X. Az égő klastrom

Az a rövid összebeszélés Ocskay és Csajághy között pediglen nem volt valami sympatheticus bűbájosság, mintha két ember egymásnak a szívében olvasgatott volna; hadviselés idején elvihetné a kánya az olyan hadvezért, aki az alvezérei pszichológiájára bízná, hogy találják ki, mit gondol ő most: hogy mi lenne a jó haditerv. S ha kitalálták, végezzék el. Tudni kell, hogy régen meghányt-vetett terv volt ez Ocskay és Csajághy között, ami fölött ők ketten gyakran elábrándoztak hosszú téli táborozás alatt, az őrtűz mellett, közös szalmán heverészve. Vakmerő, kivihetetlen ábránd! Most jó idő nyílt rá! Az alkalom kedvez! A régi, vesztes vezért, Schlick tábornokot Bécsbe visszahívták, helyette Heistert küldték le; aki aztán a határszélről minden rendes csapatot magához szedett, hogy összegyűjtött erővel egyszerre lecsapjon a kuruc fejére, ez most ott jár a Dunánál Károlyi Sándort zaklatni. Itt pedig van egy feldühödött férj, akit a feleségétől megfosztottak, s aki képes ezért az Istennel szembeszállni. Kezében a felhatalmazás a fejedelemtől, hogy ami sereget maga körül tud gyűjteni, azzal kezdjen a saját tetszése és belátása szerint hadjáratot… Most lehet ebből a tervből valami! Tehát nem kellett azt egymásnak hosszasan magyarázniok. Csak a végső jelszóra volt szükségük: „Mához egy hétre Dévénynél találkozunk!” Odáig „ki-ki magáért!”

Derék munka volt, amit „odáig” is elvégeztek. A vidéken szerteszét kóborolva portyázó kuruc csapatokat mindenünnen magukhoz szedték. Csajághy elhozta magával Bokross Pál tót lovasait, akik puskával is tudtak lóhátról lőni, Révay Imre gyalog bocskorosait, akiket „tót hajdúk”-nak tiszteltek; Turóczy hanákjait, akik hosszú társzekereken vitetik magukat, a lovassággal versenyt vágtatva, s csak a verekedésre ugrálnak le, puskát ragadva; Ocskay viszont megkapta Móricz István Tiszavidékről idezüllött orosz hajdúságát, Bóné Bandi, Gencsy Zsiga, Majos Jancsi, Kaszás Pali vakmerő csikósbandáit, Andrássy (a barátvezér) török-tatár hadát, akik még nem vették be a puska használatát, hanem nyíllal tudtak lőni; de legnagyobb örömére rábukkant a hajdani bajtárs, Borbély Balázs csapatjára is, akivel együtt vezették a rongyos gárdát. Megint csak olyan rongyos gárda volt az, akit vezetett. Hogy lettek így megtépve? Ezt az az út tudná megmondani, amit a Tiszától a Vágig tettek, mindennap hol verve, hol veretve, hol dőzsölve, hol koplalva. De ennek a régi bajtársnak igazán megörült Ocskay, hogy újra feltalálta. Nem szégyellte megölelgetni, azért hogy ilyen rongyos. „Majd nem leszünk mi rongyosak, ha visszajövünk!”

Egész Dévényig nem közölték a vezérek senkivel az útjok célját, mikor aztán pontosan az összebeszélt időre együtt voltak Dévényújfalunál, akkor mondták meg a seregnek, hogy hová mennek.

„Be Ausztriába! Fel Bécsbe!”

Volt erre a szóra őrjöngő riadal!

Hiszen erről álmodozott minden ember.

S aztán mi volna benne lehetetlen? Voltak együtt összesen ötezren. Ötezer olyan ember, akinek nincs mit veszíteni e földön. Akinek a szántóföldén a vetést fölégették, lakházát szétdúlták, hozzátartozóit levágták, marháit elhajtották, akit minden bozót megtépett, minden zivatar megszapult, tűz megégetett, kard megsebesített, vad sors összesepert: kiéhezve, felbőszítve, kétségbeesve… Aztán egyszerre előtte áll a megnyílt paradicsom: még csak nem is őrzik.

