ELNÖKI MEGNYITÓ BESZÉD A PETŐFI-TÁRSASÁG ELSŐ KÖZGYŰLÉSÉN
1877. január 1-én

Tisztelt közgyűlés!

Az Élet a minden bírák és törvényszékek legszigorúbbika. Aki nem tudja előtte igazolni, hogy létrejövetelének „oka” volt; hogy fennmaradásához „joga” van, az az elutasító válaszban halálítéletét kapta meg.

Ez ok, e jog előadását kísértem meg társaságunk nevében.

Ha az volna az előttünk lebegő cél, hogy a magyar szépirodalmat a maga önkényt fejlődött korszakában egy társulat keretébe gyüjtve felmutassuk, hogy a hazai- és a külirodalom kiválóbb terményeinek kiadásával a közönség közvetlen pártolását ébren tartsuk; úgy e feladatot már teljesítve kellene látnunk a Kisfaludy Társaság működésében; melynek teljes elismerésünkkel adózunk s annak sem versenyt, sem vele szembenálló ellentétet támasztani nem akarunk.

Az sem lehetett legtávolabbról is szándékunk, hogy a társulat alakításával bárminő ambíciók kielégítésére szolgáló címet szerezzünk, mely kétségtelenül igen nemes ambícióknak jogosult kielégítésére legfényesebb s legilletékesebb hely a Magyar Tudományos Akadémia, mely a komoly tudományok fejlesztésének magas feladata mellett a szépirodalom emelését is céljául ismeri, s az e téren szerzett érdemeket koszorúzni tudja.

E célra nagyon rosszul is választottuk volna a Petőfi nevét társaságunk címéül. Azt a nevet, mely semmi címet maga előtt és után nem tűrt soha; aki inkább akarta a költőt semminek tartatni, hogysem elfogadva a valamit, lemondjon arról az öntudatról, hogy az minden.

Az megtörténik sokszor, hogy egy zászlót a fegyvertársak, nehogy idegen kézre kerüljön, széthasogatnak, s darabjait keblükbe rejtve viselik; de ha azért hasogatnák szét a lobogójukat, hogy darabjait gomblyukaikba tűzve viseljék rendszalag gyanánt, sértenék vele a megtisztelőt és a megtiszteltet egyaránt. Ilyen zászló Petőfi neve.

Ő maga semmi kitüntetést osztó társaságnak tagja nem volt. Előleges felszólításokra azt felelte, hogy ő semmi megválasztást el nem fogad. Azonban a „társulás” eszméje nem volt tőle idegen.

Ő, aki a nagyok, a magasak irányában oly démoni büszke volt, azon pályatársai iránt, kiket megszeretett, kikben a tehetséget elismeré, valódi jóbarát tudott lenni. Lánglelke felsőbbségének tudata nem vont le semmit a szeretetből és a pályatársi elismerésből. Tudta, hogy az ő gyémántporával az olcsó kalcedonból is lehet művészi kameát faragni, s akkor az is klenódium lesz.

Egyszer (ezelőtt harmincegy évvel) kilenc pályatársát, akikkel legjobban rokonszenvezett, felszólítá, hogy alakítsanak vele együtt egy irodalmi társulatot. Ez meg is alakult, a „tizek társaságának” címe alatt. S ennek az elnöke volt Petőfi.

Célja ugyanaz volt a tizek társaságának, ami a most alakult Petőfi-Társaságnak. A szépirodalmat mint életpályát emancipálni és önállásra juttatni.

E társaság életbe lépett, de nem élt tovább. Az Élet elítélte azt s ez ítélet indokai ismeretesek.

Amint e társulat a legelső életjelt adá, rögtön ott álltak előtte a kiadók, a lapszerkesztők, készséggel ajánlkozva mindazt létesíteni, amit e társaság feladatául kitűzött. – S küzdeni tovább egy célért, mely önkényt helyünkbe jön, annyi lett volna, mint a célt magunk előtt kergetni.

