volt az? Aki mellettem ült. Az egy nő volt?

– Hogy nem találtad ki a termetéről?

Giorgio öklével ütötte a homlokát. – Óh én kapubálvány! Hogy ezt nem éreztem meg!

– Ördög volt, aki kigondolta, hogy halálfejekkel takarja el az istenség remekét!

– Látod: azt mi aszkéták megfordítva mondjuk.

– Hát te aszkéta vagy?

– Az én!

– És én egy csókot is váltottam vele a sisak száján keresztül! Ha én azt tudtam volna!

– Hát nem néztél akkor a szemébe?

– De igen. Emlékezem már rá! Azok a zöld színű szemek! Mintha a szívembe lőttek volna. Az az átkozott halálfejes talár!

– Pedig lásd: nem volt rajta egyéb, mint az az egy palást.

Erre a szóra dühbe jött a fiú.

– Mondsza! Ki az, aki most ezt a szolgálatot teszi őneki, amit te énnekem?

– Légy nyugodt. A hölgyek egymásnak segítenek a toalettjeiknél.

– Itt van ő még?

– Nincs. Mi vagyunk az utolsók.

– De én még két gyertyát láttam égni az asztalon.

– Azok a mandolosz és az ő mandolinája gyertyái.

– Akik itt maradnak az ajtót bezárni utánunk? Kik azok?

– Ezúttal Sámson és az ő Delilája.

– S meddig maradnak azok itt?

– A legközelebbi Méte-ünnepélyig.

– Addig nem mehetnek innen el?

– Úgy hiszem, hogy nem szenvednek semmiben fogyatkozást.

– Ah, ha én egyszer az a mandolosz lehetnék!

Wammána nagyot nevetett ezen a jámbor felfohászkodáson. Elkészült a védence toalettjével.

Az akkori női divathoz tartozott a pájdli-viselés. Egy jó öblös, bársonyból készült és virágokkal kihímzett zacskót viseltek a nők a karjukra akasztva, összehúzó szalaggal, abban hordták magukkal a pipereszereiket, fésűt, kis tükröt, illatszeres üvegcsét. Az asphaleia hölgyeinek még más fegyverük is volt a pájdliban. Valóságos fegyver. Kelet-indiai gyilkos szerszám, mely arra való, hogy pillanat alatt öljön. Hasonló az amerikai boxerhez, melyet az ember a négy gyűrűjével a jobb kezére felhúz. Minden gyűrűnek van egy tigrisköröm alakú finom acélpengéje belül, mely a tenyérbe van rejtve. Ha valaki megtámadja éjjel a gyaloghintóban hazatérő hölgyet, az nem ellenkezik, nem kiált segélyt: engedi magát átkaroltatni, maga is átöleli rablója nyakát szelídeden, s aztán a tenyerének egy összeszorításával úgy vágja keresztül a nyakát egyszerre négy helyen, hogy az egy kiáltás nélkül marad ott halottan. Ilyen nyájas, testvéri öleléssel gyilkolta meg Abu Szaid emír a bátyját, Jakub kánt: az ő találmánya ez a tigrisköröm.

A többi cókmókot kihányták a zacskóbul, s teletöltötték azt arannyal.

Wammánának kardja volt és tercerolja. Éjjel ezeken a szűk utcákon mindenre el kellett készülve lenni a hazatérő uraságoknak: a városban ezerekre ment a száma az éjjeli vadászoknak, s azok a védtelen embert tisztára levetkőztették. Mire a segélykiáltásra az őrszobábul előjöttek a fogdmegek, (s azok sem hagyhatták rögtön abba a diabolkát), akkorra már üthették bottal a nyomát a rablóknak.

A nagy, ócska épületben csendes volt már minden. Csak a patkányok cicázását lehetett hallani, amint végigszaladgálnak a padláson.

Wammána maradt hátul, a Méte emléktábláját, mely a bejáratot álcázta, helyreilleszteni.

György előrement a lépcsőkön, s a tolózárt megtalálva, azt félrehúzta, s aztán kinyitá az ajtót.

A tulsó oldalon keresztbe volt tolva az örök lakat, az alatt keresztül kellett bújni.

Az ajtóőr odújában nagy lagzi volt.

A hátramaradt mandolosz most öntögette le a kürtőn át a tányérokon hagyott ételizéket, csontokat, narancshéjat. A patkányok vígan osztoztak a fejedelmi lakomán. Nekik fejedelmi volt az. Odafenn nem juthatnak hozzá, mert az éléstár falai vassal vannak bélelve.

A vak Sámson nem kergeti el a patkányokat a lakomájától. Vígan szaladgálnak végig a mellén, a hosszú szakállán. Vijjongva ugrálnak széllyel, s futnak fel és le a kürtőbe, mikor valaki jön ismét, s a szövétnekkel az odúba világít.

Bizonyosan benézett oda a víg társaságnak minden tagja, mikor elment mellette, s aztán mindegyik azt mondá magában: hogy „no, most már a vak Sámson ismét lát!” „Ha igaz, hogy van másvilág!” Giorgió lángoló vérét egyszerre lehűté ez a látvány.

Egy penésszé vált ember, sárga halálfej arccal, beesett szemodúkkal, lélegzettelen felnyitott szájjal; teste belepve a bozonttul, mint a vadállaté. Meghalt azalatt, amíg társai a paradicsom gyönyöreiben dúskálkodtak.

Egy ember, akinek itt kellett elmúlni az örök sötétségben, azért, mert kibeszélte a titkokat, amiket a házban látott.

A boltozatrul folyvást potyogott alá a vízcsepp a kancsóba. Ki számlálja a perceket utána?


[1] A mirtusz nem az ártatlanságnak, hanem a kéjnek a jelképe.
J. M.

[2] Origenes, a Kr. u. II. században élt világhírű bölcs azzal a mondával illusztrálja a két csintalan öreg történetét, melyet kortársaitól, a hebraeusoktól hallott mint szájhagyományt, hogy ez a két bírói hivatalt viseló gonosztevő, ahol egy szép asszonyt felfedezett, azzal elhitette, hogy ő van hivatva a fogságból megszabadító Messiásnak életet adni, s ezzel a csalfa kápráztatással csábítaná el. El is vették aztán Dániel próféta ítélete nyomán méltó büntetésüket. – De hadd büntesse meg őket ismételten a mi derék Giorgionk is.
J. M.


VisszaKezdőlapElőre