A szomszéd Morva, Ausztria akkor is valódi tárháza volt a bőségnek. Jó földe, szorgalmas népe. A nagy törökjárás óta háborút nem látott vidék, a nép fegyvert nem forgatott; csűrök, pincék telve; istállók, aklok megrakva gyönyörű szarvasmarhával, lovakkal, birkákkal; a helységekben posztó- és vászonszövő gyárak; mindenütt fényes, úri kastélyok, ellátva az osztrák főurak kincses pompájával. Csak át kell lépni a Morva folyón!

Ocskay ezt adta ki napiparancsban:

„Ahol ellent nem állnak, ott senkit ne bántsatok. Aki fegyvert nem visel, azt meg ne öljétek; asszonyt, gyermeket ne infestáljatok. Amire szükségtek van, azt elvehetitek, amire nincs, azt el ne rontsátok, ami lábán jár, azt elhajthatjátok; de semmit fel ne gyújtsatok – mert még többször is vissza akarunk ide jönni! Azért a népet tőlünk el ne vadítsátok. Sőt inkább hozzánk édesgessétek. Aki ez ellen vét, golyóba fut!”

Csupa tréfa volt az első átkelés a Morván. A szép holdvilág mellett, a rongyos gárda egy csapatja (akinek legkevesebb kár esik a sarujában, ha megázik), meg a Bokross Pál bocskoros lovasai átúsztattak a Morván a túlsó parti révig, ott elfoglalták a kompokat, s éjfélig átszállították rajtuk az egész dandárt.

Átellenben fekszik Schlossdorf vára, egy csinos kis tubákos pikszis: annak a kapuját petárdával csakhamar bedönték, s az álmos várőrség kezéből kiszedték az egyet-mást, ami emberölő szerszám lehetne, s azután szépen átkocogtak Hof városba; szerencsés jóreggelt kívánni: ott megfrüstököltek vígan, s kivetették a sarcot egész barátsággal.

Itt nem soká pihenének, felkerekedtek, s folyvást az országúton haladva, ebédre megérkezének Witzelsdorfba; ahol a népség már eléjük jött békedeputációval, s megköté a kapitulációt, hozta társzekerekkel eléjük a sok élelmiszert, s beleegyezett a sarcba. Abban a városban csupa posztógyárosok voltak. Annyi purgomál posztót, szameth darócot, és karassia kelmét meg kamuka bársonyt szolgáltattak ki Ocskaynak, hogy azzal az egész hadseregét felruházhatá. Ezért nem is háborgatá a városukat. Ellenben a környékben levő nagy uraságoknak a mezőiről, ami lábasjószágot talált, azt elhajtatá, a lovaknak a javát a maga népe között kiosztogatá. Ott éjszakára pihenőt is tartott.

Másnapra már a betörés híre nagy messze földet befutott. A rémület, mint a futótűz, terjedt mindenfelé; s vele együtt futott a nép is, amerre látott. A kurucokról rémmeséket beszéltek, s a számukat szokás szerint roppantul nagyították. A kastélyokból a földesurak mind futottak családaikkal és sebtén összeszedett kincseikkel együtt át a túlsó parton fekvő Fischamendbe, Hainburgba, mert a bécsi úton már Probsthofig száguldoztak Ocskay előcsapatjai, sőt éjszakára magát Enzersdorfot is bevették, az ottani helyőrség rövid puskázása után: amiért aztán a városra kemény sarcot is vetettek.

Lett erre nagy rémület Bécsben! A kurucok fél napi járóra a császárvárostól! Igaz ugyan, hogy Bécs lakossága maga képes akkora védsereget kiállítani ellenök, ami azokat agyonnyomhatja: aztán a várost erős kőfalak, ágyúkkal megrakott sáncok védik, amik még a török szultán egész hatalmának is győztesen ellen tudtak állni; van is feles számú helyőrség a fővárosban – de mégis megdöbbentő volt az a mesés vakmerőség, hogy az a féreg, akiről a hadi bulletinek egyre azt hirdették, hogy a sarkaik alatt most vonaglik utolsót, egyszerre a császárváros határában üti fel szarvas fejét, s itt a közelben okádja sárkánytüzét.

