Délig nagy volt a vidámság Nagyszombat kulcsos városában, amit a hajdani világban Kis Rómá-nak neveztek kilenc templomával. Tele volt a levegő jó hírekkel. A kuruc sereg előhaladását jelezték a tornyokból. Dúló Pál kapitány uram, a helyőrség főparancsnoka, óránként kapta a tudósításokat a harcmezőről, s azok csupa diadalhírek voltak.
Soha annyi áldomást nem ittak még karácsony ünnepén, mint ezen a napón Nagyszombat városában.
A jezsuita atyák nagy kolostorában várták magát a fejedelmet az ütközet bevégezte után pompás lakomára. Kétszáz személyre voltak felterítve az asztalok, a fejedelem ülőhelye előtt volt az asztalra feltéve egy remekművű pörköltmandola-torta, gót stílben építve, annak a tetejét ékesíté egy teljes ornátusban levő kuruc vitéz cukorból.
Másutt azonban nem vártak olyan sokáig; hanem délre haladván az idő, az uraságok hozzáláttak, hogy legalább áldomásaikkal segítsék elő a nemzeti ügyet, s kegyetleneket ittak a kurucok diadalára.
Ebéd vége felé, mikor az a hír érkezett a csatatérről, hogy már a kuruc sereg hadzöme is belevágott a harcba, s erősen birokra kapott a labanccal, szorítják Heistert mindenfelől, akkor azt mondá Dúló Pál kapitány uram, felkelvén az asztaltól, hogy: De már magam is kimegyek közéjük, s elhozok egynehány német parókát.
Nem telt aztán bele fél óra, hogy Dúló Pál kapitány uramat magát hozták haza keresztüllőve.
S vele együtt jött a rémhír, hogy fut az egész kuruc sereg.
Senki sem akarta ezt elhinni.
Elhitték aztán, mikor szemeikkel látták, hogy fut végig a városon hajdú, lovas, muskétás, palotás összekeveredve, ész nélkül, rend nélkül. A fegyveresek kitakarodnak a városból, a nép sivalkodva fut végig az utcákon: sír, jajgat a gyönge szívű sokaság.
Mire bealkonyodik, Nagyszombat magára hagyva áll.
Ellenállásról beszélni sem lehet. A falak nem ágyú ellen valók.
El van határozva, hogy meg kell nyitni a győzelmes császári vezér előtt a kapukat, s vendégszeretettel kell őt fogadni.
A jezsuita atyák kolostorában hirtelen levették a pörkölt tortáról a cukorból készült kuruc vitézt, s tettek a helyébe másik cukorvitézt, aki páncélos német lovagot ábrázol: s az egész konvent ott várta a kapuban a kíséretével együtt megérkező császári tábornokot. A perjel hozzákezdett a latin dikcióhoz. Heister türelmetlenül vágott a szavába:
Bene, bene! Tudom a többit. Et cetera, et cetera! Az egész orátio Rákóczi számára készült; s most ti csak dux-ot tesztek a princeps helyébe, s nekem akarjátok feltálalni. Nem kérek belőle. Inkább akarom látni azt a lakomát, amit a serenissime princeps! számára készítettetek. Éhes vagyok, mint a farkas! Aztán küldjetek jeget, hadd borogattatom a pofámat. Nem latjátok, hogy ütleget kaptam? Most jövök a korcsmából: nagy keilerei volt.
Valóban Heisternek a fél képe úgy fel volt dagadva kékre-pirosra attól az ütéstől, amit Balahó kardlapjától kapott, hogy a fél szeme szinte eltűnt a daganatban; ami semmivel sem tette az ábrázatját kellemesebbé.
