XVI. A jó szolgálat jutalma

Délig nagy volt a vidámság Nagyszombat kulcsos városában, amit a hajdani világban „Kis Rómá”-nak neveztek kilenc templomával. Tele volt a levegő jó hírekkel. A kuruc sereg előhaladását jelezték a tornyokból. Dúló Pál kapitány uram, a helyőrség főparancsnoka, óránként kapta a tudósításokat a harcmezőről, s azok csupa diadalhírek voltak.

Soha annyi áldomást nem ittak még karácsony ünnepén, mint ezen a napón Nagyszombat városában.

A jezsuita atyák nagy kolostorában várták magát a fejedelmet az ütközet bevégezte után pompás lakomára. Kétszáz személyre voltak felterítve az asztalok, a fejedelem ülőhelye előtt volt az asztalra feltéve egy remekművű pörköltmandola-torta, gót stílben építve, annak a tetejét ékesíté egy teljes ornátusban levő kuruc vitéz cukorból.

Másutt azonban nem vártak olyan sokáig; hanem délre haladván az idő, az uraságok hozzáláttak, hogy legalább áldomásaikkal segítsék elő a nemzeti ügyet, s kegyetleneket ittak a kurucok diadalára.

Ebéd vége felé, mikor az a hír érkezett a csatatérről, hogy már a kuruc sereg hadzöme is belevágott a harcba, s erősen birokra kapott a labanccal, szorítják Heistert mindenfelől, akkor azt mondá Dúló Pál kapitány uram, felkelvén az asztaltól, hogy: „De már magam is kimegyek közéjük, s elhozok egynehány német parókát.”

Nem telt aztán bele fél óra, hogy Dúló Pál kapitány uramat magát hozták haza – keresztüllőve.

S vele együtt jött a rémhír, hogy fut az egész kuruc sereg.

Senki sem akarta ezt elhinni.

Elhitték aztán, mikor szemeikkel látták, hogy fut végig a városon hajdú, lovas, muskétás, palotás összekeveredve, ész nélkül, rend nélkül. A fegyveresek kitakarodnak a városból, a nép sivalkodva fut végig az utcákon: sír, jajgat a gyönge szívű sokaság.

Mire bealkonyodik, Nagyszombat magára hagyva áll.

Ellenállásról beszélni sem lehet. A falak nem ágyú ellen valók.

El van határozva, hogy meg kell nyitni a győzelmes császári vezér előtt a kapukat, s vendégszeretettel kell őt fogadni.

A jezsuita atyák kolostorában hirtelen levették a pörkölt tortáról a cukorból készült kuruc vitézt, s tettek a helyébe másik cukorvitézt, aki páncélos német lovagot ábrázol: s az egész konvent ott várta a kapuban a kíséretével együtt megérkező császári tábornokot. A perjel hozzákezdett a latin dikcióhoz. Heister türelmetlenül vágott a szavába:

– Bene, bene! Tudom a többit. Et cetera, et cetera! Az egész orátio Rákóczi számára készült; s most ti csak „dux”-ot tesztek a „princeps” helyébe, s nekem akarjátok feltálalni. Nem kérek belőle. Inkább akarom látni azt a lakomát, amit a „serenissime princeps!” számára készítettetek. Éhes vagyok, mint a farkas! Aztán küldjetek jeget, hadd borogattatom a pofámat. Nem latjátok, hogy ütleget kaptam? Most jövök a korcsmából: nagy „keilerei” volt.

Valóban Heisternek a fél képe úgy fel volt dagadva kékre-pirosra attól az ütéstől, amit Balahó kardlapjától kapott, hogy a fél szeme szinte eltűnt a daganatban; ami semmivel sem tette az ábrázatját kellemesebbé.