Az akkori szépirodalmi lapok szerkesztői elvül fogadták el, hogy csak eredeti műveket közöljenek; s egy később keletkezett szépirodalmi lap, mely külföldieskedni akart, rövid időn kénytelen volt a sajtó összes megtámadásai s a közönség által cserben hagyatás miatt megszűnni: pedig elmés és jól szerkesztett lap volt. De közönségünk puritanizmusa annyira ment azon időkben, hogy az akkoriban megkezdett külföldi regénytár, dacára kitűnő termékeinek, rossz sikert aratott; míg az eredeti művek bizonyos kiadóra s kielégítő anyagi jutalomra számíthattak. És így az akkori szépirodalmi nemzedék a társulás nélkül is szabad kifejlődési tért talált maga előtt.

S még egy kiváló oka volt, mely a szépirodalmi társulás eszméjét Petőfi korszakában koránszülötté mutatta be: az akkori politikai irodalom csekély mérve.

Csak két irány küzdött egymással: a konzervatív és a szabadelvű; egy-egy lapban elfért az egész csatatér. Még másik két lap is volt, amely számlálta a napokat; de elvet, melyért valaki fölmelegedjék, nem képviselt.

Nehéz is volt a küzdelem; meg könnyű is. Nehéz, mert a támadást gátolta a cenzúra; de könnyű, mert a védelem csak doktrinákra szorítkozott.

A szabadelvű politikának akkori vezérférfia, báró Eötvös József azt mondá: „a mi programmunk mindennap kész s költsetek fel éjfélkor, akkor is megmondjuk: parlamenti felelős kormány!”

S ebben benne volt minden. Parlamenti felelős kormány. Ez volt a part. Az a hírlap, mely e part felé vezetett, volt a hajó s azon mind valamennyien elfértünk, kiknek az volt a kívánságunk, hogy ezen a parton kikössünk. S minthogy ez a hajó sem volt hadi gálya, elég volt rá egy kapitány: a szerkesztő; egy kormányos, a külföldész; egy pilóta, a belföldi rovatkezelő; egy szakács, az újdondász, aki egyúttal műbíráló és színházi tudósító; meg egy matróz, aki a sajtóhibákat kisepri. Ha nagy dolog jött, maga az utazótársaság segített a vezércikk vitorláit kifeszíteni s vidéki tudósítások evezőivel siettetni a haladást. A munkatársnak is csak minden másodnap volt dolga. Még akkor nem volt ismeretes az önkénytes gályaraboknak azon részvétre méltó osztálya, mely a jelenlegi háromárbocos hírlapok gőzkatlanát éjjel-nappal fűti. Nem lehetett tehát panaszunk arra, hogy a politikai irodalom a tehetségeket felszívja. Válogathattunk a múzsák között tetszésünk szerint.

De amióta Apollo, a Musagetes, a politikára adta magát, azóta a nyolc Pierida testvér valamennyi mind Kliót szolgálja, a „hírmondót”.

És az rögtön bekövetkezett, amint eljutottunk az elérni szándékolt partig. Amint a parlamenti felelős kormány szárazföldére kiléptünk: az eddig előttünk lebegett cél a hátunk mögött volt, a doktrinák egyetlen hajója kiszállított bennünket a gyakorlati alkalmazás ígéret földére: ennek aztán annyiféle útja, ösvénye, dűlő útja és (fájdalom) vasútja is van, hogy az egy hajó népe ahány utat lát maga előtt, annyifelé indul meg: s minden útnak saját vehiculumra, hírlapra van szüksége: a legszubtilisabb véleményárnyalat, mely társaitól eltér, jogot követel magának, hogy külön orgánumot alapítson, s abban azért az egy szemernyi külön véleményért, mindazt a tenger (homoktenger) napihírt, amit a tizenkét hírlap ugyanazon szavakkal elmondott, elmondja ugyanazon szavakkal tizenharmadszor is: s a hírlapok alakja abrosz: tíz munkatárs foltoz rajta, míg összevarrja. Egész szellemi táborunk benne van az ecclesia ephemeridisansban.