Ez is növelte a bosszúságát; de különben is haragos volt. A mai nap nagy veszteségeket okozott neki. Mint tapasztalt hadvezér, magában jól számot vetett az iránt, hogy ez rá nézve egészen pyrrhusi győzelem volt. A kuruc tábort csak szétbontotta, de meg nem semmisítette; ellenben a saját magáét úgy meggyöngítette, hogy nem képes Rákóczit újra megtámadni, s most azt sem tudja, hogy merre van előre, merre hátra. Még hozzá ez az ütés az orcáján. A sebet édesdeden tűri az ember; de az ütés daganatja keserves.
Tálalni! Tálalni! Aztán semmi hosszú asztaláldás. Hála Isten; van mit enni: Ámen. Üljön le ki-ki, ahol helyet talál. Aztán hogy mondják a barátok: A potu incipe coenam. Iváson kezdd a vacsorát. No, a mai meg van szolgálva.
Siettek a kívánságának eleget tenni, s hozták legelébb is a sereskancsókat, tele habzó árpalével.
Csak ezt a bal felől való széket hagyjátok mellettem üresen, ide az én legkedvesebb testi-lelki barátom fog ülni, akinek legtöbbet köszönhetek! Az ő segítsége nélkül ma szépen járhattunk volna. De hol kódorog az ilyenkor? Menjetek utána! Mondjátok neki, hogy siessen. Addig nem tudok se enni, se inni, amíg ezt a derék vitézt mellettem nem látom.
Két ordinánctiszt rögtön sietett a parancsot végrehajtani.
Heister ugyan nem mondta a nevét a nagyon sürgetett testi-lelki kedves barátjának; de az ordinánc tartozik azt a maga eszétől is kitalálni.
Minthogy azonban a két ordinánc mindegyik külön tartja a maga eszét, annálfogva az egyik így találta ki a tábornok kívánságát: aki a mai nap diadalához legtöbbet segített, az bizonyára az áttérő Scharodi volt. Annálfogva rohant azt felkeresni, és tudatni vele a magas kitüntetést, hogy a mai lakománál a tábornok saját maga mellett tartott fenn a számára egy helyet, s addig ebédhez sem fog, amíg a vitéz urat ott nem látja.
A másik ordinánc azonban úgy okoskodott, hogy aki a mai napon legjobb szolgálatot tett Heisternek, az Czobor Márk hadnagy úr volt; mert ha ő jókor nem jön a pisztolylövéssel, a kuruc kardcsapás véget vet az egész ütközetnek. S ez volt a helyesebb magyarázat. Ez találta el az igazit. Hamarább is visszaérkezett az elsőbbinél, s jelenté a tábornoknak, hogy vitéz Czobor Márk hadnagy úr azonnal ott fog teremni, csak elébb a templomba ment.
Mi a kakukk! Sohasem hittem, hogy az én hadnagyom olyan igen áhítatos recsegteté a hangját Heister.
Nem azért biz az. Hanem mivelhogy a város összes asszony- és leánynépsége, féltében, a nagy templomba menekült; a hadnagy úr odasietett megnyugtatni a hölgyeket, hogy csak oszoljanak a házaikba haza: nem lesz semmi bántódásuk.
No nézd! A svadronőr! Első dolga, amint a nyeregből leszáll, az asszonyok után látni. Ez még az evésnél-ivásnál is elébb való neki.
Azonban megérkezett már.
Heister tettetett haraggal rivallt rá. Nagyon jól illett neki, mikor tréfából haragudott. Ez volt nála a két véglet: komolyan dühösködni vagy tréfából. Közben nem volt semmi.
Hadnagy úr! Mi dolog ez? Mikor önre várunk, ön szoknyák után szaladgál!
Tábornok úr szólt Czobor Márk , azt mondja a német: Frauendienst vor Gottesdienst, a női szolgálat elébbvaló, mint az istentisztelet.
De nem elébbvaló, mint a katonai szolgálat! No hát! Igazodj! Tisztelegj! Aztán idd ki ezt a kancsót egy hajtásra lélegzetvétel nélkül. Úgy ni! Mármost ülj ide mellém!