A Bécs városi főparancsnok, Strassoldo, rögtön összedoboltatta, trombitáltatta a rendelkezése alatt álló csapatokat, a polgárőrséget a bástyák őrizetére állíták fel; a pattantyúsokat a sáncágyúkhoz állíttatá, maga pedig egy igen tekintélyes dandárral kivonult a vakmerő kuruchadnak egy olyan leckét adni, amitől annak örökre elmenjen a kedve az ilyen tréfáktól. Csapatjai mind a színe java voltak a hadseregnek; jól fegyverezve, derék vezetők alatt. Azokkal a kuruc sereg nem mérkőzhetett.

Ezeknél Csajághy vezette az előhadat. Mikor az előreküldött portyázóktól megtudá, hogy minden oldalról túlnyomó hadoszlopok közelítenek, nagy okosan visszahúzódott Enzersdorfra, ahol Ocskay volt a derékhaddal.

– Bécsig már nem mehetünk – mondá a vezérnek. – Az osztrák fölébredt, s ágyúival jön ellenünk, nálunk pedig az a leggyengébb fegyver: a népünk nem szokta meg. Ideje lesz visszafordulnunk.

– Helyesen mondod – szólt Ocskay. – A célunkat elértük. Zsákmányt ejtettünk, élelmiszert gyűjtöttünk, amennyi a hadunknak elég; most az a fő gond, hogy azt hazavihessük. Te rendeld a társzekereket előre: magad a legbiztosabb lovasezredünkkel maradj hátul, a visszavonulást fedezni. Én pedig azalatt megteszem a kuructempót.

– Lesbe állsz egy csapattal, s mikor az üldöző ellenség az én hátamat verve, vakon előrerohan, akkor az oldalába csapsz, s két tűz közé szorítod. Melyik ezred menjen veled?

– Majd kiválasztom én a nekem való embereket: te csak vidd magaddal a saját ezredemet.

Borbély Balázs rongyos gárdája kinn az Enzersdorf melletti vadaskertben tanyázott (a városba bevinni nem volt őket tanácsos), mikor alkonyattájon csak megjelen közöttük Ocskay.

Különösen volt fölszerelve. Nem az a pompás mente rajta, nem is az az arabs ló alatta, amiről a „nyalka kuruc”-ra ráismertek már messziről, hanem ugyanaz a rongyos-szurtos készség rajta, meg az a görhes, sovány, de azért erős, csontos ló alatta, amiről a tiszabecsi peteknél híres lett.

– No, rongyos gárda, hát ismersz-e még? Akartok-e még egyszer velem jönni? – Megint olyan jó helyre?

De nagy örömrivallással hallották ők azt a szép szót. Mennek azok vele, ha kívánja, a felkelő holdat ostromolni is!

Ocskay még a török-tatár légiót is magához vette, s ezzel a szedett-vedett haddal félreállt a derékseregtől, amit elébb a társzekerekkel előre indított a magyar határ felé.

A vadaskert egész a Dunáig terjedt, úgyhogy a dámvadak néha átugráltak a kerítésen, s átúsztak a nagy szigetbe, amiben pompás gyümölcsöskertek valának azon időben mulatóházakkal, üresek az esztendőnek ilyetén szakában, maga a sziget is nagyobb részt víz alatt a Duna-áradás miatt. Nem lakik itt most élő ember.

Ocskay erre a szigetre hozta át a lovasait átúsztatva a Duna keskenyebbik ágán. Ott lesben megálltak.

Ez a mai éjszaka mindenképpen viharosnak indult. A császári parancsnok, tudva jól, hogy a kuruc sereg nem végezheti a visszavonulását elég gyorsan – a sok megrakott társzekér, az elterelt csordák, nyájak gátolják a gyorsított menetben, annálfogva rajta volt, hogy azt minél hamarább utolérje; evégett a lovasságát erősített haladásban indítá előre, s még az éj homályában utol is érte a kurucok utóhadát, míg a gyalogsága hadtudományi felosztásban vonult fel lépcsőzetesen, en échelon utána, à cheval véve a nagy országutat a lába közé.