De mindez nem volna baj, ha olyan nagy nemzet volnánk, melyben mind e szétágazó hírlapirodalom elfér; az esetben a hírlapok sokasága erőnk bizonyítéka volna. Most azonban ez inkább kórjel. S amit jelez, a baj mind anyagi, mind szellemi tekintetben észrevehető. Anyagi baj az, hogy mind a közönség, mind a kiadók a napi sajtó által levén igénybe véve, a hazai szépirodalom iránt már-már a kialvásig hanyatló részvétet tanúsítják. Ugyanott, ahol ezreket áldozni van készség hírlapalapítási ösztönből, hiányzik a hajlandóság filléreket adni ki a hazai költészet emelésére. Másik anyagi baj, hogy a nagyszámú politikai hírlap, nem levén eléggé dotálva arra, hogy az eredeti szépirodalom fényűzését megengedje magának, irodalmi olvasmányul a kül-literatúra termékeihez folyamodik; amik ingyen megkaphatók. Az ekként, csekély fordítási díjért megszerzett szépirodalmi termékek, a lap kész szedéséből lenyomatva viszont oly mértékben alásüllyesztik az eredeti szépirodalmi művek bolti árát, hogy mindazon kiadók, akik eddigelé a hazai szépirodalom emelésére vállalkoztak, az eddigi kiadványaikat harmadrész áron vetik tömegestül a vásárra s újabbak kiadására vállalkozni nem hajlandók. E prózai anyagi hátrányhoz szegődik aztán az a szellemi hátramaradás, ami származik abból, hogy minden kiváló tehetség a hírlapirodalomnak biztos, bár sanyarú napszámmal biztató mezejére siet: ott oly szakmát mível, mely hajlamaival ellenkezik, mely nagyobb koncepciójú költői műveknél gátolja a kellő belemelegedést: múzsájához csak fél lelkesülést visz, fantáziáját szétzilálják a hétköznapi tények, a folytonos, kötelezett, egyhangú munkával irályát elpongyolásítja, a magasröptű eszméket belefojtja a pártok és klubok sivár üzelmeibe, a kritikát összezavarja a pártpolémiával; s miután lapjának létezése többnyire egy-egy politikai pártszínezet éles különválasztásával jár együtt, annak szolgálni kénytelen; a vezető szerepe helyett a követőét fogadja el; hódol, ahelyett hogy hódítana; s míg a hajdankori vándor poéta a maga mecénásának csak a nevenapját tartozott megénekelni, a mostani „hanthoz kötött” író a pártmecénásnak a politikáját énekli meg mindennap.

És így egy napon arra virradunk fel, hogy van politikai hírlapunk, annyi, mint Európában senkinek: de nincs többé szépliteratúránk. S azzal együtt nincs kritikánk.

Ez a helyzet az, mely okot ád a Petőfi-Társaságnak életbeléptetésére.

Nem Petőfit a sírból föltámasztani a mi célunk, oly óriás szellem születéséhez nem elég az adományozó ég: ahhoz az elfogadó föld is kell. Lángészt, minő Petőfi volt, adhat még valaha az ég e nemzetnek; de azt a korszakot, amelynek ő csillaga volt, nem idézheti többé elő. Nappal van. A népszabadság, a nemzeti lét, amikért ő rajongott, valóvá lettek. A szenvedélyek, amiket ő tolmácsolni olyan erős volt, kibékültek. A költő nem megvetett osztály, hogy a mai kor költője panaszoljon miatta; a nemes ember nem kiváltságos úr többé a hazában, hogy a gúny ostorát ellene emelje; a nép nem szolga többé, hogy láncait tördelje; ha sötét napok jönnek e hazára, nem vár ennek semmi néposztálya Tyrtaeusára, hogy védelmére fölkeljen. Honfi érzetétől át van hatva minden ember. Nem kell a költőnek a zászlóval előre rohanni: az egész nemzet mozdul. Ha villámok sújtanak országcímere fölé: a korona védi azt azoktól.

Petőfi fölébreszthetetlen.

De az eszme, az irány, melyet ő megállapított, életben tartandó.

A költészet szabadsága: mely önmagából támad, önmagáért él, és senkinek nem szolgál.

Ez önálló léte a költőnek Petőfi hagyománya.

Petőfi nem volt kizárólagos jellem. Szerette az egyenröptű szellemeket, az idegen nemzetben is: Bérangerban a franciát, Shelley-ben az angolt, Heineban a németet (teljesen bírta mindegyik nyelvét); szerette a megelőzött korszak íróit, Vörösmartyt, Csokonait; szerette a vele egyívásúakat; szerette azokat, akik a babérkoszorúért vele versenyeztek; és azokat, akikben a jövő kor új költő ivadékát látta.