S minthogy voltak a társaságban rangra előkelőbb főtisztek, akik e megkülönböztetésért méltán megneheztelhettek, azoknak elmondá a tábornok az egész történetet, a vakmerő kuruccal, aki őt csaknem levágta a tábora közepén, s kettőbe hasítja, ha ez a derék magyar ifjú ott nincs, s biztos kézzel halálra nem lövi az eszeveszettet.
Erre aztán általános lett az elismerés a derék magyar vitéz iránt, ki valóban lényegesen hozzájárult, hogy ezt a lakomát ne Rákóczi Ferenc költse el a szép refectoriumban.
De az a legérdekesebb monda Czobor Márk, amint magához térhetett a dicséretzáporból , hogy miként ismerhette fel az a vén kuruc a tábornokot annyi katonatiszt közül, holott a vezér nem szokta magát külső pompával megkülönböztetni. Hát amint a lelőtt kuruc ruháit megmotozták, a mellénye alá dugva ezt a képet találták meg.
Azzal átadta Heisternek a rajzolt torzképet, aminek elfintorított vonásaiból is egészen őrá lehetett ismerni.
Heister olyat ütött az öklével az asztalra, hogy a tortán álló cukorlabanc leesett a vártáról, s a nyakát törte legott.
De ez már valami istentelenség! Hát így nézek én ki, mi? Hát így áll az én szám félre, he? Meg ez a bajusz! Egyik le, másik fel! Ki volt az a gazember, aki ezt idekarmolta?
Alatta a neve.
Itt biz a. Pinxit Scharodi. Hallatlan szemtelenség. A szemem káprázik. Nézzétek: igaz-e?
A karikatúra körutat tett az asztaltársaság közt, mindenki nevetett: e biz a tábornok, s mindenki azt mondá: ez a név bizony Scharodi.
Heistert pedig annál jobban ette a méreg, mentől inkább ráismertek arról a torzképről.
Erre a jelenetre érkezik meg a vidám Scharodi.
Mindétig mosolygó arca most még jobban tündökölt attól az örömtől, hogy a fővezér őt extraordinánccal hívatja a díszlakomához. Maga a jó lakoma is a gyönge oldalai közé tartozott mindenha.
Odamasírozott egyenesen a tábornok székéhez, összeütve a sarkantyúit.
Excellenciás uram, én vagyok Scharodi.
A tábornok akkorát ugrott a székéről erre a szóra, hogy a parókája kétfelé repült a fején, mint két sasszárny, behemóti hangon rivallt rá kegyetlen haraggal a tisztelkedőre:
Hát te, pernahájder! Még a szemem elé mered tolni a pofádat! Hol a profosz? Kurta vasat neki, s le vele a kaszamátába.
Scharodi csak elhűlt: No, ez szép trakta lesz!
Tábornok úr, mivel érdemlettem én ezt?
Mivel érdemletted? Hát ide nézz! Kinek a kutyakörme kaparása ez a csúf kép itten? Tagadd el! Alatta a neved. Hát ilyen fertelmes diótörő vagyok én, mi? Ilyen csúf pofa az enyim? De még hagyján! Hanem az az istentelenség, hogy te ezt egy gonosztevő haramia kurucnak a kezébe adtad, hogy erről rám ismerjen az ütközetben. Az ördög fickó odalopakozott hozzám, s egy bolond nagy pallossal olyat ütött a fejemre, hogy itt van a helye, nézd! A fél szememmel nem látok. S a másik csapással kétfelé hasít, ha az én derék barátom, ez a magyar ifjú, akinek a nemzetéért nem tettem semmit, meg nem ment; le nem lövi, mint a tököt. Ennek köszönhetem, hogy most férgek pecsenyéje nem vagyok. Tudod ezt? Áruló!
Scharodi kifeszítette a mellét, s védelmezte magát.
Tábornok úr, én áruló nem vagyok. Az a kép nem bizonyít semmit, legfeljebb azt, hogy én még akkor is, amidőn az ellenség táborában kényszerítve szolgáltam, annyira el voltam telve excellenciád iránti tisztelettel, hogy a képmását igyekeztem ideál után vázlatozni.