A szigetről láthatá Ocskay a felvereslő villanásokat az éjszakában, amit az ágyúk lobbantottak az égre; amint Strassoldo és Csajághy összetalálkoznának.

– No, most mi következünk, fiúk! – monda Ocskay. – „Előre!”

– A bal partra át? – kérdé Borbély Balázs. Nem. A jobbra! Mi Bécs ellen megyünk!

Őrjöngő egy gondolat! Ezer kétségbeesett rongyos fickóval meg háromszáz nyíllövő tatárral megrohanni Bécs városa kapuját! Kitelt tőlük, hogy megtegyék! Hová híhatta volna Ocskay, hogy utána ne mentek volna?

Átúsztattak a sarkában a Duna szélesebbik ágán is, s aztán éjnek éjszakáján, mielőtt a hold feljőne, Schwechat alatt, erdők, fasorok között, észrevétlenül, mint a kísértettábor, keresztül az elhagyott török sáncokon, út nélkül, torony irányában. Az óriási Szent István-torony messze világító lámpájával volt a kalauzuk. Mikor a fogyó hold feljött a laxenburgi halmok mögött, éppen akkor szállt le a török sánc oldaláról, mint egy sátánlégió, a rongyos gárda.

Az akkori Bécs külvárosai még csak a Favorita-vonalig terjedtek; az sem volt valami erős sáncolat, csupán a mezei lakok és kertek palánkjainak tömege, a köztük levő országút elzárva sorompóval.

Amint Ocskay csapatja a sorompóhoz megérkezett, az ott felállított őrség ledobálta a fegyvereit, s futott keresztben a mezőkön, káposztáskerteken szerte, ordítva: „Itt vannak a kurucok!”

Ezen az oldalon éppen nem várták őket.

A pokol hányta-e fel méhéből, hogy most egyszerre a Duna jobb partján vannak?

A sorompón és az első sánckarózaton túl következett a császár kedvenc vadászóhelye.

Ocskaynak jó helyismerete volt ezen a helyen, labanc korában maga is cserkészett az udvari kísérlettel ebben a pagonyban. Tudta, hogy ennek a tekervényes útjain keresztül egészen a külvárosig lehet hatolni.

A vadaskerten túl volt egy nagy kolostor, amelyben a Krisztus töviskoszorújáról nevezett Dornenkränzerin-apácák laktak.

Ez volt a legelső nagy épület, amit maguk előtt találtak.

– Ezt kell elfoglalnotok! – parancsolá Ocskay a kurucoknak. Ez volt az, amit ő az égbe ordított, mikor ocskói puszta kastélyában felesége összetört nyoszolyájáról felugrott, hogy magát az istenséget megtámadja kínos veszteségeért.

„Add vissza azt, ami az enyém, vagy fogadom a poklokra, hogy én veszem el azt, ami a tied!”

Egy egész kolostort, tele szent szüzekkel, akik az „Úr menyasszonyai”!

Erre tört, ezért fáradt, célnál volt.

Benn, magában Bécs külvárosában elfoglalni egy egész zárdát, Istennek szentelt asszonynépével, s azt vinni el magával, áldozatul az elrabolt hitvesért.

Egész kardala a jajkiáltásnak feleljen vissza arra a vészsikoltásra, amit az „egyetlene” hasztalan küldött fel az égbe. „Rajta, kuruc! Rajta, tatár!”

Hanem a vakmerő kísérlet, ami a legnagyobb akadályokon mese módon átsikamlék, íme elbicsaklott egy igen csekély kis dolgon. – Egy maroknyi embernek bátorságán.