Ez is növelte a bosszúságát; de különben is haragos volt. A mai nap nagy veszteségeket okozott neki. – Mint tapasztalt hadvezér, magában jól számot vetett az iránt, hogy ez rá nézve egészen pyrrhusi győzelem volt. A kuruc tábort csak szétbontotta, de meg nem semmisítette; ellenben a saját magáét úgy meggyöngítette, hogy nem képes Rákóczit újra megtámadni, s most azt sem tudja, hogy merre van előre, merre hátra. – Még hozzá ez az ütés az orcáján. A sebet édesdeden tűri az ember; de az ütés daganatja keserves.

– Tálalni! Tálalni! Aztán semmi hosszú asztaláldás. „Hála Isten; van mit enni: Ámen.” Üljön le ki-ki, ahol helyet talál. Aztán hogy mondják a barátok: „A potu incipe coenam.” Iváson kezdd a vacsorát. – No, a mai meg van szolgálva.

Siettek a kívánságának eleget tenni, s hozták legelébb is a sereskancsókat, tele habzó árpalével.

– Csak ezt a bal felől való széket hagyjátok mellettem üresen, ide az én legkedvesebb testi-lelki barátom fog ülni, akinek legtöbbet köszönhetek! Az ő segítsége nélkül ma szépen járhattunk volna. – De hol kódorog az ilyenkor? – Menjetek utána! Mondjátok neki, hogy siessen. Addig nem tudok se enni, se inni, amíg ezt a derék vitézt mellettem nem látom.

Két ordinánctiszt rögtön sietett a parancsot végrehajtani.

Heister ugyan nem mondta a nevét a nagyon sürgetett testi-lelki kedves barátjának; de az ordinánc tartozik azt a maga eszétől is kitalálni.

Minthogy azonban a két ordinánc mindegyik külön tartja a maga eszét, annálfogva az egyik így találta ki a tábornok kívánságát: aki a mai nap diadalához legtöbbet segített, az bizonyára az áttérő Scharodi volt. Annálfogva rohant azt felkeresni, és tudatni vele a magas kitüntetést, hogy a mai lakománál a tábornok saját maga mellett tartott fenn a számára egy helyet, s addig ebédhez sem fog, amíg a vitéz urat ott nem látja.

A másik ordinánc azonban úgy okoskodott, hogy aki a mai napon legjobb szolgálatot tett Heisternek, az Czobor Márk hadnagy úr volt; mert ha ő jókor nem jön a pisztolylövéssel, a kuruc kardcsapás véget vet az egész ütközetnek. S ez volt a helyesebb magyarázat. Ez találta el az igazit. Hamarább is visszaérkezett az elsőbbinél, s jelenté a tábornoknak, hogy vitéz Czobor Márk hadnagy úr azonnal ott fog teremni, csak elébb a templomba ment.

– Mi a kakukk! Sohasem hittem, hogy az én hadnagyom olyan igen áhítatos – recsegteté a hangját Heister.

– Nem azért biz az. Hanem mivelhogy a város összes asszony- és leánynépsége, féltében, a nagy templomba menekült; a hadnagy úr odasietett megnyugtatni a hölgyeket, hogy csak oszoljanak a házaikba haza: nem lesz semmi bántódásuk.

– No nézd! A svadronőr! Első dolga, amint a nyeregből leszáll, az asszonyok után látni. Ez még az evésnél-ivásnál is elébb való neki.

Azonban megérkezett már.

Heister tettetett haraggal rivallt rá. – Nagyon jól illett neki, mikor tréfából haragudott. Ez volt nála a két véglet: komolyan dühösködni vagy tréfából. Közben nem volt semmi.

– Hadnagy úr! Mi dolog ez? Mikor önre várunk, ön szoknyák után szaladgál!

– Tábornok úr – szólt Czobor Márk –, azt mondja a német: „Frauendienst vor Gottesdienst”, „a női szolgálat elébbvaló, mint az istentisztelet.”

– De nem elébbvaló, mint a katonai szolgálat! No hát! Igazodj! Tisztelegj! Aztán idd ki ezt a kancsót egy hajtásra lélegzetvétel nélkül. Úgy ni! Mármost ülj ide mellém!