Ez a jogfolytonossága a költészet alkotmányának, ez az összekötő lelkesülés a múlt és a jövő között, ez a féltékenység nélküli hírre törekvés, a klikk-uralom nélküli szövetség a talentumok érvényesítésére, tovább fejlesztésére: ez a Petőfi hagyománya.

Talán nem vétettünk nagyot, ha e hagyomány örököseinek tekintők magunkat.

Társaságunk nem ismer kizárólagosságot, mindenki részt vehet benne, aki e hagyományból osztályt követel magának. Tagjainak eddigi összessége nem képez zárt kört, csupán kezdeményező előhadat.

Csodákat nem ígérünk; ragyogó talentumokkal nem dicsekedhetünk; de hisszük, hogy azt, amink van, ezúton tökéletesíthetjük.

Meg tudjuk különböztetni a társulati összetartozást a klikkszövetkezéstől; a tehetségek méltányos elismerését, a pajtáskodók kölcsönös egymást megbámulásától; s a működési tér előkészítését nem tesszük annak egyedárusító elfoglalásává. Jó akaratú s egymással közvetlenül közlött bírálás rendszerét követve, egymásban az irodalmi modor hibáit kölcsönösen kijavítani törekszünk. Az írótárs figyelmét felhívjuk oly tárgyakra, melyek az ő genre-éhez tartoznak. Nem tömjénezünk senkinek: ellenben mindenkit arra ösztönzünk, hogy írói alkotásaiban mindig nagyobb tökély felé törekedjék. A nemzeti szépirodalom önmagából kifejleszté a külföld költői iskoláinak ismertetése által előmozdítani vállalkozunk. Pihenő tehetségeket új tevékenységre buzdítunk, s ifjú pályatársaknak baráti kézzel segítünk pályatörésük kezdetét megkönnyíteni.

Ez is Petőfi hagyománya. Így tett ő, és azok, akiket baráti szövetségbe maga körül gyüjtött.

Feladatunk célját megérti mindenki, aki helyesli azt, hogy a magyar szépirodalom, midőn arra a pontra eljutott, hogy mindent az elején kell kezdenie, miként Petőfi korszakában, forduljon az önsegély, a társulási önfenntartás eszközéhez, melyet Petőfi kezdeményezett, de melyre akkor szükség nem volt; most pedig van.

Talán megérti társulatunk célját, szándékát a hazai közönség, talán megérti a hazai irodalom: – talán erősebb kezek a mieinknél átveszik azt tőlünk s egyetemessé téve a törekvést, kivihetővé is teszik azt. Mi egy mulaszthatlan feladatot véltünk általa megkezdeni.

Vannak, kik társaságunknak egyéb feladatot is akarnak tulajdonítani. Hogy legyen az gyüjtője, kommentátora, dicsőítője Petőfinek és irodalmának. Gyüjtse össze az adatokat, melyek költői egyéniségét kiegészítik. – Ez is működésünk körébe tartozik. Társaságunk tagjai közé kívánja megnyerve látni mindazon írókat, kik a hazában és külföldön Petőfi ismertetésével foglalkoztak, s az utána maradt ereklyéket gyüjteni fogja szorgalmasan.

De Petőfi neve nem kér tőlünk világosságot. Ő megalkotta magának a halhatatlanságot: függetlenül a halandó ivadék ébrentartott emlegetésétől. Alakja, mentül messzebbre halad, minden természeti törvény ellenére, annál nagyobbnak tűnik fel, annál fényesebb lesz. Társulatunk az ő fényét nem rabolja meg, s nem dicsekszik vele, hogy hozzáad valamit.

Szívem szerint kívánom, hogy Isten kegyelméből, a közönség részvétéből, és írótársaim buzgalmából, az eszme, melyet ő kezdeményezett, gyümölcsöző valóvá erősülhessen meg.

Én, kit a társaság szószólójául választott, tartoztam a lánglelkű pályatárs emlékének e kísérlettel; a jóbarátnak tartoztam egy könnyel.

E könnyet elhoztam.

Adja Isten, hogy ne a múlt és jelen közötti összehasonlítás okozta könny legyen az.


VisszaKezdőlapElőre