Ha lehető volt az a képtelenség, hogy egy másfél ezernyi csoport betörjön a császárvárosba, s rémülettel töltsön el százezer embert; viszont az a lehetetlenség is megvalósulhatott, hogy ez a vakmerő légió útjában találjon hatvan olyan embert, aki feltartóztatja. Ennyi polgári őr volt a kolostor falai mögé elhelyezve; hanem ezek az első támadásra oly gyilkos tüzeléssel fogadták Ocskay csapatját, hogy az visszahőkölt.

A kolostor jobban készen volt a védelemre, mint valamennyi nagyhírű vár, aminek az ormára Ocskay kitűzte a győzelmes zászlót.

Nem lehet ezt csak úgy egy kézcsapásra elvenni.

Ocskay egypár száz kurucot leszállított a lováról, s maga állott az élükre. Az útfélen volt egy nagy fafeszület, azt kiemelték a helyéből, s azzal rohantak neki, mint a kőfaltörő kossal, a kolostor ajtajának.

Hanem az nagyon jó ajtó volt: erős kovácsolt vasból; nem engedett. A védők granátokat dobáltak a támadók közé, amik durrogva pattogtak szét a lábaik alatt. A kurucnak ez nem tetszett; Ocskay csak azon vette egyszer észre magát, hogy egyedül hagyták az ajtó előtt.

Tombolt dühében. – Ő, aki annyi erősséget bevett, most egy nyomorult klastrom előtt kudarcot valljon!

Fogott egy granátcserepet, ami a lábához pattant, s annak az élével felkarcolta a kolostor barna falára e szókat:

„Hic fuit Ocskay.”

Azzal visszament a csapatjához, nem törődve az utána küldött golyókkal, amik közül némelyik a páncélingén siklott végig. Eléhívatta a tatárokat.

– Ha nem hozhatom őket ki, vesszenek odabenn!

Óh, a tatároknak nem kellett sokat magyaráznia, hogy mit tegyenek. Gyakorlatuk volt ebben. Szurokkanócokat kötöttek a nyilaik végére, s azokat meggyújták, úgy lövöldözék a kolostor tetejére. Rövid idő múlva lángban állt a tető.

Benn a szent szüzek ijesztő rémsikoltozása hangzott. Ocskay gyönyörrel hallgatta azt.

– Hát az én Ilonkám nem így kiáltozott-e?

Egy ablakon át két hófehér kéz nyúlt elő, s imára kulcsoltan látszott feléje esengeni. Ocskay észre is vette azt.

– Mintha csak az én Ilonkám fehér kezeit látnám – mondá kegyetlen keserűen. – Ahogy azt meghallgatta az Isten, úgy hallgassa meg ezt is!

(Pedig meghallgatta mind a kettőt!)

– Lőjed, tatár, lőjjed!

De már ez mégis vastag tréfa volt a bécsieknek! Felgyújtani egy kolostort a szemük láttára! Hirtelen összeszedték a császári várban levő nehéz vasasokat, s azokat indíták a vakmerő betörők megtorlására. Jöttek nagy trombitaharsogással, a falakon is mindenütt megpördültek a dobok, az egész város feltámadt álmából, ágyúkat sütöttek el, rakétákat eregettek fel a Szent István tornyából, hogy a bal parton levő seregeket fellármázzák. Ocskay átlátta, hogy itt jó lesz visszavonulásra gondolni.

A pokolszomj el volt kissé oltva szívében. Hallotta az ártatlan nők jajordítását, jóllakott vele; talán nem is bánta már, ha megszabadulnak is. Tán nem ég addig rájuk a tető, amíg a tűzoltók megérkeznek.

Csapatjaival visszavonult a császári vadaskertbe.

Az ellene küldött vértesezred megkísérté üldözőbe venni, de a sűrűben oly nyílzáporral fogadtatott a tatárok által, hogy kénytelen volt visszatérni. A nyíl még most is veszedelmes fegyver. Bizonyítják azok a harcok, amiket afrikai vadak ellen folytatnak mai nap európai seregek. A gyorspuskát is megszégyeníti a sok nyíl.