S minthogy voltak a társaságban rangra előkelőbb főtisztek, akik e megkülönböztetésért méltán megneheztelhettek, azoknak elmondá a tábornok az egész történetet, a vakmerő kuruccal, aki őt csaknem levágta a tábora közepén, s kettőbe hasítja, ha ez a derék magyar ifjú ott nincs, s biztos kézzel halálra nem lövi az eszeveszettet.

Erre aztán általános lett az elismerés a derék magyar vitéz iránt, ki valóban lényegesen hozzájárult, hogy – ezt a lakomát ne Rákóczi Ferenc költse el a szép refectoriumban.

– De az a legérdekesebb – monda Czobor Márk, amint magához térhetett a dicséretzáporból –, hogy miként ismerhette fel az a vén kuruc a tábornokot annyi katonatiszt közül, holott a vezér nem szokta magát külső pompával megkülönböztetni. Hát amint a lelőtt kuruc ruháit megmotozták, a mellénye alá dugva ezt a képet találták meg.

Azzal átadta Heisternek a rajzolt torzképet, aminek elfintorított vonásaiból is egészen őrá lehetett ismerni.

Heister olyat ütött az öklével az asztalra, hogy a tortán álló cukorlabanc leesett a vártáról, s a nyakát törte legott.

– De ez már valami istentelenség! Hát így nézek én ki, mi? Hát így áll az én szám félre, he? Meg ez a bajusz! Egyik le, másik fel! Ki volt az a gazember, aki ezt idekarmolta?

– Alatta a neve.

– Itt biz a. – Pinxit Scharodi. – Hallatlan szemtelenség. A szemem káprázik. Nézzétek: igaz-e?

A karikatúra körutat tett az asztaltársaság közt, mindenki nevetett: e biz a tábornok, s mindenki azt mondá: ez a név bizony Scharodi.

Heistert pedig annál jobban ette a méreg, mentől inkább ráismertek arról a torzképről.

Erre a jelenetre érkezik meg a vidám Scharodi.

Mindétig mosolygó arca most még jobban tündökölt attól az örömtől, hogy a fővezér őt extraordinánccal hívatja a díszlakomához. Maga a jó lakoma is a gyönge oldalai közé tartozott mindenha.

Odamasírozott egyenesen a tábornok székéhez, összeütve a sarkantyúit.

– Excellenciás uram, én vagyok Scharodi.

A tábornok akkorát ugrott a székéről erre a szóra, hogy a parókája kétfelé repült a fején, mint két sasszárny, behemóti hangon rivallt rá kegyetlen haraggal a tisztelkedőre:

– Hát te, pernahájder! Még a szemem elé mered tolni a pofádat! Hol a profosz? Kurta vasat neki, s le vele a kaszamátába.

Scharodi csak elhűlt: „No, ez szép trakta lesz!”

– Tábornok úr, mivel érdemlettem én ezt?

– Mivel érdemletted? Hát ide nézz! Kinek a kutyakörme kaparása ez a csúf kép itten? Tagadd el! Alatta a neved. Hát ilyen fertelmes diótörő vagyok én, mi? Ilyen csúf pofa az enyim? – De még hagyján! – Hanem az az istentelenség, hogy te ezt egy gonosztevő haramia kurucnak a kezébe adtad, hogy erről rám ismerjen az ütközetben. Az ördög fickó odalopakozott hozzám, s egy bolond nagy pallossal olyat ütött a fejemre, hogy itt van a helye, nézd! A fél szememmel nem látok. S a másik csapással kétfelé hasít, ha az én derék barátom, ez a magyar ifjú, akinek a nemzetéért nem tettem semmit, meg nem ment; le nem lövi, mint a tököt. Ennek köszönhetem, hogy most férgek pecsenyéje nem vagyok. Tudod ezt? Áruló!

Scharodi kifeszítette a mellét, s védelmezte magát.

– Tábornok úr, én áruló nem vagyok. Az a kép nem bizonyít semmit, legfeljebb azt, hogy én még akkor is, amidőn az ellenség táborában kényszerítve szolgáltam, annyira el voltam telve excellenciád iránti tisztelettel, hogy a képmását igyekeztem ideál után vázlatozni.

