Vörösmarty sírjánál

Vörösmarty sírjától jövök. Azt kívánják tőlem, hogy írjak Vörösmarty temetéséről.

Ezer meg ezer szem siratta e napon a nemzet költőjét, az igaz hazafit, én második atyámat, egyetlen változatlan jó barátomat siratom. Azért ne várjatok tőlem ékesen rendezett szavakat, méltó kifejezéseket egy olyan halálhoz, mely egy egész nemzetet sújtott: én csak a fájdalom egyszerű szavait tudom elmondani. Hiszen semmi sem könnyebb, mint a vigasztalás: „Mindenkinek meg kell egyszer halni, lám a fejedelmek is meghalnak, hát egy jámbor költő miért ne? Annyian viselnek gyászruhát ez esztendőben, mit tesz eggyel több vagy kevesebb? Az ég rendelte így, emberek viseljék ami rájuk van mérve. Férfiak ne mutassák bánatukat.”

Oh csak a szív ne volna oly erőtlen.

Ha csak atyám lett volna, érzeném halálát és nem szólnék róla, ha csak költő lett volna, szólnék róla és tán nem érzeném; de mind a kettő volt, s midőn e temetésen végig tekintek, a korlátlan öröm és bántó keserv rohanja meg szívemet egyszerre, hogy a visszás tusában nem ismerek enérzelmeimre.

A magasztos öröm dagasztja keblemet, midőn végig nézek e hullámzó néptömegen, mely egy könnyező szem hazámnak homlokán, melynek szíve egy ütésre dobog, melynek lelke egy eszmére hevül, ezen szó kimondásakor: Vörösmarty meghalt. – Miért kíséri őt végnyugalma helyéig e húszezernyi nép? Ki ez a gazdag úr, ki annyi örököst hagyott maga után? Egy árva költő az, akitől milliók kincset örököltek: kincset, mely annál nagyobb lesz, mentül többfelé elosztják: a haza szerelmét.

Oh de a bánat szorítja el keblemet, ha meggondolom, hogy az a szív, melyben annyi honszeretet megfért, most a hideg földbe lesz letéve; hogy a legjobbak, a legerősebbek elmúlnak egyenkint s ránk hagyják – gyöngébb ivadékra – a terhet, mely nekik is nehéz volt.

Az édes büszkeség emeli keblemet, hogyha elgondolom: íme egy férfi végezte be napjait, kiről elmondhatja a történet szava, hogy minden órájában nagy volt; hogy nagyságát hozzá nem illő szenvedéllyel soha meg nem bántá, hogy egyik szavával a másikat le nem rontá soha; hogy nem tanított mást, mint igaz nemes szívek szerelmét minden iránt, ami azt érdemli; hogy haladó lépteivel egy nemzet haladt előre.

Oh, de a csüggedés nehéz terhe fojt el, hogyha szétnézek és nem látom azt, aki őt pótolni tudná, aki költői vezére lehetne utána a jobb szellemeknek, akinek kezei elbírnák azt a fegyvert, mely őt annyi diadalra vezérlé.

Gyönyörködve hallom az erősek sírását, mert e könnyben a nép magát tiszteli meg s jótékony elégület fog el, ha látom, hogy gyász koszorúi hulló leveleit ezrek szedik fel drága emlék gyanánt, mit szívükön viseljenek.

Oh de mind e fény, e pompa és ez igazi tisztelet helyett jobb szeretném én őt most is ott tudni csendes, nyugalmas lakában s mondogatni évről évre: visszajön még, újra élni fog még, az a régi jó aranykor újra kezdődik még!

…Pedig a nagy nehéz követ rátették már sírboltjára s felírták nagy kemény kőre ezt a lehetetlen két szót: „Vörösmarty meghalt.” Menjünk haza és tagadjuk meg ezt a mondást.

Amíg e hazában nemes szívek lesznek, míg a nemes szívek igazán szeretnek; amíg a magyar nép magyarul beszélend, míg a magyar költők hazáról dalolnak, amíg az Istennek kedve telik ő magyar népében: addig élni fog ő, s szívből szívbe átadja őt egyik század a másiknak, a szerelem, dicsőség és haza halhatlan dalnokát.

Mert nincs olyan balzsam, mely úgy ellenállna rombolás kezének, mint a nép szerelme, mert nincs olyan emlék, mely úgy megharcolna az idők dühével, mint a szózat, mely a költő ajkáról jött…

[1855]


VisszaKezdőlapElőre