A kurucoknak nem is igen látszott sietősnek ebből a szép erdőből odább menni. Ilyen szép helyet ők régen láttak. Ilyen fűbe régen haraptak az ő lovaik. Azoknak is kell egy kis pihenés. Biz ők lenyergelnek, amíg az ellenség odabenn összecihelődik. Ott volt az állatkert, a drága szép zsiráfjaival, antilopéival, gazelláival: hogy hagyta volna azt a kuruc megkóstolatlan, aki sohasem evett még ilyen húst. Sem cédrusfából meg drága puszpángfából még nem rakott soha tüzet, aminél a pecsnyéjét megsüsse. Volt a császárnak két betanított párduca is, amikkel őzekre, dámvadakra szokott vadászni. Azokat is lelőtték és megették, nem mintha jó lett volna, de a dicsőségért: az egyiknek a bőre jó lesz kacagánynak Ocskay uram, a másiké Borbély Balázs uram számára. Csak jó virradat felé hagyták ott a megszeretett tanyát. A tatárok még egy-egy darab himalájai jaknak a maradványait is a nyereg alá rakták, majd megporhanyul útközben.

Ennek a vakmerő tanyázásnak pedig az a következése lett, hogy a bécsiek, látván azt a száznál is több őrtüzet a császári vadaserdőben, nem hihettek egyebet, mint hogy az egész tábor szállta meg Bécs városát, s nyargaltatták a stafétákat, még Heisterhez is, hogy siessenek a szorongatott metropolist megvédeni. Ezáltal a bal parton a kurucokat üldöző főparancsnoknak csak a lovassága maradt a kezén, gyaloghadai hanyatt-homlok siettek vissza Bécsbe a nagyított rémhírre.

Már akkor Ocskay rég hegyen-völgyön túl volt.

Hanem ez alkalommal nem azon az úton tért vissza, amelyiken jött. Tetszett neki sorba meglátogatni a jobb parton eső városokat, ahol még nem ismerték. Ott sokakat feltalált azon előkelő uraságok közül, akik a túlpartról menekültek ide előle. Sok kedves emléket elvitt tőlük.

A hajdani nagy római város, Carnuntum helyén, ahol most Petronell áll, rábukkant a várkastélyban azokra a nagy értékű régiségekre, amiket a romok között találtak. Ő is nagy kedvelője volt a régiségeknek; de azért nem vitt el belőlük egyebet, csak, ami aranyból és ezüstből volt. A város végén áll még az ős Carnuntum egyetlen diadalkapuja: elpusztíthatlan tömör építmény; ennek a homlokzatára felírta szép gótikus betűkkel:

Morgen komm ich wieder

A szomszéd Hainburgban azonban kedvetlenül fogadták. Tehát oda be sem szállásolt, hanem lekerült a dunai kikötőhöz, ahol a télire kikötött malmok voltak elhelyezve: azokra rárakta az embereit, lovait, s szépen átszállította a csapatját minden baj nélkül a túlsó partra.

Ott a rekettyésben összetalálkozott Strassoldo dragonyosaival, akiket a fővezér Csajághy oldalába küldött, hogy a dévényi átkelőnél vágják el az útját a visszavonuló kurucnak. Azokat menten megrohanta, levágott belőle annyit, amennyit elért, a többit elkergette, s ezzel Csajághynak utat nyitott a révig. Hogy pedig azontúl is háborítatlanul vihesse el a zsákmányát egész Nagyszombatig, azt tette, hogy a hainburgi malmokat, megrakatva kövekkel, nekiereszté a Dunának, s Pozsony közelében fölgyújtatta, azok mind összetörték, elégették a pozsonyi hajóhidat. Másnap, mikor Heister át akart jönni az egész seregével, hogy a rabló kurucot kifordítsa a bőréből, nem talált maga előtt hidat.

Ocskay pedig szépen megérkezett Nagyszombatba; ott a hozott zsákmányt a vásáron elkótyavetyélte; az árából kifizette a zsoldot; a maga részét is kivette belőle.

„No, az Ocskay-kastélyért már meg van fizetve, de Ilonkáért még nincs.”


VisszaKezdőlapElőre