– Ezt nevezed te ideál után vázlatozásnak, kupcihér!

– Már, tábornok úr, vagy jól van találva ez a kép, vagy rosszul. Ha jól van, akkor nincs ok a neheztelésre: nem a szépség a férfi érdeme. Julius Caesar is csúf volt. Ha pedig nincs jól találva a kép, akkor ez csak azt bizonyítja, hogy rossz piktor vagyok; de nem vádolhatnak azzal, hogy erről a képről ismertek rá excellenciádra. S ha tábornok úrral ily baleset történt, azt nagyon sajnálom; de ennek se nem én, se nem az a vakarintott kép az oka, hanem a tábornok úr korlátolhatlan vitézsége, aki maga legelöl rohant az ellenség sorai közé.

– Semmi hízelkedés! Semmi rókafark-csóválgatás! Te okoztad a legnagyobb veszedelmet nekünk az ütközetben.

– De úgy hiszem, hogy ezt helyrepótoltam bőségesen.

– Nem olyan bőségesen, mint képzeled. Múlt éjszaka a küldöncöd által azt izented nekem, hogy az ütközet kezdetén azonnal átjössz a táboromba, s én az egész haditervemet erre a mozdulatra alapítottam. Erre vártam az intézkedéseimmel. Te késlekedtél. Ezalatt a kurucok betörtek a balszárnyomba, felprédálták a poggyászomat; a jobbszárnyon halomra aprították a legjobb ezredeimet. Én folyvást a te ígért mozdulatodra vártam. De te csak a makkot sütötted ottan, egy helyben állva, mint egy olajbálvány. Mikor aztán én végre segítettem magamon egy merész döntő csapással, akkor álltál te is elő, mikor már láttad, hogy a győzelem az én részemre hajlik, hogy a fejedelmed hadai megbomlottak. Nem jutalmat érdemelnél ezért, hanem büntetést. Magad degradációt, a csapatod megtizedeltetést.

A tábornok jobbján ülő Eszterházy, magyar labanc tábornok odasúgott a fülébe:

– Nem kell ilyen szigorúan bánni a szökevényekkel; mert elvesszük vele a kedvét másoknak az áttéréstől.

Ez egy kissé helyreigazította a tábornok haragos kedélyét. Csak az utómérgét adta még ki, egyes megtisztelő címekben.

– Bolond! – Fakutya! Pernahájder! Szamárevő. – Elmehetsz. – Tíz mérföldnyire a testemtől távol maradsz. – Hajnalt se vársz, megindulsz Beckó várába, a csürhéddel együtt.

– Tábornok úr! Hisz tele van az egész vidék kuruccal.

– Ne mekegj! A te dolgod, hogy odajuss. Megy veled kíséretül a három kompánia Bagocsay-lovas. Vigyáz egyitek a másikra, hogy el ne szökjetek, – nem kelletek a testemhez közel. Jó lesz nektek Beckóban, onnan nem lehet elszökni. Mehet, kapitány uram.

Scharodi megmerevítette magát.

– Tábornok úr, engem őrnagynak címeztek eddig.

– Kotródj eblábolva! Mert ha még egyszer küldelek, zászlótartónak foglak címezni.

– Akkor is híven fogom szolgálni a császáromat.

– Nem kérdeztem. Aztán majd ha egyszer nagyon sok érdemet szereztél magadnak, s valami jutalmat akarsz kapni érte, hát csak ennek az úrnak címezd a folyamodásodat, tudod?

S háta mögé fordított kezével odatartotta eléje azt a famózus torzképet: „Szamárevő!”

Scharodi fogcsikorgatva távozott, az arca sárga volt a szégyentől és az epétől. Csak már „szamárevő”-nek ne nevezték volna, amiért a sileziták legjobban haragusznak.

Heister így szokott bánni az emberekkel. Ő csak büntetni tudott jól, jutalmazni sehogy.

– Folytathatjuk az ebédet, urak!


VisszaKezdőlapElőre