Ezt nevezed te ideál után vázlatozásnak, kupcihér!
Már, tábornok úr, vagy jól van találva ez a kép, vagy rosszul. Ha jól van, akkor nincs ok a neheztelésre: nem a szépség a férfi érdeme. Julius Caesar is csúf volt. Ha pedig nincs jól találva a kép, akkor ez csak azt bizonyítja, hogy rossz piktor vagyok; de nem vádolhatnak azzal, hogy erről a képről ismertek rá excellenciádra. S ha tábornok úrral ily baleset történt, azt nagyon sajnálom; de ennek se nem én, se nem az a vakarintott kép az oka, hanem a tábornok úr korlátolhatlan vitézsége, aki maga legelöl rohant az ellenség sorai közé.
Semmi hízelkedés! Semmi rókafark-csóválgatás! Te okoztad a legnagyobb veszedelmet nekünk az ütközetben.
De úgy hiszem, hogy ezt helyrepótoltam bőségesen.
Nem olyan bőségesen, mint képzeled. Múlt éjszaka a küldöncöd által azt izented nekem, hogy az ütközet kezdetén azonnal átjössz a táboromba, s én az egész haditervemet erre a mozdulatra alapítottam. Erre vártam az intézkedéseimmel. Te késlekedtél. Ezalatt a kurucok betörtek a balszárnyomba, felprédálták a poggyászomat; a jobbszárnyon halomra aprították a legjobb ezredeimet. Én folyvást a te ígért mozdulatodra vártam. De te csak a makkot sütötted ottan, egy helyben állva, mint egy olajbálvány. Mikor aztán én végre segítettem magamon egy merész döntő csapással, akkor álltál te is elő, mikor már láttad, hogy a győzelem az én részemre hajlik, hogy a fejedelmed hadai megbomlottak. Nem jutalmat érdemelnél ezért, hanem büntetést. Magad degradációt, a csapatod megtizedeltetést.
A tábornok jobbján ülő Eszterházy, magyar labanc tábornok odasúgott a fülébe:
Nem kell ilyen szigorúan bánni a szökevényekkel; mert elvesszük vele a kedvét másoknak az áttéréstől.
Ez egy kissé helyreigazította a tábornok haragos kedélyét. Csak az utómérgét adta még ki, egyes megtisztelő címekben.
Bolond! Fakutya! Pernahájder! Szamárevő. Elmehetsz. Tíz mérföldnyire a testemtől távol maradsz. Hajnalt se vársz, megindulsz Beckó várába, a csürhéddel együtt.
Tábornok úr! Hisz tele van az egész vidék kuruccal.
Ne mekegj! A te dolgod, hogy odajuss. Megy veled kíséretül a három kompánia Bagocsay-lovas. Vigyáz egyitek a másikra, hogy el ne szökjetek, nem kelletek a testemhez közel. Jó lesz nektek Beckóban, onnan nem lehet elszökni. Mehet, kapitány uram.
Scharodi megmerevítette magát.
Tábornok úr, engem őrnagynak címeztek eddig.
Kotródj eblábolva! Mert ha még egyszer küldelek, zászlótartónak foglak címezni.
Akkor is híven fogom szolgálni a császáromat.
Nem kérdeztem. Aztán majd ha egyszer nagyon sok érdemet szereztél magadnak, s valami jutalmat akarsz kapni érte, hát csak ennek az úrnak címezd a folyamodásodat, tudod?
S háta mögé fordított kezével odatartotta eléje azt a famózus torzképet: Szamárevő!
Scharodi fogcsikorgatva távozott, az arca sárga volt a szégyentől és az epétől. Csak már szamárevő-nek ne nevezték volna, amiért a sileziták legjobban haragusznak.
Heister így szokott bánni az emberekkel. Ő csak büntetni tudott jól, jutalmazni sehogy.
Folytathatjuk az ebédet, urak!